Simonyi Balázs: Így lett meg most már tényleg az UltraBalaton

2013.06.07. 12:00 angelday

Nagyon jó és őszinte poszt Simonyi Balázstól, aki egyéniben különösebb logisztikai szervezés nélkül kísérő nélkül húzta be idén az UB-t, szintidőn belül, férfi 16. helyezettként. De hogyan is kezdődött ez az egész? Tavaly utolsó egyéniként fejezte be 34 óra 50 perc alatt, a szintidő után csaknem három órával. A szenvedéséről videó is készült:

"még csak önismeretre se tanít, mert már nem is én vagyok … nem tudom, már ki fut"

Balázs ez után kezdett el blogot írni "nem azé, aki fut" címmel, a 12-es UB-ről itt ír. Idén 26 óra alatt jött egy 9 órás javítás. A beszámolóját érdemes végigolvasni, én most csak néhány nekem tetsző részt emelek ki belőle:

annyi kaland éri az embert, annyi szituba keveredik, hogy az tiszta élvezet. Akárcsak a fájdalom, a szenvedés, mert azért – nézzünk magunkba –, mi (ultra)futók, ironmanek szeretjük azt az értékképző matériát, amit leginkább sportból fakadó mazochizmusnak mondanék.

(…)

Váltogattam a pontok között a kajálásokat: egyszer édes falatok (porhanyós kexek közé csurgatott méz), egyszer sós, (paradicsomos sajtkocka ropival), egyszer víz, egyszer kóla vagy iso. Felfedeztem a futótequilát (citromkarikára só, beleharap, arra víz), majd a futó BloodyMary-t (paradicsomszelet + iso).

(…)

Az ötödik fosásnál elfogytam: megalázottnak éreztem magam, a helyzetet méltatlannak. A számat addigra már kimarta a só és a citrom. A torkom pedig a hideg folyadékoktól megfájdult.

(…)

Az idegeim ki voltak. Ez hajnalhasadáskor, fél 5 fele, Zamárdi-Széplak környékén csúcsosodott ki, ahol egy diszkó mellett elhaladva ittas, cigiző suhancok rámbődültek: „Fussssssááááá!” Mintha áram rázott volna meg, megálltam, visszafordultam, és rájuk ordítottam magamon kívül: „A jó ku(cenzúrázva)dat, tudod mióta futok?!” Majd megfordultam, és remegve az idegességtől újra futni kezdtem, de nem előlük, csak folytatva a rám szabott feladatot. Leszartam, hogyha utánam rohannak és meggyapálnak, merthogy szitkok közt ezen tanakodtak.

(…)

a kétszáz kilométeren való átjutást nagyon nehéz aggyal felfogni, pontosabban azt, hogy hogyan tudsz elérni 170-ről 212-re. Az egy maraton. Hajnali fél négykor. Mögöttem már 170 km. A gyomrod egy lukas szarzsák. A szájad egy sebes űr. Már egy napja futsz és még vélhetően 4-5-6 órát biztosan robotolsz. Eleve az órád számlapján a számok hihetetlenek.

Az "emberpróbáló" kifejezés itt átfordul az "embertelenbe". Ez már nem építő jellegű táv, inkább leépítő. Nem leszek tőle sem macsó, sem példamutató: egy komplett hülyeség, amit itt csinálok, sportértéke nulla, rombolása maximális.

(…)

tuti stupid az is, aki minduntalan megáll, mert azt hiszi, egy kavics ment a cipőjébe, holott egy szamóca méretű, véres vízhólyag nőtt a lábujjai közé (ez én voltam). De elég megnézni a beérkezők arcát: katarzissal kevert önsorsrontás van rájuk vésve. Amúgy szívből gratulálok minden beérkezőnek, különösen Balogh Ádinak, aki a fényképek és leírások alapján hasonlót élt át, mint tavaly én a maga 33 órás küzdésével.

Rezümé: az Ultrabalatonon ismét megerősödtem hitemben. Mert van abban valami felemelő és megfizethetetlen, amikor átnézel az időben-helyben iszonyú távolinak tűnő túlparta, s hangosan kimondod: onnan jövök. Abban is megerősödtem, hogy jó válaszom van arra, hogy miért futok. Azért, mert el merek indulni, s be tudok érni.

Szólj hozzá!

Címkék: beszámoló akik futnak ultrabalaton 2013

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.