Fejben elfogytam

2009.04.09. 12:53 kékvirág

Tavaly ősszel a véletlen összehozott egy sporttal, ahol a fej még alapabb dolog, sőt több funkciójában (pl. gondolkodás, forgatás) és aktívabban kihasznált. Bevallom az általánosságokon túl, valódi fogalmam nem volt a tájfutás mibenlétéről. Egy szeptemberi versenyen, ahol még csak lelkes szemlélődőként vettem részt, némi szakmai alapképzés és a pontfogás utáni diadalittas örömök látványának hatására komolyan gondolkodóba estem, hogy lehet ebben a sportágban valami. Számba vettem tehát a feltételeket:

- természetben kell művelni: már rossz nem lehet;
- tudni kell futni: azt hiszem ezzel nem lesz gond (azóta már tudom, kezdő tájfutóként erre van a legkevésbé szükség);
- térképolvasás: ez már problémásabb, mert amíg az anyósülésen ülve, jelzett utakon, időkorlát nélkül kell, addig ok, de itt épp ezeket a paramétereket mellőzik;
- tájékozódás: nehogy már gond legyen (pedig tudni lenni, 5-6 pont fogása után akár még a „melyik futó ne ismerné” Margitszigeten is).

Amint lehetett, ki is próbáltam magam a „dzsungelharcban”. Elsőre még kezdőpárosban, gyorsak ugyan nem voltunk, de eredményesek. Később lett tájolóm, és jöttek az újabb versenyek. Futóversenyekből sincs kevés, na de a tájfutók gyakorlatilag csak akkor nem versenyeznek, ha mosásban van a bozótruha! Illetve télen, mikor is a kondijavító fizikális megterheléseket képesek vegyíteni térképszelvény nézegetős, szimbolkeresős szellemi megpróbáltatásokkal. (Ez volt ám az igazi szembesülés a valósággal, a tájfutáshoz szükséges adottságaim hiányával vagy kifejletlenségével.)

A „csak-azért-is-megtanulom” érzés, meg a „csak-nem-leszek-tök-utolsó-a-kategóriámban” célkitűzés kellő motivációt adott. Még a boróka tavaszi tüskéi sem szúrták el a lelkesedésemet. Sőt, emeltem a tétet, és a múlt hétvégén normálról hosszú távra, bambából a korosztályos kategóriára váltottam. Helyszín a János-hegy, ezzel sem lehet gond.

Miután munka helyett abszolváltam a szokásos szombat délelőtti vegyes sportprogramot, ha már erdőbe megyünk, az étkezésben is legyünk stílusosak jelszóval, medvehagymás pogácsával és málnatortával töltöttem fel a gépezetet, majd irány a csillebérci ex úttörőtábor.

Nagyon magabiztosan vágtam neki az 1. pontnak, ez a magabiztosság egészen a 2. pontig tartott. Bár némi önbizalmat visszanyertem azzal, hogy egy igen tapasztalt, tájékozódni remekül tudó tájfutóval együtt sehol nem találtuk a 2. pontot rejtő gödröt. Itt már eltemettem magamban a gondolatot, hogy hosszasan fogok majd sminkelni az esti színházra, aztán a 3. pontfogás sebessége okán mégis előástam a szempillaspirált. A 4. pontot már a megközelítés első lépésénél elszúrtam.

A sűrű szintvonalak hatására megfutamodtam a lejtőtől és a szintben menő, és jelölt turistautat választottam. Jó-jó sokkal hosszabb, de majd futok, aztán a kerítés sarkától dél/dél-keletre betámadom a pontot. A kerítés sarkával nem is volt gond, viszont innentől már nem csalhattam le a lejtőt, ami szerencsére susnyás, bozótos, átláthatatlan volt, minél jobban mentem lefele, annál kevésbé tudtam, hol vagyok.

Ha fentről nem, majd lentről – gondoltam optimistán. Tisztás, templom, erdei út, műút, irány vissza. Jobbra ház, balra 1, 2, 3 erdei út, próbáljuk meg. Kutya, turista, térképen nem jelölt utak, pont sehol. Újra vissza a műútra, nézzük a következő utat balra fel. A már ismert tereptárgyak: kutya, turista és egy uj: Peti. Pont sehol, még csak egy kődarab se, nem hogy egy szikla. Megállás, 10-ig számolok, hidegfejjel újragondolom: tuti jó helyen vagyok -- vagy csak úgy hiszem?

Oda-vissza rohangálok a kis erdei utakon, sehol az az orr a domborzatban, amin pont van. Ha most Garmin 405 órám lenne, letöltés után a mérgezett egér minősítés is gyenge lenne a bénázásomra. Már egy órája pályán vagyok, nézem döbbenten az órát, aztán átfut az agyamon, hogy ezzel együtt még négy pont, meg az esti program.

Kész, feladom, ezt már úgy sem tudom befejezni. Leérek újra a műútra, de csak nem hagy nyugodni a 4. pont. Még utoljára megmászom az emelkedőt, térkép, tájolás, persze pont sehol. Elfogytam, nincs több ötletem, nincs több erőm, nem tudok gondolkodni, vége.  Persze mehetnék az 5. pontra, és tovább a célig, legalább azok meglegyenek, de most valahogy ez sem motivál, sőt a normafai rétesező sem (igaz nincs is nálam pénz). Csillebércre is csak átgyalogolok, eszembe sem jut, hogy akár futhatnék is. Leadom a dugókát, átöltözök és csak bámulok ki a fejemből. A térképet jó mélyen elpakolom a kocsiban, most sok értelme úgy sem lenne elemezgetésnek. Beérkeznek a srácok, szerencsére ők gyorsak és eredményesek voltak, legalább van a bénázásomon túli beszédtéma is.

Másnap valahogy megint arra tévedek, igaz, kifejezetten a rétes miatt, sőt mindjárt mindkét kezembe veszek egyet-egyet, nehogy szembe jusson a szemerkélő esőben nekivágni susnyának a 4-es pontot keresve. Majd pár hét múlva. Végülis a csajoknak csak összehoztam 10 km-t.

4 komment

Címkék: térkép pont tájfutás rétes terep szimbol

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.