A fal adja a másikat
2013.10.18. 08:34 SeSam
A negyedik maratonom reggelén egészen kipihenten ébredtem.
Betoltam két doboz joghurtot reggeli gyanánt; épp rászoktatni igyekszem magam a reggelizésre, ez már soknak számít. Az időjárás-app azt írta, 17 fok is lesz délben, úgyhogy rövidnadrág és céges nevesített technikai póló mellett döntöttem. Azért nyolckor még nem volt olyan meleg, és Japánra emlékeztető párás köd ülte meg Budapestet. Az odaúton még megálltam egy Red Bullért és egy kifliért, hiszen a szokásos reggeli kávé kimaradt. Ahogy szoktam, biciklivel gurultam a Városligetig.
Végül úgy alakult, hogy a céges váltót indító Gyuri kollégámmal nem sikerült találkozni, sőt más ismerőssel sem. Mondhatjuk azt is, hogy semmi sem zavarta meg a koncentrációt. A rajt előtt elbeszélgettem egy amerikai lánnyal, aki épp itt tanul, és a harmadik maratonja volt ez. Megegyeztünk, hogy egyikőnk se akarja elfutni az elejét, beállunk a négyórás iramfutókhoz, aztán meglátjuk. Ehhez képest nagyon hamar begyújtotta a rakétákat, és már csak a fordítókban mosolyogtunk egymásra szemben. Na, de ne szaladjunk ennyire előre...
Nem sikerült tartani a négyórás bollyal a tempót, leszakadtam tőlük, csak éppen előre. Vitt a lelkesedés, és tényleg kiváló volt az időjárás is amikor már futottunk: jólesett a párás, hűvös levegő. Nagyjából 15-nél kezdtem érezni, hogy csoda lenne, ha ezt az 5'10" körüli tempót tudnám végig bírni, de a visszalassítás is 5'20"-ra történt. (Ezt persze csak most utólag látom csak.) Zenét nem tettem be, mert nem voltam meggyőződve, hogy végig bírná a telefon, úgyhogy fülest sem vittem: ahogy írom, fogalmam sem volt ott és akkor sem az időmről sem az átlagsebességemről.
Már a kihirdetésekor sem tetszett maradéktalanul az útvonal, és valóban voltak kellemetlen részek. Egyrészt tényleg masszívan meg lehet unni a rakpartokat, másrészt nem tudom, hogy a rekordszámú nevezés, vagy mi miatt, de gyakran szűk volt a hely. Nem szoktam hozzá, hogy a tizenvalahanyadik kilométernél is arra kell figyelnem, ne gáncsoljak el valakit, vagy engem ne rúgjanak fel, és csak egy sáv van, mert szembe is hasonló embertömeg fut, úton-útfélen fordítókon keresztül kell kanyarogni.
Féltávnál hallottam, hogy páran beszélgetnek, innen tudtam, hogy 1:51' körül vagyok. Az állóképességemhez ez túl gyors, de hát mit volt mit tenni, mentem tovább, és vártam a falat. Ami persze jött is, de még hogy! Mint egy...egy... fal! Ráadásul sokkal korábban, mint gondoltam: 29-nél éreztem, hogy megy ki belőlem az erő, mint a hengerfejes motorból. A 30. kilométer már 5'58" lett, és innentől fogva alig tudtam 6 perc alá menni.
Tapasztalat híján nem voltam, tavaly pont ugyanígy visszanyalt a nem megfelelő felkészülés fagyija, csak akkor nem volt annyi eszem, hogy ne próbáljak ellene küzdeni. Most úgy voltam vele, úgyis megcsinálom, inkább bele-belesétálok a távba, minthogy úgy járjak, mint egy évvel korábban, amikor annyira elsavasodtam az utolsó három kilométerre, hogy egy beketaminozott elefánt kecsességével bukdácsoltam végig a befutót.
Igyekeztem beosztani azt a kevés erőt a célig, és szerintem sikerült is. Gyakran kellett sétáláshoz folyamodnom, ilyenkor mindig kitűztem egy célt, hogy oké, addig az oszlopig erőltetett menet van, utána ismét elkezdek kocogni. Követtem George Clooney tanácsát a Gravitációban: meg kell tanulni elengedni a dolgokat, ami jelen esetben a négy óra alatti befutóidő. Amolyan figyelmeztetésképp három alkalommal is mentőautónak kellett utat engednem, ez csak megerősített abban, hogy ne vadóckodjak.
Egyébként szerintem ha másban nem is, de itt segített az, hogy nem ez volt az első ilyen távom. A maratont nem lehet tutira venni, akárhányat is futott az ember. Viszont mivel tudtam, hogy mindenképp képes vagyok rá, mindegy hogy hányszor képzeltem el magam a padkán hűsölve valami cukros itat kortyolgatva, nézve ahogy elsuhannak a futók, mentem tovább. Egyértelmű volt, hogy meglesz, így vagy úgy.
Az egyetlen újdonság az volt, hogy a Városligetben, ahol már annyira közel volt a cél, hogy szinte látszott, és mégis három kilométer volt még hátra, kezdtem szédülni is kicsit, mint amikor megzuhant vércukorral az ájulással küzd valaki. Így lettek itt már katasztrofális 7 perces kilométereim is. 40 előtt valamivel előztek meg a zöld lufis négyórás iramfutók. Olyan harminc másodpercig megpróbáltam követni őket hátha alapon, de messze túl gyorsak voltak akkor már az én kikészült fizikumomnak.
A befutóra természetesen össze kellett szednem magam. A legutolsó fordítótól már szigorúan futva közlekedtem, onnan már csak 600 méter volt hátra. Na itt volt először, hogy megbicsaklott a merevségtől a lábam, amit elégedetten konstatáltam: tavaly sokkal korábban bekövetkezett ez, sikerült jobban beosztani az erőt. A célban sikerült – szerintem – egy egészen sikeres maratonista imidzsét hozni:
Úgy gondolom, kimaxoltam a versenyt, ennél (4:03'02") jobbat csak vért pisilve lehetett volna menni ilyen edzettséggel. A téli időszakban pedig neki lehet állni állóképességet fejleszteni.
5 komment
Címkék: verseny beszámoló maraton
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
rrroka · http://hosszutav.blog.hu 2013.10.18. 09:12:57
Én azt nem értem aki az emelkedőkre panaszkodik, sem a hídakat, sem a szigeti bejáró nem komoly, ráadásul most a nyugati felüljáró sem 40 kiri körül volt, és az se valami nagy domb. Ha megmásztuk volna Gellért-hegyet az lett volna királyság! :D
RabiMiki · http://ittfutok.blog.hu 2013.10.18. 11:16:39
szancsurrr · http://egyensulyt.blog.hu/ 2013.10.21. 20:08:40
SeSam · http://sesam.hu 2013.10.22. 15:29:20
Próbáltad már a Futócuccokat?
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
