Egy hétvége a Zugspitz lábánál

2013.06.28. 15:13 szasza75

Péntek este van.

Egy cseppnyi izgalom sincs bennem. Összekészítem a ruházatom a holnapi versenyhez. Rajtszám a rajtszámtartóra, izofólia, kesztyű, sapka, fejlámpa, elemek, esőkabát, fásli – a kötelező felszerelés részei a zsákba kerülnek. A rövid szertartásszerű pakolás sem fokozza bennem az éhséget a holnapi versenyhez. Elalvás előtt előveszem  a "Futni születtünk" c. könyvet. Éppen annál a résznél járok, hogy Caballo milyen nagyszerű és kemény pályát jelölt ki a nagy versenyhez. 80 km és 2000 m szint. Kicsit elkalandoznak a gondolataim, becsukom a könyvet, lekapcsolom a lámpát. Holnap 100 km és 5400 m szint vár rám. És semmi harci kedv… ez a legaggasztóbb.

Szombat reggel. Éjszaka esett és nappalra sem írnak túl kedvező időt. 800 méteren is rossz az idő, 2000 méteren milyen lehet? Hosszas vívódás után hosszú nadrág, hosszú ujjú párosítás mellett döntök. 20 fős magyar különítmény jelenik meg a mintegy 600 fős versenyen, a hosszú távon. Szépen átsétálunk a rajthelyre, csomagellenőrzés, mint a reptéren, majd egy kapun keresztül lépünk egynaposra tervezett Zugspitz-landi körutazásunkra.

Jóhangulatú rajt, nyugodt indulás. Minimum 15 órán át úton leszek, így nincs okom semmiféle kapkodásra. Pár perc alatt kiderül, hogy borzasztóan füledt a levegő, pulzusom az egekben, tudat alatt is visszafogom magam. Találok az úton egy kipottyant egészségügyi csomagot. Felmarkolom és kis ritmusváltással utólérem az előttem futókat, pár tucat embertől futás közben megérdeklődöm, hogy az övék-e, aztán feladom és leteszem egy farönkre. Innentől emelkedünk, sétálunk, kamerázgatok. Minden a legnagyobb rendben. A maratoni távot 6 óra alatt sikerült letudni, ami soknak tűnhet, de közel 3000 méter emelkedéssel a hátam mögött elégedettségre adhat okot.

A magashegyi rész okoz meglepetést. Helyenként hosszú hónyelveken kell átfutni, illetve az egyik helyen egy kifeszített kötél mellett lecsúszni. Igazi adrenalinbomba ez a hely. Folyamatos összpontosítás, minden lépés egy precízen megtervezett mozdulatsor. Hibázni nem lehet. Az egyik gerincen ámulatba ejtő panoráma tárul elém, ha nem lenne akkora köd (felhő?), hogy csak pár méterre csökken a látótávolság. A gerinc két oldalán olyan mélység, amit szintén nem látok, a köd mindent elnyel. Idefent sokkal hűvösebb van és a szél sem simogat. Gondolkodom, hogy felveszem a dzsekimet, de mivel folyamatosan tudok haladni, nem kell megállnom, elegendő hőt termel a testem a továbbhaladáshoz.

50 km környékén a hasam úgy dönt, technikai pihenőt kér. Elbizonytalanodom mitévő legyek. Mellettem halad a mezőny, lassulni kényszerülök, sehol egy fa, bokor, nyilvános WC. Az útról letérve keresek egy méretes sziklát, ami épphogy eltakar. Innentől meredek lejtő, pontosan 600 méteres szabadesés, ami annyira szétcsapja a combot, hogy már csak a célban ücsörgés lenne elfogadható időtöltés számunkra.

De ez még csak az 56 km-es pont. Az előreküldött csomagomat nem találják, pedig már jó ideje tervezem a cipő és zoknicserét, a könnyebbnek vélt pályához inkább terhes a bot. Közben frissítek, sajnálkozik a pontőr, mígnem csak megtalálja és bocsánatot kér az okozott időveszteségért. Átöltözök, futásba kapcsolok, kisimul a terep és felpörögnek a lábaim. Talán túl jól is sikerült a tempóváltás, hamarosan nagyon megéhezem, az eddigi energiaszeleteket, csokikat, géleket már nem kívánom. Egy jó levest ennék, rántott húst akármit.

Persze csodálatos helyen járok, de üdvözítő lenne, ha egy étterembe botlanék. Erre most nem lesz esély. 70 kilitől hullámzó dózerút, ami pont futható lenne, ha nem lenne mögöttem eddig 10 óra mozgás, így a nagyobb emelkedőkön már gyalogolni kényszerülök. A mezőny is annyira szellős, hogy épphogy feltűnik a látómezőben néhány spori.

80 km-től aztán jön a feleteleves.

Először egy csodálatos szurdokba kell leereszkedni, majd egy maradék kaptató következik. Az utolsó hegy előtti meredek rész.

Mentálisan itt megtörök. Az órám adatai és az útvonal hivatalos távjai itt elváltak. Már látom, hogy ez nem 100 km lesz és nem 5400 m. Éhes vagyok, fáradt, előjönnek a szokásos gondolatok. Miért vagyok itt? Miért csinálom? Ez volt az utolsó! Hol lehet kiállni? Lassan sötétedik, én meg itt fogok botorkálni a hegyen? Mivel nem volt más lehetőség, megyek tovább. A következő 8 km-en 1000 méter szintet kell mászni.

Lassú és dinamikátlan gyaloglás következik. Persze tudom, hogy egyszer úgyis felérek, és ha fennt vagyok, ennél csak rosszabb lesz lefele a 10 km alatti 1200 m szintvesztés. Az emelkedőn levő ponton paradicsomlevest találok. Hatalmas gyönyörrel tölt el. Sokkal jobb lesz tőle a kedvem is.

A hegycsúcson bukik a horizont alá a nap, széles dózerúton haladok és ismerkedek a sötéttel, a gleccserek fehér pompájával, a felhők mögül előbújó telihold fényével. Hűvösre fordul, a csúcson felveszem a dzsekim és felkapcsolom a fejlámpámat. Már csak másfél óra lefelé. Technikás, lépcsős letörések, sok sziklával, gyökerekkel sűrítve.

Közel a cél. Látszódnak a település fényei, helyenként a cél "zaja" is felhallatszik. Kisimul a lejtő, 2 kilométer aszfalt. Ritmust váltok, futok, mivel az órám lemerült, érzésre 5:30 körüli tempóban "szaggatok". Célegyenes, cél. Ez is megvan. Amilyen rosszul indult, ahhoz képest kifejezetten elégedett vagyok. Csak ez az utolsó 20 km nem kellett volna. :-)

16:48 az időm, 5800 méter szint felfelé és 104-105 km megtett táv a saját órám szerint. Nehéz volt. Gyorsan rendelek egy sört, két kolbászt és mozgáshiányom mellett már az éhségem is csillapszik. Remek verseny ez, kiváló helyszín, barátságos környezet, és nagy kihívás. Talán jövőre is elmegyek, bár az is lehet, hogy egy rövidebb táv pont elég lesz, még nem tudom.

(Képek: Csapó András)

1 komment

Címkék: ultra trail Zugspitz

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.