Futás:
A rajt: a párosok alapból hajnalban indultak, de mivel én váltócsapat tag is voltam, így mi az 5 és 10 fős bollyal délben vágtunk neki a távnak. Tudtam, hogy nagy lejtővel indul az első szakasz, és nem akartam már a verseny elején lezúzni a térdemet, na meg arra is vigyáznom kellett, hogy ne abban a tempóban fussak, amiben a több fős csapatok emberei, akik lehet, hogy csak 5-10 kilométert tolnak. Hát ez csak nagy vonalakban sikerült. Nehéz bírni az egoval, amikor olyan haverok-ismerősök futnak el melletted, akik nálad tudod, hogy kezdőbbek, ilyenkor bekapcsol a „versenyautomatika” és akaratlanul gyorsítasz akkor is, ha tudod, hogy nem kéne…

Itt is ez történt, de azért amennyire lehetett, igyekeztem visszafogni a lovakat. Viszont azt éreztem, hogy jól megy a futás, és jól is esik. Tudtam, hogy nem fog végig menni ez a tempó, de meggyőződésem volt, hogy attól, hogy most lassítok, később nem fog jobban menni, csak később érünk oda : ) Hogy igazam volt-e vagy sem, az utólag már nem fog kiderülni, akkor én így éreztem. Mivel a váltócsapat első tagja is voltam és Bitliszbá is el volt foglalva a logisztikával, így számítottam rá, hogy „magányosan” fogom megtenni az első táv első felét, így beraktam a kedvenc zenéimet és élveztem a jó időt meg a versenyt. 12-15 kilométernél azonban már kezdett bosszantani, hogy felém se szagol a csapatautó, és a bringás kíséret sincs sehol. Jól esett volna egy kis frissítő vagy pár bíztató szó. De aztán Bitliszbá végül utolért, onnantól kicsit megnyugodtam. Ez nem tartott sokáig, mert a váltópontra érve csapat sehol… Bosszankodás és vad telefonálgatás után úgy döntöttem futok tovább, aztán majd összetalálkozunk (mivel benézték és egy ponttal túlmentek) bár lelkiekben nagyon nehéz beérkezés után rávennie magát az embernek arra, hogy akkor most még x távot bevállaljon, de ilyen a váltóverseny, improvizálunk. Arra gondoltam minek nyomtam ennyire a futást, ha most meg ülünk, és úgy várjuk a váltást, Bitliszbá meg mégse futhatott bakancsban és pelenkás nadrágban. Tanulság: futócuccot ne hagyd a kocsiban : ) Szerencsére nem kellett sokat futnom pluszban, mert néhány perc alatt megérkezett az autó, így a páros és a csapat következő embere is folytathatta útját, én pedig válthattam a megérdemelt pihentető bringa utamra.
Egy kis statisztika: kevesebb, mint 2 óra 10 perc kellett a táv teljesítéséhez, ami pöccre 5 perces ezreknek felel meg, ami egy ilyen ultraversenyen és különösen ezen a szintes részen azért kemény bekezdésnek nevezhető. Meg is lett később a böjtje, szépen beállt lábak formájában.

Tekerés:
A rajtot mosolyogva néztem és fotóztam. Bár kicsit még izgatott, hogy utol fogom-e érni DaMartiant, mert némi logisztika maradt még. Az autómat a rajthoz kellett vinni, mert a kísérőautók helyén még maradt parkoló, bepakolni a cuccokat, a mi kísérőautóinkba. Ezt kicsit már sokalltam, úgyhogy a kocsikulcsot Fruzsira hagyva nyeregbe pattantam. Gyors felfelé a Belső tótól, majd gurulás lefelé. A félsziget legvégén hangzott el a számból az első biztatás. Messziről kiszúrtam, hogy az utolsó futó csak egyvalaki lehet. A futós lábát felcsatolva, tempósan nyomta a leghíresebb magyar hegymászó. „Hajrá Zsolt!”. Rögtön ilyen felemelő pillanattal nyitott számomra ez a verseny. Ezután sorra hagytam le a futókat, majd amikor már éppen kezdtem aggódni, hogy elfutjuk az elejét, a második frissítőpont előtt utol is értem DaMartiant. Ő is érezte, hogy kicsit gyors a tempó, de üsse kő, amíg megy, addig élvezzük. Én a fel-le, fel-le alatt alaposan kitapasztaltam a társam bringájának nyűgeit.

Itt még élveztem is a tájat, a mosolygós futókat, a bíztató szavakat. Megbeszéltük, hogy az utolsó frissítőpont után előretekerek, mert eddig rendes bringásszerkóban (párnás naci, hosszított mez, bukósisak) nyomtam, és a futófelszerelés az egyik kisérőautóban dekkol. Ez a szakasz „a terep”. Itt találkozom Csillával, aki a feleségem főnöke, 2x10-et vállalt, eddig tetszik neki. :) Elérem a terepszakasz végét, autók sehol, telefon elő. Sem az egyik, sem a másik autó nem válaszol. Idegeskedés. Beér DaMartian. Együtt idegeskedés tovább, majd újabb telefon, kiderül, hogy túlmentek, de már jönnek vissza. Én nem akarok túracipőben és bringásnadrágban futni, inkább előretekerek, és amikor szembejön a mi autónk, integetve lestoppolom, majd bősz sztriptíz közepette átöltözöm. Közben persze elindul a velünk együtt futó Utánfutók csapat második tagja (első tagja szintén DM). Utol kell majd érnem…

2.szakasz: Dörgicse-Köveskál -> Szigliget Táv: 24,3 km -2011 június 25. 14.19

Futás:
A bringa nem volt megerőltető, de a futóruha- futócipő felvételekor azt éreztem, hogy a munkából hazaértem. A futással kezdődött az UB igazán. Itt kezdődött együttfutásunk az Utánfutók csapattal, mivel ennek a csapatnak az első futója szintén DaMartian volt. A csapat nagyobbik részével már előző nap megismerkedtünk, de pont Heni az első futó, csak aznap érkezett. És vele futottam, illetve egy darabig utána, az első pár kilométert. Gyönyörű idő, és örömfutás. Aztán Jennivel egy etap. Ötikéék biztattak minket a váltásnál.

A 7-8 kili elég volt a bemelegítésre, laza futással, aztán jött Denivel egy kb. 10 kilométer, amit 4.50-esben abszolváltunk. Mondjuk látszott is, mert DaMartian éppen csak hogy utolért minket. Mikor már éppen azt hittem, hogy vége az első etapomnak, megnéztük a frissítőpont tábláját, és rá kellett jönnöm, hogy még vár rám kb. 4 kili. Sebaj DaMartian kedvesével, Fruzsival eddig is szerettem futni, és ez itt is így volt. Megcsodáltuk útközben a kiscsikókat, beszélgettünk kicsit a lovaglásról, és már oda is értünk Szigligetre.

Tekerés:
Itt még vidáman teltek az órák. Bitliszbá futott, én gurulgattam, ment az ökörködés, sütött a nap, a csapatautó gyakran megállt, ment a szurkolás, nagyjából még egyben volt a mezőny, rengeteg volt az ismerős, akikkel köszöntöttük egymást stb. Néha megálltam ezért-azért, fáradtság vagy morcosság itt még szóba sem jött.

3.szakasz: Szigliget -> Keszthely 1. Táv: 21,3 km

Futás:
Beálltam Fruzsi mellé futni, és reméltem, hogy nem fog nagyon elhúzni. Kedvesen alkalmazkodott, és nem tette. Sőt, én voltam továbbra is aki nyomta, még mindig azzal az elgondolással, hogy a vége úgyis szar lesz, legyünk túl a lehető legnagyobb távon, mielőtt ez bekövetkezik. Teljesen más volt ez a szakasz, mint az első, egyrészt lényegesen kellemesebb domborzatú a pálya, másrészt nem egyedül vagyok. Ez a rész ráadásul az egyik kedvencem, a kerékpárút itt gyönyörű, és nyugodt helyeken tekereg. Fruzsit Soma váltotta, aki vele ellentétben még nagyon gyakorlatlan futó volt, ráadásul erősen látszottak rajta az átmulatott éjszaka nyomai is. Nagyjából annyit alhatott, mint én, de az ő helyzetét még rontotta az elfogyasztott alkoholmennyiség hatása is. Így hiába volt már egy maraton a lábaimban, nekem kellett kicsit visszavennem, hogy bírja a tempót, és tartanom benne a lelket. Harmadik futópartnerem ezen az etapon Juan lett, akinek a tempója kifejezetten pihentető volt a korábbiakhoz képest. Váltás után mondtam is neki, hogy induljon el nyugodtan, amíg én frissítek és eszem pár falatot, majd úgyis utolérem. Így is történt, és nem nagyon bántam a kéziféket mellette, mert már kezdtem érezni az eddig megtett kilométereket és tudtam sok van még hátra ezért amúgy is lassítani kellene. Futótársam viszont nem érezte túl jól magát a nagy melegben, és egyre többet gyalogolt bele. Első alkalommal még sétáltam vele, de mivel ez a tempó már fárasztott és bosszantott is, mivel túl akartam végre lenni a távomon, ezért bármennyire is igyekeztünk a két csapatot együtt tartani, egy frissítőpont után visszaálltam a saját tempómra. Tudtam, hogy a csapat valamelyik gyorsabb tagja később úgyis utolér minket. Az utolsó kilométerek miatt ez a szakasz átlagban kissé lassabb lett ugyan, mint a kezdés, de a végét leszámítva még mindig az 5 perc körüli ezrekkel toltam. Vállalható 1óra 50 perces idővel abszolváltam a félmaraton körüli távot, ami átlagban 5:12-es ezreket jelent. A keszthelyi befutónál azonban a mosolyom már nem volt annyira őszinte. Itt éreztem először, hogy a folytatás kemény lesz.

Tekerés:
Ha már ily módon eljutottunk a táv első negyedéig (majdnem), akkor úgy gondoltam, hogy DaMartian úgyis a lehető legjobb társasággal fut (mert Fruzsi folytatta tovább), ezért egy kisebb pihenőt tartok. Zabáltam dinnyét, isot ittam még viszonylag hideg kólát is. Aszalt eztmegazt. Kifújtam magam egy kicsit, beszéltem pár szót Rodriguez-zel (aki tavaly minket kísért bringán, idén pedig ajánlásomra Navixaf csapatát az „Ennyire futja!” csapatot). Aztán nekieredtem. Hát a DaMartian-Fruzsi páros nem nyomta gyengén. Éppen csak utolértem őket Györök előtt, majd átöltöztem, mert kicsit kezdett emberes szagom lenni. Innen, miközben DM újabb utánfutót- név szerint Somát – kapott társul, én a frissítőpontokon újabb és újabb ismerősökkel spanoltam. Előbb a „Nike Margitsziget” tagjaival, majd Zsaklinnal, akivel tavaly végigturnéztuk ugyanezt a versenyt. Mikor a két fiúval tekertem, akkor azért látszott Somán, hogy az este kicsit hosszúra sikerül. DaMartianon még nem látszott a fáradság. Aztán Gyenesdiásnál Juan (akiről tudjuk, hogy a Szarhonya együttes énekese és frontembere) lett Soma váltása. DM kicsit lakmározott én meg eszmét cseréltem a ponton éppen depózó emberkékkel a futócipőkről, meg a párosunk őrületéről. Itt derült ki számomra, hogy sokkal többen olvashatják a blogot, mint amennyien írnak is, mert meglepően sokan tudtak rólunk. Juan elfutott, DM is, én kicsit később indultam előbb utolértem DaMartiant, majd utolértük Juant is. Ő a sétálós-futós módszerben bízott, úgyhogy lehagytuk, és megbeszélés szerint előretekertem a váltáshoz. Éppen csak annyi időm maradt, hogy egy kis spray-t fújjak a bimbóimra, mert Soma éppen ezzel művelettel próbálkozott az első futása után.

4.szakasz: Keszthely 1. -> Balatonmáriafürdő2 Táv: 21,2 km -2011 június 25. 18.13

Futás:
Így a második etapra egyedül vágtam neki, mivel Juan kissé lemaradva nem tudta átadni a stafétát Angelday-nek. Szinte végig egyedül is nyomtam. A negyed hétkor elkezdett félmaratont 1.55 alatt produkáltam. Leginkábba kezdődő álmosság zavart, amit igazán nem tudtam hova tenni, de tényleg nem történt semmi különös. Kicsit furcsáltam, hogy DaMartian csak az utolsó előtti frissítőpontnál ért utol, de ott aztán mondta, hogy fussak csak nyugodtan tovább, mert némi logisztikai szervezést kíván az Utánfutó csapat (TEAM Utánfutók) összehangolása. Végülis Máriafürdőn gond nélkül adtam át a stafétát.

Tekerés:
Ahogy Bitliszbá elindult, kicsit megkönnyebbültem, hogy akkor most van kb. 2 és fél órám pihenni. Közel 4000 kalória elégetése után annyira éhes voltam, hogy egy marhát befaltam volna egyben, egy kínai étterem teljes étlapjának ábécésorrendben való végigevése és két Big Mac McMenü plusz bekebelezése után. Viszont a fáradtságtól közben annyira kivoltam, hogy rázott a hideg (pedig baromi meleg volt és tűzött a nap) ezért hosszú ujjút vettem. Masszív hányingerem is volt, így az éhség ellenére nem tudtam le tudok-e egy falatot is eröltetni a torkomon. Beültem a kocsiba pihegni, ahol Soma azzal bíztatott, hogy elég szarul nézek ki. Valószínűleg igaza volt, mert mindenki körülugrált (amit ilyenkor amúgy el is várok : ) hogy mit ennék-innék stb. Fruzsi hozott sült krumplit ha jól emlékszem, hogy valami meleg étel is legyen a gyomromban. Aztán feltöltöttem a futásaimat Nike+-ra a laptopomon, meg a GPS órámat, hogy bírja a következő adag futást, aztán a pihenés, evés-ivás után kicsit kelletlenül, de továbbindultam, hogy csatlakozzam Bitliszbához. Éreztem hogy tudnék még pihenni, ám így is iparkodnom kellett, hiszen vagy egy órát „depóztam” és ugye Máriafürdőtől újra én következtem a futásban. Nem sokkal előtte értem csak utol Bitliszbát, de tovább is kellett mennem, hogy felkészüljek a váltásra. Arról nem beszélve, hogy mivel elszakadt egymástól a páros és a csapat, logisztikázni is kellett, hogy újra találkozzunk.

5.szakasz: Balatonmáriafürdő2 ->Balatonlelle Táv: 26 km

Futás:
Hűvösödött, sötétedett és kezdtem nyűgös lenni. Ráadásul ismét egyedül futottam, mert a két csapat immár végleg elszakadt egymástól. Éreztem, hogy bőven van már a lábamban kilométer és tudtam, hogy még jó sok van hátra. Ilyenkor előjön a meglehetősen antiszoc énem. Ezért feltettem a fülest és zenét próbáltam hallgatni. A floridai páratartalmat és a sós vizet múlt héten nem túl jól viselő iPod-om, ami azóta elég rapszodikusan működött, pont ekkor kezdett sztrájkba, és hol ugyanazt a számot ismételgette, de leginkább a hangerővel bolondított meg, hol minimumra halkult, hol maxra ment fel. Végül csak úgy tudtam elviselhető hangerőt produkálni, hogy kivettem a fülest és hangszóróként beakasztottam a sapkámba, vagy a beállításoknál maximalizáltam a hangerőt. Futás közben a kütyüvel való matatás a sötétben idegesítő volt ugyan, de legalább lekötött egy jó darabig. Amikor Bitliszbá utolért, továbbküldtem enni és pihenni. Egyrészt nem akartam az agyára menni a hisztimmel, na meg kicsit furdalt a lelkiismeret, hogy bár kerékpáros kíséretet beszéltünk meg, de a hosszabb pihenőm miatt az utolsó szakaszán már alig kísértem, és úgy gondoltam ez az extra pihenő őt is megilleti. És amilyen állapotban én voltam, feltételeztem, hogy neki is szüksége lesz rá.
A számok tükrében: nyilvánvaló drasztikus lassulás: közel 2 és fél óra kellett ugyanahhoz a távhoz, amihez délután még elég volt ennél 40 perccel kevesebb is. Az 5 perc körüli átlagtempó 5:40-re csökkent. De azért ezt kis jóindulattal még mindig nevezhetjük futásnak. Szám szerint ekkorra a táv rám eső részének közel ¾-ét már teljesítettem, de már nagyon nem éreztem jól magam a végére.

Tekerés:
Kb. 20-25 percnyi pihivel kezdtem, ahol Navixafékkal, Borival és leginkább egy forró friss feketével spanoltam össze. Persze az Utánfutókkal is beszéltem, de nem izgultam, mert DaMartian mondta, hogy nyugodtan fújjam ki magam, ő most zenével szeretne kettesben futni. Amikor elindultam a bringával kicsit izgultam, hogy egyáltalán utolérem-e, de a 26 kili elégnek tűnt erre. Úgy terveztem Boglár előtt fogom utolérni, és ez így is lett. Elég fáradtnak tűnt, de azt mondta jól van, és tekerjek előre pihenjek kicsit, mert ez már a keményebb része. Láttam, hogy ez már nem a kezdeti tempó, nem is az, amit Fruzsival, vagy akár Somával nyomott még az előző szakaszon, de rendezett volt a mozgása, úgyhogy előre is mentem. Bogláron magamhoz vettem némi folyékony kenyeret (az ólommentes változatból). Itt a frissítőponton már tudták, hogy az a kétkerekű izé, amit tekerek, az tulajdonképpen váltóbot. Lellén Winkler valami k.rva jó ebédről beszélt Alsóörsön vagy Szigligeten, vagy hol p.csába. De ekkor már annyira nem voltam oda a kaják akárcsak szóbeli felvázolásáért, ezért azon gondolkoztam, hogy megüssem vagy ne. Egyébként nem haragudtam rá, nem volt vele semmi baj csak majd’ 11 órányi mozgás után, valahogy idegesített. Pedig tényleg nem akart rosszat. Aztán beért DaMartian is.

(folytatjuk...)