Csapó Tamás: Életem első teljesítménytúrája – Gercse 35
2012.12.02. 22:56 angelday
A következő posztot Csétomitól kaptuk, aki most teljesítette első komolyabb terep versenyét. Nem rövid, Csétomi pedig nem rossz futó, de olvassuk csak végig! – angelday
Terepszűznek ugyan nem mondhatom magam – idén az összegyűjtött 3300 kilométeremből 400-at például az erdőben kocorásztam – de igazi terepfutó eseményt, ahol az emberek tényleg odateszik magukat, még soha nem éltem át testközelből.
Pedig kifejezetten érdekel a téma, főleg a teljesítmények értelmezése. Egy maratoni beszámolót olvasva bele tudom élni magam a szituációba, ismerősek az átélt érzések, érzetek, felmerülő nehézségek. Van fogalmam, hogy mit jelenthet 5, 4 vagy 3 óra alatt lefutni, nagyságrendileg milyen felkészülés, futómúlt állhat a teljesítés mögött, és az hová sorolható az eredmény szempontjából.
Ugyanez egy terepversenynél már közel sincs így. Sejtésem sincs róla, hogy az ott leírtak mit jelenthetnek ténylegesen, igazi valójukban. Milyen például egy Piros 85-öt 10 vagy 11 óra alatt futni, ez az eredmény jónak számít-e, vagy átlagosnak.
Régóta kerestem már az alkalmat, amikor egy tapasztalt terepfutóval együtt, egy általam is teljesíthető távon belekóstolhatok egy verseny érzeteibe. Instant vezetett túrára vágytam. Jó évet tudhatok magam mögött, mindkét maratonomat sikerült három órán belül futni, félmaratonon is gyorsultam, júniusban Mátrafüredről a Kékesre 57 percen belül értem fel, ami 5 percen belüli átlagtempót jelent. Persze ez csak egyetlen résztáv egy komolyabb versenyhez képest, többet nem tudnék egymás után fűzni.
Mindenesetre kiváncsi voltam mire lehet ez elég terepen. Egy közös reggeli panorámakörünkön Szasza mondta, hogy lesz ez a Gercse 35 nevű teljesítmény túra, kevés szinttel, jól futható útvonalon. Menjek el vele, ideális beszálló verseny kezdő terepeseknek. 33 kili, 900m szint, kényelmes 4 órás teljesítéssel. Frankó, menjünk!
Idővel azért a para elkezdett nőni bennem, másfél éve nem futottam 3 óránál hosszabat egyben, négy óránál többet meg először és utoljára 5 éve az első maratonomon. Verseny előtti nap még felhívtam Szaszát, hogy mire készüljek, de ő megnyugtatott, hogy nem kell több, mintha simán csak egy szigetkörre mennénk. Esetleg egy kulacsövet hozzak magammal. Ott kezdtem sejteni, hogy valóban baj lesz, amikor Áront megláttam a rajt előtt. Tudtam róla, hogy nagyon jó futó, övé például a Balboa pályrekordja is.
Kicsit reménykedtem, hogy külön fut, de két mondat után kiderült, hogy mindketten Szaszára várunk. Beneveztünk, megkaptuk az igazolófüzetet a téképekkel. A srácok fejben összeszámoltak az útvonalon 5-6 ivókutat, "Ez bőven sok ekkora távhoz!" felkiáltással lecsatoltuk a kulacsöveket, beraktuk az autóba és nekiindultunk.
Nyugisan kezdtünk, egy darabig még házak között betonon futottunk, csak szép fokozatosan vette át a helyüket az erdő. Dumáltunk, haladtunk. Sokat hallottam már arról, milyen fontos jól megválasztani, hogy melyik az az emelkedő, ahol már jobban megéri erőltetett sétára váltani, mint megfutni. Szasza már többször meg is mutatta milyen az a testtartás, amivel gyalogolva a legjobban lent tudom tartani a pulzusomat.
Kiváncsian vártam, mikor jön el az a pillanat, amikor élesben tesztelhetem. Aztán amikor egy combosabb meredek alján sétára váltottunk, Áron egy hátravetett “futni jöttünk, nem?” félmondattal jelezte, hogy mások a tervei. Világossá vált, hogy ma minden emelkedő a megfutható kategóriában lesz. Felértünk az Árpádkilátóhoz, majd Fenyőgyöngyén át a Táborhegyre.
Közben máris túl voltunk két kúton: az egyik mellett elsuhantunk, a másiknak csak hűlt helye volt. A panorama-út elején volt az első ellenőrzőpont. Innivaló semmi, csak nápolyi, és egy gyönyörű színes pecsét a füzetbe, ami a gyermekkorom imádott mesenyomdáját juttatta eszembe.
Jól futható rész következett, Virágos-nyeregig kicsit meghúztuk a tempót. Éreztem is, hogy túlöltöztem, melegem volt. Aztán jött az első húzós szakasz, amikor a kényelmes kék jelzésről átváltottunk a sárgára. Már többször is kirándultam itt, de most mintha az amúgy is keskeny ösvény fele hiányzott volna, baromira csúszott, és a hegyoldal is kicsit meredekebbnek tűnt alattam. A táj gyönyörű volt, egybefüggő vörös avarszőnyeg borított mindent, lent a köd a hegy lábáig ért, már amennyire tudtam figyelni rá...
Áron ment elöl, Szasza középen, én hátul. Amint egy lejtőhöz értünk, a srácok meglódultak. Én csak csúszkáltam össze-vissza, próbáltam legyőzni a halálfélelmet, és összetartani az egyre hosszabbra nyúló vonatot. Ez ment jópár kilométeren keresztül. Arra a kérdésre, hogy ez technikás szakasznak számított-e, csak nevettek. Megkérdeztem, hogy nekik nem csúszik-e a cipőjük? Dehogynem, csak ők ettől nem csinálják össze magukat.
Amint egy kis bizonytalanságot éreztem a talajfogásban, ösztönösen próbáltam ellenmozdulatokkal korrigálni, ami egyrészt baromira fárasztja az izmokat, másrészt azonnal szétesik tőle a futómozgás. Ezután egy köves meredek lejtő következett, itt még seggre (lányoknak: popsira) is sikerült ülnöm. (Kicsivel később Szasza is perecelt egyet, ami valamennyire visszaadta a hitemet.)
Az Alsó-Jegenye-völgyben volt a következő pont 13 kilinél. Víz itt sem volt, de tudtuk, hogy egy kilometer múlva kiérünk a főútra, a benzinkútnál ehetünk, ihatunk. Úgy is lett. 14 km-t tettünk meg idáig 1:20 perc alatt. Nagyon jól esett végre a frissítés, de éreztem, hogy már sikerült deficitbe keverednie a szervezetemnek, tudtam, hogy ezt legjobb esetben is már csak döntetlenre menthetem a végéig.
Egy hosszú alattomos emelkedő következett a Kerek-hegyig: két és fél kili alatt másztunk 200 méter szintet. Áron látta rajtam, hogy már kicsit mélyebbre kell nyúlkálnom a tartalékos-zsákban hogy tartsam a tempót, megsajnált. Ettől kezdve minden keményebb részt előre jelzett, verbálisan felkészített a feladatra, ez jót tett. "Ez most szopatós lesz, de szépen nyugisan megdzsoggoljuk" mondta itt is. (Még soha nem dzsggoltam 168-as pulzussal.)
Itt már végig kussoltam. Mondta is Szasza, hogy akkor tudta, hogy ez kemény nekem, amikor már nem beszéltem, pedig sokat szoktam. Nagykovácsi határában elértük a harmadik pontot. Itt lett volna frissités is, de túl korán érkeztünk, még pecsétet sem kaptunk, csak bediktáltuk a sorszámainkat. Ez volt egyben a túra legtávolabbi pontja, most már minden lépéssel a cél felé közeledtünk. Ettől sikerült erőre kapnom. A vadcseresznyésben enyhén hullámzó széles ösvényen megint megpörgettük kicsit a tempót, a végén brutális, teljességgel futhatatlan lejtőn ereszkedtünk le a Remete-szurdokba. Persze a srácok itt is elegánsan leszökdeltek, én szarógalamb tartásban, minden fában megkapaszkodva próbáltam túlélni a dolgot.
Éreztem, hogy folyamatosan fogyok, nagyon kellett volna már megint inni valamit. Persze kút sehol. Végül egy építkezésre kéredzkedtünk be, hogy ihassunk pár kortyot a kerti csapból. Szerintem Áron magától itt sem állt volna meg, simán végigment volna most már azzal a 3 deci vízzel, amit még a kúton töltött magába. A környezet ipariasabbra váltott, az útból is kezdett hiányozni az aszfalt, majd teljesen elfogyott, újra földúton futottunk. A szint folyamatosan emelkedett, szemben jól látszott az Újlaki hegy, amit majd nekünk is meg kell másznunk. (A maga 430 méterével a túra legmagasabb pontja.)
Valahogy egyetlen porcikám sem vágyott rá, de előtte még ott volt a Gercse templom.
Szégyen, de annak ellenére, hogy gyerekkoromtól fogva mennyit kirándultam a környéken – még sose voltam itt. Létezéséről is csak 1-2 éve hallottam, pedig már cirka ezer éve áll a mező közepén, egy köpésre a Virágos-nyeregtől. A templomnál értünk vissza újra 15-ös túrához, megélénkült a forgalom, a ponton is zajlott az élet, végre ellátmányhoz jutottunk.
A közös szakasz minket is megkavart, rossz irányban indultunk el: a szalagokat követtük, csak rossz irányba.
A táv, amit így pluszban hozzátettünk másfél kilométer, az érzés bennem, amikor ez kiderült leírhatatlan. Sebaj, Norbi úgy ismeri a környéket mint a tenyerét, visszaálltunk a trackre, és neki a csúcsnak. Na, itt már végképp elvesztettem a fókuszt, minden erőmmel arra koncentráltam, hogy valahogy feljussak a tetejére.
Tudtam, hogy onnan már végig lejteni fog. Szorítottam a fogam, pakoltam a lábaim, számoltam a lépéseket, Áron sakára összpontosítottam. Ő kedélyesen köszöngetett a szembejövő turistáknak, nekem csak egy-egy elhaló helló szerű hörgésre futotta. Visszanézve Norbi is koncentrált, de láttam, hogy azért ez nem jelent neki különösebb problémát. Egy örökkévalóság volt, mire felértünk, az utolsó pár méteren kénytelen voltam belegyalogolni. A látvány valamicskét visszacsepegtetett belém.
Ritkán jövök fel ide, futva is talán csak egyszer voltam itt, de szerintem ez a legszebb csúcs a Budai hegyekben. Pár pislantás (szemmel!) körbe, aztán megint zúgás lefele. A hegyoldal egyre meredekebb, lefele botorkáló turistákkal nehezítve. Persze itt már én sem festhetek másképp, Norbi és Áron pedig már valahol a hegy aljában.
Az utolsó métereken beránt a bal vádlim, felordítok, visszanyújtom, de érzem, hogy a másik is közel áll a görcshöz. Ez már a folyadék és sóhiányt jelenti. Szerencsére éppen leérünk a Határ-nyeregbe. Szép lankás lejtő, meghúzzuk a tempót, próbálom lazán pörgetni a lábamat, amitől kicsit oldódik is a szorítás. Folyamatosan kérdezem a távot, már csak 3 kili, már csak kettő.
A Libanoni cédrusnál volt az utolsó pont. Azt sem tudtam, merre keressem, de pont akkor nem is érdekelt – egyszer majd visszajövök sétálva, mert itt sem jártam még. Lassan ment a pecsételés, túrázók segítettek gyorsítani a "bürokrácián". Kisvártatva kiértünk az aszfaltra, az Ördög-árokban vitt az utolsó szakasz. Ismét felpörgött a tempó, én is beleadtam mindent, ami maradt.
Érdekes, hogy az izmaimnak mennyire jóleső érzés volt a gyors futás, újra össze tudott állni a mozgásom. Ebből is látszik, mennyire más izomcsoportok dolgoznak terepen. Persze azért maga a motor már csak nehezen pöfékelt, nagyon vártam a végét. Az utolsó kiliken így is 4:10 körüli tempót toltunk.
A célban boldogan vettem át az igazoló oklevelet és a jelvényt, amit a teljesítésért kaptunk, rég nem örültem ennyire befutóéremnek.
Valamiféle hős-érzést éreztem. Az elkavarással együtt a táv 34,5 km lett 3 óra 19 perc bruttó idő alatt 920m szinttel. (Szasza mért adatai, a pulzusom ennél nekem 16 ütővel magasabb volt.) Az átlagtempó 5:30 lett, amit én elsőre jónak tippeltem volna, de Norbiék szerint ez egy közepesen erős futás volt egy baromi könnyű terepen. Hát ennyire tellett. :)
Két és fél éve nem töltöttem egyben futva ennyi időt. Ez volt az, ami ma szerintem a legjobban hiányzott. Beköszönt egy rég nem látott ismerős is – a robotjárás – mutatva, hogy tejsav is volt gazdagon. Kemény volt. Idén volt egy-két komolyabb futásom, amivel sikerült megérinteni a határaimat, de ez az egyszerű kalandnak szánt kirándulás bőven felért hozzájuk.
Hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy a háromórás maratonjaimon, vagy most kellett-e mélyebbre nyúlnom, hogy legyőzzem magamat és a távot. Minden nehézség ellenére – de inkább a legyőzött nehézségek miatt – óriási élményt jelentett életem első teljesítménytúrája. Külön köszönet érte Szaszának és Áronnak, hogy türelemmel végigvittek. Végre el tudok képzeletben elhelyezni egy gombostűt, ami engem jelöl a terepfutás térképén, még ha az kicsit messze is van a többitől.
Persze dolgozni fogok a közelítésen. Mostantól más szemmel fogom olvasni a versenybeszámolókat is és – bár eddig is becsültem őket – ezentúl duplán felnézek azokra, akik ezt a sportágat űzik. Az igazi terepfutás nem egyszerű játék, fel kell hozzá nőni.
9 komment
Címkék: beszámoló trail csétomi Gercse 35
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
ubp 2012.12.02. 23:39:41
Ne aggódj, az én gombostűm még bőven utánad következik :) De legalább több időm van a tájban gyönyörködni :)
BGy · http://babosi.blog.hu 2012.12.03. 07:25:44
Tegnap a Mátrában nagyon jó volt, ahogy a tömeg csúszkált össze-vissza a cuppogós sárban, Szasza és Németh Csabi pedig úgy futott el mellettünk, mintha a sár nem is létezne. Hogyan csinálták? Az első 1 km-en firkáltam is egyet a mély nyomokban. Most robotmozgás van nálam is, mert két hónapja nem jártam hegyen.
miki-dzsi 2012.12.03. 07:51:14
DaMartian 2012.12.03. 08:21:59
Viszont a terepfutáshoz nem hozta meg jobban a kedvem, sőt...
Ezzel együtt minden csodálatom a terepfutóké. Ezt én is az első terepversenyemen tapasztaltam meg, addig én sem tudtam mennyire más műfaj. A szokottnál lassabb tempó mellett is totál elfogytam és életemben először kellett félmaratoni távba belegyalogolnom... : )
szasza75 · http://szasz-a.blog.hu 2012.12.03. 11:30:19
Sz.Lacc · http://fusslaci.blog.hu/ 2012.12.03. 14:28:40
spiderbond 2012.12.03. 22:31:18
szasza75 · http://szasz-a.blog.hu 2012.12.03. 22:34:55
Próbáltad már a Futócuccokat?
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
