Hú, ez nagyon jó felvetés. Ezen már én is többször gondolkodtam, hogy kit mi motivál. Illetve saját magam esetében is, hogy vajon engem mi.

Úgy gondolom, hogy a futás (és általában a sport) egy életmód része. Oda-vissza hat egymásra. Megváltoztatja az embert. Ezáltal maga a fent említett piramis is átalakul.

Az elmélet a szükségletek, azaz a hiányérzet felől közelíti meg a motivációt. Tehát az a kérdés, hogy ki miben érez hiányt, ami a futással kapcsolatos lehet. Legfontosabb ezek közül is az, hogy melyik vezeti be őt a futásba. Mert utána olyan egyéb hiányérzetek alakulhatnak ki, amelyek addig nem voltak. Ezzel alakul át a piramis.

Pl. valaki fogyás miatt kezdi el. Ez már önmagában akár több szükségleti szintet érinthet: egészség, biztonság, önbecsülés stb. De emellett akár szeretethiány (ha vékonyabb leszek, majd többen szeretnek).

Előbb vagy utóbb mindenki futni fog másokkal. Versenyen, futóklubban vagy ismerősökkel. Itt már a futás egyfajta szórakozás is. Előjön az összetartozás érzése, és annak motivációs ereje.

Mindez persze visszahat magára a futásra is. Ha erősödik a versenyszellem, akkor már az is cél, hogy jobban-szebben-gyorsabban fussunk. Ezzel akár a piramis legfelső szintje is beléphet a motivációs körbe.

A legnehezebb eljutni (eljuttatni) valakit oda, hogy egyáltalán bármilyen hiányérzet kialakuljon a futás (sport) iránt. Amíg ez nincs meg, addig 1 métert sem fog tenni.

Sajnos azt tapasztalom a középiskolás korosztálynál, hogy nem csak igény nincs ilyesmire, kimondottan negatív a hatás, már-már ciki, ha valaki fut.

Nagyon kíváncsi vagyok, ki mit gondol erről :)

Én az önbecsüléshez raknám, mert egy-egy keményebb táv teljesítése után előjön bennem a faszagyerek-vagyok érzés, azaz "önbecsülöm" magamat. :))

Azért futok, mert az evolúcióm nem tudta tartani a lépést a technológiai fejlődéssel, így a szervezetemnek szüksége van némi hasonló fizikai terhelésre, mint amivel az őseim találkoztak a mindennapi életbenmaradás során. Ez melyik szint?

A negyedik szomszédban van egy óriási, loboncos román pásztorkutya és egy lyuk a kerítésen. Na, ezt a kutyát szeretném lefutni egyszer!

Azt hiszem, a "Biztonság és védelem"-be illik.

Én a stressz miatt kezdtem futni. Kiváló ellenszere volt, majdhogynem "életet mentett", hiszen ahelyett a késztetés helyett, hogy egy frusztráló nap után minden utast lelőjek a villamoson, a jóleső kimerültség és a "nem csak baromságokra fecséreltem az energiámat egész nap" érzése lépett. Ez pedig szerintem éppúgy besorolható az első kategóriába (biztonságérzet), mint az utolsó előttibe (önbecsülés).
Egyébként teljesen egyetértek Ulrikkal, hogy a futás az életmód része és megváltoztatja az embert. Hiszen én is türelmesebb lettem a hétköznapokban, még azokkal is, akiket csak muszájból viselek el, sokszor pont a futás által megtalált társaság és az egyre jobb teljesítmény miatti öröm miatt. És ha én pozitívabban állok a környezethez, az is pozitívabban reagál, ez egészen biztos.
Nálam tehát a pszichés szempontok sokkal nagyobb szerepet játszottak, mint a hiúság (lefogyni, x idő alatt lefutni egy bizonyos távot, x percet/másodpercet javulni egy szezon alatt, stb.). Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel, hogy gyakorlatilag bármit ehetek a legkisebb bűntudat nélkül :)

@ulrik: éppen amiatt csináltuk idén a FUSS eseményeket, hogy az általad is vázolt sztereotípiákat megváltoztassuk a fiatalokban...és szerintem működik! Akik megtapasztalták, azokat megfertőztük. Már "csak" szélesíteni kell a bázist, és ha elég nagy lesz a tömeg, akkor divattá válik a dolog, és onnantól kezdve önszerveződővé válhat...

@DaMartian: szvsz idén elég ügyesen tolta a Nike a marketinget, kicsit mindenkinek, minden célcsoportnak tudott kedvezni, sok volt a reklám, sok volt az esemény, viszont mégsem tűnt az egész MLM szerű nyomulásnak

A kérdés viszont az a fellendüléssel kapcsolatban szerintem, hogy mennyire lesz tartós. Mi lesz, ha mondjuk a Nike már nem tesz bele ennyi energiát (és természetesen pénzt), és mások sem veszik át a helyét (egyelőre a többi cég részéről negyed ekkora intenzitás sem látszik, van aki gyakorlatilag a magyar piacon jelen sincs, de még a legnagyobb konkurens sem nagyon izgatja magát).

Szóval kíváncsi vagyok, hogy a sok megfertőzött fiatalból mennyien lesznek még futók mondjuk jövő ilyenkor, és mennyien lesznek azok, akik addigra már a harmadik imádott hobbin vannak túl, elfelejtve a futást, meg a többit is.

Szerintem ahhoz, hogy a futás divattá és önszervezővé váljon, még sok ilyen szezonra van szükség, mint az idei, és ilyen téren kérdéses számomra, hogy egy ilyen szűk piacra mennyi ideig fog koncentrálni egy multi, mennyi türelem szorul belé. Szvsz azért egy jó szezon után azért még nagyon korai azt mondani, hogy bármi változott volna, és nem csak egy pillanatnyi fellángolás az egész.

a piramisos felvetésre: szerintem nincs rá egzakt válasz. Nem lehet azt mondani, hogy a futás az X. szintet jelenti. Ahány futó, annyi szint, annyi cél, annyi ok. Tudok mondani kapásból olyanokat, akiknek mindenük a közösség (3. szint), olyanokat, akik szórakozásból, teljesítmény hajhászásból, kikapcsolódásból, stressz ellen, stb csinálják, és még a legegyértelműbb esetben sem tartozik szerintem valaki szigorúan 1 szinthez.

@DaMartian: Igen, ez érződött :) Nem tudom megítélni, hogy mennyire sikerült ez. Nem tudom, miben lehetett lemérni. Mármint, hogy hány olyan ember volt, aki előtte nem nagyon futott, vagy hány ember fut azóta is (emiatt).

Minden bizonnyal vannak jó páran :)

Hallomásból úgy tudom, hogy a 25 év alatti korosztály volt a célcsoport (erre utal, hogy a triónál 25 éves korig volt kedvezmény). Nem tudom, hogy ez a futás népszerűsítése vagy "csak" üzletpolitikai érdekek által volt vezérelve. (vagy mindkettő). Úgy tapasztalom, hogy mind potenciális vevő, mind az egészséges életmód szempontjából inkább a 25-35 éves korosztály a legmobilisabb, akiket már érdekel az egészség, akik kellő anyagi háttérrel rendelkeznek.

De nyilván Ti ezt sokkal jobban láttátok, nektek minden bizonnyal vannak erre vonatkozó statisztikáitok, információitok :)

De bárhogy is legyen: nagyon-nagyon hálás vagyok ezekért az eseményekért. Nekem személy szerint nagyon sokat jelentett. Ki mertem mozdulni a magányos futásokból. Jó volt a hangulat. És fantasztikus helyeken voltunk. Életre szóló emlék. Szóval: KÖSZÖNÖM! :)

Visszatérve a cikk kérdéséhez. Nem csak a motivációs tényezőket kell megvizsgálni, hanem a demotivációsakat is: szűkös erőforrások (idő, pénz, energia). Sokszor nehéz a munkával, családdal összeegyeztetni. Ott van persze a lustaság. De lehet sérülés. Vagy egyszerűen információs hiány: amikor nem tudja valaki, hogy hol és hogyan kaphat segítséget. (én sem tudtam a margitszigeti futóklubról, puszta véletlen, hogy odakerültem, de nagyon hasznos és nagyon jó dolog.)

@viito: ebben teljesen igazad van, mindegyik szintre lehet példát mondani

@viito: a legnagyobb konkurens izgatja magát hidd el! Hogy nem ők csinálták meg ezt : ))) De komolyra fordítva: teljesen igazad van! Ennek akkor van valóban pozitív és tartós társadalmi hatása, ha nem hagyjuk abba és haladunk tovább ebbe az irányba... Terveink szerint nem is hagyjuk abba. Hogy meddig lehet és meddig profitábilis ezt fenntartani, azt most nem tudom megtippelni, de remélhetőleg tudjuk addig, amíg eljut arra a pontra a dolog, hogy valóban önszerveződővé válik, illetve hogy a mostani 20-25 éves korosztály eljut abba a "korba" hogy ők lesznek a vásárlóképes kereslet, és akkor beindul a dolog piaci oldala is. Egyébként anélkül hogy pontos számokat mondanék, vagy bármilyen üzleti titkot elárulnék, annak ellenére, hogy valóban nem volt ez a marketing olyan arcba tolós vegyél-vegyél típusú, az azért világosan látszik, hogy mióta elkezdtük a programot, azóta a futócuccok eladása töretlenül növekszik, ami recesszió mellett azért szép eredmény! Szóval nem gondolnám, hogy nem éri meg a továbbiakban a ráfordított pénz és energia! : ) Szerencsénkre!

Érdekes ez a motivációs kérdés. Számtalan oka van annak, hogy 30 felett miért kezdtem el futni. Anyagi, egészségi, önbecsülési kérdések. De ami ebben a korban kicsit könnyebbé teszi a dolgokat, hogy azok a dolgok, amik zavartak volna tiniként, most már nem. Sőt motiválnak. Amikor anyám rákérdez: mész ma futni, vagy egy kemény melós nap után telefonon rákérdeznek: s most indulsz még csak futni. Sihederként a válasz valami morgás és tespedés lett volna. Most meg az ilyen kérdések segítenek abban, hogy elinduljak. Nyilván nem ilyen okok miatt kell futni, sőt. Mégis kicsit érettebben segítenek a motiváltság ébren tartásában

@ulrik: jó az avatarod :)

@DaMartian: hmm, köszi, hogy megoszottad ezeket az infókat.

A futó cuccok eladásainak növekedése mindenképpen jó jel az olyanoknak is, mint én, akiknek nincs semmilyen Nike üzleti érdekeltségük (gyk elvileg tök mindegy). Egyrészt ez a közösség fejlődését jelenti, és reményeim szerint más cégek (akár a közvetlen konkurensek, akár azok, akik szintén a futó szakmában érdekeltek, de nem Nike ellenfelek) számára is példát mutat, hogy érdemes, sőt kell áldozni a futó közösségre, ami nekem egyszerű futónak csak jót jelenthet (főleg, hogy sok felé olvasni a klasszikus marketing eszközök kifulladásáról, az emberek egyre immunisabbak a hagyományos hirdetésekre, az ilyen kezdeményezések pedig talán jobban célba is találnak, főleg ha olyasmival párosul, ahol én is "kapok" valamit, legyen az az a cipő teszt busz vagy a futóklubok.).

Én mindhárom felső szintre odatenném... De hogy kinél milyen sorrendben jönnek ezek, az teljesen egyéni.. Nekem azt hiszem az "önbecsülés" szinten indult, amikor (már leírtam, úgyhogy nem részletezem) télen nem volt munkám, és úgy éreztem, hogy megőrülök a tehetetlenségtől és a motiválatlanságtól.. A futás segített abban, hogy ne csavarodjak be otthon, hanem este legalább azt elmondhassam a napomról, hogy voltam futni... De ekkor még nem érdekelt pl hogy hány perces ezrekkel futok, vagy hogy hova vezet ez egyáltalán.. De láttam, hogy fejlődöm, ez inspirált, célokat kezdtem kitűzni.. Nike félmaraton, fél év után.. És ezzel fel is léptem a felső szintre, mert elkezdtem komolyan venni ezt az egészet.. Közben lett munkám, de nem hagytam abba, sőt... Sikerélményeim lettek, szigetkör PB, egyhuzamban lefutott 17km..És persze vasárnap a teljesített félmaraton :) És igen, a "faszacsaj vagyok"-érzés.. Pár hete pedig a 3. szinten is ott van a futás.. Mert a ezekkel a "Köcsög futókkal" olyan jó kis társaságot kaptam, amit nem is gondoltam volna.. Tartozom valahova, ahova jó tartozni.. Thx God for running!

Hmm, most végeztem 3 sziget körrel, közben jól lehet ilyesmin elmélkedni :))

Szóval @Szirénke: az előbb besorolta a magát a felső háromba, és alapjában véve szerintem is ezekbe a kategórákba könnyebb berakni magát az embernek, ide könnyű példát találni.

Viszont eszembe jutott valami ezzel kapcsolatban. Az indexen van egy fórum: "Mér FUTSZ? - én a lábamért". A topic gazda ezt írja a nyitó hozzászólásban, hogy "Én 4 éve kezdtem futni, mikoris kiderült hogy esetleg meg kell válnom kedvenc bal lábamtól. "

Kíváncsi lennék, hogy akit ez motivál, azt hova sorolnátok a Maslow piramisban.
Szerintem például ez már akár a legalsó szint is befér, amihez általában nehezebb példát találni, mint az önmegvalósításhoz, az önbecsüléshez...

@Prabelli: Én a fizikai állóképességem javítása miatt és azért, mert nagyon sok időm lett amit értékesen fel akartam használni. Úgy éreztem a futás a legegyszerűbb módja, hogy tegyek valamit az egészségemért. "Csak egy cipő kell."

Miután elkezdtem futni jöttek a pozitív hozadékok azon kívül, hogy fogytam és bármennyit ehettem sokkal kevesebb alvással beértem és lelki egyensúlyt is adott. Nem is tudtam mennyire jó, hogy a futás alatt feldolgozhatom a napi történéseket és kicsit a saját gondolataimba merülhetek.

Nem vagyok eredményorientált, de van pár kitűzött cél mindig.

@fran7: Engem a szüleim folyamatosan le akarnak beszélni a futásról és minden sportról. Ugyanis annyira lefogytam, hogy ez már nem egészséges! Tegnap este mondtam, hogy szerintem inkább el voltam hízva és ez most jobb.
Kicsit szar, hogy nem értik meg, de ezzel nincs mit kezdeni, csak legalább nem akarnának lebeszélni folyamatosan és lassítani.

Engem motiválnak az eredmények. Mindig felül akarom múlni a korábbi önmagamat. Aztán sokszor eljutok odáig (gondolatban), hogy ez hülyeség, kicsit stresszmentesebben kéne futni. Sőt, néha azt mondom, nem is akarok többet versenyezni. Az ilyen gondolatok kb. tíz percig tartanak, aztán megint jönnek a nagy PB-álmok, és a próbálkozások a megvalósításhoz. Nem tudom, meddig mehet ez így. A célom, hogy egyszer eljussak arra a pontra, amikor már nem érdekelnek az eredmények, csak önmagáért nyomom a futást.

@BRandom: a környezet érdekes tud lenni. Mikor versenyszerűen sportoltam (igaz, nem állóképességi sportot), akkor anyám volt az első, aki minden teenager lázadásom letörte, hogy ne hagyjak ki egyetlen edzést sem, márpedig volt belőlük heti 5-8db, edzőtáborokban napi 3 is néha.

Most felnőtt fejjel ő az aki azt állítja, hogy túlhajtom magam, és nem lenne szabad ilyesmit csinálni, pedig még a heti 3 edzés sem mindig jön össze :)

Egyébként az a gondolat is megérne egy mistét, hogy környezet miért akarja lebeszélni a felnőtt korban újrakezdett sportról az embert, milyen motivációs háttere van ennek (szerintem körülbelül az irigységtől a félelmen át az aggódásig, a meg nem értésig terjedő igen széles skála van, de inkább külső szemlélőként lehet eldönteni, hogy kinél mi játszik.

@viito: Ez tényleg érdekes kérdés. Az én szüleim is hasonlóan állnak (és álltak) a témához, mint a tieid. Most, amikor a csopaki félmaratonon indultam, le akartak beszélni, amikor meglátták az útvonalat, hogy az nagyon hosszú, és jópárszor elmondták, hogy álljak ki nyugodtan bármikor. A verseny nagy részén apukám kísért bringával, aztán baromi büszke volt rám, amikor megnyertem. (Akkor már nem mondta, hogy miért nem álltam ki, meg túl hosszú volt meg ilyesmi ;-))