A N+RC UB váltó

2014.06.11. 10:50 SeSam

Amióta befutottunk az UB-n, elolvastam jópár egyéni ultrabalatonista beszámolóját; olyanokét, akik befejezték, és olyanokét is, akik kiszálltak. Egy dolog volt közös ezekben, elképesztő olvasmányok. (A teljesség igénye nélkül: DSLgirl Zsófi, Héjja Péter, Bitliszbá) Nyilvánvalóan teljesen más dimenzió, amit egy nap én is szívesen kipróbálnék, de még messze vagyok tőle.

A mi helyzetünk teljesen más volt: nagyjából 24 kilométer jutott mindenkire, a félmaratonnál kicsit több. Egyértelmű volt, hogy nem a távolság fog bennünket kifárasztani. Alexandrát kivéve egyikőnk sem volt még Ultrabalatonon, új volt az egész. Lehettünk volna Havas Jon csapat akár.

Ezért az elején inkább buliként tekintettünk a hétvégére, nem a versengésen volt a hangsúly. Nem stratégiáztunk sokat a szakaszokkal sem, nagyjából tudjon mindenki pihenni, és nagyjából ugyanannyit fusson mindenki, ezek voltak a peremfeltételek.

Péntek este azért fel-felmerült, hogy jó lenne egy vállalhatóbb időt menni, beérni reggel 6 előtt, ilyesmik. Aztán amíg a 11:55-ös indulásra vártunk, már mindenkit elkapott a gépszíj, menjünk már, na! A közös rajt nagyon felemelő volt, végre mozgunk. Az első váltópontra érve már egyértelművé vált, hogy mindenki 110%-ot fog futni.

Vártuk Andrist Kenesén. Hosszúnak tűnt nagyon, közben be-befutottak ismerős csapatok. Gabesz elément, – ez is minta lesz később – és együtt jöttek be, még mindig a tervezett időn belül, még ha Andris kicsit elégedetlen is volt magával. 

A liveblogot Almádiban kezdtem, gondoltam a leghosszabb szakasz alatt lesz idő ilyesmire. Itt történt, hogy Gabesz, aki váltott, egyszer csak eldobott a kezéből mindent, és rohant a pontra, mert Zsolt elképesztő iramot diktált, abszolút nem voltunk rá felkészülve. Gyorsan megtanultuk, hogy erre is oda kell figyelni.

Bori szakasza volt a következő. Gabesz vállalta, hogy együtt megy vele, elsősorban mint lelki támasz, meg segítség, ha a Stockholmban összeszedett sérülése megakadályozná Borit a befutásban. Túlaggódtuk, mint kiderült, a tervezettnél gyorsabban abszolválták ketten a 8 kilométert Füredig. Hamar beálltunk arra, hogy túlteljesítünk.

Innentől voltak a gyorsabb váltások, a lányok a többszöri futást preferálták rövidebb szakaszokon. Néha egészen kevés idő volt leparkolni a buszt, száguldozni sem lehetett, mert a futókkal egy útvonalon mentünk. Itt szoktunk rá, hogy a saját versenyzőinknél lelassítva csapunk egy kis szurkolást lehúzott ablakkal, nyitott ajtóval, amit később igyekeztünk kiterjeszteni a többi Nike+ csapatra és egyéb ismerős futókra is. Mindenkinek az volt az egyöntetű véleménye, hogy hatalmas energiabombát jelent ez a fajta támogatás. Senki sem egyedül futott, hanem a másik 9 emberért is az autóban.

Az emelkedős szakaszokat Alexandra és Kinga vállalták. Kicsit szörnyülködve néztük a kocsiból a fel-le hullámzást. Gabesz és Zsolt ki is szálltak, hogy majd bátorítják kicsit Kingát a befutó előtt. Meg ahogy azt elképzeltük... Kinga darálóként hajtott fel az emelkedőre, és amikor a srácok a levegővételre, pulzusra próbálták figyelmeztetni, kinézett, és csak annyit válaszolt: “Megy!” Az lett a vége, hogy Gabeszt kellett bevárni a váltóponton, a saját futásai után már gyilkos lett volna a Kinga-tempó.

Egy csere miatt én csak a 13. szakaszon kezdtem volna a futásokat, de egy délelőttnyi várakozás, és pontról-pontra autózás után, amikor főként navigátorként tevékenykedtem, már muszáj volt mozogni valamennyit. Jani három szakaszt futott volna egyben, de lebeszéltük az utolsó 3,3 kilométeresről Zánkán. Hanna átvette, én meg vele tartottam, hogy majd bemelegítek. Persze ötperces kilométerek lettek belőle.

A saját etapomat már alig vártam. 12,2 km, Köveskál-Nemesgulács. Az első kilométerre azt mondta a GPS, hogy 4’15”. A másodikon lejtő is volt, még gyorsabb lett, pedig nyugtattam magam, hogy ésszel kellene. Szerencsére sikerült beállni úgy, hogy utána 4’26”-os egyenletes átlaggal nem nulláztam ki magam teljesen, de úgy éreztem nem is hagytam a szakaszban időt. A Balatont pont nem láttam, de hatalmas élmény volt a lemenni készülő nappal szemben a mezők között jólesően száguldani.

Előzgetéskor igyekeztem valami biztatást adni a megelőzötteknek, jó szóval, mosollyal. Az elsőnél annyira lelkes voltam, hogy a kelleténél hangosabbra sikerült a hajrá, annyira, hogy majdnem leesett a biciklis kísérő az ijedtségtől. Egyéniket is beértem, náluk a respekt valamilyen szinonímáját alkalmaztam. Saját élményem az volt, hogy nekem segített bármilyen szurkolás, remélem nem ártottam ezzel senkinek.

Féltávnál eszünkbe jutott, hogy kellene fotó a táblával. Alexandra később szóvá tette, hogy nem is fotózkodtunk a kilométerjelzőkkel, mi meg először nem értettük, aztán leesett, hogy ő épp akkor futott, így kimaradt a jóból.

Kezdtünk viszont éhesek lenni. Tervezési hiányosságból túl sok kaját nem vittünk magunkkal. Kicsit naívan azt gondoltuk, majd betérünk valahová két váltás között. Az idő azonban eltelt, és az egyetlen még nyitva tartó lehetőségnek a keszthelyi Tesco tűnt. Ez volt az a szakasz viszont, ahol különféle lezárások miatt hatalmas kerülőt kellett tenni a járművekkel, miközben a futónak csak 5,2 kilométer jutott. Néztük az időt meg a térképet, majd szomorúan beletörődve elhajtottunk a kivilágított áruház és a McDrive mellett. (Pár gyomor diszkréten megkordult a sötét kisbuszban.)

Még jó, hogy kaptunk az elején géleket és ostyákat, azokat rágtuk, meg megosztottuk, akinek megmaradt valamilyen kajája. Tervezgettük, hogy Gabesz 12,8 kilométere alatt visszamehetünk esetleg vásárolni, de végül elvetettük. Nem ért volna annyit, hogy elmulasszuk a váltást. Andrist is alig értük el Keszthelyen.

Balatonberény előtt találtunk egy még be nem zárt vendéglő-sort, bevásároltunk hamburgerekkel és úgy vártuk Gabeszt. Az esti váltások kicsit stresszesebbek voltak, sokat nem lehetett látni a futókból, főleg úgy, hogy a fejlámpájuk szembe világított. Az a módszer vált be, hogy a beérkezők a váltópartner nevét kiabálták. Kicsit bosszantó kezdett lenni, hogy néhányan teljesen megtöltötték a pályát is a szűkebb váltópontok körül és a szervezők többszöri kérésére sem mentek a bólyákon kívülre. Ha valaki futó, annak a reflexnek azért érdemes lenne kialakulnia, hogy a versenyben lévőket soha ne akadályozzuk.

Hannának jutott a löszfalomlós Fonyódligeti szakasz. Ahogy a busz kaptatott felfelé, elgondolkoztunk a kiszálláson, hogy támogassunk, de annyira jól ment (Hanna, nem a busz), hogy semmi szükség nem volt rá. Szegény ekkor még nem tudta, hogy nemsokára megint ő fog rosszul járni...

Közben életemben először én is futottam fejlámpával. Itt már mindenki fáradt volt és álmos. Én éhes is, mert nem kockáztattam a hamburgervásárlást az időt látva. Végül a hosszú ujjú Futóblogos felsőben indultam el, meg hosszúnadrágban, mert a váltóponton kezdtem kockásra fagyni, de igazából elég lett volna valami lazább. Janitól kaptam egy magnézium-ampullát, be is vágtam az első kilométereken, ami kicsit könnyített a mozgásomon. Oké, hogy egy órát futottam csak, de a kocsiban ülve sem kényelmesebb az a tizenpár óra. Egyik kollégám biciklivel várt, és kísért is egy darabon, vele próbáltam beszélgetni. Úgy, hogy közben ötperces kilométerek alatt tartottam a tempót, hamar kifogytam a levegőből. A grillsajtomat is alig tudtam majszolni, inkább elvittem a kocsiban ülőknek. Boglár-Lelle között valahol valami bulinegyeden át vezetett az út, jöttek is a hamisítatlan “Kocogjá’!” beszólások...

A következő kaland Zamárdinál várt. Vagyis mi vártuk Hannát, de csak nem jött. Közben elkaptam egy beszélgetést, ahol panaszkodott valaki, hogy nem igazán 7,7 kilométer volt ez a rész, hanem 9 fölött. Kicsit sikerül elmérni. Inkább elindultam szembe fogadóbizottságnak. Útközben csak tucatnyian kérdezték aggódva, hogy erre van-e a váltópont, vagy eltévedtek. Az éjszaka közepén úgy, hogy néha mi is rossz irányba fordultunk a busszal, és a mezőny is szét volt szóródva, nem volt alaptalan a félelem.

Innentől viszont érzésre minden felgyorsult. Hiszen mindjárt beérünk! Balatonvilágosnál tűkön ülve vártuk a váltást, néztük az ismerős csapatokat, előttük vagyunk-e még, számoltuk a lehetséges befutóidőt. Kinga szokásához híven vágtában zúzott fel az utolsó emelkedőre, mi meg igyekeztünk valahogy-akárhogy lerakni az autót, hogy közösen futhassunk be. Dugóka, fotó, és még hajnali öt óra sem volt. 16 óra 51 perc alatt csináltuk meg végül, 31. (férfi) non-stop csapatként.

De talán a legjobb az egészben az volt, amikor utána sorra írta mindenki a Facebook csoportba, hogy mennyire inspiráló volt ez így együtt, közösen, vállvetve.

“Az tuti, hogy ha újra kéne csinálni bármikor megtenném Veletek” – András

Szólj hozzá!

Címkék: beszámoló befutó UB UB2014

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.