Egy elvarázsolt futóverseny – NATO futás

2014.10.05. 20:44 Szuflavéder

A NATO futást harmadik alkalommal rendezték meg most vasárnap. Az első két évben ezt a versenyt csillagos ötösre értékeltem (tavalyi posztom itt). Nekem nincsenek nagy igényeim, ha a pálya biztosított és a rajt is pontos, akkor minden egyéb hozzáadott apróság már csak hab a tortán. Az első két évben minden tökéletes volt, de idén mintha egy gonosz boszorkány megátkozta volna ezt a versenyt.

Tudtam, hogy nem vagyok jó passzban és messze nem lesz meg a 40 perces idő, de az előző két évben szerzett jó érzések mágnesként vonzottak ide. Egy klasszikus tízezer, egyszerűen isteni.

Beneveztem és ismét mérnöki precizitással terveztem meg mindent. 40 perc melegítést terveztem (a rajt 11 órakor volt), és ha minden optimális, 40 perc az út Szigethalomról az Andrássy útig. Ebben bízva pontosan 9:40-kor indultam el otthonról. Volt benne némi rizikó, de ezúttal ez egy cseppet sem érdekelt.

A Bajza utca és a Délibáb utca sarkán tettem le a kocsit, így 3-4 km-t tudtam melegíteni a rajtig, és így a végén a kb. 1 km levezetést sem tudtam elsumákolni. A chipet és a rajtszámot is fel kellett még tenni, ezért a tervtől kicsit eltérve csak 10:25-kor tudtam elindulni melegíteni. Az alagútban már szedni kellett a virgácsokat, hogy időben odaérjek a rajthoz.

Az alagút végén álltam meg gimnasztikázni. Ránéztem az órára: 10:46 volt. Úristen! 5 percnél nincs több időm a gimnasztikára, mert a rajthoz is még oda kell érni (kb. 1,2 km). Eddig mindig katonás pontossággal indították a futamot. Életemben még soha nem késtem le rajtot, és ez most sem történhetett meg. Egyszer láttam valakit, aki lekésett egy rajtot. Így fejezte ki a bosszúságát: ;-)

Így most gyorsított eljárásban csináltam meg, azt a kb. 25 gimnasztikai és nyújtó gyakorlatot, amit ilyenkor szoktam. A végén ránéztem az órámra és 10:53 volt. Koppra fogok odaérni a rajthoz. Intenzíven százaltam a rajt irányába.

200 méterrel a rajtkapu előtt láttam, hogy sokan repülőznek még, így nem kellett tovább izgulnom, hogy lekésem a rajtot. Sőt, ahogy odaértem, láttam, hogy a sporik kígyózó sorokban állnak a buszoknál, hogy leadhassák a cuccaikat. (A Vérmezőn volt a rajt és a cél pedig a Városligetben. Külön busszal vitték át a cuccokat a célhoz)

Innentől kezdve pedig egy másik dimenzióban találtam magam. Nem hittem el azt, ami ezek után történt. Mintha a világ a feje tetejére fordult volna. Elindult az elvarázsolt futóverseny.

A rajtvonal előtt egy kocsi állt, hangszórókkal a tetején. Azt hittem álmodom, ugyanis nem pörgős AC/DC zene szólt a hangszórókból, hanem egy férfi hang mesélt egy mesét. Mi a fa…? Valami király kisasszony ruhájáról karattyolt. Inkábbb el is mentem százalni, ne is halljam. De azért megmosolyogtatott.

Kremmer Zoli volt a szpíker és be is mondta a mikrofonba, hogy csúszik a rajt 15-20 percet. He? Külsősként a buszhoz sorbanállók (cucc leadás) miatt tolták a rajtot. Dráma. Próbáltuk melegen tartani magunkat, százaltunk és nyújtottunk a rajtvonal előtt. 11:12-kor szóltak, hogy még kb. 15 perc lesz a rajtig. Aztán egyszercsak sípoltak és kiabáltak, hogy rajthoz (10:17), aztán Kremmi visszaszámolt, de 5-nél megállt. Mi van? A startpisztolyt nem sikerült kivenni a zacsiból, de 20 másodperc után: 4, 3, 2, 1 és rajt! Komolyan úgy éreztem, hogy egy mesében vagyok és csak álmodom, de reméltem, hogy lassan felébredek.

A stukker eldördült és elindultunk. Pár száz méter után azt éreztem, hogy kiállok, nem megy a futás. Egy km után egy rövid ideig jól esett. Aztán az egyik kanyarban két spori úgy kanyarodott, hogy masszívan bevágott elém. Megőrültetek emberek? Észre sem vették, hogy kizökkentettek a tempómból és nekem kellett figyelnem arra is, hogy ne akasszam össze a lábukat. Aztán ez megismétlődött mégegyszer a Lánchíd után is. Fasza! Kinek vagyok az útjában? Mi jöhet még?

4 km körül (16:58) elkezdett össze-vissza kalapálni a szívem. Megálltam. Viszonylag hamar újra tudtam indulni. Az Oktogonnál jött a következő dráma. A gyalogátkelőhelyen nem voltak biztosító emberek. A futók folyamatosan üvöltöztek a gyalogátkelőn a turistákkal. Én pont megúsztam, engem nem zavart meg senki, de nagyon sokan voltak mindkét oldalon az átkelésre várók.

Aztán egy kutyacsaholásra lettem figyelmes. Úgy ugatott, hogy azt éreztem mindjárt a seggembe fog harapni. Nem támadott meg, de mellettem futott. A kifújt levegőt ugatássá konvertálta. Nem kutya volt, csak egy futótárs. Pont két percig tartott mire rájöttem, hogy futó, és nem bírtam tovább. Nem vagyok egy hisztis fajta, de nem bírtam hallgatni. Menekülnöm kellett ebből a közegből. A tempóm kb. 4:30-as lehetett. A tüdőmnek beszélgetős iram volt, de gyorsabban futni sajnos nem tudtam. Szerencsém volt, hogy az "ugatós" végül leszakadt.

Aztán egyszer csak 5 km után egy ismerős arc futott el mellettem, ránézésre 3:45-ös tempóban. Hajduska Balázs volt, aki tavaly 36 perc körüli tizest nyomott ezen a versenyen. Mi a fene folyik itt? Miért 5 km-nél kerül elő Balázs? Szopatnak itt engem rendesen. Nem baj, nyugszik a beteg! Csak szépen lassan tovább.

Azt hittem, itt már minden rendben lesz, befutok 45 percre, de itt még nem volt vége hányattatásaimnak.

A rajtszámom, amelyet négy ponton rögzítettem, felül mindkét helyen kioldott. Az izzadástól a szar papír alapú anyag elgyengült. Csak a kedvező széliránynak köszönhettem, hogy nem fittyent le (nyilván nem a gyilkos tempómnak). Aztán a jobb alsó oldala is leoldott. Utána is kaptam, mert azt hittem elhagyom, de nem. Nem szórakoztam vele, leszakítottam egy km-re a céltól és a kezemben vittem tovább. Így nézett ki a végére:

A varázslat valahol itt ért véget és visszatértem a valóságba. Kremi a befutó előtt rámkiabált a tömegből, drukkolt. Imádom a srácot. A célzónában a kordonon kívülről rám szólt Kedves Roland. Ő második lett a versenyen. Majd kicsit később megtaláltam Balázst is, aki egy 3:28-as hegyi maratonon volt túl és ezért itt most a mezőny végéről idult. Ezért ment el mellettem olyan későn.

Kicsit megkönnyebülve kezdtem el a levezetést az autóm felé.

36 komment

Címkék: verseny beszámoló NATO

Milyen önkéntesként az UTMB?

2014.10.02. 16:09 szasza75

Egy nagyon kedves barátnőm, Emese beszámolóját olvashatjátok arról, hogy milyen az UTMB-n segítőnek lenni egy héten át. Jó szórakozást hozzá! Norbi

---

Tavaly év végén pattant ki az ötlet a fejemből és kezdtem el levelezni az UTMB önkéntes csapatának főszervezőjével, hogy milyen feltételek mellett dolgozhatnék önkéntesként az UTMB hetében. A jelentkezésem szívesen fogadták, közölték, ők csak szállást és ellátást tudnak biztosítani, az utazás költségeit nekem kell állnom. Tudtam, hogy ez a legnagyobb európai terepfutós kaland (közel 8000 futót – plusz kísérőként család, barát, gyerek, kutya – összesen 2000 önkéntes szolgál ki). Úgy gondoltam, belevágok és izgatottan vettem meg a repjegyem.

Annyiból nem volt előzmények nélküli a dolog, hogy itthon is számos terepfutó, illetve más sport és kulturális eseményen vállaltam már önkéntes munkát. Általános jellemzője volt ezeknek a vidám, jó hangulat, nyitottság. A kollektív tenni akarás engem is pozitív energiákkal tölt fel. Azt is tapasztaltam mindenhol, hogy nagyon fontos a rugalmasság. Olyan még nem volt, hogy minden ott, akkor és úgy történt volna, ahogy előzőleg leegyeztettük. Ha csak pár óráról vagy egy napról van szó, ez a fajta bizonytalansági faktor akár jópofa is lehet. De az UTMB-n mindezt egy hétig, tömény dózisban kaptam, így néha kicsit túlélőtáboros fílingem volt. Annyi élményem van, hogy az most nem is fér ide, de pár gyöngyszemet kiemelnék.

Már a beosztásom sem úgy jött ki, ahogy én azt elképzeltem. Még márciusban kellett kitölteni egy kérdőívet, hogy ki melyik településen, poszton szeretne dolgozni, milyen nyelveken beszél, van-e esősegélynyújtó vagy orvosi végzettsége, jogosítványa stb. Én lelkesen ikszelgettem az opciókat, éppen ezért elszomorodtam, mikor augusztusban megjött a visszaigazolás, hogy egész héten Chamonix-ban, a versenyközpontban, az információs pontban fogok szolgálni.

Csalódott voltam, szerettem volna pontokra kimenni, minél több helyre eljutva belelátni egy ilyen volumenű verseny szervezésébe. Ez a csalódottság kedd reggel azonnal elszállt, mert kiderült, hogy a mi posztunkon is sok kis részfeladat van, egy percig nem unatkoztam! Az élet meg úgyis úgy hozta, hogy miután végeztem, benéztem a buszos transzfereket koordinálókhoz, ahol meg hogy, hogy nem, mindig volt mit segíteni. Mivel azonos „organisation” feliratú polóban jártunk-keltünk, a városban is sokszor megszólítottak és szegeztek nekünk kérdéseket. Hétvégén bejutottam az elsősegély pontra is, tolmácsoltam, hogy Yoyoka és Csapó Andris szép kineziotape-et kaphassanak.

Ha már a kérdésekről írtam... kedd reggel viccelődve találgattuk, hogy vajon mi lesz majd „A Nap Kérdése”. Álmunkban nem gondoltuk volna, hogy az „Elveszett a chivavám, ki tud segíteni?” viszi majd el a pálmát. Nagyon tanulságos volt látni, hogy mennyire különböző felkészültséggel és idegi állapotban érkeztek a futók. Voltak, akik mindenről tudtak és sorukat kivárva, nyugodtan mondták el az igényüket. De voltak, akik mintha a Marsról estek volna le – kerek szemekkel vagy éppen ingerülten fogadták az útbaigazításainkat. Bizony egyesek a kötél idegzetünket feszegették...

Sok emlékezetes eset volt. Egy anyuka a három kisgyerekével este tízkor, a zuhogó esőben jelent meg a buszindulásnál és meleg ruha, élelem nélkül indultak el a pontra. Egy hölgynek alapfokú mobilkezelői tanfolyamot kellett tartanunk, mert még soha nem volt ilyen készülék a kezében. Egy úr a kötelező felszerelés listáját kérte el, mert csomagjai a repülőn maradtak és valahol a világ másik felén keringtek.

Ahogy a TDS-esek elkezdtek befutni (csomagot felvenni, zuhanyozni, enni), hirtelen meg kellett nyissuk a „Talált Tárgyak Osztályát” is. Az S-Lab versenycipőktől kezdve a slusszkulcsos kulcscsomóig mindent behoztak. Az UTMB-sek nevezési csomag átvétele is megdobta a forgalmat, dzsekit, botokat, mobiltelefont is elhagytak.

Számomra (és a többi önkéntes számára is) igazi kihívást a szerda estétől rendelkezésünkre bocsájtott szállás nyújtotta. A versenyközpont közepén, a városi középiskola kollégiumában tudtunk aludni, de a táskáinkat pár épülettel odébb lévő központban kellett hagyni. A koliban folyamatos volt a jövés-menés, a nyugodt pihenés enyhén szólva sem volt biztosított. Sajnos napi 10-12 órás pörgés után nehezen toleráltuk, hogy a zuhany a férfi piszoárral egy helyiségben volt és csak hideg vízzel szolgált. Voltak szobák, ahol kempingágyon lehetett csak feküdni és az embernek az volt a benyomása, hogy az épület egy kísértetek járta építési terület. Örök hála Glockneréknek, akik befogadtak reggeli kávé-zuhanyzásra és Low Andriséknak, akik több nap is vacsorával, zuhanyzási és alvási lehetőséggel vártak.

Sok tanulsággal szolgált a szombatról-vasárnapra virradó éjszaka, a célkapu melletti sátorban való munka. Megállás nélkül jöttek hozzánk az UTMB-t futók hozzátartozói és diktálták be a rajtszámokat, hogy mi a fantasztikus informatikai rendszernek köszönhetően megmondjuk, hol tartanak éppen és mikorra várhatóak a célba. Döbbenetes volt, hogy mennyi értetlenkedővel találkoztunk! Hiszen nekik megmondta a versenyző, hogy szombat éjjel befut, akkor miért nincs még itt, hogy lehet, hogy még két hegynyire van. Na, ekkor aztán kielemeztük nekik a számítógép adatait, úgyis mint átlagsebesség, szintkülönbség, egyes pontokon töltött pihenőidő és elmeséltük, hogy mi is az ultra terepfutás szépsége.

Itthon még úgy terveztem, hogy kint majd elmegyek futni, de a napi 10-12 órás munka mellé csak két rövid séta fért be a Chamonix feletti hegyoldalakon. A szoros időbeosztásból az is következett, hogy a versenyből magából nem sokat láttunk. Én hétfőn a PTL pasta party-n még pont elcsíptem a magyar indulókat és tudtam nekik integetni a rajtban. Pénteken éppen kiértem az UTMB rajtjába, szombaton egy fél napot Courmayeur-ben szurkoltam a mezőny utolsó negyedének, majd vasárnap láttam pár UTMB-s befutót.

Cserébe nagyon sok önkéntessel megismerkedtem, a közös étkezések során nagy bandázások voltak, ment a sztorizgatás. Sokat meséltek az „öregek”, akik évek óta vissza-vissza járnak és öröm volt látni a fiatal generáció lelkesedését, akik széles mosollyal az arcukon mentek ki este a szakadó esőbe dolgozni. Az én 30 fős, nemzetközi csapatomnak két hölgy vezetője volt, velük is sokat beszélgettem, tőlük nagyon sokat lehetett tanulni, hihetetlen nyugalommal és profizmussal terelgettek minket éjjel-nappal.

Ami még sokat segített a feltöltődésben, az Chamonix maga. A városkának csodálatos a fekvése, a gleccser lábánál épült, akármerre néz az ember hegyeket lát, amik egyszerre árasztanak erőt és nyugalmat – két dolog, amire nagy szükségünk volt a folyamatos pörgés közben.

Összefoglalva élményekben gazdag egy hét volt ez, viszont annak, aki belevágna hasonló kaladba, azt javasolnám, hogy csak három napot vállaljon el, utána pedig fedezze fel a környéket és segítőként utazzon, szurkoljon minél több helyen.

2 komment

Címkék: vendégposzt segítők UTMB

Duplán jó? Duplán jó!

2014.09.29. 17:08 bitliszbá

Szeretném leszögezni, hogy a következő írás alkalmas a hangulat megzavarására, nyomokban a normálistól eltérő viselkedési mintákat adhat, kérjük egyedül, otthoni használatra semmiképpen se próbálják megismételni az alábbiakban leírtakat.

Szóval úgy kezdődött, hogy az idén a nagy kihívások különböző okokból, amiket itt is leírtam, nem végződtek teljes sikerrel. Szerettem volna, ha olyan versennyel zárhatok, ami igazi kihívást jelent, és végre sikerrel is végződik. Először azt gondoltam, jó lenne a 2 évvel ezelőtti Bécs-Pozsony-Budapest csorbáját kiköszörülni. Ez meghiúsult, mert a verseny Győr-Budapestté rövidült, és 2 db 60 kilométeres táv a félmaratonnal – most félretéve a kötelező szerénységet – már nem jelent igazi kihívást. Kezdtem agyalni azon, mi is legyen az a verseny, ami meghozhatja azt az élményt, amit kerestem.

Országúton felmerült egy esemény, a BikeRunFest, de ennek futószekciója elmarad. Maradt a terep. Ősszel szép az erdő, vannak jó versenyek, de egyetlen maradt, ami igazán felizgatta a futós fantáziámat. A terepfutás.hu által szervezett Dupla Élmény. A kiírás maga baromság. Normális ember ha elolvassa a díjazás részt, már dobta is a bakancslistájáról a versenyt: "Ez az a verseny, ahol nincsenek győztesek. Csak túlélők vannak."  

Mi is ez a halálos verseny? Ez egy mindent duplázó verseny. Van Magyarország legmagasabb hegye, a Kékestető. Másszuk meg kétszer, más-más útvonalon. Jó. De legyen két kör. Jó. Legyen egyszerre két versenyző, akik 2 percnél nem lehetnek messzebb egymástól.

Mivan????

Szóval ez nem egy klasszikus páros verseny, ahol váltva mennek a csapattagok végig a távon, hanem együtt, szinte egymás kezét fogva, vagy inkább egymás lábnyomában haladva. Mindezt 73,2 km-en és 3380 méter szintemelkedésen keresztül. Ja, és van szintidő is: 12 óra. Sok vagy kevés? Ha a 73 kilométert nézzük, akkor sok, ha a szinteket is hozzávesszük, akkor ez kb. 90-100 kilométeres sík versenynek felel meg, így már nem olyan nagyon sok. Ha meg hozzávesszük azt, hogy a teljes hosszon alig-alig van síkon futható rész (talán körönként 3-3 kilométer), akkor tényleg igazán combos a szintidő. Ehhez még találjon az ember egy másik hülyét, aki vállalja ugyanezt!

Én találtam. Janó fogorvos, így DrBeat néven beneveztünk. Futottam már terepen 90 feletti kilométert, kb. ennyi szinttel. Futottam már bőven 100 felett síkon. Futottam már fel meg le a Kékesre-Kékesről, de fogalmam sem volt, mi vár itt rám. A pálya tulajdonképpen 8-ast ír le, ahol először a jobb oldali két hurkot, majd a bal oldalit futja be az ember párosan. Középen a Kékes.

Az első hurok 9,7 kilométer felfelé, elég keményen toltuk, talán kicsit el is futottuk, de jó volt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy 9,7 kilométeren keresztül az ember csak felfelé fut. Néha laposan, elnyúlón, de általában meredeken, bele-bele sétálósan. A második hurok lefelé. A vége előtt egy kisebb heggyel, némi szintúttal le egészen Parádsasvárig. 11,7km. A lefelé legalább olyan kemény, mint a felfelé. Köves, gyökeres, ugrálós, bukdácsolós. A térdeknek, deréknak, talpnak igazán nagy szívességet tesz. Ezután tudja az ember, hogy van neki ilyen.

Zúgsz lefelé, köveken, gyökereken, inkább meredek, mint lapos. Aztán leérsz egy faluba átvágsz rajta, majd felmászol még egy hegyre, csakhogy futhass egy szintúton. Majd leérsz a főútra, ahol elkocogsz a frissítőig. Jó, ez azért nem ilyen egyszerű. Van közben zihálás, lihegés, fájás. Hogy ne tűnjön olyan egyszerűnek, a következő felefelén megborultam. Valószínűleg (sőt biztos!) kevés energiát vittem be, inkább vizet, mint isot ittam. Sokan mentek el mellettünk emiatt, sőt le is kellett ülnöm. Janó elkezdte zabáltatni velem a géleket, meg a gyümölcspürét. Helyre is jöttem egy két kilométer múlva.

A Sombokor előtti hegymászáskor gondoltam arra először – először komolyan –, hogy mi lesz itt a második körben, ha már elsőre is ilyen mocsok nehéz. Aztán csak felértünk. Fenn a tetőn ért utol bennünket az első Szimplás (egykörös) csapat, de ők egy órával később indultak. Depóztunk kicsit és téptünk lefelé. Tényleg sokakat befogtunk, akik felfelé elmentek mellettünk. Ekkor volt a legszebb nekem az erdő.

Jól ment a futás, csobogott a patak mellettünk, pazar volt. Itt éreztem, hogy nem csak a nagy arcom hajtott ide, hogy megint belesüljek valami nagyba, hanem itt a helyem. Jól ment, nem hajtottuk szét magunkat és belefért az is, hogy kicsit szétestem a második mászásnál. Jól, a tervezett idő környékén fordultunk. Jöttek velünk szemben a már második körre kifutott csapatok.

A kör végén ettünk egy levest, felfrissültünk, és egy bő negyedórával beérkezésünk után elindultunk a második körre. Itt már taktikáztunk, mit hogy kellene csinálni. Már tudtuk mi vár ránk, lehetett tervezni. Elsőre 1:26 alatt értünk fel a Kékesre, most 1:30-1:40 közötti időt lőttünk be. Majdnem jól, mert 1:46 lett. Azért ez már nem a kezdeti lendület volt. A lefelére 1:10 körüli időt lőttünk be, mondjuk visszanézve nem is értem, mert elsőre 1:14 lett, de ehhez képest is nagyon fáradtan zúgtunk le és csak 1:39 alatt értük el Parádsasvárt.

Kezdett negyon szorítani a szintidő. Biztattuk egymást, hogy meglesz ez, csak 2:10 alatt felérünk és lesz 50 percünk a lefelére – ez reális célkitűzésnek látszott, mert elsőre 1:50 alatt mentünk fel és 0:51 alatt le. Nagyon fáradtnak éreztem magam, kicsit görcsölt is a lábam a Sombokor meredek falán, ennek ellenére 1:41 alatt fenn voltunk a Kékesen. Öröm és boldogság. Itt már tudtuk, hogy 1:20 perc alatt akkor is behúzzuk a maradékot, ha fene fenét eszik is. A frissítőnél megbeszéltük, hogy nem kapkodunk, a biztonságra megyünk. Nem kell esés, vagy mint az első körben láttuk Diánál, a kéztörés!

10A kőnél megálltunk egy közös kőfotóra. Éppen egy 7-8 fős csoport végzett a fotózással, de még üldögéltek kicsit a kőnél. Megkértük, hogy legyenek szívesek menjenek kicsit odébb, hogy mi is csinálhassunk egy képet, mert mi már negyedszer vagyunk itt és szeretnénk ezt megörökíteni. Odébb is mentek, de egyikőjük, egy jó ötvenes pocakos úr azért csak odaszólt:

- Mi ma már 25 kilométert jöttünk Sirokról! Akkor ki nyert?!

Óránkra néztünk, és Janó visszaszólt:

- Mi most tartunk 65 kilométernél!

Az emberünk állát a pocakja fogta meg, mert akkorát zuhant, és csak ennyit kérdezett: "MA?????"

De már nem akartuk tovább ecsetelni saját hülyeségünket, illetve fényezni magunkat, hogy mekkora fasza gyerekek vagyunk. Az erdőben lefelé Janó egyszer csak elkezdett hangosan röhögni: "Már 25 kilométert jöttünk!!!"

Jó volt a lefelé, már nem nyomasztott a szintidő, nem féltem, hogy a szürkületben kicsit óvatosabb futással bebukjuk a versenyt. 1:06 alatt szépen beértünk, és 11:52-es végső idővel teljesítettük ezt a nagyon kemény kihívást. Csanya a célban mondta, hogy csinál majd tripla élményt három fős csapat, három kör... Csináljon! De akkor körönként 3 Kékes kellene bele. Nem?

Tanulságok levonása:

• Még mindig nagyon lassú vagyok felfelé.

• Lefelé és síkon bármikor futok, bármennyi kilométer és bármennyi szint után.

• Fejben jobban helyre tudom tenni a dolgokat, jobban kontroll alá helyezem az izmaimat, mint akár tavasszal a T100-on, ahol hasonló terhelésnél nem tudtam a görcsöt kezelni vagy megakadályozni.

• A frissítést még mindig tanulnom kell, de a gyomrom úgy látszik átállt a gélek befogadására, legalábbis 12 órányi futás esetén.

• A Hoka Mafete kiváló terepfutócipő, stabilan álltam végig a lábamon, nem csúszkáltam, nem forgott a bokám, térdem. Érdeklődve várom már, hogy megjöjjön a Nike Terra Kiger2, hogy csinálhassak egy jó kis összehasonlító tesztet.

• A nyáron használtan megvett Suunto Ambit (az egyes verzió) kiválóan teljesített. A teljes futást rögzítette, GPS-szel, szívritmussal és a végére 8% töltöttsége maradt 1 másodperces mintavételezéssel. A gyári adatok erre 12 órát írnak, úgyhogy kijelenthetem, hogy nem hazudnak!

• Eddig nem futottam így, csapatban, de nem volt rossz. Sőt! Janó fiatal és erős, felhúzott a hegyeken, én viszont szívós és kitartó vagyok, nyomom, amikor úgy érzem, szükség van rá. Jól megcsináltuk a csapatunkat, és mindketten beletettük azt, amit a csapatért bele kellett tennünk.

• Mostantól nem foglalkozom a szintekkel. Tudomásul veszem és ennyi. Ezen a versenyen 65 kilométeren van annyi szint, mint a Piros 85 majd’ 90 kilométerén.

Ja, és hogy érzékeltessem az indulás, és beérkezés közti különbséget:

3 komment

Címkék: dupla trail terepfutás bitliszbá Kékes

Hogyan és mivel hallgatok zenét futás közben

2014.09.28. 21:44 bitliszbá

Ezen a blogon először technikai jellegű posztot írok. Nem áll tőlem messze, mert matematika-informatika tanári végzettségem mellé van még tartalékban egy, ma már csak vitrinbe való technika tanári is. Az idősebbek emlékezhetnek a fúrás-faragás-motorszerelés órákra, ami lányoknál szabás-varrás-sütés-főzés volt. Vidéken meg kertészkedés, állatgondozás. Na, kinek van ez még meg?

No, de a kis bevezető után lássuk a lényeget. Zenét általában hallgatok futás közben. Eleinte sokat adott, hogy a fájdalom és küzdelem helyett tudtam valami másra figyelni. De egy jó ideje már nem zenére, hanem zenét hallgatva futok. Vagyis a tempómat nem befolyásolja, hogy mi szól a fülemben. Sokszor beszélgetek is futás közben, ilyenkor vagy csak fél füllel hallgatom a zenét, vagy jól lehalkítva.

Nem futok telefonnal (utálom, ha futás közben telefonálnom kell!), tehát a SaSam féle Spotify nálam szóba sem jöhet. :) Mióta futok, iPod nano a zenelejátszóm. Egy nyári vihar (dézsából öntötték típusú) tette tönkre az elsőt, aztán a lányom levetettjét használtam. Most egy 5. generációs, 16 GB kapacitású, ezüst színben nyomatja a fülembe a „talpalávalót”. Ez nem a legújabb modell, hiszen most a 7. generációnál jár ez a termékvonal, de nekem tökéletesen megfelel. A zenéket lehet albumok szerint, keverve, lejátszási listák szerint, és az iTunes által a meglévő zenéket csoportosítva is hallgatni. Szóval nem unalmas akkor sem, ha nem túl gyakran cserélem a számokat. Mondjuk most 11,1GB-on 1811 szám van rajta, van miből válogatni.

A fejhallgatóm évekig a Sennheiser Sport szériája volt, 3-4 db-ot nyúztam el belőle, de most egy Panasonic fülesem van, pusztán anyagi megfontolásból. A fejhallgatók elhelyezésénél sohasem használtam pólókon, kabátokon lévő kábelvezető füleket (ezeket csak a lufik felkötésénél hasznosítottam), inkább átvezetem a sapka hátsó részén, vagy leszorítom a fejpánttal, hogy ne essen ki olyan könnyen.

Milyen jellegű zenéim vannak? Hát mindenféle. Bach, Mozart, Beethoventől kezdve a Kispál, Kicsillag vonalon át egészen Lady Gaga, Pendulumig. Akik kísértek már hosszabb versenyen, vagy futottak velem, amikor iramfutó voltam, tudhatják, hogy időnként énekelek is futás közben. Megítélni nem tudom, hogy hogyan hangzik, de remélem, 10 éves zenei neveltetésem azért meglátszik rajta.

Az ok, amiért e poszt született, az egy baráti kérdésre adott válaszból adódik. Megkérdezték tőlem, hogyan lehet bizonyos tempóra zenét válogatni. Nos, ez a mai világban rém egyszerű.

A megfelelő tempóhoz tartozó zenék kikereséséhez kiváló a http://jog.fm/ – ennek a kezdőlapján beírod a „My kilometer time is: [űrlapmező] minutes” megfelelő és egyetlen rublikájába a megcélzott idődet. Pl legyen 5:15, és a GO-ra kattintva több oldalon keresztül kidobja azokat a számokat, amik ritmusképlete megfelel ennek a tempónak.

Persze tudom, hogy ez sok mindentől függ, de nagyjából és átlagosan jók a számok. Lehet egyébként BPM-re is keresni, azoknak, akik nem tempóra, hanem pulzusra szeretnek inkább kalibrálni.

Remélem segítettem valakinek.

10 komment

Elindult a Spartathlon 2014-ben is – IDE KOMMENTÁLJATOK

2014.09.26. 17:13 bitliszbá

Nem a mozi, nem a kigyúrt Gerard Butler! 

Az antiSpoiler után jöjjön aminek jönni kell. Van egy futóverseny 31 éve. Ez a verseny Athén és Spárta közötti 246 km lefutásáról szól. Mindig szeptember utolsó péntekének reggelén 7 órakor (magyar idő szerin 6-kor) indulnak és van 36 órájuk a táv teljesítésére. Már a táv is tiszteletre méltó, de még van benne 2 db 1000 m körüli hágó, ezek közül az elsőn kivilágítatlan erdei ösvényeken keresztül visz át az út. Ő A HEGY.

A Spartathlonon 3 nagy vízválasztó van. Az első a Csatorna. A korinthoszi csatorna elérése kb. 81 km-nél. Eddig a futók csak magukra és a frissítőpontokra támaszkodhatnak, saját segítőt nem vehetnek igénybe. Itt van az első szigorúan betartott szintidő. Innen lehet autóval egyénileg is frissíteni.

Ha ez megvan 172 km-nél hagyják el a HEGYET. Itt a másik kemény szintidő. Aki itt átjut szintidőn belül, jogot szerez arra, hogy bármelyik következő Spartathlonon részt vegyen. És a 3. a LÁB. Spártába beérve a cél Leonidász király (nem Gerard Butler) lábának megérintése. Ha ez sikerült, megkapod ugyanazt, amit az első és az utolsónak beérkező is kap: egy babérkoszorút, egy tál vizet a folyóból és egy emlékérmet. És persze a jogot, hogy bármikor visszatérhess mint versenyző. Röviden ennyi. DE. A kemény indulási feltételek ellenére az indulók jelentős része nem éri el a király lábát. Közrejátszik ebben a szeptemberi görög meleg, a tenger adta magas páratartalom, a magány, a fáradság. Íme az indulás feltételei:

• Teljesített egy 100 kilométeres versenyt 10:30-nál jobb idővel
• Korábbi Spartathlonon szintidőn belül eljutott Nesztaniig (172 km)
• Korábban sikeresen teljesített egy Spartathlont
• Teljesített bármilyen 200 kilométeres, vagy annál hosszabb versenyt időeredménytől függetlenül

Akinek ez megvan, nevezhet. A nevezés feltételeit itthon is teljesítheti bárki, aki részt vesz egyéniben az Ultrabalatonon, vagy decemberben a Margitszigeten teljesíti a Spártai 100-as nevű futást (az első pont szerint, 19 kör a sziget külső körén 10:30 alatt). Na, akkor most a személyes rész. A magyarokról.

A legfiatalabb férfi győztes (és a fiúk között az egyetlen magyar): Bogár Jani 26 évesen nyert 1991-ben egyszer. Nézzétek meg Jani cipőjét és elájultok, hogy miként tartják a lyukak a lábán a cipőt!.

Kétszeres női győztesünk: Lubics Szilvi 2011 és 2013. Szilvi kb 20 kiló vasággyal :), ha a húgával mérlegre állnak akkor a konyhai mérleg sem nagyon mozog el, de hihetetlen eleganciával, takarékos mozgással, óriási erővel teljesíti mindig az aktuális versenyét.

Lőw Andris: az összes induló közül Andris az, aki a második legtöbb célbaéréssel büszkélkedhetne, de ő nem büszkélkedik semmivel. Hihetetlen szerénységgel áll oda minden verseny rajtjába, és közvetlensége nem megjátszott, hanem belülről jövő.

És a többiek Tóth Atti, aki amíg nem költözött Angliába a Szigeten rótta köreit jellegzetes bólogatós technikájával, Végh Atti a mókamester, Pecsenye aki nem is olyan rég még inkább DK-s lehetett volna, Ispi akinek hátulról megkerülős humorát minden ultra- és terepfutó ismeri, Simonyi Balázs aki amellett, hogy egyre jobb futó, kiváló blogger, filmes és színész is. Mateve, Blue, Járosi Tamás, Sznupi, Kulcsár András és persze Frank Tibi, mind-mind remek emberek.

Biztosan a többi magyar induló is az, csak őket nem ismerem személyesen. Nyomjátok nekik az erőt mert várja őket EZ: 

Friss híreink szerint jelenleg a női mezőnyt Szilvi és a Floridában élő Nagy Kata vezeti, Mindketten Lőrinc Olivér tanítványai!!!

14 komment

Címkék: összefoglaló bemelegítés Spartathlon

"Fut a Csepel" 2014

2014.09.26. 07:56 Szuflavéder

Múlt vasárnap 35. alkalommal rendezték meg a Csepel-sziget legnagyobb futóversenyét a Futacsepelt. Az esemény sportágválasztó és családi nap is volt egyben és több mint kétezren választották vasárnapi programnak a rendezvényt. A futás ingyenes volt és 3300 méter volt idén is táv.

Elég vacak volt a múlt hetem, továbbra sem megy a futás. A verseny hetében négyszer mentem ki futni és a két résztáv egyikét sem csináltam meg. Bemelegítettem, de a pályaedzést nem kezdtem el. Van ilyen, most nem megy, ennyi. Fizikailag azt gondolom még nem estem össze teljesen, de fejben már igen. Majd elmúlik.

Fáradtan érkeztem a versenyre. A bemelegítésen végig merev voltam, nem akartak kilazulni az izmok. A rajt 10 perccel elhúzódott és eléggé motiválatlanul indultam el. Nem indult el az órám, csak kb. 100 méter után.

Rengeteg gyerek sprintelt előttem az első pár száz méteren, vagy ötvenen futottak előttem. Aztán kezdődött a kerülgetés. Az 1000 méteres részidőm 3:37 volt. Nekem ez most biztos erős kezdés – gondoltam. Elfutottam, nem baj, nem volt célverseny. Folyamatosan előztem és ezt élveztem. A 2 km-es részidőm 7:29 volt, elindult a lassulás, aztán jött a totális fejreállás.

Az utolsó 5-600 méteren szinte már csak úgy becsorogtam a célba, ez szépen látszik is a Nike grafikonján. 12:45-tel futottam be, de ez még így is 16 mp-cel jobb, mint a tavalyi időm. 3:54-es átlagtempó jött ki a végére.

Miután kifújtam magam indultam is levezetni a kocsi felé. Siettem, mert dolgom volt. Délután hívott a Madaras Pista, hogy gratulál, mert harmadik lettem a veteránok között (abszolút 15. hely). Soványka kis vígasz. Az eredménylista itt található.

4 komment

Címkék: verseny beszámoló Futacsepel

Figyelem! Achtung! Pozor!

2014.09.23. 21:17 SeSam

Tegnap mit sem sejtve elindultam a gyárból egy szigetkörre. A Futóklubot Sanyosz képviselte, ő szólt a kapuban, hogy a Margit híd felé már nem érdemes futni, le van zárva. Az "iskolakezdésre kész lesz" felújítás ugyanis ezúttal tényleg megkezdődött.

A MAC weboldalán látható ez a térkép, hogy milyen útvonalat ajánlanak a felújítás alatt. A követni hivatott narancssárga nyilakat először nem találtam, csak egy kukán árválkodott egy A4-es lap egy kézzel rajzolt nyíllal, amit szerintem az első eső el fog mosni. A szabadtéri színpad környékén leltem rá végül a felfestésre, innen viszont rendben követhető volt a pálya.

Útközben láttam, hogy nem viccelnek, a régi rekortán egy része már felszedve-feltekerve pihent a füvön.

Mondjuk sok futót nem hatott meg a kerítés, bentről láttam, hogy simán a körön nyomják. Pedig amúgy nem volt rossz a járda az őszi napsütésben megvilágított fatörzsek között. Arra pedig kíváncsi vagyok, milyen lesz a felújított kör... (meg hogy mikor lesz kész). Addig is, alternatív futóútvonalak?

5 komment

Címkék: futás felújítás közszolgálati futókör Margitsziget

Ajánló: Futócuccok.hu

2014.09.22. 11:04 angelday

Ismertétek már a Futócuccokat?

Online magyar webáruház, mindenféle futással kapcsolatos dolgot rendelhettek náluk. Szerencsére nem ismeretlen csapat: a Futóklub szervezői közül ismerhetitek Nagy Petit, a cipőtesztből pedig Knipl Istvánt, akik csinálják a boltot.

Most egy kis ajándékot adnak a Futóblog olvasóknak: minden rendelés árából 20% kedvezményt kapunk, ha vásárlás előtt beütjük a Futoblog20 kuponkódot, lásd:

Ezt csak nekünk – visszavonásig. Hajrá! :)

Szólj hozzá!

Címkék: vásárlás kedvezmény futócuccok

Lefutod a metrót?

2014.09.20. 21:12 SeSam

– – – TRENDING VIRAL – – –

Tudom, népszerű panasz, hogy a BKV lassú, és gondolom Londonban sincs ez másképp. Két angol futó, Noel Carroll és James Heptonstall ezt azzal illusztrálta, hogy egyikük bekamerázva lefutotta a metrót két állomás között. A megállók távolsága 380 méter, valamint az utat 75 lépcsőfok is nehezíti. A vonatnak egy perc húsz másodpercre volt szüksége minderre. És a futónak?

Nálunk vajon hol lehetne ilyet csinálni? A kisföldalattin? Azért az látszik, hogy mondjuk a kettes metróhoz képest kicsit kevesebb lépcsőzésre van szükség ezen a londoni vonalon. Amit viszont tuti lehet, és szoktak is, az a villamos lefutása, aminek külön blogja is van.

A térképen mindez:

4 komment

Címkék: viral videó metró móka

Maratoni áttekintés – és egy új kihívás New York felé

2014.09.17. 23:37 angelday

Vendégposzt! A lentieket a Futóblog barátja, Jókuti "Világevő" András írta a maratoni élményeiről, illetve egy jótékonysági játékról. Minden kiderül, csak olvassátok. J.

- - -

Megírtam két éve az első maratonom sztoriját ide a Futóblogra, ami nagy örömömre kedves fogadtatásban is részesült, ideje megírnom a folytatást is, na, meg még egy kis játékot is kínálok.

Voltak azért páran – nem is feltétlenül indokolatlanul – akik kritizáltak a túlságosan rövid felkészülési idő miatt. Jelentem, megfogadtam a tanácsukat, és azóta már lényegesen komolyabban veszem és jobban tisztelem a távot. Tavaly is futottam kettőt (Amszterdam és Nizza-Cannes), idén májusban is Koppenhágában, és sikerült elég jelentősen javítani az időmön is. (Konkrétan 15 percet faragtam le a nem túl huszáros 4:25-ből idén tavasszal.)

Ha más is szereti utazással kombinálni a maratont, akkor a nizzait egyébként nagyon tudom ajánlani: gyönyörű környezet, kellemes idő még novemberben is, végig a tenger mellett, korrekt szervezés és szinte semmi szint, szóval ideális maratoni. Ráadásul van jó pár szuper étterem is a környéken, na, meg be lehet menni a tengerbe a végén, ami hideg ugyan, de még így nagyon kellemes lelazítani a lábat benne.

Novemberre talán már késő jelentkezni, így írok kicsit a koppenhágairól, ami májusban van, illetve leírom a nagy projektemet, mibe vágtam a fejszémet: összegyűjteni rengeteg pénzt rákkutatási célra a futás segítségével. És igyekszem megjutalmazni is a támogatókat!

Koppenhágát amúgy is nagyon szeretem, nagyon kellemes légkörű, pezsgő, élhető város rengeteg kiváló étteremmel és kajahellyel. Ebből a legnagyobb élmény ezúttal a Torvehallerne evőpiac volt és a Kadeau, ami egy igazi modern skandináv étterem, hihetetlenül magas színvonalon. Ráadásul ezúttal már okosabb voltam, mint mondjuk Nizzában, ahol a maratont megelőző este is borkíséretet kértem a nagy menühöz, nem volt jó ötlet. Itt viszont volt helyette még izgalmasabb opció: juice-párosítás, lenyűgözően finom saját gyümölcs- és zöldséglevekkel.

Másnap reggel várt a maratoni táv, előtte egy hosszú séta odáig. A friss levegő kellemessé tette, aztán talán ezt is megszenvedtem kicsit, amikor a maraton vége felé a macskakövön futva úgy éreztem, mintha mezítlábas futó lennék... A pálya szenzációs, rengeteg belvárosi résszel, ami a kedvencem, mert ez így még városnézés is egyben, szép parkok, sok vízpart, sok zenekar. A belvárosi részeken néha kicsit túl szűk a pálya, illetve mintha tényleg itt több lenne a lökdösődés, vagy legalábbis kevésbé lennének udvariasak az emberek a frissítésnél.

Nagyon ajánlom mindenkinek, még annak ellenére is, hogy borzasztóan erős eső volt az utolsó órában, így aztán még nekem is sikerült átfagynom, pedig kicsit sem vagyok fázós, kifejezetten hidegben szeretek futni. 4:10 lett az időm, a legnagyobb felfedezésem az volt, hogy egy maraton borzasztóan hosszú, még akkor is, ha gyorsabban futok.

Most a Wizz félmaratonon rájöttem, hogy mi volt a baj: elfelejtettem pont azt, amit az első maratonomon olyan sikeresen valósítottam meg. Azt, hogy az egyetlen igazán jó cél az, hogy végig élvezzem a futás minden egyes méterét! Ezt múlt héten Budapesten újra felfedeztem, így tényleg nagyon jó is volt, még csak ki sem fáradtam igazán, pedig 10 percet javítottam az egy évvel korábbihoz képest (1:52:52).

Ezt érdemes lenne észben tartanom a későbbiekben is: futni jó, maratont futni pedig ünneplés. És futni jótékonyan is lehet. Erre egyébként tudtommal Fred Lebow (Wikipedia) jött rá, a New York maraton egyik alapítója. Róla nevezték el a Fred’s Teamet, ugyanis Fred, aki kint igazi legenda, a saját betegségének diagnosztizálása után találta ki, hogy elkezd gyűjteni rákkutatási célokra. Rákos betegként.

Agyrákjával is lefutotta még a maratont egyszer, aztán további csatákra már nem jutott ereje, de amit elindított, az bőven túlélte és túléli őt. Ő maga választotta ki jótékonysági gyűjtése kedvezményezettjének a New York-i Memorial Sloan Kettering Cancer Centert (MSKCC), ami talán a legjobban felszerelt és legprofibb klinika a rákkutatás területén.

Emiatt tudnak igazán hatékonyak lenni az oda befolyó pénzek, hiszen nem arra kell a pénz, hogy befoltozzák a tetőt, hanem a még jobb kutatási körülmények biztosítására, ahogy a jelmondatuk is szól: együtt elérhetünk valamit. És tényleg meglepően hatalmas dolgokat ért el már eddig is Fred és a Fred’s Team, 1995 óta már több, mint 54 millió dollárt gyűjtöttek erre a célra. Ennek is köszönhető, hogy a MSKCC nemzetközi szinten is talán a legsikeresebb a rákkutatás területén, több rákgyógyszert fejlesztettek ki, mint bármilyen más egészségügyi intézmény a világon.

Náluk indult a futással gyűjtés is, 1991-ben az agyrákkal itt kezelt Fred a folyosón kocogva kezdte meg ezt a hagyományt. Ehhez igyekszem most hozzátenni a saját kis részemet, illetve kérek mindenkit, hogy rajtam keresztül támogassa ezt az alapítványt.

Nem kérem ‘ingyen’ a segítséget, szeretnék legalább egy jótékony adakozót különleges élményben részesíteni. Aki adakozik a gyűjtőoldalamon (közvetlenül az intézetnek lehet befizetni a pénzt kártyás fizetéssel), bekerül a jótékonysági tombolába, ahol egy különleges két személyes vacsora a fődíj! Mautner Zsófit, nagyon kedves barátomat kértem meg, aki egyből csatlakozott, így ketten főzzük a többfogásos borvacsorát (lehet frissen préselt zöldség/gyümölcskíséretet is választani!), amit különleges helyszínen is tálalunk majd, garantáltan maradandó élmény lesz!

A részletekkel további információ erre, ez pedig közvetlenül az adakozási oldal. A szeptember 23-án éjfélig befizetett pénzekért 5 dolláronként egy virtuális tombolajegy jár, persze akár 1, akár 20 vagy még több jegyet is lehet venni. A sorsolás szeptember 24-én lesz, erről a blogomon fogok majd értesíteni.

Én meg közben folytatom az edzéseket, a hétvégén 30 km vár rám, beépítve a budapesti hidakat is, hogy felkészüljek a New York-i emelkedőkre...

Köszönet illeti még Gusztos Pétert, akinél először gyűjthettem a Suhanj! számára, és aki nagyon profi edzéstervet állít nekem össze. A BMW Média maratonnak pedig az első maratonomért és a közös edzésekért, Markocsán Sanyosznak (dobpergés) a jó tanácsokért és a közös futásokért, és persze mindenki másnak, aki adakozik a klinikának, terjeszti a lehetőséget!

11 komment

Címkék: jótékonyság maraton tombola Fred Lebow