Inkább a futásra koncentrálok és a hatékonyságra. Befelé figyelek, belső kapcsolatot keresve. A lábaim picit meg-megakadnak, egy-egy fájós lépés is akad a múlt hét maradványaiból, aztán egyszer csak beáll az egyensúly. Megvan, felvettem a környezetem hullámhosszát, beleolvadok a Beszkidek erdőségeibe. Elkezdek haladni, repülni. Minden könnyen megy. Szinte alig érintem a lábammal a talajt, máris pattanok tovább. Nem érzékelek időt, nem lihegek, nem izzadok, nem fáradok. A fizikális határok eltűntek. Úgy érzem, csak vagyok ott a „most”-ban, részeként a mindennek. Fantasztikus érzés ez, csak tovább ebben, minél tovább...

(...)

Megértettem ott, hogy az életnek mi az igazi értelme. Célokat tűzni ki, úton lenni a cél felé, végül pedig beteljesülve elérni azt. Aztán újból és újból megismételni ezt, amíg ver a szívünk. A cél pedig bármi lehet, nincs kis vagy nagy cél. Csak CÉL van.

(...)

A futás olyan picit, mint a metronóm: a lábad ütemesen ad egy fajta monotonitást, rákapcsolódsz egy belső rendszerre, amit a természet a saját szépségével erősíti meg. Néha arra figyelsz fel, hogy úristen milyen gyönyörű valami, s ezek visszahatnak rád, a belső állapotodat fokozzák fel. Folyamatosan erősödsz, kialakul egyfajta mámoros érzés, ami órákon keresztül tart. És ez az egész egyfajta öngerjesztő folyamatként működik: mivel megerősödsz belülről, még jobban észreveszed ezeket a dolgokat.

Az egész verseny egy nagyon mély élményként írható le. Része leszel a természetnek – nem érzékeled, hogy milyen gyorsan mész vagy éppenséggel lassan. Nincsenek korlátok, nincs idő, nincs tér, csak mész és mész. Nem fáradsz, nem lihegsz, nem izzadsz, csak vagy és létezel. Egy vagy a természettel, ahol az időtlenség uralkodik. Csak azt veszed észre, hogy lemegy a nap, aztán feljön, majd megint lemegy. Egy nagy pillanatnak érzed az egészet – s ez az, amiért át akarod élni még egyszer és még egyszer. Az örök pillanat varázsáért. Mi emberek sokszor azt gondoljuk, hogy ha valami nagyon szép, vagy nagyon jó dolog történik velünk, akkor az életünk pillanata, ami nem ismétlődik meg még egyszer. De ez nem így van. Mindig meg lesz az a pillanat, az a dolog, amit keresünk. Lehet, hogy kicsit másként, de újra és újra megtalálhatjuk. Csak el kell mennünk érte...

(...)

Ökleimet összeszorítva csapok a levegőbe a célvonalon. Megcsináltam. Ez az első legmélyebb érzés, ami ilyenkor átáramlik bennem. Majd egy pár légzésvételnyi idő elteltével jön a hála érzése. Mert hálás vagyok azért, hogy ezt megélhettem. Talán ilyenkor többet ad a Jó Isten, mint amit megérdemelnénk, de talán, csak azért mert Ő is kedvét leli benne. Igen, én hiszem, hogy kedveli a terepfutás nevű emberi cselekedetet. Nekünk pedig csak annyi a dolgunk, hogy nap, mint nap tegyünk a kedvére, ami szerencsére a mi kedvünk és örömünk is egyben...

Ennél egyszerűbb dolgot?
Köszönöm.