Futás a Paralimpián
2012.09.19. 14:43 szasza75
A Londoni Paralimpiai maratoni szám egyetlen magyar résztvevőjével, Orbán Csabával úgy 2-3 éve ismerkedtem meg. Ami először furcsálltam rajta, hogy látáskárosultsága ellenére terepen próbálgatta "szárnyait". Annak tükrében, hogy korábban barlangászott, már nem is annyira furcsálltam elhivatottságát a sport iránt. Idén a nagy célként a Londoni Paralimpián a maratonit tűzte ki – 12. célba érkezőként teljesítette is a távot.
Futóblog: Gratulálunk a Londoni paralimpián szerzett 12. helyezésedhez, hogyan élted meg a versenyt belülről?
Orbán Csaba: Jellemzően nekem a versenyláz mindig közvetlenül a verseny előtt jelentkezik. Most ez elmaradt, hiszen nincs nagy gyakorlatom a hivatalos atlétikai versenyek ilyenkor szokásos menetében, és inkább erre koncentráltam: callroom, akkreditációs kártya és chip együttes hitelesítése, bemelegítés, utolsó megbeszélések Johnnal, a kísérőmmel, köszönés a későbbi győztesnek, akit még tavalyról ismertem Tunéziából, óra indítása, ellenőrzése stb.
A rajt előtt pár perccel kivezettek minket a rajtegyenesbe, ami egyben a későbbi célegyenes volt. Két órával korábban még minden kihalt volt, most viszont több ezer ember köszöntött minket. Akkora élmény volt, hogy nem volt időm izgulni, de meghatódtam. Repültek az utolsó másodpercek, és elrajtoltattak minket. Magamban csak arra koncentráltam, hogy ne fussam el az elejét, hogy tartsam a pulzus és tempó határokat. Hogy szabályosan fussunk Johnnal, ne kövessünk el hibát, ami miatt diszkvalifikálhatnának a versenybírók.
Mikor elkezdett fájni, akkor pedig csak arra gondoltam, hogy be kell fejeznem, a lehető legjobb idővel, hiszen a hazámért futok itt és most, a világ szeme van rajtunk. Mikor átestem a 37. km után a hányáson, levetettem a testi szenvedés valóságát, és csak lélekből igyekeztem futni, arra gondoltam, amit édesanyám előző este mondott a telefonba: "Kisfiam, semmire se gondolj, csak hogy otthon vár a két szép gyereked, a kis családod."
Ez járt a fejemben, és ez vitt végig minden kín és szenvedés ellenére. A végén még fokozni is tudtam a tempót. Az utolsó 600 méter, a célegyenes felemelő volt, erős sprintben, az üvöltő tömeg között, akik verték a kordont, mint a spártaiak a pajzsukat, dübörgött minden, a fejemben is a vér, John pedig csak annyit ismételgetett, hogy run, run, two hundred, hundred, fifty, here is the finish!
Fotó: MTI, Beliczay László
FB: Elégedett vagy az eredményeddel?
OCs: Elégedett vagyok. Szerettem volna 3 órán belül futni. Eredetileg PB-re készültem, de miután megkaptuk a pálya karakterisztikáját, kiderült, hogy ugyanezen az útvonalon az Olimpián se a nők, se a férfiak közül az élvonalbeliek nem tudtak PB-t futni, sőt, erősen elmaradtak ettől. Az edzőm végül redukálta a célkitűzéseket, mert sejteni lehetett, hogy egy igen nehéz maratoni pályáról van szó. A közel 300 m szintemelkedés kevés számú, de egyben nagy emelkedőket jelentett, komoly kihívás ezen a távon és iramban. A verseny után megtudtam, hogy ketten feladták, köztük az egyik legjobb kenyai, két futót kizártak, szabálytalan kísérés miatt. Ráadásul kanyargós volt a pálya, és ez is sok hibázási lehetőséget adott a kísérés folyamán. Mivel végigmentem, és az alig pár napja megismert kísérőmmel hibátlanul teljesítettünk, a 3 óra 1 perc 2 másodperces idővel így már elégedett vagyok. A legkomolyabb mérce az, hogy nem éreztem a verseny után, hogy maradt volna bennem tartalék, tehát mindent beleadtam.
FB: Mik az egymást vezetve futás szabályai?
OCs: A szabálykönyv rendkívül egyszerűen és tömören fogalmaz, de a valóság annál szigorúbb. Fél méternél jobban nem távolodhatunk el egymástól. A zsinórral (szalag, heveder, kendő, bármi) nem lehet egymást húzni, sem a kisérő a vakot, sem a vak a kisérőt. Kivétel: mikor a kisérő úgymond beterel vele a kanyarba, ezzel irányba húzhat, de ez nem jelentheti a tempóra húzást. A kisérő nem jöhet elém, egyáltalán nem lehet előrébb nálam. Ez főleg a kisérő felé történő kanyarodásnál kritikus, mert ő van belső íven, és könnyen elém kerülhet. Ezt három nap alatt begyakoroltuk: John ilyenkor szinte megáll, én meg körbefutom, biztos ami biztos. A cél előtt le kell maradnia egy-fél lépésnyire, de nem maradhat el, és én sem húzhatom.
FB: Mi volt az első gondolatod, amikor áthaladtál a célvonalon?
A legelső az, hogy megcsináltuk, megcsináltam, teljesítettem, amiért ide jöttem, amiért ide küldtek, amiért dolgoztunk nagyon sokan több, mint másfél évig. Aztán mérhetetlen hála Johnnak, és egy nagy ölelés, mert részéről ez egy kemény munka volt. Aztán az, hogy a rossz gyomromat azonnal egy kólával akarom frissíteni, hol tudok szerezni. Ezzel együtt, hogy telefont is kellene szerezni, hogy felhívjam életem párját közölni vele, hogy megfutottuk. Ő most az egyszer okosan minden csatornát elzárt, hogy a verseny végéig ne is izgulhasson a részeredményeken.
FB: Úgy tudjuk, Varga József, azaz Jozsó kísérőd szerencsétlenül lesérült a paralimpiai szereplés előtt, hogyan sikerült megoldani a kísérésed?
OCs: Nem volt egy egyszerű történet. Jozsóval tavaly nyár óta készültünk, versenyeztünk együtt, hogy Londonba kijussunk, ott fussunk. Együtt próbáltuk a Frankfurt maratont, ahol ő lépett egy rosszat, ezért egyedül mentem végig, pont kicsúszva a kvalifikációs időből. Jozsót nagyon bántotta ez, de nem haragudhattam, ez nagyon könnyen előfordulhat bárkivel, és páros futásnál ez bizony benne van pakliban.
A szintet Sevillában tudtuk teljesíteni idén február 19-én. Ez volt az a verseny, ahol két km-rel a cél előtt szinte biztos volt, hogy nem lesz meg a szint, annyira megborultam. Tudni kell, hogy hat héttel, az alapozás kezdetén tudtuk meg, hogy ez az egyetlen és utolsó lehetőségünk. Mese nem volt, megerőszakoltam magam, Jozsó öntötte belém a lelket és az energiát, húzni nem húzhatott fizikailag, mert ez szabálytalan, de erősen megtámogatott, és így vitt be a célba fél perccel a szükséges 2:55-ös szintidőn belül.
Pár nappal később derült ki, hogy mégis meghirdettek másik kvalifikációs versenyt, az április végi Milánó maratont, de már mindegy volt, meglett a szint. Jozsó volt az, aki igazán megérdemelte volna, hogy ott legyen Londonban. Tavasz végén jött a rossz hír, Jozsó fekszik a Sportkórházban, négy hét, gerincsérv, valószínűleg nem fog tudni futni velem. Aztán jött a még szomorúbb hír, hogy Jozsó egyáltalán nem fog tudni futni a közeljövőben, de talán a távolabbi jövőben sem.
Nagyon le voltam hangolva, mert ha valaki, akkor Ő megérdemelte volna, hogy ott legyen. Ő meg le volt törve, hogy cserben hagyott engem. Londonnal nem volt mit tenni, új nevet már nem lehetett a rendszerbe bevinni, így éltünk a szabályok adta lehetőséggel, és a szervezőktől kértünk kísérőfutót.
Ezzel persze még nem fejeztük be a problémamegoldást, mert addig volt két egyhetes edzőtáborom Tatán, és egy-két felkészülési versenyem. A Futanet.hu-tól kezdve az Edzésonline-on át mindenhol mentek a hirdetések, hogy sürgősen segítség kell. A terepfutó Don Dawson is megkeresett, hogy tud egy tatai edzőt, többen hívtak, és így sorban kezdtek megoldódni a gondok. A 6 órás világcsúcstartó Muhari Gábor összehozott Szabó Imrével, aki 2:22-es maratoni futó, gyerekkora óta atletizál. Ő vállalta velem a Délibáb félmaratont, és következő héten az egy hetes tatai edzőtábort. Fantasztikus erőket mozgósított bennem, az egyhetes program 150 km-ének az átlaga lett négyperces. A Komáromi Erődpróbára Rezessy Gergő ötszörös magyar maratoni bajnok kísért el, de ezt sajnos fel kellett adnom foggyökérkezelést követő fájdalmak miatt. Végül a második tatai edzőtáborban a Don által ajánlott Kovács András atlétika edző segített, aki maga is 2.35-ös maratonfutó. Nagyon jól vezetett, szépeket mesélt, miközben a szemébe csorgott az izzadság.
A londoni kísérőmmel a verseny előtt két héttel tudtuk felvenni a kapcsolatot, ekkor adták meg az adatait és elérhetőségét. John Gilbert az idei brit ranglista 6. helyezett maratoni futója, 2:19-cel teljesítette a London Virgin Marathont. Mint tapasztaltam, a brit futók között (akik igen népes tábort képeznek) hasonlóan ismert arc és név, mint mondjuk itthon a terepfutók között Németh Csabi. Húsz éve fut, gyerekkora óta, és a sprinttávoktól kezdve az idő előrehaladtával minden távon versenyzett, nem kis eredményekkel.
Londonban találkoztunk a verseny előtt három nappal, vagyis összesen három (!) közös futásunk volt, hogy összeszokjunk, megismerje a kísérés szabályait, az igényeimet, megbeszéljük azokat az egyszerű kifejezéseket, amikre az irányításhoz szükségem van. John a szabályok szerint a magyar válogatott mezében futott, amire ő nagyon büszke volt. Két sportórát hozott a versenyre, hogy folyamatosan tudja mondani: pillanatnyi sebesség, utolsó 1 km sebessége, megtett táv, hátralévő táv, várható félmaratoni és célidő a pillanatnyi tempó esetén, az utolsó 1 km esetén, és az eddigiekhez viszonyítva valamilyen számítás szerint.
Kísérés közben figyelni kellett, hogy ne lépjen előrébb, mint én, ne húzzon, ne toljon, mondja a haladási infókat (kanyarok iránya, élessége, kitérés jobbra-balra), az órák mutatta adatokat, rendszeresen, és akkor is, ha kértem. Frissített engem, magát, és időnként puffolt, mert erős asztmás. Nagyon hálás vagyok neki, elképesztő teljesítményt nyújtott.
FB: Milyen volt az élet az olimpiai faluban?
OCs: A rengeteg önkéntes a tenyerén hordozott minket. Az étterem irdatlan nagy volt, rengeteg étkezési lehetőséggel, különböző nemzetek konyháival, a brit, olasz, maláj, indiai, japán, amerikai (meki) konyhán át a pékségekig, zöldségesekig, francia sajtosig, persze mindez fizetés nélkül. Szinte mindenhol akadt egy magyar, aki kiugrott a pult mögül, és kísért, miután kiderült, hogy látássérült vagyok. Sokat segítettek, büszkék voltak ránk, magyarokra. Hatalmas közösség volt a falu, megszokott és mindennapos látvány volt a fehér bot, vakvezető kutya, végtag protézis, kerekesszék. Nyelvek kavalkádja, de mindenki beszélt angolul, így könnyen tudtam bárkivel szóba elegyedni. A magyar csapat családias volt, hamar befogadtak engem is, hiszen korábbról csak párat ismertem közülük, és mire kiértem, már eléggé összeszoktak. Akkor és ott kiváltságosak voltunk, akik kijutottunk, kijuthattunk oda, és ezt mindenki éreztette velünk, így kezeltek.
FB: Sűrű volt a programod a verseny előtt, hiszen pár nappal azelőtt született meg második gyermeked. Adott futás közben erőt, amikor a kicsikre gondoltál?
OCs: Igen, ahogy már említettem is írtam, nagyon sok erőt adott. A szemem előtt lebegett, hogy otthon vár Krisztivel együtt a 22 hónapos kislányom, Imola, és Csaba Botond, aki pont a paralimpia megnyitó estéjén született. Volt pillanat, mikor eszembe jutott, milyen lesz az, ha majd egyszer felfogják, hogy az édesapjuk hol járt, és azt akartam, hogy büszkék lehessenek rám. Fontos volt számomra, hogy érezzem, értük is futok.
FB: Tudtommal nem túl régóta futsz, hogyan fogalmazódott meg a gondolat, hogy a paralimpián indulj?
OCs: Egészen pontosan 2009. május 8-án futottam először edzésként két szigetkört, innen számítom a futó pályafutásomat. A sikerek elég hamar jöttek.
A híres Olisulin (Lőrincz Olivérrel egy interjú a Futóblogon – a szerk.) bolgár szökdelés fogalmazódott meg bennem először az ötlet, kósza gondolatként, még valamikor 2010 januárjában, hogy vajon látok-e elég rosszul, hogy indulhassak paralimpián, és milyen lenne egy maratont tempóra futni? Ekkor még csak pár félmaraton, de leginkább ultrák, terep ultrák álltak mögöttem, és előttem, maratont sosem futottam.
Idén októberében, pont Imola születése előtt kezdtünk el komolyabban foglalkozni a gondolattal, hiszen ekkor már túl voltam a CCC-n, az év legnagyobb feladatán, és már kerestem a következő kihívásokat. Kriszti nekiugrott a dolognak, felvette a kapcsolatot a Magyar Paralimpiai Bizottsággal. Ez elsősorban adminisztratív feladatokat vont maga után, nekem csak futnom kellett. 2011 derekán lett meg a nemzetközi szemészeti besorolásom, mely alapján futhatok paralimpián. Azóta folyamatosan azon dolgozott a LÁSS (egyesületem) elnökével, Gombás Jucival, hogy minden ilyen feladatot leküzdjenek, és én továbbra is csak futhassak. Így futhattam végül Londonban. Mert nekem csak ez volt a dolgom: futnom kellett.
FB: Mik a terveid a közeljövőben, fogsz-e továbbra is futni?
OCs: A londoni maraton utolsó pár kilométerén felmerült bennem, hogy soha többet nem futok, de persze másnap már futni akartam megint, csak nem bírtam, mert egy kavics lilára törte a talpamat. Az álmok, tervek már érlelődnek.
FB: Van valamilyen célkitűzésed?
OCs: Ezek közül csak annyit, hogy az ultrafutás továbbra is a kedvencem, egyszer mindenképpen szeretném teljesíteni az UltraBalatont, a többit egyelőre még magam számára sem konkretizáltam.
FB: Egyéb?
OCs: Az egyik célkitűzésem az én futásomtól kicsit elszakad, mégis kötődik hozzá. A londoni szereplésem iránti érdeklődést kihasználva szeretném elérni, hogy minél több látássérült fiatal kezdjen el sportolni, futni, atletizálni, akár versenyezni. Ez nehéz feladat, de azt hiszem, ha sikerült kijutnom a paralimpiára, akkor ennek a kihívásnak is eleget tudok tenni, hogy idővel még több magyar parasportoló képviselhessen minket a világban.
FB: 4 év múlva Rió?
OCs: Erről még nagyon korai nyilatkozni, hiszen alig ért véget a londoni paralimpia. Sok érv szól mellette és ellene, (több mellette), de a döntést a családommal; Olival szakmailag, a szponzoraimmal anyagilag kell megbeszélnem.
6 komment · 1 trackback
Címkék: interjú london paralimpia
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: A fogyatékosok még kétharmadot sem érnek 2012.09.19. 21:09:30
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Pepinke 2012.09.19. 15:13:38
Itt komolyan elérzékenyültem. Ennyi a lényeg.
rézkalapács 2012.09.19. 20:02:26
BGy · http://babosi.blog.hu 2012.09.20. 09:11:36
Emellett John is egy faszagyerek, mert három nap alatt beletanult ebbe a szerepbe.
DaMartian 2012.09.21. 12:17:00
rrroka · http://hosszutav.blog.hu 2012.09.21. 13:29:51
Kacskaringó 2012.11.23. 10:46:06
Próbáltad már a Futócuccokat?
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
