UltraSzívás 2009

2009.06.30. 07:16 szasza75

Lőw András hazánk egyik legnagyobb tapasztalattal rendelkező ultrafutója. A megszámolhatatlanul sok ultraversenye közül 11 alkalommal teljesítette a Spartathlon-t, 2 alkalommal is az első tízben végzett a Marathon de Sables-on, de mégis a 3. kör után feladott Barkley Marathon a szíve csücske. (Több mint 20 éves versenytörténet során összesen eddig nyolcan értek az 5 körös versenyen célba). Az Ultrabalaton törzsfutója a 212 km-es távnak harmadik alkalommal vágott neki és teljesített sikerrel. Beszámolóját olvashatjátok:

A tavalyi UltraPofon után megfogadtam, hogy komolyabban veszem az ideit.
Rögtön júliusban el is kezdtem futni 30 köröket a szomszédos atlétapályán. Hajtott az is, hogy a Spartathlonon nem engedhetem meg magamnak azt a hétórás lassulást, amit az UltraPofonon műveltem.

Megkérdeztem Olipapát, hogyan lehetne valami hatékonyat kihozni a 30 körös edzéseimből. Igyekeztem megfogadni a tanácsát, és egész bíztató dolgok sültek ki belőle: Csákvár és BEAC Maxi – Nike félmaraton páros. Azután a lendületem kicsit megkopott. A Spartathlonra kialvatlanul mentem, de az is tűrhető lett. Végül viszont sok(k) volt (bár szép volt) még elmennem a 24 órára. Annyi szerencsém azért akadt, hogy nem lett meg a három fiú a csapathoz, így nem kellett a csapatért futnom az utolsó másodpercig.

Október végétől csak akkor futottam, ha elhívott valamelyik barátom. (Norbi–Peti a Savoyaira; Áki bácsiék Újévkor; Gyuri párszor a Kevélyre.) Február végén újra nekiálltam a 30 köreimnek. Jó volt visszatérni hozzájuk.

Három hét után nagyon vidáman ment a Zoli–féle háromnapos Dunamenti. Annál szörnyebben a következő héten a négynapos Balaton. Két hétre rá csak féltávig jutottam el a 100-as OB-n, és hasonlóan kiábrándítóan futottam a 24 órán is. Közben, hosszú vajúdás végén az utolsó utáni pillanatban megszületett Editék csapata a FutóRózsák. Így tavasszal Edit járt el rendszeresen az atlétapályára. Én májusban csak kétszer futottam: az első hétvégén a fél 24 órát, az utolsón pedig Áki bácsival és Larzennel a Mátrai Csillagokat. És egyszer júniusban Salikoval és Urssal.

Egyre világosabban láttam, mennyire határozott léptekkel haladok az idei UltraPofon felé. Gondoltam sebaj, legalább megint megláthatom, hogy ez a módszer nem vezet sehová; és egy kicsit összekapom magam a Spartathlonra. Tehát úgy gondoltam, hogy idén a tavalyi és a tavalyelőtti időm között fogok célba érni, ami kissé tág tartomány, de annál megbízhatóbb.
Az UltraBalaton idei újításainak egyike, a közös rajt lehetővé tette, hogy az első szakaszon együtt futhassak Edittel. Edit tavaszi futásai alapján a két órát tűztük ki célul. Hátulról indultunk, vidáman mentünk, beszélgettünk. Közben körülöttünk is zajlott az élet. A Vászoly előtti kaptatón fölsétáltunk. Edit a frissítőkön átfutott, én meg vittem utána, amit megbeszéltünk.

A vászolyi frissítőnél rám szólt Végh mama: mit keresek én itt, ilyen hátul? Mondtam, hogy ez így tökéletesen megfelel.

Jó időben értük el Dörgicse szélét és nagyobb hajrá nélkül meglett Edit terve (1:59:14). Mire elköszöntem tőle (és beszereztem két félbarackot) Nóra már jóval előbbre járt. Alig értem utol, eltűnt a faluszélen. Az erdőből kiérve meg elvágtatott mellettem. Hegyestűtől futottunk együtt Káptalantótiig. Valahol errefelé kezdett el szemerkélni az eső.

Tördemicen már esett rendesen és míg én a frissítőnél legeltem, elviharzott Ganki a harmadik FutóRózsa. Borzasztó sokáig, majdnem Edericsig nézem a hátát, mire utolértem. Itt már egyáltalán nem volt kedvem beszélgetni, csak szorítottam a fogamat, hogy ne szakadjak le tőle. Egyre jobban oda kellett figyelnem, hogy mit is szeretnék a frissítőasztalról, hogy amit elvittem azt ne ejtsem le. A gyorsabb tempóból fakadó extra hőtermelés segített átvészelni a hideget.

Így értünk be Keszthelyre, ahol ők váltottak, én meg kaptam egy pohár meleg levest.
Most is jó időbe telt, mire Esztert utolértem. Kicsit futottunk együtt, majd gondolt egyet, és úgy otthagyott, hogy többé nem is láttam.

Itt, Fenékpuszta előtt találkoztam Ernővel. Éppen nem nézett ki túl jól, nem volt beszédes kedvében. Csak köszöntünk, majd mentünk tovább a magunk útján. Befordulva Berény felé kezdett elhagyni az erőm. Sikerült eléheznem. Egymás után ettem a Sezamki lapokat, de még nem hatott.

Berény szélén megvártak Editék, Lackóék (Eszter már rég elment). Kaptam tőlük egy szendvicset meg sört és kértem, kerítsenek nekem egy pár kesztyűt, mert féltem éjszaka kevés lesz a hosszú ujjú UltraBalatonos póló.

A találkától, szendvicstől és sétától jobban lettem, és rám jött a siethetnék is, így kihagytam a Máriafürdői tésztát (hiába hívott Eszter és Levente vállvetve). Később, mikor megtudtam, hogy leves is volt, már megbántam. Viszont hiába igyekeztem sietni, egyszer csak utolért Ernő. Sokkoló volt a köztünk levő sebességkülönbség. Invitált kedvesen, de a sokkból még nem tértem magamhoz. Harminc méterrel előttem hirtelen sétára váltott. Ekkor hallottam egy belső hangot: Most, András, most menj, vagy vége.

Ernő után eredtem, de mielőtt mellé érhettem volna, Ernő újra elkezdett futni. Ugyanabban a sokkoló tempóban. Hiába kapaszkodtam, csak megnyúlt köztünk a távolság. Utólag tudom, ez tíz percig tartott és utána egy percem volt, hogy utolérjem. Egy fonyódi és egy boglári szünet kivételével ezt csináltuk végig a déli parton: Máriafürdő–Fenyves határától egészen Világosig. Ernő metronóm pontossággal tolta a tízperc-futás–egyperc-sétát, én meg kapaszkodtam: volt amikor mind a tíz percre mellette tudtam maradni, de az ötödik perctől már csak a sétát vártam; és volt hogy két frissítő között végig 20–50 méteres lemaradásban voltam.

A fonyódi szünetre a vasúti sorompó állított meg. Közel négy percet vártunk, hogy elrendeződjön az esti forgalom, és mehessünk a dolgunkra. A vasút túlpartján értük utol Janit. Először bíztatni próbáltam, de rögtön észhez térített, hogy nemrég műtötték a lábát. Bizony nagyon nemrég, így csak bízhattam, hogy lesz elég esze Bogláron kiállni, ha már annyira türelmetlen volt, hogy eljött az UltraBalatonra (meg előtte a Békéscsaba–Aradra, ami jól ment neki).

Teljesen besötétedett mire Boglárra értünk. Megbeszéltük Ernővel, hogy tartunk húsz perc szünetet: eszünk, iszunk, gyúratunk. Nekem picivel nehezebben ment a beérés: az utolsó kanyarban estem egy hatalmasat.

A húsz perc nagyon gyorsan eltelt. Mire felocsúdtam, Ernő már elment. Sietve indultam utána. Meglepetésemre hosszasan sétált, mert még frissített. Én viszont sétálva fáztam, ezért inkább futottam. Gondoltam előbb–utóbb megint utolér Ernő és folytatjuk együtt.

Így telt el Lelle, Szemes, Szárszó, Földvár és Szántód. Végig nagyon csöndes volt az út, sehol egy lélek. Ebben a csöndben csak a frissítőpontok nagyrészt ismerős személyzete meg Jenőék szervízkocsis látogatásai jelentettek némi változatosságot és bíztatást. A zamárdi X2S–pont után nem sokkal ért utol Ernő. Csöndben jött és csöndben, szó nélkül folytattuk ott, ahol abbahagytuk. Ő nyomta a menetrendjét szigorúan, én meg kapaszkodtam szintén szigorúan.

Már Világoson jártunk, amikor nem ment nekem tovább a szigorúság és belesétáltam a tízpercbe. Tudtam, hogy ezzel elvesztem Ernőt, de valami már rég óta nem akart eligazodni a gyomromban, ezt már nem tudtam lábon kihordani. Mialatt az úton böfögtem–röfögtem Ernőék fényei eltűntek a szemem elől.

A világosi állomás kedves nekem. Egyrészt itt fogtunk partot Józsival, amikor végig sétáltunk a Balatonon, másrészt csodálatos volt ez a szakasz a tavalyelőtti napkeltében. Akkor nagy öröm volt Ágival és Gézával találkoznom a ponton. Most Zsotyek őrizte a pontot. Köszönésképpen Ernőékről kérdeztem. Még nem látta őket. Hú, az több, mint baj.

Akárhogy törtem az üres fejem semmi értelmes nem jutott eszembe, hogyan lehetne Ernőéket visszaterelni az útra. Még rákérdeztem a takaróra, ágyikóra, mert mióta leszakadtam, nem voltam túl jól. Sajnos Zsotyekéknél nem volt semmi ilyesmi. Muszáj volt mennem tovább a világosi Felföldre, és csak remélhettem, hogy Ernőék minél hamarabb visszafordulnak a Club Aligától.

Hamarosan a gyomrom is üres lett nem csak a fejem. Az utolsó ponton evett–ivott finomságok kihoztak belőlem mindent. Még boglári tésztát is láttam előkúszni. Volt nálam egy kevés Sezamki meg méz, de az a vész–vész tartalék volt. Annak még nem jött el az ideje, bár ez a hányás dolog nem javított az állapotomon. Siettem a következő pontra, ahol tavaly Balázs őrködött, tavalyelőtt pedig Sánta Kutya. Igyekeztem jól érezni magam. Halványan már virradt.

Már messziről látszott, hogy gondos őrökkel lesz dolgom: kis mécses a vasúti aluljáróban; két kaviccsal lehorgonyzott UltraBalatonos sajtcetli az útszélen. Majd hirtelen a meglepetés: itt nincs is pont! Ja, OK, csak áttelepítették a kanyar mögé, hogy ne legyen több gond a híres–hírhedt akarattyai kanyar bevételével.

A ponton csupa meglepetés fogadott: van takaró, van ágy, van Sánta Kutya, de az ágyban. Mire teletömtem a számat szőlőcukorral, mazsolával, banánnal és kandírozott gyümölccsel Sánta Kutya már ki is szállt az ágyból. Igyekeztem megrágni és lenyelni a sok édességet, közben Sánta Kutya gondosan betakargatott és már magától mondta, hogy 12 perc múlva ébreszt. Még nem ért le a fejem már aludtam. Arra riadtam föl, hogy Sánta Kutya igen durván letépi rólam a takarót és kirugdal a kutyaólból a hidegbe. Mondott valami olyasmit, hogy rendes volt velem, mert két perccel tovább hagyott aludni. Sajnos semmiféle hálát nem éreztem iránta, inkább lassú és kínos halálát kívántam magamban. Borzasztó hideg volt, a víz felől fújt a szél, muszáj volt futnom. A vacogást a kisboltnál hagytam abba, ahol tavaly Bükki Farkas vendége voltam.

Közben a tájék csodálatos volt. Néha a fák ágai között rá lehetett látni a vízre és a vízen túl Tihanyra. Közben nem csak a táj körvonalai bújtak elő, hanem a színek is kezdtek feléledni. Volt elég vizem, a kalóriabomba még hatott, így sorra hagytam ki a frissítőket. Főleg a keneseit, mert féltem hogy idén is leforráznak.

Ala csapódott mellém, aki Attilát kísérte kerékpáron. Ala mesélt először a többiekről: pár perccel van előttem Attila és tőle mér pár percre egy spanyol, aki gyalogol, de gyorsan gyalogol. A társaság lehetősége fellelkesített. Attilát Fűzfő szélén láttam meg először. Mire átértünk Fűzfőn már csak karnyújtásnyira volt tőlem, de Almádiba érve megint eltűnt előlem.
Ebbe a gyorsításba belefáradtam egy kicsit. Már a vész–vész Sezamkit ettem, mikor Ala jött elém egy ájszteával. Gondolta jól jön az nekem, ha már az előző találkozásunkkor megittam a készletüket. Éppen nagyon jókor jött: ahogy ittam abban a pillanatban elnyúltam az almádi gyepen.

Fogalmam sincs meddig hevertem ott. Felébredve megittam a maradék teát és mentem tovább. Már rendesen sütött a Nap, a vasárnapi reggel csak lomhán indult meg. Káptalanfüreden kaptam jeget.

Az Alsóörsig tartó csöndes szakaszon tettem le a 24 órán belüli célba érésről meg, hogy már bárkit is beérjek Tihanyig.

Alsóörsön Tomatorék vártak. Csanya volt a sztárvendégük. Kértem tőlük egy kis sört. Mire kimondtam Csanya már vissza is ért a boltból a doboz sörrel. A hosszú egyeneseken láttam egy helyi hajnali kocogót. Igyekeztem befogni, de csak akkor sikerült mikor Paloznak előtt visszafordult.

Ahogy ott poroszkáltam a keskeny úton, egy autót és három roppant ráérős embert pillantottam meg. Szlovén autó volt, az emberek meg éppen úgy néztek ki, mint akik már egy álló napja futót kísérnek. Összeszorult a szívem, gondoltam mindjárt megfog egy szlovén legény. Azért illendően köszöntem nekik.

Éppen kezdtem magam átadni a gyásznak, hogy mindjárt utolérnek, amikor elszáguldott mellettem a szlovén kocsi. Jjjjaaaaaa, hhháát íígy állunk, ezek szerint nem mögöttem közeleg a szlovén, hanem előttem aggódik. A kedves kísérői meg lemaradtak kimérni a különbséget. Ettől mindjárt jobb kedvem lett, meg már úgy sincs sok hátra, mikor fussak ha nem most, ha már úgy is futni jöttem. Meg mindjárt itt van Csopak Szabolcsékkal. Valóban ott is volt Csopak és Szabolcsék eljöttek megint pontot őrizni. Most már hármasban.

A partra merőleges lejtős utca végén még láthattam, ahogy az előttem lévő szlovén gyalogol. Lejtőn gyalogolni nem sok jót jelent. A strandnál értem utol Dusant. Úgy tűnt már várt rám. Innentől viszont nem volt mese tényleg futnom kellett, mert az már, mégsem tehetem meg, hogy Dusan előtt lelassítok. Futottam hát, hogy eltűnjek Dusan szeme elől. Közben Attilát kerestem, hátha ő sincs túl távol.

A Füred széli, partra vivő, hosszú egyenes alsó negyedében láttam meg Attilát, ahogy lefordultam a 71-es mellől. Ez több, mint bíztató volt. Tihanyig még belefér. A táskámból kikotortam a Sezamki maradékát meg a morzsákat. Most volt itt az ideje. A strand előtti úton Attila sétált. Mondtam neki, ezt ne tegye, mert Dusan nincs annyira messze. Nyomjuk inkább együtt. És nyomtam.

A sétányos ponton megint tele kértem a kulacsomat vízzel, mert Csopak óta ponttól pontig mindig ellocsoltam magamra az összes vizet. A kemping sarkánál Végh mamáék várták Attilát. Nem kellett ahhoz megfordulnom, hogy tudjam Attila szorosan jön a nyomomban. Próbáltam hosszan lépni, próbáltam emelni a térdemet, próbáltam haladni. A savanyúvíznél újabb futót és két kerékpáros kísérőt pillantottam meg. Velük együtt értem el a keskeny kerékpárút elejét. A látásom annyira opálos lett, hogy nem ismertem meg Gergőt. Kértem pár korty itókát a tikkadt kísérőjétől.

Az utolsó pontnál megint ott várta Végh mama Attilát. Itt nem tetszett nekem a napon főtt poharas víz. Míg az árnyékban a ballonnal birkóztam, Gergőék elmentek. Igyekeztem újra felfejlődni rájuk, közben meg láttam, hogy már Végh mamáék is indulnak tovább kocsival.

A tihanyi emelkedőkön ripsz-ropsz leszakadtam. Ólmosak lettek a lábaim, de toltam, ami csak kifért belőlem. Szerencsére tudtam, hogy föl kell mennünk a faluba. Egyik jobbos mellékutca követte a másikat, de egyik sem volt a miénk. Végre eljött az is. Befordulhattam. Még egy rövid térd–gyilkos lejtő.

Még egy jobb kanyar.

És vége.

Tegnap este nézem a www.sportido.hu -t, böngészem a részidőket, amikor egyszer csak furcsa lesz minden. Mi van itt, hiszen én hetedik lettem, nem hatodik? Ó, igen a várakozás a fonyódi sorompónál, meg az hogy Edit mellől hátulról indultam, és nem Gergő mellől a második sorból, együtt egy kicsit többet adtak, mint amennyivel lemaradtam. Tíz másodpercem maradt.

Lőw András ideje 23:40:32 lett.

Fotók: Edzésonline

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

29 komment

Címkék: siker szívás kör ultrabalaton edzetlenség

A bejegyzés trackback címe:

https://futo.blog.hu/api/trackback/id/tr1001209466

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

aya 2009.06.30. 09:36:38

Óriási elismerés minden indulónak!
De külön megemlíteném Gál Andit!

[hirdetés] Nike Flyknit Lunar 3

Futóblog

2009.06.30. 07:16 szasza75

Címkék: siker szívás kör ultrabalaton edzetlenség

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

BGy · http://babosi.blog.hu 2009.06.30. 10:04:21

WITCH · http://witch-ironman.blog.hu 2009.06.30. 15:30:40

BGy · http://babosi.blog.hu 2009.07.01. 12:38:58

haan-chee · http://www.wellnesscafe.hu/futoblog 2009.07.01. 15:12:57

WITCH · http://witch-ironman.blog.hu 2009.07.02. 10:29:56

WITCH · http://witch-ironman.blog.hu 2009.07.02. 15:06:37

Futóblog

Próbáltad már a Futócuccokat?

Tömegsport a Nike-val, velük együtt a Facebookon

Keresés

Friss topikok

Feedek

Egyéb