Terep Százas női szemmel
2010.06.01. 19:32 szasza75
Május 15-én rendezték meg hazánk egyik legkeményebb terepversenyét a Terep-100-ast. talán emlékeztek, hogy aznap kezdett "csúnyává" fordulni az időjárás. Az egyik női résztvevő beszámolóját olvashatjátok:
Szombaton, reggel 8-kor szép időben, jó hangulatban indultunk útnak. Az erdei ösvények állapota sokkal jobb volt, mint amilyennek az elmúlt hetek esőzései után gondoltam volna. Ráálltam egy kényelmes tempóra: síkon, lejtőn tempós futás, enyhébb emelkedőn lassú kocogás, komolyabb felfeléken ütemes mászás. Örültem, ha ismerőssel találkoztam a pontokon, ettem-ittam, ha szükségét éreztem, 1-1 embert útbaigazítottam, ha láttam a bizonytalanságot. A piliscsabai pontnál éppen csak dugókáztam, ittam egy pohár vizet és haladtam is tovább, itt igen nagy volt a tumultus.
Piliscsév után, a Klastrompusztáig tartó enyhe emelkedőn a séta-kocogás haladást választva kapaszkodtam fel. A rajttól kb. 3 óra telt el, ekkorra értem a bő 26 kilométerre lévő Klastrompusztai ponthoz. Elégedett voltam a tempóval, úgy gondoltam kb. 4 óra alatt fent lehetek Dobogókőn (33 km). Körülbelül jól saccoltam, 1 óra és pár perc alatt értem fel. Egyre inkább úgy tűnt, hogy 6 és fél óra alatt meglehet a táv első fele. Ez 30 perccel jobb volt, mint amire számítottam. A Dömösig tartó mintegy 7,5 km-nyi lejtőt kellemesen gyors tempóban tettem meg. A dömösi ponton igyekeztem úgy enni-inni, hogy már kitartson a Kisrigóig. Közben finoman szemerkélni kezdett az eső.
A Vadállókövek felé vezető úton a mászás könnyedén ment, a talaj állapota itt is kiváló volt. Kb. 6 órás menetidővel csippantottam a Prédikálószéknél. Innen az ereszkedés már egész komoly esőben telt, de nem zavart, gázoltam keresztül sáron, pocsolyán át, tudtam, hogy hamarosan száraz ruha és száraz cipő kerül rám.
A Kisrigóhoz kicsivel 6.30-on belül értem (7 óra körüli időre számítottam), ekkor már szakadt ez eső. Gyorsan átvettem a felső ruhámat, zoknit, cipőt cseréltem. Közben Szasza töltötte a tartályomat. Egy-két csokit a táskámba gyömöszöltem, elraktam a fejlámpámat is, ittam néhány korty levest, és már indultam is tovább.
6.38-at mutatott az órám, amikor már Pilisszentlászló szélén jártam, az erdei út előtt nem sokkal. Tehát viszonylag gyors volt a depóm, ez jó. Jól voltam, hisz eddig minden jól alakult, jobban, mint amire számítottam. Hamarosan megkezdtem a patakátkeléseket az Apát-kúti-völgyben. Ennél a szakasznál is sokkal rosszabbra számítottam, de nem volt semmi gond. A botok igen sok segítséget jelentettek, és mindenhol volt kiálló kő, heverő fatörzs, amelyeken kényelmesen át tudtam tipegni a túlpartra. Az aszfaltúton úgy éreztem erős tempót diktálok, ennek ellenére a pulzusom 152-155 közé állt be. A visegrádi ponthoz még mindig különösebb fáradtság nélkül értem. A Fellegvár felé vezető hosszú emelkedő inkább pihentető volt, semmint fárasztó. A tető irányából kisebb patak folyt velünk szemben.
Miután felértem a csúcsra, az enyhén emelkedő aszfaltúton már nem esett jól kocogni, inkább sétáltam. Itt volt egy mini holtpont szerűség, ami valójában csak abban mutatkozott meg, hogy érzékelhetően lassultam. Futás közben lassan elkezdtem érezni a jobb térdem jobb oldalát. Az órák óta tartó esőzés már teljesen eláztatott mindent. Bokáig gázoltam a vízben, a teljes ruházatom csurom vizes volt, de szerencsére nem volt hideg, így egyelőre csupán „aprócska” komfort problémát jelentett mindez. A Kisrigóhoz (75 km) várakozáson felüli idő alatt, 9 óra 50 perc környékén értem vissza (10.30 körüli volt a terv). Ott gyorsan zoknit cseréltem, felvettem az esőkabátomat, ittam ismét pár korty levest, kólát, közben Szasza rátöltött a tartályomra és már mentem is tovább.
Pár méter után egy srác kiabált utánam. Kérdezte, hogy ismerem-e az útvonalat és nem bánnám-e, ha velem tartana, mert ő nem ismeri. Együtt folytattuk tovább. A kék kereszten átívelő Bükkös-patak egészen durva volt. Mondta Szasza, hogy van egy patak, amely most derékig ér, de azt hittem ez valami vicc. Nem volt az. Pár másodpercre megtorpantam, de mivel a narancs nyilak határozottan virítottak a másik oldalon elindultam. Félelmetesen sebes volt a víz folyása, óvatosan lépkedtem, kerestem a talpam alatt a fix pontokat, a botok segítségével pedig igyekeztem stabilan állni. Szerencsére "csak" comb középig merültem. Sikeresen átértünk, megkönnyebbülten folytattam az utat. Lajosforrásnál nyugtatólag hatott, hogy már csupán 20 kilométer, Csikóváraljánál, pedig már csak szűk 16 km választott el a céltól. A jobb térdem ekkor már határozottan fájt, de Csobánkáig még jó tempóban futottunk.
A Kevély-nyeregig tartó hosszú emelkedő közben felraktam a fejlámpámat, tudtam, hogy hamarosan szükség lesz rá. Az emelkedőn felfelé futótársamtól már jócskán lemaradoztam. Időnként bevárt, ilyenkor bátorítottam, hogy menjen nyugodtan. A piros után, a kéken kell menni a Pilisborosjenői pontig, ott a pontőrök biztosan útbaigazítják. Bizonytalan volt, így inkább alkalmazkodott hozzám.
A Kevély-nyereg után derült ki számomra, hogy már nem tudok futni. Alig 10 kilométer volt hátra. Fájt a köves, meredek lejtő, bukdácsolva, a botokra támaszkodva ereszkedtem, közben felkapcsoltam a lámpám. Ahogy a kék jobbra kanyarodott, ismét kocogásra váltottam, ott megszűnt a kövesség és valamelyest bírhatóbb volt, de fájt minden lépés.
Közben a mellém szegődött futótárs egyre bosszantóbbá vált. "Sok van még hátra, mikor jön a pont, hány emelkedő van még, szerinted beérünk ekkorra meg ekkorra" típusú kérdésekkel bombázott. Folyamatosan noszogattam, hogy induljon el, hisz ő még tud futni. A kék egy-egy komolyabb irányváltása után végképp mellettem maradt, tartott az eltévedéstől. Sötét volt, hébe-hóba előtűnt egy-egy nyíl "maradék" a szétázott úton.
Egyértelmű volt, ha valaki nem ismeri az útvonalat, csak igen nehezen találná meg a helyes irányt. A Köves-bércen feltámadt a szél, fázni kezdtem, ettem egy gyümölcsös szeletet, bár éhes nem voltam, de hátha kevésbé fázom. Egyre jobban éreztem a hátamat is, a zsák meggyötörte és éreztem egy-egy horzsolást magamon, amelyek egyre jobban égtek. Tudtam, hogy már nagyon közel vagyunk az utolsó ponthoz, de örökkévalóság volt, mire megtettem a nyereg óta eltelt 3 (!) kilométert.
Lassan kocogtam le a meredek aszfaltúton, melyen egy komplett patak zúgott a 10-es út irányába. Esélyem nem volt bárhol mellette menni, bokáig gázoltam hát a hűvös vízben. Befelé fordultam az elmúlt órákban, már nem voltam túlságosan beszédes. A pilisborosjenői pontra, ahol Attila köszöntött, morcosan érkeztem. Gyorsan dugókáztam és mentem is tovább. A 10-es úttal párhuzamos szántó mellett a felázott, agyagos úton megint csak bokáig süppedtünk a ragacsban. Ha tudtam volna még futni, ott akkor sem ment volna. A szántó végén aszfalt úton folytattuk, ahogy beértünk ismét az erdőbe, szinte azonnal elvétettem az irányt. Ezt persze nem tudtam, csak később derült ki, hogy valami nem stimmel. Nem láttunk nyilakat a talajon, csak a kék jelzést a fákon, de tudtam, hogy a bringaúton kell mennünk. Kicsit bolyongtunk, közben a közelben kutyák ugattak bennünket.
Hívtam Szaszát, az elázott telefonomból nagyon távolinak hallatszott a hangja, alig hallottam, mit mond. Megértettem, hogy a kék is jó, mert egyszer csak keresztezi a bringát, meg azt is, hogy hosszabb. Nem akartam hosszabb utat, visszamentem hát egy darabon, tovább keresgéltem, de nem láttam semmi használható jelet. A bejáráskor elkövettem azt a hibát itt, hogy csak mentem Szasza után, így ez a szakasz nem rögzült.
A kisebb pánikon végül úgy lettem úrrá, hogy elfogadtam, hosszabb lesz a Csúcs hegyi-nyeregig tartó út, de maradok a kéken, az a biztos. Később valóban jött a keresztút és ott volt a nyíl, mely balra mutatta az irányt. Megérkeztünk tehát a nyeregig vezető utolsó emelkedőhöz.
Felfelé teljesen jók voltak a lábaim, gyorsabban haladtam, mint lefelé. A nyereg környékét köd borította. Előre semmit nem láttam, csak közvetlenül a lábam előtti utat. Miután felértünk, futótársam mondta, hogy lámpafényt lát, felnéztem és én is megpillantottam a fényt. Azt hittem, lesz még egy dugókás pont, de hamar kiderült, hogy csak eltévedt sporttársakra akadtunk. Na itt történt meg az, hogy az addig rám hagyatkozó futótárs szó nélkül eltűnt a sporttársakkal, akik feltehetően "bevitték" őt a célba, mert többet nem is találkoztam vele.
A Csúcs hegyi-nyereg után következő utolsó 2 kilométert csak képeken keresztül ismertem. Az irányt, az utcák nevét tudtam, de innen bizonytalanul botorkáltam immár egymagam. Kutyák ugattak körülöttem, közben megcsörrent a telefonom, Szasza hívott, mondta, hogy a föld út végén vár. A szél újra feltámadt, próbáltam újra futni, csak hogy legyen már vége, hogy ne legyen olyan nagyon hideg.
A térdemen kívül már a csípőm is fájt. Megpillantottam az autó fényszóróját, de nagyon messzinek tűnt. Még hosszú percekig tartott mire végre leértem. A Nóra utcánál még bénáztam egyet, elfutottam az utca mellett, ezt már tényleg a fáradtságnak tudom be. Az utolsó emelkedőn gyalogoltam, az utolsó métereken pedig már futottam, de csak úgy csoszogva (emelni már nem tudtam a lábaim) vonszoltam magam, hogy mégis futva érjek be.
Éjjel 11 óra felé járt az idő, amikor rákanyarodtam a célfolyosóra. A célkapu környékén hangoskodás tört ki, meg talán tapsoltak is. Nyeltem egy-két nagyobbat, hogy azért mégse sírjam el magam. 14.51:21-el értem célba. Megtörten, csatakosan, átázva, sajgó testtel érkeztem. Mekkora kontraszt a reggeli magabiztos, mosolygós önmagamhoz képest. Kemény volt ez a nap, és igen nehezek a körülmények.
Utólag hallottam, hogy annyira megduzzadt később a Bükkös-patak, hogy a mezőny végét, már nem engedték arra. De nem bántam meg egyetlen percét sem. 60-ig kifejezetten élvezetes volt, 90-ig abszolút bírható, a 2 és fél órás utolsó 10 km pedig fájdalmas, de elviselhető.
Köszönöm a verseny szervezőinek és segítőinek azt a különleges törődést, amellyel mindannyiunkat segítettek az útvonal során ezek között a nem mindennapi körülmények között és persze köszönöm segítőmnek, Szaszának a kíséretet és a türelmet.
20 komment
Címkék: verseny pilis kihívás száz terep
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Sekiwake · http://ennyirefutja.blog.hu 2010.06.01. 20:01:12
szaszit 2010.06.01. 20:33:19
Gratulálok neki az extrém T100-hoz!
pucros 2010.06.01. 20:40:55
Bloom77 2010.06.01. 21:12:10
Ha engem pisztollyal kergetnének, akkor sem biztos, hogy sikerülne......
NAR 2010.06.01. 22:47:52
doncii · http://doncii.blogspot.com 2010.06.01. 23:49:15
a fej nélküli ember 2010.06.02. 05:39:22
rodriguez 2010.06.02. 08:15:19
leilana 2010.06.02. 12:27:37
TV-Judit 2010.06.02. 13:52:56
Köszi a gratulációkat. Nem is volt olyan nehéz... :-)
angelday 2010.06.02. 14:39:26
Koncepció? Policy? Titok?
tbs1001 2010.06.02. 16:39:17
eLzsÉ 2010.06.02. 23:12:31
És roppant élvezetes írás.
Tudom, hogy sokan futnak ennél többeket is, de nekem, szolíd 20-asokat futkosónak egy 100-as hihetetlen teljesítmény.
Gratulálok és sok hasonlót kívánok!
xhege 2010.06.03. 09:30:02
Próbáltad már a Futócuccokat?
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
