Ott hagytam abba a manifestomat, hogy elárulom majd, mi motivál most. Mert ugye túl vagyok már a Félmaratonon, a Maratonon, de az Iron Man iszonyúan távolinak tűnik, és ahogy öregszem egyre kevesebb esélyt látok rá, hogy drasztikusan gyorsuljak a rövidebb távokon, hiszen már a korábban tervszerűtlen és rendszertelen edzésekkel elért eredményeimet is csak nagy szenvedve tudom hozni a mostani sokkal folyamatosabb felkészüléssel a hátam mögött. Zsákolni sem tudok már, pedig 18 évesen még az is ment.

Ebbe az űrbe hozott számomra tálcán megoldást a Nike+ megjelenése. Utcai versenyeken indulni a hangulat miatt fantasztikus dolog, de amikor az ember már bármikor képes gond nélkül lefutni 20-30 kilométert akkor a tömeg húzó erejére már annyira nincs szüksége. A profik és félprofik miatt meg arra sincs esély, hogy komolyabb eredményt érjek el, az meg hogy 812. vagy 563. helyen érek célba, igazából nem jelent elégtételt! Persze a saját korábbi időmmel versenyezhetek, de ilyenkor, pl. várhatok egy évet, ha meg akarom dönteni a Kékes csúcsfutás rekordomat. Szóval egy idő után ez már kevés. A motiváció-vesztésnek pedig drasztikus futáscsökkenés az eredménye. Vissza a régi sablonhoz. Akkor futok, amikor épp megjön hozzá a kedvem, szép az idő és ráérek. Vagyis ritkán. Mozgáshiány azért nincs, a kosárlabda, kerékpár és a konditerem mellett.

 

Aztán jöttek a kütyük. És most függetlenül attól, hogy mennyire komoly a technológiai része a dolognak, és mennyire pontos (bár nekem évek óta meglepően pontosan mér) ami igazán megfogott benne, az a motivációk tárháza. Magam elé is tudtam célokat kitűzni, meg versenyekbe is be tudtam szállni, olyan futókkal, mint én vagyok! Akik ellen esélyem van győzni! Ha csak virtuálisan is, de kupákat, érmeket és kinyomtatható okleveleket kapok egy-egy sikeres teljesítés után. Tartsatok gyerekesnek, de ezek az apró, mégis kézzelfogható jutalmak nálam tökéletesen működnek! Gyakran csak ezek miatt megyek el futni. Aztán amikor már ott vagyok, mindegy miért indultam el, de ha ez kell hozzá, hát ez kell! Marketing ide, design oda, engem megfogott. Olyannyira, hogy tavaly a „Resolutions” vagyis Újévi fogadalmak menüben nyilvánosan megfogadtam, hogy 2008-ban 2008 kilométert teljesítek. Bátor vállalkozás volt ez, hiszen az eddigi években csak nagyjából fele ennyi kilométert gyűjtöttem! 

A tét sem volt kicsi! Ha nem sikerül, lemondok a kóláról és a Mekis kajáról.Aki ismer, tudja, hogy ez számomra felér az önkéntes éhhalállal, hiszen brutális kólafüggő vagyok, és a Hepi Míl Gyuszi becenevet sem véletlenül ragasztották rám a kollégáim! Ráadásul az ilyen fogadalmakat nagyon komolyan veszem, másképp nincs értelme. Mivel eszemben sem volt végleg lemondani kedvenceimről, hát gondoltam belehúzok!

 

Az első évem volt, amikor végigfutottam a telet is, így kezdetben tartottam az ütemezést. Egy 3 hetes betegeskedés után közel egy hónap teljesen kimaradt, de nem aggódtam, gondoltam nyáron majd úgyis behozom. A tél végigfutása miatt, akkor először tavaszra is jó kondiban voltam, így áprilisban maraton egyéni csúcsot mentem. De megsérültem közben, így egy újabb hónap futás maradt ki. Kezdett vészesen feltorlódni a kilométer mennyiség, tekintve, hogy az év első 5 hónapjából kettő kiesett! Toltam tovább, és egészen az őszi futószezonig nem aggódtam azon, hogy érem majd utol magam, hiszen nyáron egy csapatos Balatonkerülés, egy 6 órás páros váltó, két hét atlétika alapozás, ősszel pedig félmaraton és maraton szerepeltek a programban. Aztán hidegre fordult az idő, elkezdődött a kosárszezon is, és egyre kevésbé akaródzott kimenni futni, ráadásul a labdás edzések miatt egyre kevesebb idő is volt rá. Eljött a december, és nekem még pontosan 310 kilométerem hibázott a 2008-hoz. Ez éppen napi tíz. Nem teljesíthetetlen adag. De azért munka, edzések és minden más mellett szép kihívás, hiszen ha egyetlen napon nem tudok futni, az másnap egy félmaratont jelent, ha kétszer, az harmincat és így tovább. Gyakran akkor is elmentem futni, amikor amúgy egészen biztosan nem tettem volna. Decemberben a futás volt a prioritás, e köré szerveztem az egész életem. Szerencsére a munkában nekem ez a legnyugalmasabb időszak, ráadásul az ünnepek alatt ugye sok a szabadidő (gondoltam naivan). Mentem hajnalban, mentem éjjel, mentem ebédszünetben. Futottam tornateremben kosáredzések előtt fél órát körbe-körbe, vagy ítéletidőben futópadon. Ha tudtam, hogy nincs időm aznap egy tizesre, akkor is futottam hatot vagy négyet, bármennyit, csak hogy minél kevesebb legyen a lemaradás. De a legnagyobb jó szándék ellenére az év utolsó napjára még kereken 30 kilométerem maradt. Betoltam, de aznap éjjel nem sok kedvem volt a szilveszteri bulihoz! Nem kellett altatódal.

Az újévben azonban sürgősen következő célt kellett találnom, mert december után annyira elegem lett a futásból, hogy januárban összesen háromszor húztam futócipőt. Különösen a Futóblog és Ras hatására úgy gondoltam életemben először készítek egy tervet, és megpróbálok tudatosan készülni. Fogtam hát a versenynaptárat, kiírtam mely versenyeken fogok elindulni, és ezek közül melyek a kiemeltek, ahol esetleg rekorddöntésre készülök. Az egyes távokon 5 kilométertől a maratonig beírtam az áhított időeredményeket is, amit szeretnék elérni. Az első komoly verseny a Prága félmaraton lett volna márciusban, tehát volt 2 hónapom, hogy felkészüljek. Az élet azonban úgy hozta, hogy más cél került előtérbe márciusban.

 

2008-ban csapattal kétszer is teljesítettük a Balaton kört, de a remek hangulat dacára az elvárásaimmal ellentétben nem okozott különösebb kihívást.

Tizenegynéhány kili két vagy három napon keresztül azért még kibírható. Ellenben ketten! Na az már valami! Az száz kilométert jelentene fejenként! Csak hol találok olyat, aki hasonlóan elvetemült, és bevállalja velem ezt a távot? Ez nehezebbnek tűnt, mint maga a verseny. Aztán úgy tűnt megvan a csapattárs, és mehet a menet. De két hónappal a rajt előtt egyedül maradtam. Ez már túl kevés időnek tűnt egy kellőképpen felkészült, új társ keresésére (aki rá is áldozna ennyit a versenyre, hiszen ez nem kevés költséggel is jár) és nem is akartam többé függni senkitől. Ezért úgy döntöttem, inkább rágyúrok, és elindulok egyéniben.

 

Leginkább a düh és a dac dolgozott bennem, amikor elhatároztam, hogy akkor is véghezviszem, amit elterveztem. Át sem gondoltam igazán. Ilyen téren elviselhetetlenül konok vagyok, onnantól, hogy magamban megfogalmaztam a célt, már megfutamodásnak éreztem volna, ha visszalépek. Leégettem volna magam, saját magam előtt. Miután másokat is beavattam a tervembe, már nem volt visszaút, előjött a bennem lakozó Marty McFly: „Engem nem nevezhet senki nyuszinak!”. Ép ésszel mérlegelve azért nem sok esélyem volt rá! Eddig a legtöbb, amit futottam? 42,2. A versenyen a legrövidebb nap 43,1, a leghosszabb közel 53. Eddig futottam 4 év alatt 6 maratont. Most 4 nap alatt kellene négy és felet. Eddig a maratonik után két napig alig bírtam menni. Ezúttal másnap újra el kellene indulnom, aztán megint és megint. Csupán azzal bíztattam magam, hogy amikor egy kedves barátommal futottam néhány éve úgy maratont, ami számára az első volt, és igyekeztem segíteni neki, hogy végig bírja, a saját tempómnál lényegesen lassabban mentünk, és akkor másnap nem is volt semmi bajom. Vagyis az örök futóigazságban bíztam, hogy: „A sebesség öl, nem a távolság!” Lassan tehát menni fog – nyugtattam magam. Lassan. Oké. Ez egy másik kérdést vet fel! Milyen lehet napi 5-6 órát, vagy akár többet is folyamatosan futni? Mentálisan hogy lehet ezt bírni? Na erről lövésem sem volt. De úgy terveztem, az esélytelenek nyugalmával elindulok, aztán ha fel kell adjam, legalább megpróbáltam, és megtudom hol vannak a korlátaim.