Mai programajánló
2009.11.25. 10:43 szasza75
Ez is futás, csak itt most beszélgethetsz róla.
"Volt egy Pheidippidész nevű athéni futár, akit időszámításunk előtt 490-ben, a maratoni csata előtt Miltiádész athéni király küldte el őt Spártába, hogy segítséget kérjen Leonidász királytól a Perzsák ellen. Pheidippidészt az Athénból való indulása utáni napon már meg is érkezett Spártába és átadta a segélykérő üzenetet. Két és fél évezreddel később John Foden, a brit légierő tisztje, amatőr ultramaratonista, elhatározta, hogy kipróbálja, lehetséges-e ezt a 245,3 kilométeres távot másfél nap alatt futva megtenni. 1982-ben négy társával indult neki a távnak, és végül ketten, Foden és John Scholten 36 órán belül értek Spártába - és ezzel megszületett a Spartathlon. A következő évben a brit csapat megszervezte az első hivatalos versenyt is, amit azóta évről évre megtartanak… „
A versenyt rendszeresen látogatják magyar futók is. Hogy hogyan lehet teljesíteni, ezt az elképesztően hosszú és nehéz versenyt, nem tudom, viszont ha meg akarod kérdezni valakitől aki tudja, akkor látogass el a Marczibányi Sportcentrumba ma este azaz november 25-én szerdán este 9-re. Végh Attila beszél arról, hogy futotta le, illetve Ispánki Zoltán kommentálja idén, hogy nem futotta le a távot (igaz, ott sem volt idén, korábbi teljesítő, BALRA A KÉPEN). Úgy tudom lesz filmvetítés, képnézegetés kötetlen beszélgetés egy futóközösségben.
Végh Attila beszámolóját olvashatjátok az idei Spartathlon teljesítéséről, de terjedelmi okok miatt a "Tovább" linkre kattintással tudjátok megtenni.
Hajrá!
SPARTATHLON 2009
Komolyan mondom, csak az a hülye repülés ne volna, még élvezném is ezt a görögországi egy hetet.
A verseny előttről: A szervezők icipici kis bénázásai, egy új hotel, ami jobb mint a London, mert itt már kevesebben vagyunk, így nem kell sorba állni a reggelinél ( viszont a fürdőkád kicsi ), bőséges kaja, szerda esti borozgatás, csütörtöki készülődés.
Egyszóval dögunalom.Már alig vártam a versenyt…
Néhány szó a fizikai felkészülésről:
Az Ultrabalaton után egy kicsit többet pihentem annál mint azt terveztem, mivel, hogy előbújt belőlem a lusta disznó énem. Aztán azért – persze elég nyögvenyelősen – beindult a meló. Volt néhány kemény hétvége, meg napon edzés, meg sorozatterhelés. Vagyis a szokásosak. Hegyi futásra idén nem sok jutott, de az nálam sosem volt akkora probléma. Valahogy azért megint sikerült kiszámítanom, hogy a verseny előtt pont megfelelő erőben legyek.
Néhány szó a mentális felké
szülésről:Hát az nem volt. Nem néztem meg a versenyről készült filmeket, nem olvastam beszámolókat, és a verseny előtti estén sem ültem lótuszülésben, hogy mély meditáció keretén belül égessem agyamba a verseny legapróbb részleteit. Valójában egész évben alig gondoltam rá. Leginkább csak a fiúkkal beszélgettem róla az edzéseken. Ez a Spartathlon most így indult.
Kísérőkről: A segítőim: a szponzorom Csuka Csaba, és 14 éves kisfia Csuka Bence voltak. Futóember nem kívánhat magának jobb kísérőket.
Végül magáról a versenyről: Mivel 2005 óta már tudom, hogy a Spartathlon péntek reggel kezdődik, így 320-ad magammal, én is ott tébláboltam még sötétben az Akropolisz lábánál.
Ott aztán egy rakás fénykép rólunk, mintha valami most felkapott exhibicionista filmsztárok volnánk, majd jókívánságok egymásnak, aztán rajt.
Mint mindig, az első két km-t a mezőny legvégén kezdtem. Muris dolog innen nézni a versenyt, majd szép lassan egyre feljebb kapaszkodni a mezőnyben. Nem igazán volt kedvem így az elején magamban futni, így rögtön kiszúrtam magam előtt Pető Pisti válogatott mezét. Szép lassan felfutottam Rájuk ( Soós Petivel ment közösen ). Közben megelőztem Szabó Bélát és Ármint azok közül akiket észrevettem, Szabó Sanyit és Bögi Sanyit azok közül akiket nem.
Nos, ilyen formán poroszkáltunk át Athénon. A 3. Fp. előtt Pisti bevonult a bokrok közé. Mi Petivel mentünk tovább. Gondoltam hamarosan utolér minket. De sajnos nem. Többet nem is láttam a verseny folyamán.
Nyugodtan és egy kicsit visszafogottan haladtam tovább. Peti velem. Ahogy fogytak a km-ek, egyre inkább azt éreztem, hogy mennyire kelletlenül megy nekem ez a verseny. Igaz tettem automatikusan a dolgom: szisztematikusan frissítettem, mentem a biztonsági tempót, előre gondolkoztam, figyeltem önmagam, stb. Mégis, annyira kelletlenül. Ilyen sem volt még, reméltem majd elmúlik.
43 km-nél értük utol Ervint és Fazekas Janit. Ezen a Fp-on küldtem el a jó édes anyjába az egyik frissítő embert, de már nem emlékszem, hogy miért is. Innen kezdődött egy hosszú kellemetlen emelkedő. Itt hagytam el Petit és értem utol Németh Zolit. Ervin egy kicsit intervallumosra vette ezt a szakaszt, nem tartottam Vele. Itt éreztem, hogy egy kicsit gyors vagyok, és lassítottam a tempómon. Zoli is átérezhette, a még ki nem mondott elképzelésem, és velem tartott.
Mentünk, mentünk együtt, nagy nyugiba. Elég meleg volt már ilyentájt, de messze nem elviselhetetlen. Ezen az igen hullámos szakaszon értük utol Fendrik Lacit, majd később Ervint is. Nem mentünk gyorsan, de mivel a frissítőpontokon nem vacakoltunk és folyamatos futást produkáltunk szépen haladtunk. Később beértük Reményi Lacit és Sándor Csabit is.
Jó állapotban ( a kedvem is kezdett végre megjönni ) értük el a Korinthoszi nagy frissítőállomást is. Zoli mondta, hogy zoknit akar cserélni, én meg mondtam Neki, sétálok és megvárom Őt. Mivel a kísérőm hozta a joghurtos rizsemet, így semmi okát nem láttam annak, hogy egyetlen másodpercet is ezen a Fp-on töltsek. Jól éreztem magam, így mondtam Csabának, hogy inkább mennék magam, majd mondja meg ezt Zolinak is.
Jól ment a futás. Egészen a 88 km-nél lévő Fp-ig. Ott a kezdeti nagy lendületemet megtörte, az a tény, hogy lement a vércukrom. Nem nagy ügy. Méz, kóla aztán tovább. El is múlt, viszont jött az ilyenkor már nálam szokásos gyomorbaj. Ez már komolyabb helyzet, de azért nem megoldhatatlan. Egy kicsit azért nyomorogva érkezetem Régi Korinthoszra ( 93 km ) ahol is kaptam Mónikától egy Rennie tablettát. ( igazából a tablettát a földön találtam, két Fp. között amely teljesen véletlenül esett ki Mónika kezéből miközben engem fotózott a kocsiból )
Lenyeltem, és így futottam kb. 3 percig, mikor is böffentettem egy hatalmasat, és már jobban is lett a pocim ( milyen jól mutatott volna ez a az egész jelenet egy Rennie reklámban… ). Viszont azért még érzékeny volt a gyomrom, így a frissítéseknél mindig óvatosságra intettem magam. Mivel a gyomorproblémák velejárója a fizikai elgyengülés is, így ezen a szakaszon elég szenvedősen haladtam. Tempóm is sokat csökkent. Zevgolációnál ( 102 km. ) utol is ért Zoli. Mióta elválltam Tőle, csőstől szakadtak rám a bajok. Így aztán arra gondoltam, hogy mi lenne, ha Vele tartanék.
Gyomrom kezdett egyre jobban lenni, így tudtam már táplálóbb ételeket is magamba gyűrni. Erőm szép lassan visszatért. Nem tartom szerencsésnek, ha két ember együtt fut. Nem is így tervezetem az elején. Viszont Zolival szerencsére nagyon egymásra találtunk. Biztonsági tempót mentünk. Keveset beszéltünk, akkor is a legszükségesebbeket. Igaz, néha röhögtünk valamin, de azért higgyék el kedves olvasók, rendesen koncentráltunk a feladatra. 2007 és 2008 mindkettőnknek nagy csalódás volt, de hittük, hogy a Spartathlon az idén, két nagyon elszánt emberrel nézhet farkasszemet.
Elhagytuk Soulinarit, majd Halkiont, ahol is felvettük a fejlámpáinkat. Ahogy ereszkedtünk le a némeai völgybe, szépen csendbe ránk sötétedett. A szurokfekete éjszakában felbukkanó Fp-ok számomra olyanak tűntek mint a Spielberg féle E.T.-ben a leszálló űrhajó fényei. Itt láttam néhány igen megrekedt futót igen gondterhelt arccal. Hát igen, ez a gyors kezdés eredménye…
Mivel a következő néhány km. nem tartogatott semmi érdekességet, így megragadnám az alkalmat és írnék néhány sort magáról a frissítésről ( főleg olyanoknak, akik még nem voltak itt, de tervezik, az eredményes célba érkezést ). Tudni kell, hogy amit írok az Dr. Markus Thalmann-nal való intenzív beszélgetésem gyümölcse.
A frissítés szerintem a Spartathlon egyik legkardinálisabb pontja. Állandóan, akár 36 órán keresztül képben kell lenni, ezen a téren. Futás közben a vér a munkában lévő végtagokba áramol, ott dolgozik. A gyomor és annak működése számára másodlagos. Nehezebben emészt. Mégis enni kell, hisz másképpen nem megy. Éppen ezért keveset kell enni, de azt sűrűn, ha lehet, hogy ne kelljen olyan nagy munkát a gyomornak végeznie.
Én személy szerint szinte minden Fp-on eszek egy két falatot, de ha lehet mindig ugyanabból. Nem szerencsés össze-vissza kajálni mindent. Én általában 3-4 féle ételt és 2-3 féle italt fogyasztok az egész verseny alatt. Amikor találkoztam kísérőmmel, Csabával, akkor is az általa készített előre megbeszélt főtt kajából is csak 3-4 falatot ettem. Korinthosznál elcsesztem, mert ittam sört. Valószínűleg ebből származott a későbbi gyomorbaj. Viszont utána nagyon szigorúan frissítettem, és nem is volt több problémám.
Amit most írtam az természetesen csak a saját tapasztalatom. Nekem igen gyenge gyomrom van. Azért is vagyok ebben a témában ilyen körültekintő. Természetesen sokan vannak akik szentül hiszik, hogy az ő gyomruk kikezdhetetlen. Nos Ők azok akik még nem voltak a Spartathlonon…
Időközben beértünk Némeába ( 124 km. ). Kimondottan jól éreztük Magunk. Így egy igen rövid frissítés után már távoztunk is. Némea után egy rövid emelkedő, majd hosszú lejtő, majd egy Fp-t. Rövid futás és megérkeztünk a murvás aszfaltos szakaszhoz (129 km. ). Itt is jól éreztük magunkat. Talán még jobban is, hiszen még az emelkedőket is megfutottuk. Itt találkoztunk egy anyaszomorító idióta japánnal, aki egy emelkedős szakaszon bőven 5 perces tempón belül ment el mellettünk, hogy aztán néhány perc elteltével simán utolérjük mert vagy sétált, vagy az út szélén ült. Ezt legalább háromszor ismételte meg. Hát mit is mondhatnék erre: nagy az Isten állatkertje.
Néhányszor, mikor a nagy sötétben egy kicsit beunatkoztunk, elkezdtem Zolinak mesélni Ispánki Zoli szánalmas dolgairól. Ilyenkor mindig jól kiröhögtük Ispit, és rögtön jobban is éreztük magunkat. Közben megérkeztünk Malandrenibe ( 140 km. ). Zoli folyamatosan követte a limithez képest a puffert. Zevgolációtól folyamatosan növeltük. Ez azért megnyugtató volt. Itt már kb. 2 óra volt az előnyünk. Zolinak csak a biztos beérkezés volt a célja, és csak azért gyűjtötte az időt szerintem, mert félt, hogy valami nehezen kezelhető probléma még közbe jöhet. Valahol én is így gondolkoztam.
Normálisan frissítettünk, aztán tovább. Könnyed futással érkeztünk Lyrkeába ( 148 km. ). Ott Csabával eljátszottuk az „ egy falat papának, majd egy falat mamának „ frissítést. Tény, hogy nem normális a frissítőm, de hát Ő ilyen, ért a hangulat feldobásához.
Mentünk tovább. Dry Watercourse frissítő, majd Kaparelli, ( 154 km. ) ahol házi leves várja a vándorokat. Éltünk is a lehetőséggel. Itt megismerkedtünk egy szimpatikus idősebb úriemberrel. Közölte velünk, hogy Ő egy kétszeres Spártai Hős. Jó kedvünk volt, így elhittük Neki. Aztán mennünk kellett tovább. A szerpentint előre megfontolt szándékkal megsétáltuk. Itt ment el mellettünk az amerikai hölgy ( későbbi 3. helyezett ) akit egy haverbarátszeretőférjvalaki segített, persze rajtszám nélkül. Elgondolkodtató…
Ezen a részen már éreztem, hogy nincsen minden rendben a lábammal. Na mindegy. Szépen felértünk az autópályához,( 159 km ) ahol Csaba, Móni banda már várt minket. Itt egy 4-5 perces hosszabb frissítést terveztünk. Átöltöztünk. Én egy térd alá érő futónadrágot húztam, és egy technikai hosszú pólót kötöttem a derekamra. Ettünk derekasan, mivel a séta nem bántja a gyomrot, viszont most sokat kell felfelé haladnunk. Kellett az energia.
Gyorsan végeztünk és indultunk is. Én előre álltam és mentem egy nyugodt de haladós tempót. Nem álltunk meg a csúcsig. Ott egy gyors forró tea, majd irány lefele. Óvatosan sétáltunk le. Itt lefelé futni szinte képtelenség. Mondtam is Zolinak, hogy nem érdekel, ha vesztünk is az időnkből, de ne kockáztassunk. Lám, szavaim szinte rögtön bizonyságot is nyertek, mikor is egy langaléta olasz zakózott egy hatalmasat, éppen Előttünk. Amíg én segítettem Neki felállni, addig Zoli összerakta az eséstől széthullt fejlámpáját. Ha lehet, még óvatosabban folytattuk. Mire leértünk Sangasba, azt láttam, hogy várakozásommal ellentétben még hoztunk is a limiten kb. 10 percet. Egy csöppnyi boldogság…
Kicsit nehezen tértünk vissza a futás világába a kb. 2,5 órás gyaloglás után. Viszont utána nekem nagyon jól esett minden mozdulat. Korábban már rácuppantunk a tejberizs projectre, de ezen a szakaszon fejlesztettük ki tutira. Alig álltunk meg a Fp-on, én felkaptam az étket, 3 kanál nekem, majd átpasszoltam Zolinak, Aki szintén pár kanállal be, majd utána elhajítás, és futás.
Vidáman érkeztünk be Nestaniba ( 172 km ). Ahol is nem bírtuk nem észrevenni Csőre Ernő széken ülő, aszottá formálódott lényét. Rendes gyerek vagyok én, ezt bárki megkérdezheti Anyukámtól. Odatoltam egy széket Ernővel szemben és jóízűen röhögtem Rajta. Ő mondott valamit erre, amit nem írnák le, hátha gyermekek is olvassák ezt a beszámolót. De legalább életre kelt.
Gyors frissítés után már hárman, indultunk el Nestaniból. Rögtön utána elkezdtem hisztizni, hogy fázom. Nem baj, felvettem a hosszú technikait. Aztán futottam utánuk. Mire utolértem Őket, elkezdtem hisztizni, hogy melegem van. Le a hosszúval! Mire utolértem ismét Őket vigyorogva konstatáltam, hogy már egy kicsit én is kezdek zizi lenni…
Na szóval mentünk az éjszakába. Ernő nem volt valami fitt. Mondta, hogy mi lenne, ha 6 percet futnánk aztán egy kicsit sétálnánk. Hát ezt tettük. Ekkor fordult meg a fejembe először, hogy itt kéne hagyni a társaságot, hiszen nagyon jól éreztem magam. Viszont a lábsérülésem eddigre már nagyon érződött. Féltem, hogy ha gyorsabb tempóra váltok az nem biztos, hogy jó hatással lesz a lábamra. Nem tudom, hogy ez mennyire volt helyes döntés: maradtam.
Aztán beértünk Zevgolatióba ( 186 km ). Itt voltunk a legszuperebbek: több mint kettő és fél óra előny a limithez, ( és bár ez itt semmit nem számít, de érdekességképpen az 52. helyen álltunk ). Itt leültem kb. két percre étkezni. Mikor felálltam – ami alig sikerült – a bal lábam már borzalmas állapotban volt. A vádli feletti ínszalag gyulladt be, amely fájdalma szépen kezdett átterjedni az egész vádlimra.
Innentől kezdtem rájönni, hogy sajnos csak a biztos beérkezés lehet számomra a cél. A többieken is úgy láttam, hogy szintén szarul vannak, így nem volt gond az együtt haladás.
Lassultunk. Többször olyan „ emelkedőt „ is megsétáltunk, amely szerintem nem is emelkedett.. Már nagyon fájt a lábam, de azért itt egy kicsit futhattunk volna többet is. 191 km. környékén éreztem az első intenzív nyomást a bélrendszereim felől. A következő Fp. mögötti buszmegálló falának támaszkodva sikerült is könnyítenem magamon. Ezen a szakaszon kezdett el először esni az eső.
Így értünk be Tégeába ( 195 km. ). Ott csak egy gyors átöltözés idejéig maradtunk. Itt informáltak Minket kísérőink, hogy Szőnyi Feri csak pár perccel előttünk ment el. Ezen meglepődtem, mert Feri, valami brutális időeredményt ígért Nekünk a végére… Ilyen ez a Spartathlon: sokszor letöri a szarvát azoknak akik „ túlnyilatkozzák „ magukat.
Nemsoká kiértünk a Spártába vezető főútra. A rövid sík szakaszt még megfutottuk, de ahogy elkezdett emelkedni, már csak sétáltunk. Sokáig emelkedett, és Mi sokáig sétáltunk. Ezen a részen kezdtem az általános fáradság mellett nagyon elálmosodni. Így kronológiailag egy kicsit összevissza emlékszem a történésekre. Az biztos, hogy ezen a szakaszon kezdett a lábam olyan szinten fájni, hogy az már mozgáskoordinációs problémákat okozott. Gyakorlatban: a bal lábamat már nem bírtam hajlítani, így csak erős csoszogásra hasonlító mozdulattal húztam magam után. Ilyentájt volt az első ( és egyben utolsó ) időszak mikor ott valahol mélyen elkezdtem nyűgösködni. Tudtam, hogy ilyen gyökér tempóba is már beérkezem, csak zavart, hogy tudnék jobban haladni, de mégsem, és ez milyen sokáig fog még tartani. Főleg, hogy ez milyen sokáig fog tartani… Butaság ilyenen gondolkozni, és én is igyekeztem ezeket a gondolatokat elhessegetni. Aztán sikerült is, hogy aztán ez az érzés átcsapjon egy egészen más vonulatba…
Haladtunk, ha ezt lehet így nevezni. Javasoltam Nekik, hogy menjenek nélkülem, hiszen mindig csak rám kell várni. Majd megoldom a problémáim, és egyébként is ilyenkor jobban szeretek egyedül lenni. Mondtam Ernőnek, hogy mi értelme annak, hogy mikor elkezdünk futni, simán otthagynak. Persze azt nem tudtam, hogy ilyenkor Ők jókat röhögnek rajtam. Két klasszikus Köcsög. Persze Ők vigyorogva közölték velem, hogy csak azért sem hagynak magamra. Hurrá!!! De jó lesz nekem…
Közben kiszakadt egy vízhólyagom ( a jobb állapotban lévő lábamon ) ami miatt egy ideig már mindkét lábamra sántikáltam. Utána éreztem, kezd hőemelkedésem lenni. Szuper! Aztán végül elkezdett esni az eső is. Na akkor mondtam azt magamnak, hogy ennyi faszságot már képtelenség komolyan venni. Így innentől már mindenen vigyorogtam ( persze leginkább valahol legbelül ). Amiket itt leírtam, azok kb. 15-20 km alatt történtek meg. Közben a 212km.-nél lévő találkaponton befáslizták a lábam ami némi megkönnyebbülést hozott. Utolértük Ferit, de mivel nagyon lelassultunk miattam, így Ő elment Tőlünk. Közben kitaláltunk egy „ taktikát „, miszerint 500 m-t futunk, 500 m-t sétálunk. Láss csodát! Még működött is. Persze csak egy ideig…
Nem vacakoltunk a 222 km.-nél lévő Fp.-on ( emlékmű ). Itt megsétáltuk az, ez után következő emelkedőt, és totálisan kiégve értük el a modern ház nevű pontot ( 226 km. ). Innen kezdett el lejteni. A buksimat vakargatva néztem a lejtős utat. Oké, hogy már jártam erre, de ami eddig sem volt egyszerű, az most innentől végképp nem lesz számomra ajándék. Futottunk, sétáltunk, futottunk, anyáztam, sétáltunk, bazdmegeltem, futottunk. Aztán kiderült, hogy Ernőnek borzasztóan fáj a talpa, Zolinak pedig begyulladt mindkét ínhüvelye. Ha sétáltunk, az nekem fájt. Ha futottunk, az Ernőnek. Ha akármit csináltunk, az Zolinak. Így haladtunk. Kezdtem rájönni, hogy itt fű alatt, de én lettem a csapat egyetlen „ futóképes „ embere. Egyből vicces kedvem lett. El is kezdtem hajszolni Őket. A Voultaniol-i ( 236 km. ) találka előtt Ernőben az eddig összegyülemlő keserűség végre hangot nyert. Itt volt egy rövid, de annál tanulságosabb eszmecserénk. Durva volt Ernő kitörése, de annál igazabb. Az utolsó találka után ( ahol is annyi történt, hogy Zoli kicserélte a futó felsőjét ) még jó ideig lejtett az út, ahol is nagy küzdelmembe került, hogy néha futómozgásra bírjam Őket. Viszont Kladasba beérkezvén ( 5 km. a végéig ) egyhangúan közölték velem, hogy a célig csak sétálni hajlandóak. Prézlikapitányok!!!.
Sétáltunk egymás mögött libasorban. Én leghátul. Beértünk Spártába. Itt már fű, fa, bokor, nekünk szurkolt. Ernő ment elől csendben, magába fordultan. Utána Zoli teljesen semlegesen. Végül jómagam, mindenkinek integetve, vigyorogva, örülgetve. Beértünk a híres célegyenesbe. Csaba futott elénk két magyar zászlóval is. Zoli mondta, hogy sétáljunk a célig. Én mondtam neki, hogy ezt meg ne próbálja… Így megegyeztünk, hogy az utolsó száz métert futjuk. Szerencsére így is lett.
A beérkezés csodálatosra sikeredett. Ehhez én kevés vagyok, hogy szavakba foglaljam. Így nem is fogom. Lényeg annyi, hogy csodálatos volt. Mónika sírt, én pedig a szokásos ceremónia után boldogan borultam Csaba nyakába, mert nélküle ez sohasem sikerült volna. Több ilyen nagyszerű embernek kéne ebben a világban mozgolódnia…
Megérkeztünk.
u.i.
Köszönöm Andriskának, aki az orvosi sátor előtt kényeztette a lábamat, majd később jeget szerzett nekem a hotel konyhájából.
Köszönöm Szabó Béla asszonykájának akinek sikerült utána talpra állítania.
Köszönöm szobatársamnak, Farkasnak aki a hotelben lecipelt a vacsorához, mivel a sérült lábam miatt majdnem járásképtelen voltam.
Köszönöm Mindenkinek aki itthon, éjt nappal alá téve szurkolt Nekünk.
Köszönöm Azoknak akiknek idén nem sikerült, mégis negatív hangulatukat feledve egy emberként örültek sikerünknek, egy felejthetetlen élményt okozva Számunkra.
És még egyszer köszönök, mindent Csuka Csabának…
Maradok tisztelettel: Végh Attila
u.i. 2. Ernő szavai 10 km-el a vége előttről. Idézet. ( nagyjából hitelesen, elnézést mindenkitől a csúnya szavakért, de a történelmi hűség ezt most megkívánja )
Ernő: Bazdmeg Attila!!! Alig van valakinek normális gondolata erről a versenyről! Hát persze, 95 %-uk soha nem is járt a Spartathlonon! Összevissza írnak minden szép és optimista dolgot, a fórumra, de egyiküknek sincs erről semmi fogalma! Egyikük sem írt arról, hogy milyen brutálisan nehéz az utolsó 20 km!
Én: Bocsi, de én írtam abban a beszámolóban amit Neked elküldtem.
Ernő: Abból, a faszomat sem jött át semmi! Ez a verseny abnormális!.
Én: Miért, mondta valaki, hogy ez a verseny könnyű. Te hülye vagy! Ez a verseny bárhol, ahol írott formátumban szerepel, ott kivétel nélkül azt írják, hogy ez a világ egyik legnehezebb ultrafutó versenye. Hanem a legnehezebb. Még a sorok között sem kell olvasnod, hogy ezt megértsed. Mégis mire számítottál?
Ernő: De ez akkor sem normális ami itt van!
Én: És szerinted az Ultrabalaton ehhez képest?
Ernő: Hülye vagy! Ehhez képest az semmi, érted mit mondok, semmi, összemérhetetlen, lófasz!
9 komment
Címkék: végh spartathlon ispánki
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
torontál 2009.11.25. 12:18:33
Mylady 2009.11.25. 13:47:49
BGy · http://babosi.blog.hu 2009.11.25. 17:03:04
Ez alapján azt érzem, nem akarok indulni rajta. Ez már egy szenvedés, nem lehet egészséges.
Ezen csak magyarok indultak, meg a japán és az olasz? :)))
helemburgis 2009.11.25. 20:58:40
@torontál: Köszi a tippet, be is ülök a monitor ele mozizni, rem, jo lesz a stream.. :)
Zsebenci 2009.11.26. 23:56:05
rrroka · http://hosszutav.blog.hu 2009.11.27. 13:02:30
egyébként és főleg: minden tiszteletem annak aki itt indul! ez tényleg abnormális! :)
haribodog 2009.12.26. 00:02:30
Próbáltad már a Futócuccokat?
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
