Transgrancanaria 2011
2011.03.16. 17:33 szasza75
Három hete futottam Németh Csabival (neki könnyedet, nekem izzadósat) a HHH környékén. Reggel 7-kor indultunk, -5 fok lehetett, kesztyű, sapka, sál, a leheletünk látszódott a reggeli fagyban. Beszélgettünk a közelgő Transgrancanaria versenyről, kik indulnak, mi a várakozása, hogyan készült a 123 km-es távra. Míg versenytársai egy-két hete a szigeten edzőtáboroznak, akklimatizálódnak, addig ő családapa és dolgozó emberként szorítja be időrendjébe edzéseit a hosszúra elnyúlt télben. A bő órás futásunk gyorsan elszaladt, a parkolóhoz visszaérve vettük észre, hogy a kocsim kereke lapos. Az első gondolatom az volt, hogy izzadtan mínusz pár fokban nem kellene kereket cserélnem, de Csabi már készült is a kerékcseréhez, biztatott, hogy 5 perc alatt megoldjuk, és már emelte is a kocsit...
Egy héttel később Németh Csaba és Lőrincz Olivér (aki edzőként szerepelt korábbi posztunkban) indult el a "Transgrancanaria 2011" 123 km-es, mintegy 4400 méter szintemelkedésű terepfutó versenyen. Csabi második, Olivér hatodik helyen ért célba. Hogy milyen lehet egy ilyen verseny az élmezőny szemszögéből? Csabi írását olvashatjátok — két részletben:
Nehéz megmondani, hogy mi hajtja az embert látszólag megmagyarázhatatlan már-már őrültnek tetsző cselekedetek végrehajtására. Talán a felfedezés örökös vágya, vagy a hétköznapi életből való menekülés modern kori lehetősége?
Úgy gondolom, nem kell mindig választ adnunk és kapnunk cselekedeteinkre. Az igazi kihívások az életben tisztán önmaguktól jönnek, és már akkor elfogadjuk őket, amikor az első gondolatszikrák a tudatunkba pattannak. Ezzel mi sem voltunk másként a Transgrancanaria esetében: megláttuk és tudtuk, hogy ott a helyünk. Eljövünk a hideg, havas magyar télből, egy meleg mediterrán vulkanikus szigetre, hogy fussunk 123 kilométert. Ismeretlenül, helyi tapasztalatok nélkül, de a lehetőségeinkhez képes felkészülve és végtelen lelkesedéssel ötvözve.
Az utazás jól telt, bár azért hagyott némi nyomot rajtunk ez a 12 órás procedúra. Másnap a nevezés is gördülékenyen ment, így már csak arra kellett figyelnünk, hogy az aznap éjféli rajt előtt eleget pihenjünk, és a lehető legtöbb, okosan megválasztott táplálékot vigyük a szervezetünkbe. Felszerelés összeállítás, evés, alvás, evés, alvás — nagyjából így telnek az órák. Közben persze sok-sok gondolat és egy egyre határozottabb nyomásszerű érzés a gyomor tájékán. Igen, izgulunk és picit félünk is. De ez ilyenkor teljesen természetes dolog, ismerjük és kezeljük a tünetet, talán hiányozna is, ha nem jönne.
Fogynak az órák, buszra szállunk, ami átvisz a sziget túloldalára. Az idő kellemes, 17-18 fokot mutat a hőmérő. A rajt előtt egyre nagyobb tömeg gyülekezik: versenyzők, kísérők, mindenféle náció. Méregetjük egymást, ez a szemkontaktusok lélektani időszaka. Közeledik az éjfél, felsorakozunk a rajvonalhoz, amit egy hangulatos, homokos idilli tengerparti strand területén építettek fel. A hangulat jó, de érezhető mindenkiben az ismeretlentől való félelem jelenléte. Az utolsó percekben persze mindez fokozódik, amit abból veszek észre, hogy ugyanazokat a mozdulatsorokat csinálom egymás után, de nem fogom fel, hogy miért is csinálom.
a verseny teljes távját még maketten végignézni is hosszadalmas...
Végre rajt. A tengerparton futunk jó öt kilométert. Baloldalon a hullámok nyaldossák a cipőnket, jobb oldalon pedig bokáig érő laza homok. Kettő között egy pár méter széles, jól futható vizes homokos terület. Ezen próbál elférni a kb. 10-20 fős élboly. Romantikusnak tűnő kilométerek: tengerzúgás, homokos, végeláthatatlan part, és a lépteink ütemes dobogása… Álomszerű, mámorító érzés, úgy érzem, így a végtelenségig is elfuthatnánk.
Sajnos fél óra elteltével az idillnek vége szakad. Ráfordulunk egy félig kiszáradt folyómederre, ebben visz tovább az utunk. A közönség két oldalról, a partról és a hidakról szurkol. Modern kori gladiátornak érzem magam. A meder nagyon köves és néha nagyon vizes. Nem lehet száraz lábbal megúszni, de mindenki próbálkozik becsülettel. Később a meder széles úttá szelídül és rendeződnek a sorok. Körbe ellenőrizzük egymást, az élmezőnyben nincsenek titkok. Mindenki mindenkit figyel. Egy köhintésnek is jelentősége van.
Úgy 15 kilométer táján szépen lassan emelkedni kezd az út. Elkezdődik végre az igazi verseny. Az élmezőny jobb első pozíciójába helyezkedek, és igyekszem egy egy lépéssel mindig előrébb lépni, mint a többiek, így próbálom gyorsítani a tempónkat. Eddig 4,55 perc kellett átlagosan egy km megtételéhez, de ezt lassúnak éreztem. Hallgatom a vetélytársaim légzését. Árulkodó jeleket keresek a szabályosságukban. Még öt kilométeren át rángatom, húzgálom az élmezőnyt, mire szép lassan elengednek. Egyedül maradok az élen, csak egy kerékpáros kísérő küzd mellettem. Ráállok a saját tempómra, aminek köszönhetően folyamatosan nő az előnyöm. Egy gyors toalett is belefér már, de ahogy a többiek zuborgó gyomrát hallottam, nekik is lesz hasonló elfoglaltságuk.
30 kilométernél érek az első frissítőhöz. Csak vizet adnak, pár másodperc, és már futok is tovább. Két völgyzárógát, és elkezdődik végre az igazi emelkedő. A bringás kísérő elköszön, teljesen egyedül maradok. Technikás, sziklás a terep. Nem túl meredek, de a fix sziklák miatt nem lehet akárhová lépni. Keresem a hegy ritmusát, a "két apró vagy egy nagy fellépés" örök kérdése foglalkoztat. Közben hátra pillantok és látom az üldözők apró fénypontjait. Most még elég sokat pontocskát látok, de remélem, nem lesz így mindig.
Ahogy emelkedem lassan, de biztosan elered az eső. Pedig száraz időt jósoltak és meleget. Ez már nem tud kizökkenteni, a természetben mindig a gyors elfogadás és alkalmazkodás a kifizetődő. Jön az első meredek lejtő. Ledöbbenek, olyan technikás. Lapos és lekerekedett élű fixálódott bazalt kövek, amin gömbölyű apró és nagyobb andezites kövek gurguláznak, mindez vizesen és az útszéli füvek ráboruló takarásában. Szinte pattogok lefelé. Néha nyúlok egy-egy bokor benyúló ágai felé is, de itt főleg kaktuszok sorakoznak az út szélén.
Enyhül a meredekség, majd egyre jobban futható részek jönnek. Beérek egy faluba, és jön egy frissítő állomás is. Halotti a csönd a ponton. Valószínűleg nem engem vártak. Mereven, szótlanul állnak. Folyamatosan kérdeznem kell őket, ha haladni szeretnék. Egy kulacs víz, egy banán és pár szem datolya. Ennyi. A következő pont 20 kilométer múlva. Szakad az eső, de a pálya könnyű. Egy részen egy terepjáróból előttem szalagozzák a pályát. Mókás, de picit bosszantó is. Újabb technikás lejtő következik, amin csak fix gömbölyű kövek vannak, abból viszont végtelen mennyiségű.
Tényszerűen nincs út, csak labda nagyságú mohás zuzmós csúszós kövek. Újabb völgyzáró gát, majd egy beton csatorna tetején kell egyensúlyoznunk. Aki elvéti, a kaktuszok között landol két méterrel lejjebb. Egy lazító kis emelkedőn visszanézek: a kis fénypontocskák kitartóan követnek, de már csak hárman vannak. Újabb brutális lejtő következik. Ez csak annyiban különbözik, hogy vannak benne 2-3 méter magas függőleges leszakadások is. Itt egyszerűen hátra arc és le kell mászni valahogyan. Másik lehetőség, hogy lendületből leugrik az ember az aljába és reménykedik a törésmentes landolásban. Újabb völgyzáró gát, majd egy falu, ahol a kocsikból ki se szálnak a rendezők, csak bentről mutogatják az útirányt. Kezdődik a pálya legnagyobb emelkedője. A lábaim rendben, ezért nekidőlök a hegynek. Megfutok minden métert, remek tempóban haladok.
Elérem a következő frissítőt, itt is felkészületlenek az érkezésemre. Várnom kell, hogy a chipszőnyeget bekapcsolják, sőt a víz sincs előkészítve. Mérges vagyok rájuk, mert súlyos perceket veszítek. Tovább folytatódik az emelkedő, és az erdő is egyre ritkább. Kiadom a mérgem, végigfutom a nehéz részeket is. Felismerem, hogy virrad. Halvány derengés rajzol formákat körülöttem. Hihetetlen gyorsan kivilágosodik. Húsz perc se telik el, és már le is kapcsolom a fejlámpám. Helyi idő szerint hét óra múlt, odahaza nyolc óra után vagyunk. Pár percig hazakalandoznak a gondolataim… A táj gyönyörűsége a felkelő nap fényeinél leírhatatlan. Mintha álmodnék és egy idegen bolygón járnék. A növényzet, a fák és a bokrok formája ismeretlen számomra.
Megszáll a harmónia megnyugtató érzése. Elfogad a környezetem és tökéletes összhangba kerülünk. Itt négyezer kilométerre az otthonomtól már otthon érzem magam. Futásaim során mindig ezt az átélést keresem, ezekért a pillanatokért csinálom…
(hamarosan folytatjuk...)
6 komment
Címkék: verseny trail németh csaba transgrancanaria
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
BGy · http://babosi.blog.hu 2011.03.16. 19:02:43
Gratulálok!
weakest link 2011.03.17. 21:51:30
Próbáltad már a Futócuccokat?
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
