6.szakasz: Balatonlelle -> Siófok (Széplak, Fokihegy) Táv: 25,3 km -2011 június 25. 22.43

Futás:
Innen megint Denivel kellett volna futnom 8 kilit. Megkérdezte nem baj-e, ha előrefut, utána úgyis Juan jön megint, majd behozom. Mondtam menj csak. A nyolc kilit ő 40, én 50 perc alatt abszolváltam. Persze nem sikerült Juant behoznom. Irtózatos fáradságon kívül egy bokros terület közelebbi megtekintése is szerepelt a programomban. Így nem is csoda… Egyre több egyéni indulót értem utol. Földváron Fruzsi bevárt, hiába ért oda Juan sok-sok perccel korábban. DaMartian előrement pihenni, így Fruzsival futottam Széplakig. Ha nincs mellettem tutira sétálok, vagy egyszerűen csak lefekszem az árokpartra aludni. Lassan, de állandó tempóban, kissé robotszerűen gyűrtem le a kilométereket. Mellettem egy kedves és szép fiatal lány, akit úgy tartok a barátomnak, hogy a barátom és társam barátnője is egyben. Hatalmas segítség volt ez nekem. Lehagytuk Ivánt, Kicsit, és még jópár egyéni futót. Megpróbáltam mindenkit biztatni. Széplak előtt megint elkezdett a gyomrom rendetlenkedni, de váltásig már nem kellett újabb kényszerpihenőt tartanom.

Tekerés:
Innentől kezdődött a feketeleves. Egyetlen porcikám sem akart továbbmenni. A biciklire ülve nem hittem el, hogy az imént nem tudtam már 6 percesnél gyorsabb tempóban futni, akármennyire toltam, nem ment. De ami a fáradtságnál is rosszabb volt, hogy teljesen eléheztem és késő este a semmi közepén sansztalan volt normális ételhez jutni. Eddigre kijött a 4 óra alvás is, azt hittem lefordulok a bicikliről. Lassan szedtem össze magam, Bitliszbá már jó pár kilométert megtett, mire utolértem. Akármennyire a csapatszellem ellen szólt, úgy éreztem nem bírom ébren, ki kell használnom minden percet amit pihenhetek. Így előretekertem, hogy amíg fut én picit ledőlhessek. Mivel Fruzsi bevárta így a két társaság ismét együtt futhatott. Valakinek meg kellett ezt lépnie, hiszen eddigre olyan mocsok fáradtak voltunk, hogy a váltócsapat leglassabbját sem lett volna sok esélyünk befogni. Viszont mivel én az ő csapatukban is váltótag voltam, valahogyan be kellett várniuk a következő pontig, ami után az én szakaszom következett. Épp jókor tették, így legalább nem aggódtam, a társamért nélkülem is akadt „kísérete”. Hiába, Fruzsi profi minden szempontból.

Furcsa volt üresnek látni a Balaton Sound helyszínét, ami a fesztivál alatt zajos és zsúfolt. Úgy tekertem ahogy csak bírtam, hogy minél több időm maradjon. Az éjszakai hűvösben a menetszél kissé felfrissített. Elértem egy komolyabb frissítőpontot. Ezekről az állomásokról azt kell tudni, hogy van ahol csak víz, izo, szőlőcukor és más alapdolgok találhatók, míg más pontokon sör, kóla, gyümölcs és minden jóság várja főleg az egyéni versenyzőket, akik egy napon keresztül a szervezőkre vannak utalva. Ezen a ponton a táv ¾-éhez közeledve már meleg levest és tésztát is kínáltak a résztvevőknek. Nyugágyakban több egyéni versenyző is pihent. Én már ennek a felétől is kivoltam, elképzeltem ők mennyire meg lehetnek eddigre makkanva. Van akinek csupán 15-20 perc alvásra volt szüksége, és „ébresztést” kért a megadott idő után, de volt olyan is, aki azon sakkozott éppen, mennyit pihenhet és gyalogolhat, hogy még szintidőn belül eljusson Tihanyba. Talán én is elbóbiskoltam picit ültömben. Nem akartam aludni, mert féltem, hogy elalszom, de ebben a kómás állapotban nehéz már észlelni a különbséget az ébrenlét és a félálom között.

Hihetetlen volt ilyen hősök között ülni. Korábban a több fős váltók futójaként általában csak elsuhantam ezek mellett az emberek mellett egy-két bíztató szó kíséretében. Bár mi párosként elvileg csapatnak számítottunk, mégis az egyéniekkel kezeltek minket azonos szinten, hiszen a fejenként 100km futás azért közelebb áll az egyénik teljesítményéhez, mint a csapatban futók több részre osztott 20-30 kilométeres össztávjaihoz. Ennek megfelelően én is leülhettem egy székre és meleg ételt is kaptam. Úgy éreztem megdolgoztam érte, nem kevésbé voltam kifacsart, mint az egyéni teljesítők. Az ő fájdalmuk és fáradtságuk azonban felrázott engem, hogy ha ők bírják, akkor fele ennyi futással nekem is bírnom kell és menni tovább. Így nehéz szívvel, de kisvártatva feltápászkodtam a székből, átadva azt a következő pihenni vágyónak. Jobbára csak egyéni versenyzők voltak már körülöttünk. Mi voltunk szinte az egyetlen páros a placcon, hiszen a több fős csapatok nagy része gyorsabban haladt nálunk, a duók pedig velünk ellentétben 6 órával korábban indultak, ők ezért jártak már jóval előrébb.

Annyira összemosódtak a dolgok, hogy arra sem emlékszem hogyan és mikor indultam tovább, de hogy később a kelleténél az biztos, szóval iparkodnom kellett.

7.szakasz: Siófok Széplak, Fokihegy -> Balatonaliga Táv: 16,7 km

Futás:
Olyan sokáig pihentem amennyire csak lehetett, emiatt meglehetősen rohanós lett a vége. Alig értem a váltópontra, és öltöztem át, már szóltak is, hogy siessek, mert jön Bitliszbá, így félig-meddig útközben rendezgettem el a felszerelésemet. Volt időm rá, mert életem leghosszabb 16,7 kilométere következett. Érdekes hogyan tud drasztikusan megváltozni egy adott táv érzékelése különböző sebességekkel végighaladva. Nyilván a leginkább akkor érzékeljük ezt, amikor „elugrunk” olyan helyre gyalog, amelyről rendszeresen autóval járva azt gondoljuk, közel van. Olyankor csodálkozunk rá, hogy ami máskor csupán néhány perc, abból hirtelen akár fél óra is lehet. Most ugyanannyi idő alatt teljesítettem a 16-ot, mint az első etapban ennél 10 kilométerrel többet. Ez fejben gyakorlatilag annyit jelentett, mintha megint 26 kilométert kellene mennem, hiába jelzett mást a térkép. Gyilkos érzés annyit mondhatok. A tempó lassabb volt, mint 6:30-as, pedig nem álltam meg és nem is sétáltam bele, folyamatosan futottam. Legalábbis így éreztem. Ez a tempó nem csak fizikailag, hanem lelkileg is nagyon megviselt, hiszen nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy 8 klikk egy óráig tartson. Így kilométerben hiába nem volt sok hátra, időben még borzasztóan soknak tűnt. Általában szeretem ezt a részt futni, a BSZM-en itt 180-190 megtett kilométer után is ötpercesben hasítottam, ugyanis ott ez már szinte a célegyenes. De a 6-7 kilométeres kihalt egyhangú szakasz ezúttal elképesztően hosszúnak és fájdalmasan bosszantónak tűnt.

Mivel Bitliszbá hozzám hasonlóan kidőlt a váltás után, hogy ne egyedül toljam a kilométereket, Fruzsi bevállalta, hogy kísér, amíg utolér. Pedig ő is fáradt volt már, és nem hiszem, hogy a havi átlagához feltétlenül éppen ezek az éjszakai bónusz kilométerek hiányoztak. Ez életmentőnek bizonyult, mert kicsit elterelte a figyelmem, amire szükség is volt, mert igen nyűgös kezdtem lenni.. Aztán a társam utolért, és onnantól kerékpáros kísérettel folytattam. Ez volt az a pont, amikortól rengeteget jelentett, hogy nem egyedül fogyasztom a métereket. Bár épületes beszélgetésre már alkalmatlan voltam, leginkább csak hisztiztem.

Az előző szakasznál rám szóltak a fejlámpa hiánya miatt, hiába kaptam közben Rodrigueztól egyet kölcsön, nem kapcsoltam be. Nem szeretek vele futni és nem is volt rá szükség, elég fényt adtak a csillagok, itt-ott a közvilágítás és a kerékpár lámpája. De nem igazán tudtam élvezni a romantikus nyár éjszakai hangulatot. Már vagy ötször hittem azt, hogy a követkető oszlopnál az aligai elágazás jön, és mindannyiszor káromkodtam hol magamban, hol hangosan, amikor láttam, hogy még nem.

De előbb-utóbb eljött végre a várva-várt váltópont. Aki nem ismeri a helyszínt, azok kedvéért leírom, hogy Siófoktól az útvonal a part szintjén halad, majd az aligai kempinget kikerülendő, világosnál egy meredek rámpán felkanyarodik a magas-partra ami a vasúti töltés szintjén van. Ez a néhány száz méter nagyjából annyira meredek, mintha lépcsőn menne felfelé az ember, amire közel 16 óra mozgás és közel 80 megtett kilométer után már nem annyira vágyik az ember… Nem emlékeztem rá, hogy a váltás az emelkedő alján vagy tetején van, de reménykedtem az előbbiben – hiába. Egy utolsó félperces összefüggő cifra szitokfüzér hagyta el még utoljára a számat, de ezzel együtt visszatért minden erő a lábaimba. Valahogy úgy működöm, hogy a durva kihívások mozgósítják azokat a tartalékaimat, amiknek a nagyságát magam is alábecsülöm. És ilyenkor úgy vagyok vele, hogy b@...sza meg, csakazért is megmutatom, és dacból legyűröm az akadályt. Ez történt ezúttal is. Az emelkedő tetejére érve rájöttem, hogy a látszat ellenére mégis csak én jártam jobban, mert bringával feltekerni itt még rosszabb lehet. Ezt a meglátásomat alátámasztja, hogy Bitliszbá lassabban ért fel nyeregben, mint én futva. De aztán felért, és átadta a nekem a kis kedvencemet, én meg neki a dugókát. Ám ez tisztán hetero dolog volt közöttünk, semmi buzulás!

Tekerés:
Ha finoman akarok fogalmazni, akkor kivoltam, mint a liba. Ha nem, akkor azt kell mondanom, hogy tele volt a tököm mindenem az egésszel, olyan fáradt voltam, mint a Napóleon seregei Moszkva alatt Borogyinónál – én egyedül annyira, mint a franciák összesen. Lefeküdtem a fűbe. Nagyon szarul nézhettem ki, mert az utánfutós fiúk és lányok Sanyosszal (MC Markocsán) kiegészülve kérdezgették, hogy mit tehetnek értem… Eltelt kis idő. Nem tudom mennyi. Aztán erőt vettem magamon, átöltöztem, és felültem a bringára. Zombi üzemmód bekapcsolt. Egy két siófoki ittas gyereknek lett volna kedvem egy két sallert kiosztani, amikor beszóltak: ”Te mér’ nem futsz b.meg?!”, vagy „Vigyé’ má’ kicsit a bringádon!”. Siófok 3-nál értem utol DaMartiant. Fruzsi itt kiszállt a kísérésből. A ponton még hallottam, egy röpke mondatot telefonba mondani „…jól van, de mit csináljak vele? Olaszul beszél és azt mondja feladta. Jöttök érte?” Szóval nem egy könnyű pont volt. Már DaMartian sem mozgott szépen. Mellette maradtam a váltásig. Szépen lassan gyűrtük magunk alá a maradék 8 kilométert. Egyikünknek sem esett különösebben jól a végén az emelkedő.

8.szakasz: Balatonaliga -> Balatonfűzfő1 Táv: 17,7 km -2011 június 26. 03.37

Futás:
Hajnali fél négy (3:37) lassan pirkad. Elindulunk a magasparton Somával. Buliból hazasétáló fiatalok kb 20 fős csoportjait hagyjuk el, nézzük a tavat fentről, gyűrjük lassan a kilométereket. Beszélgetünk. Somát felkészítette DaMartian, hogy a legszebb részen fog futni. És tényleg. kicsit hullámzunk az úttal, DaMartian is bringázik velünk amíg Soma nem vált. Aztán futás Schaffer „Angelday” Józsival, aki tapasztalatait már egy posztban leírta. Józsi tempója egyféle kegyelmi állapotot biztosított. Éreztem, hogy futok, de mégsem erőlködtem. Szóval a körülményekhez képest egészen fincsi volt. Józsi után ismét Jennivel futottunk. Az 5.4 kilométer vidáman telt. Úgy látszott Jenni kialudta magát, csacsogott, élvezte, hogy több futót is lehagytunk – persze egyéniek voltak :) Fűzfőnél azért már örömmel adtam át a kicsit kómás DaMartiannak a futás jogát, ami neki az utolsó futó-szakaszát jelentette.

Tekerés:
Alig indultam el, a háttérből azt hallottam, ahogy az éppen futó Somát, a volánnál leváltó Deni olyan brutálisan gyalázza le az autóm váltóját, hogy a kerregésre szerintem még Tihanyban is felébredtek, pedig az még sajna marha messze volt. Aggódva tekintgettem vissza, mit művelnek a pár hónapos, szinte null kilométeres Yetimmel, amit az Utánfutók kísérő kocsinak használtak. Tedd már sebességbe b.meg! - kiabáltam hátra, bár tudtam, hogy semmit nem hall belőle. Alapból szerintem nem vagyok sem agresszív, sem különösebben mocskos szájú, de ez a tudatálapot előhozza az emberből a mélyen szunnyadó primitív ösztönlényt. Ilyenkor már nincs erő politikailag korrektnek lenni, a bazdmeg az bazdmeg marad. Egy darabig szinte csak ez borzolta a kedélyeket, mert amúgy nyugis utunk volt a Balaton talán legszebb részén, ami egyébként a személyes kedvencem, bár ezúttal a pirkadat ellenére nem sokat érzékeltünk belőle.

Egy darabig lelkiismeretesen tekertem Bitliszbá mellett, hiszen a legnehezebb pillanatokban ő is kitartott mellettem, de egy idő után éreztem, hogy nem fogok tudni ébren maradni a verseny végéig, ha vele maradok, és ugye várt még rám egy etap. Tudva, hogy innen Tihanyig valószínűleg végig megmarad a kíséretünk (mert eddigre a váltócsapat futói sem voltak már annyira fickósak) újra előretekertem pihenni. Titkon kis rosszindulattal reméltem, hogy Bitliszbá sem bírja már jobban nálam, és a lehető leglassabban fogynak majd a kilométerei. Dehogy akartam neki rosszat kívánni, egyszerűen csak minden perc amit futással töltött, egy újabb ajándék perc számomra a pihenésre. Még kerékpárral lendületesen tekerve is hosszúnak tűnt az a táv, amit neki majd futva kell megtennie, és fejben azt számolgattam mennyit tudok esetleg aludni, mielőtt újra leváltom. A kerékpárút itt egy erdei részen megy keresztül, és onnan kiérve egy kisebb tisztáson található a váltópont. Itt parkolt a másik csapatautó, én pedig a kerékpáromat egyszerűen az útszélre döntve beültem és a kényelmetlen körülmények ellenére szerintem azonnal elaludtam. Bele sem gondoltam, hogy bárki foghatja kedvenc gépemet és elkerekezhet vele míg alszom. Jó-jó hajnalban, Balatonfűzfő határában ez nem túl valószínű, de más helyzetben, ép ésszel gondolkodva biztosan nem hagytam volna őrizetlenül a kerékpáromat. Itt történt meg aztán az a legendás eset, amit azóta is emlegetnek a többiek, hogy amikor megérkezett Dzsenáj meg Bitliszbá és felkeltettek, akkor hirtelen azt sem tudtam, hogy futnom kell, vagy tekernem. Ekkor már rég nem aggódtunk azon, hogy néhány percet veszítünk a nem éppen precíz váltáson.

9.szakasz: Balatonfűzfő1 -> Alsóörs Táv: 15,6 km

Futás:
Körülbelül 20 percet aludtam, de csodát tett. Már teljesen világos volt és a hajnali hűvöstől, de főleg a fáradtságtól marhára fáztam, így egy jó meleg téli futópulcsiban indultam neki az utolsó előttinek tervezett, ám végül utolsóra sikerült távomnak. Eszterke futott velem, az ő tempóját még fel tudtam venni. Elmondani sem tudom, mennyit segített azzal, hogy beszélt mellettem, illetve beszéltetett. A táv első része így különösebb nyüglődés nélkül elszállt, leszámítva az indulás utáni 1-2 kilométert, amíg üzemi hőmérsékletre melegedtem és már nem volt annyira darabos a mozgásom. Mivel Eszterke tökéletes társaságnak bizonyult és már láttam magam előtt az alagút végét, viszont Bitliszbán meg azt láttam, hogy eléggé készen van, és rá várt még egy hosszabb etap, így megint azt javasoltam, menjen előre és pihenjen nyugodtan. Nekem momentán nem volt szükségem semmire, neki ellenben érdemes volt kihasználni minden szabad percet. Így is tett. Szerintem ha nem is mondta, hálás volt érte, ahogyan korábban én is. De ekkor már a szavakkal is spóroltunk, így ez a párbeszéd csak fejben zajlott le, de ennyiből is értettük egymást. Ő biztosan többet aludt nálam előző este, de mivel nem tudtunk bejutni hajnalban az apartmanba, őt is felkeltettük tegnap legédesebb álmából. Ráadásul már vagy 24 órája voltunk talpon, így ő sem lehetett maximálisan kipihent.

Eszterkét Deni váltotta, aki első ránézésre kicsit túlöltözött, de nyilván hasonló problémákkal küzdött, mint jómagam. Ő már egy picit gyorsabb tempót diktált, bár már szóba sem jött az, ami a déli parton, hogy esetleg előreszaladna. Nyilván rajta sem múltak el nyom nélkül a megtett kilométerek. Én meg örültem is a gyorsításnak, hiába fájt már minden tagom, mert szerettem volna mihamarabb túl lenni az egészen. Ennél fogva valami csoda folytán sikerült az előző etappal még nagyjából azonos tempót menni. Azért ott és akkor erre nem voltam különösebben büszke, mocsok szar érzés annak, aki 5 perc alatti kilométerekhez van szokva, hogy teljes erejéből nyomva sem bír 6:30-nál gyorsabb lenni. Teljes erőből??? Hát eddigre pont az erő az amiből konkrétan semmi nem maradt. A végemet jártam. Féltávnál még kedélyesen beszélgettünk Denivel, jó partnernek bizonyult ebben, a szakasz is szép volt, a hőmérséklet is kezdett kellemes lenni. De az etap vége már újra nyűgösre sikeredett. Nehezen akarta befogadni a fókuszcsoportom, hogy az utolsó 5 kilométer megtétele még közel 40 percet vesz igénybe. Innentől már nagyjából kiesett minden. Nem emlékszem az utolsó váltásra, sem arra, hogy mit csináltam utána. Blackout pia nélkül. Ez igen!

Tekerés:
Nem volt annyira vészes a helyzet, mint az előző megállásnál, de innen is nagy erő kellett, hogy továbbmenjek. Még elindulás előtt láttam elfutni Azilinhát, aki egészen fergeteges tempóban húzott el. Később már bringán utolérve elmondta, hogy várhatóan egy tízest rádob a maratonra, mert a csapatból valaki kidőlt. Olyan sokat nem pihenhettem, mert a 3 kilométerre lévő következő frissítőnél már megláttam DaMartian és Eszter párosát. Persze mondták, hogy menjek előre és próbáljak meg pihenni. Szóval tekertem tovább. Almádinál pár szót váltottam az utánfutókkal. Deni következett, ő kísérte az utolsó 8 kilométerén DaMartiant. Aztán a végtelenbe és tovább…. Káptalanfürednél pár mondat Ötikével (mialatt is a háttérben befutott a Futóblog #2 csapat akkor még ismeretlen tagja, akit nagyon hangos „fuss Dagi!” bíztatással fogadtak - vajon ki a fene lehetett?!). Menetközben pár szót beszéltem Janóval, aki egyéniben gyűrte és kérdésemre - Jól vagy Janó? – az ultrások körében már szokásos „mi a francot keresek én itt” válasszal folytatta tempós kocogását. Alsóörsön sikerült picit az egyik autó hátsó ülésére ledőlni. Egyes elmondások szerint lehetett vagy 10 perc az egész. Ez afféle félálom és ébrenlét közti állapot volt. Beszélgettek körülöttem, volt, aki örült, hogy végzett, Ferenci Marci várta, hogy elinduljon. Aztán szól Juan, hogy megjöttek, mennünk kell.

10. szakasz: Alsóörs -> Tihany Táv: 18,1 km június 26. 07.27

Futás:
Alsóörs, vagy hol a picsában fenében is vagyok? Ki a tököm ez itt mellettem? Mi van? Mi ez itt? Minek futunk? Nagyjából így indultam neki az utolsó etapnak. Sebességemről annyit, hogy Juant, aki előttem futott, cirka 30 méterrel, nem értem utol. 10-15 perc kellett, amíg valami kulturált mozgást erőltettem a lábaimra, az addigi öreganyós csoszogás helyett. Ehhez az is kellett, hogy Juan megtartsa „futok és belesétálok” stílusát. Köszönet neki érte. Egyáltalán nem haragudtam emiatt. Sőt! Megtárgyaltuk a hízás-fogyás-sport összefüggéseit. Csopakig szépen elevickéltünk. Itt ismét Fruzsira került a sor. Mielőtt szóhoz jutattam volna, leszögezte, hogy akármilyen lassan futok is, ő akkor is végig mellettem marad. Mondtam neki, hogy fusson nyugodtan, de ő kitartott álláspontja mellett, azzal nyomatékosítva, hogy neki sem kell már a sebesség, hisz egy napon belül talán még sose futott ennyit, mint ezen az UB-n. No jó egyeztem bele – de a szívem mélyén nagyon örültem, mert tudtam, hogy a vége piszok nehéz, és egyedül meg háromszor annyira. Csopak után megcsodáltuk a szürkemarha bocikat, Füreden kicsit áztatott minket az eső. Közben jött egy-két biztatás a hazafelé tartó autókból. Az utolsó frissítőpontnál vártak az utánfutók, megbeszéltük a befutást. Már csak egy nagyobb emelkedő. A félsziget bejáratánál Fruzsi megindította volna az újabb Balaton-kört, de szóltam neki, hogy ehhez inkább már nincs kedvem, inkább kövessük a visszafelé nyilat :) Így aztán mégiscsak elindultunk felfelé. Útközben gratuláltam Steve-nek az egyéni teljesítéséhez (hisz már csak kb. 2 kilométer volt hátra). Itt megcsodáltuk a levendulamezőt, a birkanyájat, és saját magamat is meglepve szinte az egész emelkedőt futva tettük meg, olyan 100 m kivételével. Aztán lefelé már ment minden, mint a karikacsapás. Bár még megálltunk nyuszikat nézni, de már leginkább csak fogadtuk a gratulációkat. A cél előtt csatlakozott DaMartian, és a TEAM UTÁNFUTÓK (Józsi és Heni kivételével, akiknek más dolga akadt.). 21 óra és 56 perc. Ennyi kellett a Balaton megkerüléséhez.

Tekerés:
Reszkettem a fáradtságtól, sós voltam és libabőrös, úgy ahogy voltam mehettem volna a fazékba főni. Bár szerintem kb. már azt sem fogtam volna fel ha egy nagy kondér forró vízben ültem volna és kannibálok fűszereznek. Mindössze egy laza gurulgatás, meg 4 kilométer fakultatív poroszkálás várt még rám fel Tihanyba, hogy együtt fusson be a párosunk és vége! Ez kellett volna tartsa bennem a lelket, de valahogy nem villanyozott fel a gondolat. Egyetlen egy szó villogott vastag neon betűkkel a szemem előtt: ALVÁS! Mivel a kísérőautók és a Csibecsapat együtt húztak, mit húztak, ráncigáltak minket előre, és közben teljesen ki is világosodott, így a kerékpáros kíséretemre már nem sok szükség volt. Előretekertem hát, hogy erőt gyűjtsek a befutóra és az előttem álló, még frissen is gyilkos emelkedőre. Bár Bitliszbának „csak” 18 kilométere volt ezúttal, tudtam hogy abban a tempóban, amiben jelenleg közlekedni képes, még ez is tetemes idő, így az utolsó frissítőponthoz érkezve beültem az autóba, remegtem, mint a nyárfalevél, és mozdulni sem bírtam. Eltelt fél óra, egy óra, tudtam, hogy a társam hamarosan érkezik, de még mindig képtelen voltam megmozdulni. Bitliszbá megérkezett, nekem pedig a megbeszéltek szerint csatlakoznom kellett volna hozzá, de valószínűleg annyira szarul nézhettem ki, hogy Fruzsi rám parancsolt, hogy maradjak a fenekemen és pihenjek. Először nem is értettem (vagy nem akartam) hogy miért ennyire erélyes, azt hittem történt valami, vagy hogy rosszul emlékszem és nem kell futnom, vagy Tihanyt közben elbontották, vagy elvitte a szökőár, vagy leköltöztették a hegy aljába. Arra nem gondoltam, hogy valószínűleg szimplán csak halálra rémült látva milyen állapotban vagyok. Én ugyanis nem láttam a saját ábrázatomat. De mindegy is volt, nem kellett sokat győzködni, hogy „engedelmeskedjek”. És mire ráeszméltem, hogy igazából mehettem volna, sőt MENNEM KELLETT VOLNA, Bitliszbá már messze járt, nekiveselkedve az emelkedőnek. Ha jól emlékszem, - de nem esküszöm meg rá – akkor már a kerékpárra sem ültem vissza, hanem kocsival vittek fel Tihanyba. Azt sem tudom a bicikli hogy jutott fel aztán, ki vitte fel és mikor? Fruzsi szerencsére bekísérte a társamat helyettem is. És bár az utolsó métereken én is és az Utánfutók is csatlakoztak, a közös célfotó kedvéért, ám a célban inkább csak megkönnyebbült voltam, mint boldog.

Konklúzió:
Ez a verseny a fej-és az izmok összehangolásáról szólt. Az izmaimat rendben találtam, a fejemet pedig irányítani tudtam. A kerékpár és a futás 100-100 kilométere azt eredményezte, hogy már mindenem fájt, még a fejem bőre is. A lábam, a vállam, a fenekem, a kezeim. De a végén abban maradtunk DaMartiannal, hogyha valamelyikünknek megint támad valamilyen eszement ötlete, akkor azért ossza meg a másikkal. Ez a párost tavaly én javasoltam, a kerékpárt ő tette hozzá. Megint kicsit toltunk saját határainkon. És nem visszafelé. Fél órával maradtunk le a dobogóról. Az idén újra megpróbáljuk ugyanezt a felállást, hátha kicsit jobban sikerül :) De legalábbis már pontosan tudjuk, hogy mi vár ránk. Jó lesz ez! Meglátjátok!

Konklúzió 2:
Olyan dolgot vittünk véghez, amire a mi hobbifutó szintünkön azt hiszem, joggal lehetünk büszkék. Kitartás, csapatszellem, közös együttműködés, és az egyéni teljesítmény mellett a másik támogatása, segítése a közös siker érdekében. Én mégsem büszkeséget éreztem a verseny után, hanem bizonyos fokú szégyent. Talán ez most hülyén hangzik, de naivan úgy képzeltem, hogy közösen toljuk majd végig a 212 km-t, vállvetve, egy emberként. A táv több mint a felében ez viszont nem valósult meg, és úgy érzem, ha nincsenek az Utánfutók, ki tudja képesek lettünk volna-e ugyanígy végigcsinálni? Rosszul éreztem magam a társam miatt, hogy többször magára hagytam, még akkor is, ha tudom, szükség volt a pihenésre hogy egyáltalán beérjünk, és akkor is ha tudom, hogy engem sem zavart a legkevésbé sem, amikor ő tette ugyanezt. És végül szégyenben maradtam magam előtt is, hogy nem vállaltam be az utolsó etapot, ahogyan elterveztük. Hiába volt a befutó szakasz fakultatív, a fejemben ez ugyanúgy kötelezően teljesítendő feladat volt, így hiába fejeztük be a versenyt sikeresen (sőt jó eredménnyel), és hiába volt meg futva a táv fele, mégis úgy éreztem, hogy nem voltam elég erős, és feladtam. Na meg hogy már bringára sem szálltam a végén, így gyakorlatilag én nem is mentem teljesen körbe… A nagyon erős bekezdés után a végére annyira lelassultunk, hogy a vágyott, lélektani határt jelentő 6 perces átlag ezrekből, és így a 21 órás teljesítésből is picit kicsúsztunk.

Ahogyan a bevezetőben kezdtem, tisztában voltam vele, hogy a nehezítő körülmények vastagon közrejátszottak benne, hogy így alakult a vége, és 4 óra alvással lúzerség rajthoz állni egy ultraversenyen, de a hiányérzet azért erősen ott maradt bennem. Hasonlót éreztem az első BSZM versenyem után a Szigligeti befutónál, amikor az utolsó emelkedőnél azért nem futottam fel, mert féltem, hogy megsérülök, és biztosra mentem, belesétáltam. Életem addigi leghosszabb távja volt, és arra gondoltam beállt combokkal meredeket mászva nem húzom-e meg az izmaimat vagy 100 kilivel a vége előtt? Utólag viszont egy teljes évig bosszantott, hogy akkor ott megálltam, pedig jól tudtam, hogy nem azért történt, mert ne bírtam volna. A második BSZM-en akármilyen viccesen hangzik az egyik fő motiváló erő volt számomra a közel 200 kilométeren, hogy ötvenvalahány kilométer megtétele után, újra futhassam azt a mindössze néhány száz méteres szakaszt. Tudtam, az UB-t is újra teljesítenem kell majd párosban, hogy kiderüljön, mire vagyok képes, ha semmi nem hátráltat, amikor semmire nem foghatom az esetleges kudarcot, csak saját magamra.

És eltelt egy év, mi pedig itt vagyunk újra Tihanyban, ketten Bitliszbával, és újra nekivágunk. Így mindez hamarosan kiderül. Bár személy szerint sokkal felkészületlenebb vagyok, mint tavaly, de pár dolog miatt mégis végig akarom küzdeni az előttünk álló napot: 1. érjünk be hamarabb, mint 2011-ben, mindenképpen 21, de akár az álomszerű 20 órán belül. 2. a nap végén bármi áron lefutni az utolsó, killer 4 kilométert, fel Tihanyba, és ezzel a teljes kör 100%-át megtenni gyalog, vagy kerékpáron.

Szóval nekivágunk újra. De azért Bitliszbá ehhez hozzáteszi: „ha majd Alsóörsnél megkérdeztek, hogy hogy érzem magam, biztosak lehettek a válaszban :)”