A komáromi 5 km-től a detroiti félmaratonig
2013.11.03. 17:52 Szuflavéder
Krajczár Péternek az első 5 km lefutásához három hónapnyi edzésre volt szüksége. Aztán szépen lassan, megfontoltan növelte a kilométereket. Nem tört nagy babérokra, élvezte a futásokat. Közel 2,5 év után három hete futotta le első félmaratonját Detroitban, amelyre egy 12 hetes edzésprogrammal készült. Számomra példaértékű kitartása, és az a fajta megfontolt visszafogottság, amivel eddig építkezett. Az ő beszámolója következik a sétálástól a félmaratonig. – Szuflavéder
35 felett én is beláttam, hogy kell mozogni valamit. Krstan és Karesz lelki masszírozásai után megpróbálkoztam a futással. Az első néhány alkalommal már az egy saroknyi távolság is kifogott rajtam. Szerencsére továbbra is rugdosták a seggem a barátaim, ezért kerestem egy edzéstervet az interneten és nekiálltam egy öt kilométeres futásra való felkészülésnek.
Nagyon távolinak tűnt, hogy el tudjam magamról képzelni, hogy tudok 5 km-t futni megállás nélkül – ez nagyjából fél órát jelent. De ahogy haladtam az edzésterv szerint, úgy vált egyre inkább elérhetővé. Egy perc futás nyolcszor, köztük séta. Két perc futás ötször. Öt perc futás háromszor. Napról napra jobban bírtam az edzést.
Eljött az ideje az első megmérettetésnek. Karesz elcsábított a Komarno-Komárom futóversenyre, ahol egyik városból (országból) a másikba kellett átfutni. Rettenetesen izgultam, sosem voltam még futóversenyen. Karesz támogatott, adta a tippeket, így hát bátran álltam oda az 5 km-es táv rajtjához. A célom az volt, hogy megállás (belesétálás) nélkül teljesítsem a távot. Persze sikerült, egy futóversenynek olyan hangulata van, hogy kihozza az emberből a legjobbat.
Nem sokkal később átköltöztünk az USA-ba, és nem álltam le a futással, sőt! Elkezdtem olvasgatni róla, megvettem az első futásra tervezett rövidnadrágomat, szülinapomra meg technikai (okos) futópólót kaptam. A következő 5 km-es versenyemre már Ingriddel, a feleségemmel együtt mentem, mert időközben ő is megfertőződött. A falunkban Plymouth-ban tartott tavasz végi apák napi futás nagyon jó buli volt. Egy évvel később ugyanezen a versenyen megint együtt indultunk el, de én már a 10 km-es távra neveztem.
A verseny után elhatároztam, hogy felkészülök egy félmaratonra. Újabb böngészés és edzésterv után, kis matekozás, hogy hogyan fér mindez bele a napirendembe. Keresgéltem, hogy melyik versenyen próbáljam ki magam. Az őszi Detroit Maraton (2013.10.20.) jó választásnak tűnt, mert elég időt hagyott a felkészülésre és komoly futóversenyként nagyon csábító volt. Be is neveztem rá gyorsan. Innen már nincs visszaút!
Szorgalmasan csináltam az edzéseket, tökéletes volt az idő hozzá egész nyáron. Ingrid néha hiányolta a nagy meleget, nem nagyon tudtunk a kedvenc tavunkban fürdeni, mert nem tudott eléggé felmelegedni a vize. De én csak azt hajtogattam, hogy nem baj, futni jó ez az idő. Dombra futás, sprintek, hosszú kilométerek váltogatták egymást. És egyre nőtt a lefutott távolság.
Aztán jött a terv szerinti verseny: újabb 10 km. Szerencsére nyáron nagyon könnyű versenyt találni. A Detroit Zoo kerülő futást választottam, ahol kétezred magammal futottunk egy jót. Csak a koránkelés fájt egy picit, inkább a délutáni futásokat kedvelem.
Innen már csak pár hét választott el a végső megmérettetéstől, a detroiti futóversenytől. Minden nap nézegettem a verseny térképét, a várható időjárást, a Facebook oldalt, szivacsként nyeltem az információkat. Különösen izgatta a fantáziámat az, hogy ez is nemzetközi verseny. Detroit határváros, Kanadával egy híd és egy alagú köti össze. A verseny útvonala pedig mindkettőn át vezet. Egyiken sincs gyalogos közlekedés, a verseny idejére le vannak zárva. A híd aszfaltcsíkja kb. ötven méter magasra ível (nagyjából 16 emeletnyi), hogy elférjenek alatta a nagy hajók is.
Mindig ez lebegett a szemem előtt, amikor sokadszorra vágtam neki a domboldalra való felfutásnak. A verseny előtti napon az útlevél bemutatása után kaptam meg a rajtszámomat. A kiírás szerint nálam kellett lennie futás közben is, de mindenki, aki már indult ezen a versenyen azt mondta, hogy nincs rá szükség. (És valóban, a határőrök nem állítottak meg futót, csak mosolyogtak, pacsiztak velünk. Elmaradt a szokásos bizalmatlan kérdezősködés is, ami az amerikai határátlépéssel jár.)
Eljött a nagy nap! Ingriddel együtt indultunk el, én a kocsiban öltöztem be, aztán a dugóban állva ki is ugrottam, hogy le ne késsem a rajtot. Két perccel a pisztoly dörrenése előtt futva értem oda – legalább a bemelegítés is megvolt. Húszezer ember állt a rajtvonal mögött, több ezer pedig a kordonokon kívül. A versenyzők többsége a félmaratonon indult, a negyede viszont a teljes távon. Ezen a képen a rajt előtti pillanatok:
Vasárnap reggel hét óra, még sötét, három fok. Rajtam az a régi bordó kapucnis felső, ami már többször le lett tiltva rólam, mert kopott és szakadt. Méltó módon válok meg tőle: otthagyom a versenyen. A hűvös idő miatt mindenkin volt egy eldobható réteg, a rajtvonal utáni kilométeren térdig jártunk a levetett melegítőfelsőkben. A Vörös Keresztnek jó napja lehetett.
Hömpölyögtem a tömeggel, nem éreztem a hideget, forrt a hangulat, szólt a zene, zsongott a szurkolók véget nem érő fala.
A hídra úgy szaladtam fel, hogy meg sem érzem az emelkedőt. A tetején jártam, amikor láttam az 5 km-es jelet. Ekkor kelt fel a nap, gyönyörű látvány fogadott. Lefele menet begyorsítottam, a híd lábánál a kanadai határőrök hatalmas hangszórón keresztül üdvözöltek bennünket. A folyópartra kanyarodtunk, futottunk a pár kilométerre lévő alagút felé. Az út két szélén szurkolók álltak buzdító és vicces táblákkal. Elhaladtunk az első vizes pont mellett.
Nem sokkal arrébb egy párocska hatalmas vödör gerezdekbe vágott naranccsal kínálta a futókat. Jól jött a csümölcs cukor, újult erővel futottam tovább. Kitelepült rádióállomások ontották a zenét az út széléről. Elhaladt mellettem az első kerekesszékes versenyző, egy bringás rendező törte neki utat a futósáv jobb szélén. A meleg és párás alagúthoz értünk aztán lefelé, a folyó alá.
A bejáratnál tábla: "vízalatti mérföld". Kifele-felfele-jövet értem be a kerekest, minden erejét beleadva tekert az emelkedőn. Hangosan biztatta minden futó, libabőrösen néztem az emberfeletti teljesítményt.
A napvilágon, újra Amerika földjén őrült zaj fogadott, több száz szurkoló várt bennünket zászlókkal, kolompokkal, táblákkal: "mosolyogj, ha becsináltál", "ha könnyű lenne, én is indulnék", "fuss gyorsabban, mert fárad a kezem tartani ezt a táblát", "igyekezz, mert a kenyaiak megisszák az összes sört". :)
Eddigre voltam túl a felén. 17 km-nél jártam amikor eljön a holtpont – és pisilni is kellett. Nagyon kevés toi-toi volt menet közben és mindenhol sor. Muszáj beállni az egyik elé, legalább volt alibim a pihenéshez is. De innen már tényleg nincs megállás! Irány a cél! Még egy pár sarok és újra a belvárosban futottunk. Több kocsma elé kiköltöztek zenekarok komplett hangosítással. Nem a szurkolóknak, nekünk játszottak! Sűrűsödött a tömeg, szűkült a futófolyosó. Az utolsó kanyarban a maratonisták balra, mi jobbra, a cél felé fordultunk.
Úgy terveztem, hogy a végén nyomok egy sprintet, de úgy éreztem, hogy nincs erőm. Tartottam a tempót. A célegyenesben a tömeg körülöttem közel akkora volt, mint induláskor. Ingrid a kordon mögül kiabálva biztatott. Többen haladtunk át egyszerre a célvonalon, mégis úgy éreztem, hogy csak az enyém a győzelem! Megcsináltam!
Valaki a nyakamba akasztott egy érmet, más a hátamra terített egy fólia-takarót, míg egy harmadik a kezembe nyomott egy kis vizet. Eufória. Üveges tekintettel kóvályogtam. Hát ez is megvan.
Nem gondoltam volna, hogy valaha is képes leszek erre. Köszönöm az összes biztatást, rugdosást, bizalmat.
Félmaraton.
Valamiért viszont úgy érzem, hogy még nem teljes az életem.
4 komment
Címkék: félmaraton futótörténet Amerika
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
spiderbond 2013.11.03. 19:02:23
Dworkyll · http://ekonyvolvaso.blog.hu/ 2013.11.03. 23:15:33
pantomimes · http://ennyirefutja.blog.hu/ 2013.11.04. 07:38:57
Zöld_Dani 2013.11.05. 16:24:48
Próbáltad már a Futócuccokat?
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
