Milyen önkéntesként az UTMB?
2014.10.02. 16:09 szasza75
Egy nagyon kedves barátnőm, Emese beszámolóját olvashatjátok arról, hogy milyen az UTMB-n segítőnek lenni egy héten át. Jó szórakozást hozzá! Norbi
---
Tavaly év végén pattant ki az ötlet a fejemből és kezdtem el levelezni az UTMB önkéntes csapatának főszervezőjével, hogy milyen feltételek mellett dolgozhatnék önkéntesként az UTMB hetében. A jelentkezésem szívesen fogadták, közölték, ők csak szállást és ellátást tudnak biztosítani, az utazás költségeit nekem kell állnom. Tudtam, hogy ez a legnagyobb európai terepfutós kaland (közel 8000 futót – plusz kísérőként család, barát, gyerek, kutya – összesen 2000 önkéntes szolgál ki). Úgy gondoltam, belevágok és izgatottan vettem meg a repjegyem.
Annyiból nem volt előzmények nélküli a dolog, hogy itthon is számos terepfutó, illetve más sport és kulturális eseményen vállaltam már önkéntes munkát. Általános jellemzője volt ezeknek a vidám, jó hangulat, nyitottság. A kollektív tenni akarás engem is pozitív energiákkal tölt fel. Azt is tapasztaltam mindenhol, hogy nagyon fontos a rugalmasság. Olyan még nem volt, hogy minden ott, akkor és úgy történt volna, ahogy előzőleg leegyeztettük. Ha csak pár óráról vagy egy napról van szó, ez a fajta bizonytalansági faktor akár jópofa is lehet. De az UTMB-n mindezt egy hétig, tömény dózisban kaptam, így néha kicsit túlélőtáboros fílingem volt. Annyi élményem van, hogy az most nem is fér ide, de pár gyöngyszemet kiemelnék.
Már a beosztásom sem úgy jött ki, ahogy én azt elképzeltem. Még márciusban kellett kitölteni egy kérdőívet, hogy ki melyik településen, poszton szeretne dolgozni, milyen nyelveken beszél, van-e esősegélynyújtó vagy orvosi végzettsége, jogosítványa stb. Én lelkesen ikszelgettem az opciókat, éppen ezért elszomorodtam, mikor augusztusban megjött a visszaigazolás, hogy egész héten Chamonix-ban, a versenyközpontban, az információs pontban fogok szolgálni.
Csalódott voltam, szerettem volna pontokra kimenni, minél több helyre eljutva belelátni egy ilyen volumenű verseny szervezésébe. Ez a csalódottság kedd reggel azonnal elszállt, mert kiderült, hogy a mi posztunkon is sok kis részfeladat van, egy percig nem unatkoztam! Az élet meg úgyis úgy hozta, hogy miután végeztem, benéztem a buszos transzfereket koordinálókhoz, ahol meg hogy, hogy nem, mindig volt mit segíteni. Mivel azonos „organisation” feliratú polóban jártunk-keltünk, a városban is sokszor megszólítottak és szegeztek nekünk kérdéseket. Hétvégén bejutottam az elsősegély pontra is, tolmácsoltam, hogy Yoyoka és Csapó Andris szép kineziotape-et kaphassanak.
Ha már a kérdésekről írtam... kedd reggel viccelődve találgattuk, hogy vajon mi lesz majd „A Nap Kérdése”. Álmunkban nem gondoltuk volna, hogy az „Elveszett a chivavám, ki tud segíteni?” viszi majd el a pálmát. Nagyon tanulságos volt látni, hogy mennyire különböző felkészültséggel és idegi állapotban érkeztek a futók. Voltak, akik mindenről tudtak és sorukat kivárva, nyugodtan mondták el az igényüket. De voltak, akik mintha a Marsról estek volna le – kerek szemekkel vagy éppen ingerülten fogadták az útbaigazításainkat. Bizony egyesek a kötél idegzetünket feszegették...
Sok emlékezetes eset volt. Egy anyuka a három kisgyerekével este tízkor, a zuhogó esőben jelent meg a buszindulásnál és meleg ruha, élelem nélkül indultak el a pontra. Egy hölgynek alapfokú mobilkezelői tanfolyamot kellett tartanunk, mert még soha nem volt ilyen készülék a kezében. Egy úr a kötelező felszerelés listáját kérte el, mert csomagjai a repülőn maradtak és valahol a világ másik felén keringtek.
Ahogy a TDS-esek elkezdtek befutni (csomagot felvenni, zuhanyozni, enni), hirtelen meg kellett nyissuk a „Talált Tárgyak Osztályát” is. Az S-Lab versenycipőktől kezdve a slusszkulcsos kulcscsomóig mindent behoztak. Az UTMB-sek nevezési csomag átvétele is megdobta a forgalmat, dzsekit, botokat, mobiltelefont is elhagytak.
Számomra (és a többi önkéntes számára is) igazi kihívást a szerda estétől rendelkezésünkre bocsájtott szállás nyújtotta. A versenyközpont közepén, a városi középiskola kollégiumában tudtunk aludni, de a táskáinkat pár épülettel odébb lévő központban kellett hagyni. A koliban folyamatos volt a jövés-menés, a nyugodt pihenés enyhén szólva sem volt biztosított. Sajnos napi 10-12 órás pörgés után nehezen toleráltuk, hogy a zuhany a férfi piszoárral egy helyiségben volt és csak hideg vízzel szolgált. Voltak szobák, ahol kempingágyon lehetett csak feküdni és az embernek az volt a benyomása, hogy az épület egy kísértetek járta építési terület. Örök hála Glockneréknek, akik befogadtak reggeli kávé-zuhanyzásra és Low Andriséknak, akik több nap is vacsorával, zuhanyzási és alvási lehetőséggel vártak.
Sok tanulsággal szolgált a szombatról-vasárnapra virradó éjszaka, a célkapu melletti sátorban való munka. Megállás nélkül jöttek hozzánk az UTMB-t futók hozzátartozói és diktálták be a rajtszámokat, hogy mi a fantasztikus informatikai rendszernek köszönhetően megmondjuk, hol tartanak éppen és mikorra várhatóak a célba. Döbbenetes volt, hogy mennyi értetlenkedővel találkoztunk! Hiszen nekik megmondta a versenyző, hogy szombat éjjel befut, akkor miért nincs még itt, hogy lehet, hogy még két hegynyire van. Na, ekkor aztán kielemeztük nekik a számítógép adatait, úgyis mint átlagsebesség, szintkülönbség, egyes pontokon töltött pihenőidő és elmeséltük, hogy mi is az ultra terepfutás szépsége.
Itthon még úgy terveztem, hogy kint majd elmegyek futni, de a napi 10-12 órás munka mellé csak két rövid séta fért be a Chamonix feletti hegyoldalakon. A szoros időbeosztásból az is következett, hogy a versenyből magából nem sokat láttunk. Én hétfőn a PTL pasta party-n még pont elcsíptem a magyar indulókat és tudtam nekik integetni a rajtban. Pénteken éppen kiértem az UTMB rajtjába, szombaton egy fél napot Courmayeur-ben szurkoltam a mezőny utolsó negyedének, majd vasárnap láttam pár UTMB-s befutót.
Cserébe nagyon sok önkéntessel megismerkedtem, a közös étkezések során nagy bandázások voltak, ment a sztorizgatás. Sokat meséltek az „öregek”, akik évek óta vissza-vissza járnak és öröm volt látni a fiatal generáció lelkesedését, akik széles mosollyal az arcukon mentek ki este a szakadó esőbe dolgozni. Az én 30 fős, nemzetközi csapatomnak két hölgy vezetője volt, velük is sokat beszélgettem, tőlük nagyon sokat lehetett tanulni, hihetetlen nyugalommal és profizmussal terelgettek minket éjjel-nappal.
Ami még sokat segített a feltöltődésben, az Chamonix maga. A városkának csodálatos a fekvése, a gleccser lábánál épült, akármerre néz az ember hegyeket lát, amik egyszerre árasztanak erőt és nyugalmat – két dolog, amire nagy szükségünk volt a folyamatos pörgés közben.
Összefoglalva élményekben gazdag egy hét volt ez, viszont annak, aki belevágna hasonló kaladba, azt javasolnám, hogy csak három napot vállaljon el, utána pedig fedezze fel a környéket és segítőként utazzon, szurkoljon minél több helyen.
2 komment
Címkék: vendégposzt segítők UTMB
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
bitliszbá 2014.10.02. 22:39:57
Próbáltad már a Futócuccokat?
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
