Voltatok már iramfutók?
2014.04.24. 08:11 bitliszbá
A régi blogpajtik talán még nem felejtettek el, az újak meg majd megismernek. De azért egy rövid bemutatkozó, ha már meghívtak ide. Nem vagyok nagy öreg (bár a korom azt feltételezné), de csak 6 éve futok. Első versenyem a Vivicittá volt. 12 km az Alagúton át, a Lánchídon keresztül, át a Bazilikánál söröző külföldieken. Nagy meghalással, de teljesítve – mindez 2008-ban.
Most nem az ezóta lefutott kilométerekről, hanem egy másféle futóélményről szeretnék nektek írni. Ez a legutóbbi Vivicittán történt velem. Úgy hívják IRAMFUTÓ. Tudjátok a fazonok, akikre ráaggatják a színes lufikat, felírják a hátukra, meg néha előre is, azt a célidőt, amivel ők be fognak érni. (És beérnek, tényleg.)
Évekig csak a rettegést vagy a csalódást okozták nekem. Rettegtem, hogy utolér az a lufis fazon, akit látni sem akartam, mert az az idő, amit ráírtak, csalódás lett volna. Sajnos sokáig nem voltam elég okos, hogy felmérjem, mennyire jó, hogy vannak ezek a figurák, mert segítenek és nem rettegésben tartanak. Viszont ahhoz, hogy igénybe vehesd a segítségüket, neked is akarnod kell, sőt, okosnak kell lenned, hogy hogyan vedd igénybe ezt a "szolgáltatást".
Tavaly előtt sima futóévem volt, sajnos a célversenyek nem jöttek össze, ilyen-olyan okokból, de minden félmaratonom komoly felkészülés nélkül is 1:40 alatt lett. Futottam pár futótársnak meghatározott tempóban 10-15 kilométereket. Egész mókásnak tűnt a dolog. Így jelentkeztem az egyik futócimboránál, aki a Vivicittára szervezte az iramfutókat, hogy mennék 1:45-ösnek a félmaratonra. Megkérdezte, mi a legjobb eredményem, és mi az, amit bármikor tudok, ez 1:32 és 1:37 volt, Ezt így rendben lévőnek tartotta. Úgyhogy kaptam egy jóváhagyást kb. novemberben az áprilisi versenyre.
Tavaly háromszor is futhattam iramfutóként. A Balatonman tavaszi futásán egy 4 órás maratoni tempót, a Vivicittán egy hétre rá 1:45-öt, majd az őszi Nike félmaratonon a 2:00 órás iramot, végül idén a Vivicittán a félmaratonon 1:45-öt. Van itt valaki, aki futott velem?
Elmesélem, milyen iramfutónak lenni. Illetve mégsem. Inkább azt, milyen érzés a felelős iramfutás. Én előtte ugyanis egy hétig szorongok, konkrét tünetetekkel. Ilyeneket álmodom, hogy 15-nél a Lánchídon (tudom nem is futunk rajta, de ez csak álom) kiköpöm a belem, és bemondom, hogy megsérültem, csak hogy ne maradjak szégyenben. Vagy már az első pár száz méteren nem tudom felvenni a tempót és lemaradok, mint a borravaló, de jön egy futó, aki azt mondja, szívesen megy a lufival helyettem, ha már ennyire nem bírom.
Főpróba
Most hasonlóan "hülye" társat kaptam Marky személyében. Két héttel a verseny előtt kezdett fűzni, hogy fussunk egy próbát. Tudunk-e együtt futni? Tudjuk-e tartani a tempót? Ja. Jó-jó. Aztán a verseny hetében kedd este összehoztuk. 4 szigetkör, meg egy kicsi. Az elején sokat dumáltunk, hogy visszavegyük a tempót, a végén meg inkább kerülgettük a szigeti tömeget (mi lesz itt, ha tényleg elkezdik felújítani a futókört). Simán hoztuk a szintidőt, de ettől a szorongásom nem múlt el, és mint a rajtban kiderült, Markyé sem.
Előadás
A verseny napján másfél órával a rajt előtt már ott vigyorgunk a Szigeten. Jó, még nem lufival, de a feliratos pólóban. Mondjuk ettől nem lesz rövidebb a ToiToi előtti sor, de kicsit olyan érzés, mint egy fesztivál negyedik színpadán fellépni. Nem te vagy a sztár, de felfigyelnek rád.
Mi álltunk be elsőként a rajtzónába. Na, itt kezdődik a fellépés. Úgy csinálunk, mint a nagyok! Futunk egy két sprintet, a lufi röpül mögöttünk. Mozgunk, melegen tartjuk magunkat. Látjuk, hogy néhány ember már figyel minket. Aztán elkezdenek szivárogni a futók. Először csak az ismerősök kérdezgetnek, aztán az ismeretlenek is. Türelmesen daráljuk ugyanazokat a válaszokat: igen, egyenletesen fogunk futni, igen, lesz a frissítésre idő, nem fogjuk az elejét elfutni, igen, a gyorsabbak is kezdhetnek velünk.
Sugározzuk a magabiztosságot, a szorongást kidobtuk a korlátokon túlra. Csak így vagyunk hihetőek, de én látom Markyn is, és szerintem ő is látja rajtam, hogy ez színészet. Nekünk feladatunk van, amit meg kell oldani. Valószínűleg menni fog, de a függönyt csak most húzzák fel. És a rajtpisztoly eldördülésével kezdődik az előadás.
Nekem ez már a könnyebb része, mert csak futni kell. Persze nézegetni is kell, hogy ne fussunk se túl lassan, se túl gyorsan, de ez nagyjából az első 3-4 kilométer. Utána beállunk, mint szög a falba és nyomjuk szépen ritmusosan. 10 kilinél elkezd fáradni a társaság. Érzed, hallod, szagolod. Látni nem látod, mert mögötted vannak. Fel kell dobni őket! Ha már eddig jöttek velünk, hisznek is bennünk, úgyhogy már csak rá kell venni őket hogy jól érezzék magukat. Beszélünk, persze leginkább monológokat mondunk, mert akiknek beszélünk, nem is szabad, hogy válaszoljanak.
Poénkodunk. Persze csak reméljük, hogy meg is értik a vicceket. Próbáljuk a nézőket rávenni a szurkolásra. És futunk rendületlenül, kilométerenként bemondva mennyi is volt az utolsó. A frissítők előtt fékezünk ("FRISSÍTÉS KÖVETKEZIK!" felkiáltással), szinte sétáig lassítjuk a kocogást, kikocogjuk az asztalokat, a végén még egy kis várakozás és "FELVESSZÜK A TEMPÓT" kiáltással folytatjuk tovább.
Úthibákat, macskakövet, emelkedőket mind-mind bemondjuk, nem azért, mintha ők nem vennék észre, de jól esik a figyelem ilyenkor. És mi úgy érezzük, ez a dolgunk. Az iramfutók előadása nagyjából a vége előtt 2 kilométerrel véget ér. Itt már csak a jutalom van hátra. Innen fejben is csak olyan örömfutás, mintha neked is ez lenne a PB-d, mintha te is csak egy lennél a veled végig küzdők közül. 19 km-nél biztatod a mögötted futókat: menjetek, javítsátok minél többel meg a saját rekordotokat!
Taps
Az első visszajelzést itt kapjuk a futóktól. Van aki "Köszi!" felkiáltással begyújtja a rakétákat, van, aki azt mondja: még maradok, nem akarom elfutni a végét sem, de olyan is van, aki azt mondja: ez annyira jó volt veletek, hogy a végét is veletek szeretném megcsinálni. Ez az első taps. A második a célban a sok köszönet. A többi aztán jön folyamatosan, a lassabbaktól és a gyorsabbaktól: "köszi, mert jó igazodási pont voltatok", a Péteratitól, aztán azoktól, akik most még nem tudták megcsinálni: "Jövőre is ti lesztek?!"
Meghajlás: no, az nincs. Legközelebb ugyanígy fogok izgulni, öregebb lettem egy évvel. Vajon menni fog? De azt hiszem, nagyon megéri, mert önzetlenül adhatunk a többieknek. Futást? Élményt? Eredményt? Valamit.
Ezek után egy kérdésem van: Te lennél iramfutó?
(a képeket köszönjük szépen Strémen Juditnak, Papp F. Ferencnek és Máthé Zoltánnak)
14 komment
Címkék: közösség verseny amatőrök félmaraton vivicitta
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
BGy · http://babosi.blog.hu 2014.04.24. 08:25:39
szancsurrr · http://egyensulyt.blog.hu/ 2014.04.24. 09:03:58
lallaj 2014.04.24. 10:22:02
Ez már életforma, imádják ezt csinálni.
További sok sikert.
Betelgeuse-2 2014.04.24. 10:59:22
bitliszbá 2014.04.24. 11:22:49
De iramfutáson belül is lehet két különböző futó, akik közül az egyik az egyenleteset, a másik az egyenletesen lassulót futja.
A másik felére pedig az a válasz, hogy a frissítőkre mi kb 10 mp-et kalkuláltunk, ezt előtte osztottuk el (ez kb 2 mp-el gyorsabb kilométereket jelent, ami nem túl jelentős - sőt szinte észrevehetetlen), így nem kellett behozni. Nem megálltunk, hanem lassítottunk, szinte sétára. Azok a kilométerek igen, lassabbak lettek, de összességben nem vesztettünk semmit. Emelkedő nincs komoly általában. Mi nem lassítunk ott sem, cserébe a "lejtő"-n sem gyorsítunk :)
percvarazs 2014.04.26. 12:22:14
bitliszbá 2014.04.26. 15:35:20
hidegchaco 2014.04.26. 18:18:53
Sunyi módon a táv jelentős részén kb. 50 m-rel előttem futottatok, ezáltal tudat alatt az eredetileg tervezett tempómnál gyorsabb iramra kényszerítettetek. A sokk elmúltával (kb. féltávtól) sikerült visszanyernem a kontrollt, és lassulnom kicsit, de a táv második felében is többször a környékemen zavarogtatok. A vége felé, a Maaaargit!-híd felé tartva ugyan lemaradtam, de a célegyenesben bevártatok, és a létező legmocskosabb, legcinikusabb módon aláztatok meg: amikor épp odaértem volna ahhoz a helyhez, ahol félreállva bohóckodtatok, akkor persze nagy sebességgel meglódultatok a célkapu felé. Ezt a tempót már nem tudtam tartani, és megszégyenülten kocoghattam utánatok.
A lelki pszichémben okozott törést azóta sem tudtam kiheverni.
(Ma szerencsére nem voltatok kinn az Óbudai-félmaratonon, így ezúttal sokkal jobb teljesítményre voltam képes. Mintegy 10 perccel többet tudtam futással tölteni a rajt- és a célvonal között, miáltal jóval több sportot kaptam a pénzemért.)
Betelgeuse-2 2014.04.28. 12:09:46
Janek_ 2014.05.16. 14:49:01
Nem sikerült utolérni ezért kiengedtem a végén,aztán itthon láttam,hogy 2perccel jobb időm lett egyszerűen elfelejtettem,hogy sokkal később indultam mint ti!
Ezért azt kell mondjam segítettetek egy jó időt elérni amiért jár a köszönet!