Kádár-Csoboth Péter: Ultrabalaton egyéniben
2013.06.05. 13:43 szasza75
Kezdődhet az UB 2013 beszámoló áradat. Elsőként Peti beszámolóját olvashatjátok, aki egyéniben indult az idei Ultrabalatonon. – Szasza
Tavaly terveztem, de elvitte a munka a tavaszt. Átmentettem idénre a kiókumlált szisztémámat, ami egy becsületes téli alapozásra, tavaszi BSZM-re, és egy T100-ra épített UB teljesítést jelentett. Ez volt a terv. A BSZM és a T100 is jól sikerült, így aztán belevágtam. A szerencse az elejétől mosolygott rám: a nevezési határidő előtt 20 perccel néztem rá a honlapra, hogy van-e határidő, az indulás előtt két nappal lett szállásom a versenyközpontban, és ugyanekkor mondott igent a kísérőm és felesége a közös kalandra. Bár mindent az utolsó pillanatra hagytam, péntek délutánra összeállt minden. Este a szálláson taktikai értekezlet Antival és feleségével a kísérőimmel – hiszen először vállaltak együtt ilyet. Próbáltunk tervezni, de igazából arra jutottunk, hogy majd menet közben alakul. Egy instrukcióm volt igazán komolyan: ha nem törött, vagy ha nem vérzik, akkor nem hihetnek nekem, bármit mondok.
Egyetlen aggasztó momentum volt csak, ami a szállás előtt parkoló 10 db felmatricázott mikrobusz láttán azonnal tudatosult bennem: nem lesz nyugis az este. Hét évig toltam kollégiumban, szóval van némi rezisztenciám a fülsiketítő zenét átüvöltő százas nagyságrendű tömegre az ajtóm előtt, de amikor kicsivel éjfél előtt előkerült a szomszéd szobában egy megafon, akkor hangosan felnyihogtam a sötét szobámban. Furamód mégiscsak el tudtam aludni és pihentem vagy 5 órát az indulás előtt. (Tanulság: UB-re időben foglalj szállást, és/vagy kérdezd meg a szervezőket, hogy az egyénieket külön helyre teszik-e.)
A versenytaktikám egyszerű volt, mint lejtő a domboldalon: 145 alatti pulzus. Gél vagy szelet 20-30 percenként, frissítőpontokról szilárd eszegetés, izó/víz kézikulacsban, óránként sótabletta, 30-40 km-enként magnézium. Nike-ban indultam, hogy legyen esélyem probléma esetén HOKA-ra váltani. A rapa nui esett áldozatul, mivel nem volt másik aszfaltos cipőm.
Hajnalban öltözés, kenés, pár kanálnyi rántotta, rajtzónában jattolás, megható csöndes főhajtás Kiss Péter és Erős Zsolt emléke előtt, aztán
A már jelzett taktikámmal (sub 145) a mezőny hátsó harmadában találtam magam. Mentek a népek, kis csapatokban, távolodtak tőlem percről percre métereket. Az elején egyedül maradtam – a megfontoltaknak kicsit gyors, a többségnek lassú volt a tempóm (5:40). Nem zavart, utazgattam, élveztem a szituációt, hogy itt vagyok, hogy futhatok. Kellemes izgalom volt bennem a nap várható eseményei miatt, találgattam, hogy vajon meddig jutok. A szakaszokat jól ismertem, erre nyaralok, futok minden évben, szóval különösebb gondolkodás nélkül teltek a kilométerek. Anti viccesen kiáltott rám az első pacsizóponton, hogy már csak 208 km – közel 20 percembe telt amíg ezt a mondatot kimasszíroztam a lelkemből...
Akarattya, Fűzfő, Almádi a szokásos – minden szép és jó, bodorodnak a felhők, fújdogál a szél, lengedeznek a hajók a vizen. Az első negítv gondolat Alsóörs és Csopak közötti elterelésen ér, elkezdünk visszafelé futni, meg a tótól elfelé – ami növeszt az agyamban egy kis elégedetlenkedést – miavérér megyünk vissza meg el, miközben oda kellene arra?! Futni jöttem, jó sokat, mindegy hogy merre, úgyhogy mégsem rossz ez – nyugtattam meg magam egy agykontrollost megszégyenítő formagyakorlattal. Közben persze frissítők, kulacscsere, Antiék nagyon szépen csinálják amit kell, mintha mindig is egy cspat lettünk volna, lesik minden kívánságomat, aggódnak értem, kérdezgetnek, miegymás.
Füred után fedeztem fel magam előtt Ákibácsit – kísérő nélkül nyomta. Irigylem a keménységét, a rutinját – el is bizonytalanított, hogy már megint a közelében vagyok (ennek az esetek többségében eddig borulás lett a vége). A pulzusom és a tempóm azonos – nem lehet baj, 160-ig jó vagyok, zsíron is. Kabóca is és Kerekes Csabi is itt vannak. Jó érzés rájuk köszönni, ismerősökkel kontaktálni. A tempóm árnyalatnyival gyorsabb, köszönök, de megyek is tovább. Gondolom utolérnek és lehagynak majd.
A Balaton felvidék szépséges. Tudom, hogy felfelé gyalogolni kell, kímélni a futóműveket – teszem is, amit tanultam a fórumon, de 60 km körül egyszer csak rám telepszik valami. Nem figyeltem, és valami kis résen észrevétlenül belopózott a gondolat, hogy jól vagyok, nincsen baj, de teljességgel ki van zárva, hogy én 212 km-t végigfussak itt és most.
Lehetetlen, hogy innen akár csak Keszthelyig eljussak, akkor meg hogyan érhetnék már be a célba? Ha meg nem érek be, akkor meg minek menjek el 100-ig? Kinek akarok én bizonyítani? Hát senkinek, hiszen magamér' csinálom – én szeretem ezt, nem más. Márpedig nekem elég volt ez így mára, nagyjából. Ez a jó és pontos kifejezés lüktetett az agyamba: elég volt.
A logikám kerek, teljesen meggyőztem magam, hogy a következő ponton kocsiba ülök, és megyünk haza. Oda is értem, de olyan lelkesen kérdezgették hogy mi kell, mit adjanak, hogy úgy döntöttem, most még csak jelzem, hogy "baj van", és majd a következőnél szállok ki, úgy meggyőzőbb lesz a dolog. Továbbmentem és csak erősödött bennem a feladás gondolata. Nincs abban semmi, ha kiderül, hogy kicsi vagyok még ehhez. Az is férfias, ha bevalljuk, hogy rosszul mértük fel a képességeinket. Jucika is megértené ha feladnám – dícsérne is, hogy vigyáztam magamra. Amúgy is kiderült itten most, hogy nincsen jól. Sokkal jobb lenne, ha mondjuk most kiszállnék, akkor három órán belül otthon lennék, segíthetnék a gyerekekkel és lenne egy teljes vasárnapom is a hétvégéből.
Újra jött egy frissítőpont. Mondtam kiszállok, de kiröhögtek. Elkezdték magyarázni, hogy ez csak egy holtpont, és hogy mindjárt itt a sík, onnan már sima ügy. Tisztára kiakadtam belül, dohogtam, hogy holtpont, persze – majd én ne venném észre, hogy mi az a holtpont... Ez nem az, a feladás gondolata nem holtpont, hanem racionalitás, mégpedig hogy belátom, hogy a korlátaim sokkal előrébb vannak, mint azt reméltem. Ezek meg itten beledumálnak.
Elkezdtem bánni, hogy nem beszéltem meg velük egy jelszót, amit ha kimondok, akkor eliminálódik a nemvérzik-nemtörött aranyszabály. A lelki tusakodásom vagy három órán át tartott, panaszkodtam, zoknit cseréltem, hogy közelebb kerüljek az autósüléshez, konkrétan azt hazudtam, hogy fáj a lábam – hátha akkor megértően besegítenek a kocsiba. Profin csinálták, nem tudtam megingatni őket. Eleredt az eső, zuhogott, az esőkabát monoton susogásában hirtelen azt éreztem, hogy igazából nincs baj, jól megy a futás. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy 102-nél feladom – konkrétan azért, hogy nehogy már nekik legyen igazuk a holtpontot illetően. Az eső után váltottam HOKA-ra, és minden ponton mondtam nekik, hogy 102-nél abba fogom hagyni.
Ha nincsenek a kísérőim, most egy feladás tanulságait ecsetelném. Nélkülük kiszálltam volna, az agyam teljesen átvette az uralmat felettem, pedig utólag teljesen nyilvánvaló, hogy egy sima, klasszikus holtpontba ütköztem. Azt hiszem, ezért soha nem lehetek elég hálás nekik, ráadásul csak zsémbeskedtem cserébe. Az eredeti mentális taktikám (105 után minden méter ajándék) totális csődöt mondott, épp ez vitt majdnem a sírba. A kísérők segítettek túlélni a holtpontot, a szerencse pedig visszajönni belőle. Azt hiszem, jobb lett volna, ha felismerem a jelenséget, sétálok, utánpótlok 15-20 percet, a helyett, hogy három órán át szenvedek, agyalok folyamatos futás mellett.
Szóval a visszajövetel. Két momentum fordította át szó szerint a fejemben a tekercseket, de úgy, hogy éreztem, ahogyan átállnak. Kezdtek utolérni a váltósok. Egy percen belül három atletikus, izmos, vágtázó lendületcsászár suhant el mellettem, nem szólva semmit, de hüvelykujjukat az ég felé mutatva jelezve, hogy a világ legkeményebb csávója vagyok szerintük. Persze nem biztos, hogy pont ezt akarták ezzel közölni velem, de nekem határozottan így jött le, ráadásul egy percen belül. Ezek itten küzdenek, futnak, mint a nyulak, és szerintük én vagyok a kemény. Hirtelen rámtört, hogy mekkora faszaság is, hogy mások ismeretlenül is tisztelettel gondolnak arra amit csinálok, még ha ez nem is jelent semmit, hiszen ez csak futás. És akkor egy pillanatra véletlenül a szokásos kizártdologhogyholnapreggeligegyfojtábanfusak gondolatsor végén elképzeltem magam, ahogy befutok és átveszem a szalagot és beleborsódzott a hátam, elfutotta a gombóc a szememet és alakot öltött a fejemben az AKAROM szó betűsora.
Innentől megváltozott minden, már nem mondtam, hogy megállok 102-nél, hanem továbbmentem, azt hiszem, talán jeleztem Antinak hogy jól csinálták, hogy nem engedtek kiszállni, de ebben nem vagyok biztos. Nem voltam fáradt, nem fájt semmim és óvatos 6:10-6:20 közötti tempóval haladtam, szépen előzgettem vissza azokat, akik a Balaton-felvidéken elhagytak. Féltem, hogy lesz még holtpont, de erőt adott, hogy egyszer már legyűrtem. Itt még tudtam távolságokban gondolkodni, 102 után Keszthely volt a célom (120), ahonnan pedig Fonyódig tekintettem (150).
Utolért a céges csapat is, bíztattak, bátorítottak, ami nagyon jól esett. Meglepetésemre tudtam futni – pedig arra számítottam, hogy világosban elküzdöm magam valahogy futással, utána váltogatom majd gyaloglással, végül marad a séta. A sok hányós-fosós-sétálós beszámoló nagyhatással volt a versenyképemre – biztosra vettem, hogy az én tapasztalatommal, edzettségemmel nem futhatok majd 150 után. De ment. Toltam a géleket (embertelen mennyiséget zabáltam meg, bele sem merek gondolni mennyit), toltam a magnéziumot, pedig szerintem egy közepes lakótelep napi adagja bennem volt már, ittam a vizet. Az izót a holtpontnál abbahagytam, valamiért úgy éreztem, hogy azt nem szabad erőltetnem. A pontokról meg eszegettem sajtot, paradicsomot és levest. Ez utóbbi zseni volt, ünnep volt minden falat, minden korty, ami jutott belőle.
Már nem emlékszem, hogy hol ért az este, de jól esett a változatosság. Váltottam háromnegyedes gatyára, meg a derekamra kötöttem egy széldzsekit, hogy aztán lekössem róla hajnalban. Simán ment pólóban is az éjszaka. Kísérőim nem lankadtak, este is töltögettek, kérdezgettek, de azt hiszem, egyre morózusabban és tömörebben válaszoltam. Maguktól hozták a sót, a magnéziumot, a vizet, a kólát. Megfigyeltem, hogy új stratégiát is kidolgoztak, ahogy az egyikőjük elém jött, telefonon adta le a rendelést a száz méterre álló kocsinak. Itt már azért a pontokon sétáltam, legalább amíg ettem, töltekeztem, pár métert elcsaltam a futásból.
Fonyód után még tudtam 10 km-ekben gondolkodni, utána már csak a következő pont maradt. 3-4 km. Ennyit láttam be, az volt a cél, hogy addig jussak el futva, közbe ne gondoljak bele, hogy mennyi van még, de örüljek, hogy újabb szakasz van mögöttem. 170 után is maradt ez, de a 3-4 kilométereket is felosztottam, hogy talán most már egy megvan a négyből, most már kettő is stb. Az órám időközben lemerült, úgyhogy 140-től érzésre mentem.
190 körül utólért egy barátom csapata, a találkozás feldobott, a hitetlenkedő tekintetek erőt adtak. A sötétben kicsit elhalkult a váltósok hangja is, már nem bíztattak, nem szurkoltak. Persze lehet, hogy mutogattak, csak azt már nem fogtam. Egy lány társult mellém pár kilométerre, mert görcsölt a lába és az én tempóm még jó volt neki. Csacsogott szüntelen, de kedvesen, ellopott 6-7 kilométert a tudatomból.
Az utolsó 20 kilométer megint ismerős közegben ment, de már nagyon meggyötörten. Minden kilométerért meg kellett küzdenem, minden újraindulás nehéz volt, de még mindig ment a futás. Ganki őszinte megdöbbenéssel kiáltotta a nevem, amikor meglátott, az előtte lévő ponton is nevemen nevezett egy srác. Minden pillanat erőt adott. Már tudtam, hogy meglesz, időtervem nem volt, nem akartam egy métert sem gyorsítania 24 órán belüli időért vagy helyezésért.
Világost, Aligát ismertem, tudtam hogy mi jön. Az aligai levezető úton gondolkodtam, hogy bőgjek-e, de túl sokan jöttek szembe, és túl sokan tapsoltak ahhoz, hogy elengedjem magam. Futottam a célkarika felé, és hallottam ahogy a nevemet mondják, és ahogy sokan tapsolnak a célkapunál. Nagyon jó érzés volt befutni. Pont olyan volt, de hajszálra, mint ahogyan elképzeltem 90 környékén az első és egyetlen holtpontom végén.
Hezitáltam, hogy egyek-e, vagy rosszul legyek-e, de inkább elmentem aludni. Délben fel, masszázs, szurkolás a célbaérőknek, palacsinta és a megható eredményhirdetés. SMS-ből tudtam meg, hogy 8. lettem. Nem hittem volna, de örülök neki nagyon.
A korábban megtanultak most is működtek. Lassan kell kezdeni. Folyamatosan enni-utánpótolni kell. A cipő kulcstényező – a keményebbtől haladunk a puhább felé. Kísérő életmentő a hozzám hasonlóknak, akik fejben még nem eléggé rutinosak.
Szép élmény volt, számomra a legérdekesebb a mentális csata volt, talán ezért is írtam róla hosszabban. Remélem tanulság lehet másoknak is, nem csak nekem.
Köszönöm a szurkolást, bíztatást ismerőstől és ismeretlentől. Sokat segített. Utólag is nagyon jól esett.
17 komment
Címkék: beszámoló egyéni Ultrabalaton 2013
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
DSL · http://runbabyrun.blog.hu/ 2013.06.05. 14:04:30
BGy · http://babosi.blog.hu 2013.06.05. 15:28:29
negrog · http://szaladunk.blog.hu/ 2013.06.05. 17:07:32
p4o5k0 2013.06.05. 17:08:01
Ez nagyon megmaradt bennem Szasza múltkori posztjából:
www.youtube.com/watch?v=yWRActOyvek
@4:13
"the bigest distance to conquer in this race: 5 inches. ...5 inches between your ears..!"
doncii · http://doncii.blogspot.com 2013.06.05. 17:30:04
TV-Judit 2013.06.05. 23:12:21
haanchee · http://haancheefut.blog.hu 2013.06.06. 10:07:58
SimonyiBalázs 2013.06.06. 17:56:26
ubp 2013.06.06. 18:37:36
A BSZM és T100 milyen időkkel került teljesítésre? Csak úgy miheztartás végett, ha jövőre én is elgondolkodnék :)
szasza75 · http://szasz-a.blog.hu 2013.06.06. 21:20:45
bencsikp · http://ennyirefutja.blog.hu 2013.06.07. 14:01:00
nyzsuzsee 2013.06.07. 14:33:36
Zime 2013.06.12. 10:11:39
Próbáltad már a Futócuccokat?
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
