Vienna City Marathon
2014.04.16. 10:11 SeSam
A bécsi volt az ötödik maratonom, sorrendben az eddigiek:
- 2011 Spar Budapest: első maraton, fűtött a lelkesedés, sikerült elérni a megcélzott 4 óra alatti időt
- 2012 Spar Budapest: szerettem volna javítani, de elfutottam az elejét, első találkozás az elsavasodással
- 2013 Maratonman Balatonfüred: jobb felkészüléssel csak a végén sikerült fejreállni, de így is egyéni csúcs
- 2013 Spar Budapest: sérülés után, szinte teljesen felkészületlenül, sokkal hamarabb beütött a krach, eddigi legrosszabb idő
Erre a maratonra viszont készültem. Szuflavéder segített edzéstervvel, a folyamatról pedig lehetett is tájékozódni itt, itt meg itt. Szombat reggel úgy ültem fel a RailJetre, hogy ha nem is jön össze a tervezett idő, nagy bukásra nem számítok.
Pedig amúgy ez a felkészülés dolog nem olyan ám, mint a filmekben, hogy egyperces montázs, amiben SeSam grandiózus zenei aláfestéssel elszánt tekintettel fut, aztán felvirrad a verseny napja. Inkább ilyen:
Volt mindenféle akadály, síeléstől kezdve a hosszú futást megakadályozó hétvégi programon át az enyhe megfázásig. Két héttel a verseny előtt még az allergiám is kitört a jó időnek köszönhetően kivirágzott növényzetnek hála. Nem is tudtam a terv minden pontját teljesíteni.
12-én ez már mindegy volt, onnantól az előttem lévő feladatra kellett koncentrálni. Az osztrákok egy huszárvágással megoldották az utolsó pillanatban a verseny előtt rajtcsomagot felvenni próbálók problémáját, és nemes egyszerűséggel csak szombat este hétig engedték a rajtszámok átvételét a Wiener Messe D csarnokában. Ahogy a verseny többi részére is, erre is a tökéletes szervezés volt jellemző. Egyvalamit nem vettem csak számításba: a rajtszámhoz nem mellékeltek biztosítótűket. Később rájöttem, hogy azért, mert a versenyzők nagy része nem lyuggatta szét tűkkel a felsőjét, hanem rajtszámtartó céleszközzel jelentek meg, amihez egyébként előregyártott perforáció is volt a papíron. Na, nekem ilyen nem volt. Végül a szállásadóm mentette meg a helyzetet szétszerelt jelvényekből kioperált biztosítótűkkel. (Tanulság: kell egy rajtszámtartó.)
Nem lacafacáztak a kilenc órás starttal, kicsit korai is volt az én bioritmusomnak. Nem volt egyértelmű, hogy mennyire megelszik fel az idő később, úgyhogy a hosszú futónadrág mellett döltöttem, amihez a Futóblogos felsőt húztam fel, feltűrt ujjakkal.
.jpg)
Amúgy a reggeli hidegre a rendezők is gondoltak, és mivel a rajt és a cél más helyen voltak, külön erre a célra kapott minden futó egy zsákot, amibe bepakolhatta a verseny előtt levetett ruháit, amit aztán átszállítottak a befutóhoz. A teherautókba felcímkézve, rajtszám szerint rendezve kerültek be a zsákok, vérprofi szervezettséggel.
A pálya a Donaustadt negyedből indult a Venna International Centre mellől, majd rögtön átfutottunk a Duna másik oldalára a Reichsbrücken keresztül. Onnna fordultunk be a Praterbe, vissza a Donaukanal partján, kicsit a Ringen, majd elfutottunk egészen Schönbrunnig. A visszaút a Mariahilfer Strassen vezetett, megcsodálhattuk a Parlamentsgebäudet, a Friedensbrücken át pedig megint átszeltük a Donaukanalt, és újra a Prater Hauptallee fasora következett, jó hosszan, fordítóval a végén. A cél pedig a Heldenplatz közepén volt gyönyörű környezetben.
Elképesztően tetszett az útvonal: rengeteg zöldterületen futottunk át, a városban pedig egy csomó látványosságot sikerült érinteni. Szignifinkáns szintkülönbség sincs, az emelkedők is nagyon lankásak, ellenben Schönbrunn után volt egy-két nagyon kellemes lejtő. Nem volt sok ismétlés sem, ami szituációtól függetlenül lélekölő tud lenni, és könyörtelenül lezártak mindent nekünk. Szó sem volt például olyanról, mint Budapesten, hogy a Hungária körút egyik felén futunk, a másikon meg füstölnek mellettünk az autók, buszok. Igazából nem is emlékszem járművekre nagyon, csak a kordonokra és a szurkolókra. Az egyidőben itthon rendezett Vivicitta útvonaláról pedig, amikor egy kollégám megosztását néztem, azt hittem, GPS hiba, hogy csak egy csík a Duna partján.
A rajt előtt még beszélgettem kicsit, aztán csak a szirénára ocsúdtam kilenckor. A mókázáson kevésbé volt hagsúly a rajtnál, semmi visszaszámlálás vagy taps. Volt ellenben hat előre meghatározott zóna idő szerint, és három hullámban indították a futókat hogy elkerüljék a tumultust. Én a második hullám elején voltam, és valóban messze nem kellett annyit előzgetni, mint Budapesten. A verseny komolyságát az is érzékelteti, hogy a kétszer háromsávos Reichsbrücket, Bécs legforgalmasabb hídját, simán lezárták miattunk.
Rögtön a rajtnál szívtam a Nike+ appal, mert épp előtte frissítette magát, és indításkor az újdonságokat bemutató képernyővel nyitott. Szerencsére épp sikerült kibányászni a telefont a tokból, becsukni a hülye ablakot, és elindítani a mérést. Akartam volna Facebookos szurkolást is, de egyrészt a frissítés szétkötötte a Facebookot, másrészt amúgy sem nagyon volt adatforgalom a rajtnál. Kíváncsi vagyok, melyik verseny tudja először megoldani, hogy az összegyűlt futók és szurkolók tömege ellenére ne haljon le a mobilhálózat.
A másik problémám az volt, hogy nem találtam iramfutókat. Később tudtam meg, hogy volt egy 3:30’-as tábla, végig mögöttem. Erről viszont sem a weboldal, sem az információs könyvecske nem tájékoztatott. Kénytelen voltam a telefont nézegetni, és saját magam beállítani a tempót. A rajt utáni tömegben kissé fölé mentem az öt percnek, utána túl gyors lettem, majd nagyjából sikerült beállni 4’50”/km-es tempóra. Sajnos a Nike+ GPS a frissítés utáni szokásos pontatlanságban kezdett szenvedni, és egyre korábban mondta a kilométereket a táblákhoz képest. Maradt az, hogy mindig ránéztem a kilométerjelzőknél, és fejszámoltam.
Nagyjából tíz kilométer után tűnt fel, hogy ezt az igénybevételt (Nike+ GPS, Spotify) nem fogja végig bírni az akku, úgyhogy lekapcsoltam a képernyőt. Innentől viszont nem volt pontos sebességinformációm. Azon igyekeztem, hogy a kilométerenként beolvasott 4’47”/km körüli átlagot tartsam. Egyértelművé vált, hogy az ilyen szenvedések elkerülésére muszáj lesz egy óra, amire elég rápillantani.
Igyekeztem keresni hasonló sebességgel futó embereket, velük haladni amíg nekem megfelelő tempóban mentek. Úgy éreztem, jól tudom tartani a tervet, nem volt kifullasztóan fárasztó az iram. A tizenkilencedik kilométer körül épp egy nőt követtem, aki érzésre egyre gyorsabb lett, ami gyanússá kezdett válni, úgyhogy megpróbáltam rálesni a rajtszámára. Be is igazolódott a sejtésem, egy félmaratonistát választottam iramfutónak, aki a célhoz közel hajrázott.
.jpg)
A féltávnál lévő frissítőponton ettem egy darab banánt. Addig csak isot fogyasztottam, ami ízre inkább fele-fele oldat volt vízzel, mint tiszta Powerade. Úgy becsültem, legalább kétperces előnyöm van a tervezett időhöz képest, és nem fáradtam irreálisan.
A félmaratonosok befutása után sokat ritkult a mezőny. Kicsit megélénkült a szél, cserébe volt néhány kellemes lejtő. Szerintem ezeknek is köszönhető, hogy valanennyit még gyorsultam is. Vártam, hogy kezd majd beütni valami fal, de csak nem jött. Igyekeztem tartani a tempót, inkább előzgettem is, és örültem, amikor a shuffle valami ütősebb számot választott be. A Praterbe visszatérés előtt például az Eye Of The Tiger egészen feldobott.
A Hauptallee viszont másodjára már elég lelombozónak bizonyult: nyílegyenes út, ameddig a szem ellát, tele futóval. Ráadásul szemben nem elég, hogy lehetett látni a 35-ös, 36-os táblákat (mi ekkor voltunk 31-nél), de még egy nagyon kecsegtető frissítőpont is volt odaát. Volt viszont legalább miért futni, és úgy matekoztam, a 35 már nagyon a vége, jól állok, meglesz ez. A frissítőponton ráadásul nem csak kóla volt, ami – mivel szőlőcukrot sehol nem osztottak – csodát tett, utána még gélt is lehetett kapni egy különálló szponzor-standnál. (Sosem szállítok magammal egy fél éléskamrányi anyagot, azt eszem-iszom amit a frissítőpontokon adnak.)
Az időnként csepergő eső a szemetelésből egyedül itt váltott át rendes komoly esőbe. Annyira nem zavart, mint gondoltam, inkább jólesett egy kis hűtés. Egyedül az volt a kellemetlen, hogy összeáztatta a futóruhát, ami ettől nehezebb lett, és jobban dörzsölt. A nedves aszfalt sem volt annyira ideális, főleg a frissítőpontoknál szétdobált majd széttaposott banánokkal kellett vigyázni.
37-nél úgy döntöttem, visszakapcsolom a képernyőt. Az akku rendben lévőnek tűnt a hátralévő öt kilométerre. Rövid fejszámolás után megrémültem: a 37-es táblánál voltam 3 óránál. Maradt tehát harminc perc. Ötperces kilométereket kellene menni, és fáradtam már, lassúnak, nehézkesnek éreztem a mozgásom. Csak lassan esett le, hogy fordítva néztem azt a szorzatot, 5 kilométerre 30 perc az még 6’/km-es tempóval is megvan.
Ez teljesen belelkesített, viszont nem akartam elrontani. Egy szigetkörnyi táv van még, és nem szabad, hogy itt elfussam, ez járt a fejemben. Az utolsó két kilométerre is jöhet olyan elsavasodás, hogy kúszva sem fogok tudni beérni. Úgyhogy gyakran nézegettem a telefont, a frissítőpontoknál pedig inkább sétálva ittam az isot.
39 után nem sokkal éreztem az első dupla vádligörcsöt. Még fogtam a tempón, az utolsó két kilométer, ha darabonként hatpercesek is, az se baj. Már a Ringen voltunk megint, ahol az amúgy rossz idő ellenére voltak szurkolók is, még ha nem is annyira hangosak és lelkesek, mint itthon megszoktam. (A Bátortáboros lányokat például még senki sem überelte.) Itt már tudtam, hogy teljesítettem a tervet, akármi lesz. 41-nél még ránéztem az órára, hétperces kilométer is belefér, nyugalom.
A befutó utolsó kétszáz méteres egyenesében megpróbáltam utoljára rákapcsolni, de rögtön éreztem a merevedő-tiltakozó izmokat, úgyhogy nem vittem túlzásba.
És ennyi.
Befutás, öröm-boldogság. Érem- és célcsomag-átvétel közben éreztem, hogy ezt sikerült kimaxolni, nem maradt bennem kihasználatlan energia. Nagyon gyorsan megvolt a hivatalos idő a dedikált VCM mobilos alkalmazásban: 3:27'49". A weboldal ezt később egy másodperccel meg is javította.
Számokban a fentiek a következőképp néznek ki: Az első félmaraton 1:42’20” lett, a második 1:45’27”. 5 kilométerenként volt részidőmérő szőnyeg, amiből szép grafikont rajzolt a weboldal. (Amúgy futás közben az okostelefonos alkalmazásokkal és SMS-ben is lehetett követni a futókat.) Az y tengely az előző mért ponttól számított időt mutatja; a célidőhöz 25 perces szakaszokra volt szükség.
Útközben láttam sokféle táblát, végül ezt választottam a befutó Tweethez: Der Schmerz geht der Stolz bleibt. (Látható, hogy végül 600 métert pakolt rá az app a valós távra.)
Zárásnak pedig álljon itt Szuflavéder gratuláló emailjének második sora:
Tudom, hogy a három óra lesz a következő terv! Ahhoz már melózni is kell :)
8 komment
Címkék: verseny beszámoló maraton Bécs SeSam VCM
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
shortstack 2014.04.16. 11:39:31
haanchee · http://haancheefut.blog.hu 2014.04.16. 11:42:09
haanchee · http://haancheefut.blog.hu 2014.04.16. 13:39:50
BGy · http://babosi.blog.hu 2014.04.16. 14:17:08
nagykrisz_2 2014.04.17. 00:41:50
hidegchaco 2014.05.21. 23:09:41
Csak szólok, hogy ennél jobb mondat idén még nem született a blogon.
Próbáltad már a Futócuccokat?
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
