Ki milyen időt tervez a Nike félmaratonon?

2011.07.14. 08:20 szasza75

Idén szeptember 4-én kerül megrendezésre a 26. Nike Budapest Nemzetközi Félmaraton. A Margitszigeti Futóklubban beszélgettem már néhány futóval és igen elszántan készülnek rá.  Tegnap pl. szintfelmérő futásuk volt.  A kánikula ellenére gyakorlatilag mindenki javított egyéni legjobbján. Nem véletlenül, többségük az edzők támogatásával több hónapja elkezdte a felkészülést  Úgy tűnik sikeres az együttműködés.

Valakinek titkos időterve van, valaki pedig nyíltan vállalja. Valljunk akkor hát színt, persze önkéntes módon. Saját tapasztalatom a tavalyi félmaratoni kihívás alapján, hogy a hangosan kimondott terv bizony motivál és nem hagy ellustulni.

Az alábbi táblázat szerint egy későbbi posztban beillesztenénk a félmaratoni időtervet. Arra kérnék mindenkit, aki vállalja a nyilvánosságot, kommentben írja meg időtervét. Kezdem én a sort. Ha addig nem sérülök le, 1:45-t szeretnék futni. Persze nem ez lesz az egyéni legjobbam, de örülök, ha ennyi fog menni 1 héttel a nagy verseny után.

Tessék, csak tessék...

90 komment

Címkék: budapest margitsziget nike felkészülés félmaraton futóklub

RUN CONNEMARA

2011.07.13. 14:41 szasza75

2011. július 9-én rendezték meg az Ultra Trail Világbajnokságot. A rendezvény Írország festői területén a CONNEMARA Nemzeti Parkban került megrendezésre. Egészen véletlenül volt szerencsém a helyszínen jelen lenni, így valamelyest részesévé válni az eseménynek. Sok ország futói között 6 magyar (Ispánki Zoltán, Szabó Gábor, Sperka Tamás, Wermescher Ildikó, Tóth-varga Judit, Dévényi Ildikó)  is megmérettette magát.

Ahogy a csütörtök reggel bepakoltam a bőröndbe, július ellenére szándékosan hagytam ki a napszemüveget és a naptejet, ellenben betettem 2 esőkabátot, egy esernyőt, kabátot és egy pulóvert. Ugyan kinek jutna eszébe júliusban Írországba menni? A zöld és az eső országának megközelítése sem egyszerű. 

A Budapest- Pozsony- Dublin- Galway- Letterfack útvonal akár egyszerűen is leküzdhető lenne egy private jet-tel, viszont autóval és repülővel, majd buszokkal egész napot betöltő elfoglaltság. A Dublinból kigördülő buszok ablakából először impozáns látványt nyújt a szép házak, rendezett kerttel, frissen nyírt fűvel övezett környezete, de ez a látvány folytonos a 4 és fél órás buszozás alatt már inkább unalmas és nyomasztó. Szerencsére a távolsági buszokon van WI-FI!!!!, így azért valahogy lefoglaltam magam a busz út alatt.

A Connemara Nemzeti Parkon belül láttunk először hegyeket. A folyamatos eső hozadéka a hegyek között összegyűlő sok-sok káprázatosan szép tavacska, amely képtelen elszivárogni a masszív kő és fűtengerben. Pazar környezet, különleges talajadottságok adták tehát a kihívást az indulóknak. A verseny távja 70 km, és közel 3000 méter szint került az útvonalra.

A rajt előtti napon rendezték meg a VB nyitóünnepségét. Zászlóval kezükben felvonultak a nemzetek atlétái, majd jellegzetes ír zene mellett vacsorázhattak a versenyzők.

A 120 fős mezőny másnap reggel hétkor a térség leghíresebb apátsága, a Kylemore Abbey elől rajtolt el. Az élmezőny elképesztő tempóban futott fel kétszer is fenti képen látható hegyre, majd kezdődött a nem mindennapi kihívás. A verseny nehézségét nem is elsősorban a táv és a szint adta, hanem a különleges talajviszony. Az útvonal gyakran több kilométeres füves részeken vezett keresztül, ahol a lápos, mocsaras talaj térdig marasztalta hol a bal, majd a jobb lábat. Kis egyensúlyvesztést követően a kezek is könyökig hatoltak a "talajba". 

Judit a versenyre így emlékszik vissza: "...A második hegy, a Benbaun Mountain lábánál kezdődik az igazi kínszenvedés. Mocsaras, de az addigiakhoz mérten sokkal durvább kiadásban. Közben egyre látványosabban elkezd emelkedni az út, mely zászlókkal, szalagokkal van jelölve, ám valódi turistaút, ösvény nincs. A hegy vége már-már fal. A maradék föld és fű is eltűnik. Sziklák, kövek váltják fel őket. Bele sem merek gondolni, hogy ezen az úton majd visszafele is kell jönni Felérek, majd hamarosan megjelenik a mezőny eleje. Sziklákon, köveken egyensúlyozom tovább, aztán ismét füves, mocsaras szakaszon ereszkedünk. Időnként pókjárásra váltok, úgy egyszerűbbnek tűnik, néha elhibázok 1-1 lépést és belehuppanok a trutyiba. Egy idő után 1-1 futólépést is bele tudok illeszteni az ereszkedésbe. Aztán lent vagyok és ismét futok...."

A férfiaknál a francia Erik Clavery 6 óra 39 perc alatt, míg a hölgyeknél a szintén francia Maud Gobert 7 óra 41 perc alatt teljesítette a távot. A magyar futók odatették magukat, egytől-egyig azt nyilatkozták a verseny után, hogy életük legküzdelmesebb "futása" volt. A pálya széléről állva volt szerencsém az élmezőny száguldását végignézni. Elképesztő tempókat nyomtak és sajnos fel kellett ismernem, hogy hasonlóan más atlétikai futószámokhoz, itt is hatalmas a lemaradás a nemzetközi élmezőnyhöz képest.
 

Én a verseny ideje alatt készítettem pár képet, (még nincs feltöltve az összes).

A verseny eredménylistája itt található.
 

5 komment

Trappoláshoz kellene a csillapítás

2011.07.11. 14:18 Winkler Róbert

Kissé sokáig vártam, de ma lenyomtam az Ultrabalaton utáni első futást. Az UB harminc kilométere után járt egy hét pihenő, utána meg jött öt nap nyaralás, különben is fájt a sarkam. Hát igen, a sarkam szétkúrtam, erre sajnos nincs jobb szó. A rendezvény előtt (majdnem versenyt írtam) még vitatkoztam valakivel a blogon, jó-e hosszabb távra a Lunar Glide. Mert neki nem tett jót, én viszont tavaly simán futottam maratont Lunarban, és semmi kellemetlen utóhatása nem volt.

Idén csak egy 20-ast mentem benne, és fájt tőle a sarkam, mint az állat. Utólag gondolkoztam, és azt elvetettem, hogy a Lunar egy ennyire egyszezonos cipő lenne, mert én olyan sokat azért nem szoktam futni. Aztán rájöttem, mi jelentette a különbséget. Tavaly maratont futottam, lassan. Ha az ember nem siet, és tud figyelni a technikára, szinte mindegy, miben fut. Én például hat nappal az UB előtt a Margitszigeten nyomtam egy félmaratont Free-ben, és semmi bajom nem volt, pedig a Free-t kifejezetten rövidebb távokra ajánlák, és a rekortánt majdnem mindig kikerültem. De ha van idő rendesen nem sarokra érkezni, akkor biztonságos a kis csillapítás.

Amit az Ultrabalatonon nagyon elkalibráltam, hogy elkezdtem futni, mint a hülye, elvégre az ember mi másért futna, mint amikor beérkezéskor álmélkodnak a csapattársak, hogy nahát, Robi, király, hoztál nyolc percet a tervhez képest, és tényleg, olyan időt futottam a hegyes-völgyes Tihany-Dörgicse szakaszon, amilyet a sík budapesti Nike Félmaratonon. Nyilván trappoltam, mint az állat, hiszen az én szintemen az ember vagy szépen fut, vagy gyorsan. Utóbbi esetben pedig észre sem veszi, hogy nem előírásszerűen, külső talpélre érkezik, hanem BENG!, a sarkára. És hát bő 20 kilométer az legalább tízezer ütés sarkanként. Nem csoda, ha megfájdult.

Lehet-e fokozni a hülyeséget? Hogyne, bízzák csak rám! A második szakaszomat éjjel háromkor mi másban kezdtem volna, mint a Free-ben? Ugye? Mert hát pár napja annyira jól ment benne az a 21 kilométer, mi baj lehet 8-ból? Semmi, persze, kivéve, ha megint elkap a gépszíj, hogy hú, csak egy nyolcas, hát majd itt megmutatom, ráadásul a sötétben több váltót is megelőzök, folyamatos a sikerélmény adrenalin-utánpótlása. Úgy trappolok, hogy többször kis híján hasra esek valami pukliban, gyökérben, vagy épp a semmiben. És tényleg, mintha pacallá ment volna a sarkcsontom. Aztán ugye most Londonban öt napot mászkáltam, egy megint csak nem csillapított cipőben, mert az Air Maxhoz meleg van, de legközelebb nem fog érdekelni. Nem hittem volna, de tényleg van utcán értelme egy légtalpnak.

És az este végre ismét futottam egy tízest, a szokásos 6 körüli kilométerekkel, odafigyelve, a Free-ben. Nem volt vészes, de most már tényleg felhozom a pincéből a téli Air Structure Triax-et: valahogy felértékelődött nálam a csillapítás.
 

22 komment

ULTRABALATON beszámoló

2011.07.07. 22:55 szasza75

Az alábbi ULTRABALATON beszámolót Azilinha küldte át nekünk. 

Ennek a versenynek már a gondolatától is fel voltam dobva. Idén eddig elég jól kitettem magamért mind edzéseken, mind versenyeken, ezért, bár kicsit izgultam, tudat alatt mégis éreztem, hogy nem lesz semmi baj. Bár az én szakaszom az utolsó volt, ennek ellenére kimentem Tihanyba a rajthoz, méghozzá jó korán. Nagyon szeretem magamba szívni a futóverseny teljes hangulatát, beszélgetni az ismerősökkel, nézegetni a tájat, stb. Misi eléggé az utolsó pillanatokban érkezett, de szerencsére még nem késte le a rajtot. Miután az első futók útnak indultak, mi Gabival és Jean-Luc-kel elmentünk a dörgicsei
frissítőponthoz, ami nagyjából Misi féltávja volt, vagyis kb. egy  félmaratonnyi adag. (Az eredeti terv szerint mindenkire nagyjából egy maraton jutott).

Rengetegen voltak futók, szurkolók, kísérők, és nagyon megragadott a hangulat. Végre Misinket is megláttuk, aki láthatóan jól bírta a strapát. Kicsit megitattuk, majd Gabiék mentek a következő frissítőpont felé, én meg hazamentem Csopakra Kareszhoz. Tudtam, hogy még rengeteg óra van az én menetemig, de folyamatos izgalomban voltam, és kértem, hogy minden váltásról ill. eseményről tájékoztassanak a jelenlevők.

Megtudtam, hogy Misi a legvégére nagyon elfáradt, ezért Jean-Luc megkapta az utolsó 6 km-ét, aztán Korpa szélsebesen és probléma mentesen lenyomta a saját részét (4:20-as átlaggal - félelmetes!). Jean-Luc következett, akinek majdnem 30 km-ig nagyon jól ment, de a Misitől kapott energiaszeletet nem bírta a gyomra, és hányásba fulladt a dolog. Így a végére Misi állt be helyette, aki a 6 km tartozásánál kicsit többet is meg tudott így adni. Mikor a Jean-Luc - Ricsi váltásról értesültem, majdnem aludtam, de ettől visszaszállt belém az izgalom. Tudtam, hogy két órán belül kapom a telefont, hogy készüljek, hiszen Csopakról még oda kell érnem Balatonakarattyára. Ricsi a vártnál picit korábban telefonált, és kérte, hogy Aligán már váltsam le, mert a combja nem teljesen bírja a strapát. Karesszal gyorsan autóba ültünk, és irány Aliga. Alighogy :-) odaértünk, befutott Ricsi,
így se bemelegíteni, se gondolkodni nem volt időm.

Pont Világosnál kezdett világosodni. :-) Itt felülnézetből a kezdeti naplementében tudtam megcsodálni a Balatont, így már egy adag flash-sel indultam. Jól ment a futás, de az első húsz km-en nem tudtam eltekinteni a sebességem nézegetésétől. Nem akartam elfutni magam, de azért igyekeztem 5 perces ezreken belül maradni. Próbáltam bebeszélni
magamnak, hogy nem érdekel az idő, de valahogy mégis mindig azon kaptam magam, hogy már megint a sebességet nézem. Az első 21 km 1:42 lett, amit nem tartottam olyan rossznak, mert tudtam, hogy még a felétől is messze vagyok, és ennek megfelelően kellett beosztanom az erőmet.

Futottam tovább, és futottam, és futottam, és éreztem Isten szeretetét. Káptalanfüreden várt rám Karesz frissítővel, aminek nagyon megörültem. Ötike is ott váltotta le a társát, így majdnem együtt indultunk tovább. Annyira lefoglalt a társaság, hogy elfelejtettem leolvastatni a chipet, és már vagy másfél km-rel odébb jártam, amikor Karesztől jött a telefon, hogy szerinte nem blokkoltam. Nem volt mit tennem, kénytelen voltam visszamenni, így 3 extra km-t kapott a csapat. Na mindegy, különösebben nem idegesítettem magam rajta. Csopakon várt újra a kedvesem. Ez nekünk hazai pálya, így több szempontból is nagyon jól éreztem magam. Majd toltam tovább Füred felé, ahol tudtam, hogy várni fog az egész csapat, és ha akarom, itt Misi levált, hogy kompenzáljuk a Ricsitől átvett km-eimet. Én azonban makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy végigfutom Tihanyig. El is értem odáig, és a Tihany 1-es frissítőpontnál mondták, hogy még 3,4 km a célig.

Itt voltam olyan balfék, hogy egy nyíl elkerülte a figyelmemet, és ahelyett, hogy a cél felé futottam volna, mentem a parton a rév irányába. Egy idő után gyanús volt, hogy annyira nem látok más futót, meg hogy már felfelé kéne mennem. Telefonáltam Karesznak, hogy eltévedtem. Ő először azt javasolta, hogy menjek vissza az előző frissítő pontig, de akkor már 50 km felett jártam, és nagyon nem volt kedvem egy méterrel se többet futni a szükségesnél. Végül Misi mondta, hogy ahol elindul felfelé a szerpentin, ott fussak fel, ő meg lejön értem valameddig, hogy mutassa az utat. Így is történt. A cél előtt várt a többi csapattársam, és végül kézenfogva öten befutottunk. Micsoda pillanatok! :-)

A csapattársakon kívül Karesz és Gabi vártak minket, akiknek nagyon köszönöm a segítő munkát. Ők ugyanúgy nem aludtak, viszont csomót autóztak, frissítőpontokat keresgéltek, etettek-itattak minket. Ők azok, akik nélkül nem ment volna. És tudom, hogy Dóri és a férje is  indent megtettek, hogy Korpa menete sima ügy legyen, csak velük pont
nem sikerült találkoznom. Ricsinek és Korpának köszönöm, hogy annyira az utolsó pillanatban igent mondtak a csapatba való meghívásunkra. Igazán kitettek magukért. Jean-Luc pedig egyenesen Franciaországból jött, hogy csapatunkat erősítse. És végül nem hagyhatom ki Misit, aki az egész ötlet szerzője, és aki még novemberben benevezte a
csapatot (igaz, akkor még más felállásban). Az ő ötletei és szervezése segítették leginkább elő a dolgokat.

Ja igen, az időmről el is felejtettem írni. A maratoni távig próbáltam nyomni rendesen, és sikerült is egész jól: 3:33 lett a 42 km, ami 2 perccel jobb az előző maratonomnál. Ez extra öröm volt számomra. Úgy 46 km-től éreztem, hogy már csak olyan 5:30-as ezreket bírok, de ezt nem is vette tőlem senki rossz néven. A végén viszont, amikor eltévedtem,
értelemszerűen lassítottam, és kicsit meg is álltam, mert egyszerűen nem tudtam, mitévő legyek. Szerencsére aztán megoldódott, de emiatt egyértelműen veszítettünk időt.

A vége 54,42 km 4:50 alatt. A csapatunk nem ért el túl jó eredményt, de nem is ez volt a cél. Ha nem úgy osztottuk volna fel a távot, ahogy, akkor nyilván sokkal jobb is lehetett volna az össz időnk. Jövőre lehet, hogy másképp csináljuk, de idén ez így, első próbálkozásra ilyen felállásban akkor is nagyon jó volt, és hatalmas élmény. Már most várom a következőt. :-)
 

24 komment

19. Bükki Hegyi Maraton

2011.07.06. 14:43 szasza75

 A hétvégén rendezték meg a 19. Bükki Hegyi Maratont.  A helyszínen több Futóblogos társunkkal is találkoztam, így gondoltam egy rövid beszámolóval felidézem a verseny momentumait.

Szombat reggel szemerkélő eső fogadta a 6 km-es maratonka, a félmaraton, a maraton és az 50-kmes ultra táv indulóit. A helyszíni nevezésnél kicsit bizonytalankodtam, hogy mire nevezzek (félmaraton vagy maraton) végül is maratoni nevezésnél kisebb volt a sor, így odaálltam. Na jó, persze nem csak ezért. A rajt előtt még össze futottam pár ismerőssel, találkoztam azilinha-val és Ricsivel is. Visszaszámlálás, RAJT. A 3 táv mezőnye egyszerre indult el. Kis aszfalti szaladás követően egy sáros, csúszós földúton haladtunk tovább. Az élmezőny rohant, én meg folyamatosan távolodva lobogtam mögöttük. Egy irányítóember rossz iránymutatása miatt a mezőny eleje rossz útvonalon futott tovább, én meg utánuk. 2-3 kilométer múlva rájöttünk a bakira és mielőtt elhamarkodott volna rajtunk a pánik és a tudat, hogy elvesztünk a Bükk sötét, sáros erdejében, inkább futottunk tovább. Ki erre, ki arra, valaki az érkező embersorral szembe, én a közeli kisvasút nyomvonalán tértem vissza a helyes útvonalra.

Még Miskolc-Alsóhámort sem hagytam el, már 10 km volt a lábamban. Hirtelen új értelmet nyert az életem, előttem rengeteg futó én mögöttük és látszólag is gyorsabb vagyok, nosza hát előzgessünk. Elkezdtem hát sorra begyűjteni a sporikat, amíg bírtam és amíg voltak. Az útvonal folyamatosan emelkedett, elhaladtunk a lillafüredi Palota Szálló mellett, majd a Hámori-tó és Ómassa következett. Kifejezetten élveztem a suhanást, nagyon jól esett.

Aztán az eső is intenzívebben. - Innen jut eszembe egy régebbi história, amikor még hittem, hogy a lányoknál is lesznek sikereim, nemcsak a futásban és még zseléztem a hajam, egy buli után esőben futottam a Gödi fétis cross futáson. Az eső annyira kimosta a hajamból a zselét a szemembe, hogy képtelen voltam kinyitni a szememet, annyira marta, csak támolyogtam a célig. Ebből a tanulság annyi, hogy ne fussatok esőben hajlakkos vagy zselézett hajjal. Többet nem is használtam zselét, a sikerek is elmaradtak. -  

Innen vált meredekebbé az útvonal és az eső mellé szél is társult. Kedvem ugyan ez sem szegte, jól éreztem magam. Az addigi 5 percesen belüliek kívülre kerültek és éppen 1:45 lett a félmaratoni időm. Optimistán nyomtam meredekebb emelkedőt is, órám szerint elértük a 940 méteres magasságot, majd Bánkútnál jött a fordító. A frissítőszemélyzet mutatja a kis papírkán elhelyezett strigullát, 10. vagyok. Hoppá! Innen ereszkedünk, a talaj saras, olykor igen csúszós. Nike Vomeroban-ban futok, ami nem kifejezetten terepcipő, de nekem terepen bevált. A 9. helyen futó srác feltűnik előttem, igen jó ritmusban nyomja. Nem is nagyon tudok ráközelíteni, azért nyomom. Időközben a vádlimat beteríti a sár, majd rászárad. Olyan érzésem van, mintha a görcs rángatná folyamatosan, de kicsit ledörzsölve az iszappakolást ez az érzés is elmúlik.

A következő itatóponton utolérem a fiút, illetve az első helyezett hölgyet. Tisztes távolságból kergetem őket, míg az egyik aszfaltútra érve melléjük érek. A srác kérdezi, mennyi lehet még, válaszolok, hogy olyan 7-8 kili, most az órám szerint 38-nál tartok. Aztán a szokásos csippanás az órámból 4:12-es lett az utolsó kilométer. WOW és beszélgettünk.  Lassan leelőzöm őket, tényleg sokáig tartott.  

Fél kettő, ebédidő, a korai reggeli (egy tegnapról behűtött pizzaszelet) és az út közben elcsipegetett 3 darab banán és 3-4 pohár izo azért annyira nem kompenzálja a mostani kalóriavesztést. Még 40 percet kell így kibírnom. Hamarosan feltűnik előttem 2 újabb sporttárs, az egyik lassan ereszkedik le egy lejtőn. Talán a combjai álltak be, mindenesetre lendületesen elszaladok mellette. A másik srácot egy emelkedőn érem utol, sétál, ha nem is meggyőző lendülettel, de feljoggolok mellette. Érzem, lassan, de biztosan elfogytam 2 kilométerrel a vége előtt. Úgy emlékszem 4 km plusz került bele, akkor 46-nak kell lenni a végének, az utolsó 1 kilométer aszfalt egy húzós emelkedővel a végén. Még 1 kilométer terep. A lovaglóizmom a sok stabilizálástól egészen beállt, eljön  a 46. km is, kiérek az aszfaltra.  Csalódott vagyok, ebből bizony 47 km lesz. Az egyik kanyarban hátranézek, rossz érzés lenne, ha 46 km alatt senki se előzött meg, az utolsó 500 méteren valaki hátba vágna. Úgy tűnik meglesz a 4 órán belüli idő és meg tudom tartani a 6. helyet is.

Az utolsó emelkedőt még megnyomom, már ahogy bírom. Kellemetlen elnyúló emelkedő. Szemből autók jönnek, gondolom a félmaraton utáni ebéden is túl, kikiáltanak, fogadom a biztatást, remélem vicsorgásom mosolynak vették. Ráfordulok a célegyenesre és a speaker kimondja a nevem. Beérek, boldogan leülök, totálisan elfáradva.  Jól sikerült futás volt.

A végére sikerült borzasztóan eléheznem, így a befutócsomagot azonnal megeszem és vagy 20 percet ülök a padon. Visszasétálok a kocsihoz, pont ekkor jött azilinha, köszönök neki, nagyon szép időt ment.

Van ez a mondás, hogy a tempó öl meg, nem a táv. Szerintem igaz. Másnap alig bírtam lábra állni. Járulékos kárként az izomlázat és a bal térd fájdalmait jegyzetelem fel. Talán túlhúztam a szombatot, talán nem kellett volna. Most már mindegy. Júliusban erős hónapot tervezek, hát jó kis nyitánya lett. Vagy nagy reccs lesz ....vagy egy nagy valami reccs nélkül. 

És a részletek.

Szuper kis verseny volt, ajánlom... 

13 komment

ULTRABALATON 2011 összefoglaló

2011.07.05. 08:18 szasza75

Néhány kamera is körbefutotta a Balatont:

4 komment

Címkék: videó éjszaka győzelem kihívás ultrabalaton

UB inside

2011.07.03. 22:00 szasza75

5 év 5 ULTRABALATON. Az első évben mintegy 40 csapat és 40 egyéni vágott neki a távnak. 2011-re ez a szám megtöbbszöröződött. Sokszor megfogalmazódott felém a kérdés, hogy futottam-e már rajta? A válaszom: Nem. Temészetesen szeretnék, de mint szervező nem tehetem, és ha mégis megtenném, akkor sem lennék ott fejben, hanem a verseny hátterére összpontosítanék.

Mivel még friss az élmény így pár gondolatban illusztrálom, mit csináltam a verseny ideje alatt és az azt megelőző napokban.

A verseny előtti hétvégén már a Balaton partján egyeztetettem a helyi erőkkel, segítőkkel. Elkezdtem az útvonaljelölést, amivel Siófokig jutottam. Kedden ismét visszamentem a Balatonhoz, mikor kiderült, hogy a Dörgicse-Tagyon közötti földútas szakaszon egy nyomtávon megyünk a Zánkai Lovasnapok versenypályájával. Kedd este feltérképeztük a környezetet, majd az eddigiektől eltérő útvonalat jelöltünk ki.

Szerdán reggel bringára pattantam és a Szántód-Tihany útvonalon helyeztem el nyilakat, illetve az éjszakai rész miatt több száz öntapadó fényvisszaverő matricát helyeztem el. Aznap kánikula volt, a nap borzaszóan sütött, így Alsóőrs környékén kezdtem igazán megborulni. Este 6 ra értem vissza Tihanyba totálisan elfáradva. Vörösre égtem, és mivel haladni akartam, így enni sem volt nagyon időm.

Szerda este és csütörtök reggel már érkeztek a futórendezvény kellékei, frissítői, öszeségében 30 tonnát kellett lepakolni, majd a kiszállítóautókba visszapakolni.

Csütörtök délután a földút szalagozása is megtörtént, majd pénteken a pontok 70 %-ára sikerült kiszállítani a frissítőket.

Pénteken délután amíg a rajtszámkiosztás zajlott, addig a fennmaradó frissítőpontokat is bepakoltuk a teherautókra és már csak a szombat reggel 6 órás rajtra vártunk.

Szombat reggel aztán elindult a karaván, ilyenkor derül ki igazán, hogy mit csináltunk jól és mit rosszul. Hiába 5 év tapasztalata, fél óránként jön egy hír, egy probléma amit meg kell oldani. Közben a 47 pont szinte 20 percenkánt nyit, több száz önkéntes, segítő összehangolt munkája gondoskodik a futók ellátásáról.  Ki gondolná, hogy pont szombaton délután zárják le útfelújítás miatt Balatonföldvár után az utat, vagy éppen Fonyódnál pont ekkor romlik el a sorompó, amire a MÁV-osok legyintenek. Csupa váratlan helyzet megoldandó probléma, nem eseménytelenül telik a nap.

Aztán elérkezik az este. Ahogy sötétedik sűrűsödik a telefonhívások száma, mivel folyamatosan beszélek rajta, így a nemfogadott hívások  jelző SMS-eit hallom a füllemben. Éjfél után ez a szám már száz fölött jár. A déli part a legkritikusabb. 100 km-en keresztül utca és utca. Van olyan utca, ami 4 km hosszú. A futóútvonal bicikliúton megy végig, de a bicikliutat jelző táblák meglehetősen gyéren vannak elhelyezve. A kiegészítő nyilazás sötétben csak akkor látható, ha a futó használ lámpát. Ugyan kötelező volt a használata, de sokan nem vittek, illetve ha rajtuk is volt, illetve a kezükben, akkor is gyakran kikapcsolták. A több száz darab fényvisszaverő matricát pedig csak akkor lehet észrevenni, ha rávilágít a futó. Lámpa nélkül meg nehéz, igazán nem is értem miért nehezítik meg saját helyzetüket. Érthetetlen. Egy idő után végigszóltam a pontoknak, hogy csak lámpával vagy világítással rendelkező kísérővel engedhetnek ki futót. Nem csak látni, hanem látszani is kell. Ezért kapott minden induló egy  zöld fényvisszaverő karpántot. Nem sokan használták.

Jött be még néhány hívás, hogy elfogyott ez vagy az, amit lehetett igyekeztünk pótolni, azért azt látni kell, hogy a pontokon betárazott mennyiség az éppen futókra van optimalizálva, nem a csapat kísérőkre és a későbbi váltótagokra. A programfüzet részletesen jelölte milyen pontokon, mit lehetett kapni. Aztán éjjel három fele elcsendesedett a telefonom, a karaván gondolom zavartalanul haladt Tihany felé.

A befutók szépen érkeztek, majd a 2 órás eredményhirdetést követően a központ elbontása várt ránk, ez kitartott hétfő délig, majd szervezőtársaimmal együtt búcsút intettünk Tihanynak.

Nagy Peti és szervezőtársaink nevében szeretnénk megköszönni a résztvevőknek, hogy megtiszteltek jelenlétükkel. 

Köszönjük az önkénteseknek az önzetlen segítséget. 

Reméljük mindenki jól érezte magát.

Sziasztok!

18 komment

Címkék: éjszaka futás ultrabalaton fejlámpa

Biztos, hogy nem vagyunk normálisak

2011.07.01. 08:21 angelday

Az alábbiakban Péter Anna (malackaraj) Ultrabalaton beszámolóját olvashatjátok, aki a TEAM FUTÓBLOG #1 csapat színeiben futott — be.

Kinyitom a szemeim, gyorsan soroló sárga lámpák világítanak bele a kiszürkülő égről. 1988, jövünk haza Jugoszláviából? Mióta ilyen kemény a Lada futóműve? Mióta nem férek el keresztben? Ki vezeti a kocsit? Mióta hordok férfi melegítőfelsőt? Farmerhez sportcipőt? Ki evett a tányérkámból? Ja, megvan, az Ultrabalatonon vagyunk, akkor ez teljesen normális.

Szeretek futni, és bármikor szívesen veszek részt sportteljesítménynek nevezett parttalan szívásokban, így az Ultrabalaton kihagyhatatlan volt. Szeretném a Winklerre kenni a kétszer 11 kilométer bevállalását, ő mondta, aki rendszeresen fut tízet, simán elbír huszat, de sajnos magamtól is elég ökör vagyok a túlvállaláshoz, nem kell bíztatni.

A csapat befutója - Anna fekete Eugene track felsőben

Az első szakasz isteni volt, életem legjobb futása. Badacsony felé, gyönyörű felhők alatt, mosolygó, bíztató emberek előtt, nyolc kilométer, semmi az. De miért unom meg ilyen gyorsan? És miért vagyok ilyen lassú? Már rég be kellett volna érnem. Nem baj, az utolsó lökést megadja a Metallica, és a célegyenesben beelőző srác behúz egy jó hajrára. Később szégyenkezve vallom be Papp Krisztának, aki tényleg tud futni a csapatban, te, tíznél szoktam megunni, most sokkal hamarabb kezdtem megőrülni, annyira ciki, nem? Anna, 11-nél több volt a szakaszod! Ó, akkor húzzunk enni, a zabadüh már itt jár a szomszéd faluban.

Ez vitt be Nemesgulácsra:

Elhúztunk, Szigligeten Mautner Zsófi útmutatásai alapján megtaláltuk a tökéletes helyet, a tökéletes rántott csirkével, és töltött paprikával. És túrós csuszával. Itt már fájdolgált a térdem, ami este tízkor, a második szakaszom első méterein nem csak fájdogált, fájt rendesen. Szaszit tekert mellettem, ajánlotta, átveszi, de inkább belegyalogoltam párat, de, majd feladom, kizárt. Bogláron teraszokon söröző társaságok között trappolt a mezőny, később bizonytalan járású banda lelkesített, a frissítőponton atyáskodón aggódtak, hol a fejlámpám, és a kezembe nyomtak egy banánt. Azóta kiderült, ahogy Kriszta helyesen elsőre megállapította, a térdem egyszerűen ELFÁRADT. De nem csak a térdeim, mert amikor Winkler a tegnap már felvázolt állapotban elindult futni, elkezdtem összeomlani.

Huszonvalamennyi kilométer lefutása után nem fürödtem le, olyan fáradtak a szemeim, hogy nem tudom berakni a kontaktlencséimet, de át kell vánszorognom valahova egy kocsival. Szerencsére csapatkapitányunk, Csétomi érkezik, pörögve beül, elmondja hova menjek, ezért, és csak ezért nem bolyongok még mindig a déli parton.

A következő váltóponton beálltam egy fa alá a hold reflektornak tűnő fényei elől, és nem tudtam lehajtani az üléseket. A hivatalos turnébusz a szuperkényelmes volvóm, abban puhák az ülések, szélesek a padok, de képtelen vagyok odavánszorogni. Nem tudom lehajtani az üléseket, még mindig nem tudom, nem érdekel, odakucorodok a hátsó ülésre és elájulok.

A tihanyi parton ért minket a napfelkelte, és még volt agyunk egy kép kedvéért toszogatni előre-hátra a kocsit, hogy a napfelkelte kiadja a fekete fényezésen. Biztos, hogy nem vagyunk normálisak.

Az ott én vagyok, szerencsére messziről.

15 komment

Címkék: élménybeszámoló ultrabalaton malackaraj péter anna

Neked mit jelent az UB?

2011.06.29. 20:45 szasza75

Les Thon Mayonnaise au Bal (FRA), csapat 141. helyezett, 20:29:06

Szabó Béla (HUN), egyéni 26. helyezett, 25:58:22

2 komment

Címkék: fotók ultrabalaton

Ultrabalaton másodszor

2011.06.29. 00:08 angelday

Bar Soma valamikor hajnali 4 óra után kopogtat a kocsi ablakán. Először nem értem mi van, aztán hirtelen eszembe jut minden. A fülemből két fehér drót lóg ki, abból maximális hangerőn harsog Eddie Vedder, hogy elnyomja a hátsó ülésen elképesztő ritmusban horkoló Pálinkás "Juan" János öntudatlan hangját. A nap éppen most kel fel, már pirkad.

Kirántom a fülemből a fejhallgatót, kikászálódom az autóból. Soma feje piros, ma már másodszor látom ilyennek, mindig előttem fejezi be a saját távját. Átnyújtom neki gyorsan a kulcsot és a forgalmit, aztán a frissítőponthoz botorkálok.

A parkoló, ahova két órával ezelőtt érkeztünk meg Juannal egészen elnéptelenedett. Már nem tudom, hogyan voltam képes Siófokról autóval átvezetni Balatonakarattyáig. Arra még emlékszem, hogy Kőszegi Dani örömködik, hogy fejlámpával "(bazmeg) 5 perces kiliket futottam (gecijóvolt)", aztán Jónás "DaMartian" Gyulára várunk a siófoki ponton, végül elhelyezkedünk a kocsiban. A kómában még egy gondolatom volt: Akarattya. Most. Aztán jött Eddie Vedder.

A hajnali hidegben néhányan ücsörögnek fázósan a műanyag asztalnál, egy széken Bakos "bitliszbá" Gábor. Feje teljesen elnyűtt az egész napos terheléstől, szerintem már hányt is. Kis kólát kér magának, aztán kérdi, hogy indulhatunk-e. Együtt futunk, ő DaMartiannal párosban akarja végigfutni a 212 km-es távot, ez fejenként 106 km, azaz két és fél maratonnyi táv egy hosszú napra. A változatosság kedvéért kerékpároznak, amíg a másik fut. Őrültség.

Magamhoz veszek egy kis hideg vizet, meg egy darab banánt. Elindulunk. Bitliszbá szerint egy alattomos, hosszú lejtővel indul ez a szakasz Akarattyán.

6 perces tempóban futunk, menet közben szedem össze magam, pakolok a zsebeimbe, próbálok futás közben inni. Szokatlanul korán van, egyedül haladunk előrefelé. Másfél kilométer után feltűnik az első futó, szlovén lehet. Bitliszbá odakiált neki, "hajráhajrá", a fickó csak biccent, lehagyjuk. A következő egy középkorú nő, sétál, mellette a biciklis kísérője. Bitliszbától megtudom, hogy egyéniben indult, nem csoda, hogy hajnali 5-kor már nem tud folyamatosan futni.

Bitliszbá láthatóan mindenkit személyesen ismer, ahogy lehagyjuk őket, biztatóan szól oda nekik, "jól nyomod, hajrá". Gyorsan rájövök, hogy a magam kis hajnali fél ötös vállalása mennyire csirke a teljes mezőny egyedi teljesítményeit tekintve. (Tulajdonképpen örülhetek, hogy nem küldenek haza.) Ahogy haladunk zihálva tovább, hirtelen nem érzem szenvedésnek az egészet, lassan megváltozik körülöttem a világ.

Hosszú nap áll mögöttünk, 12:00-kor startoltak el a csapatok Tihanyból, azóta folyamatosan haladunk a frissítőpontok között. Ahogy futok, rájövök, hogy a Balatont körbefutni egy módon lehet: méterről-méterre.

Erős trivialitásnak tűnik, de ott lenni és haladni méterről-méterre egészen más dolog. Ahogy Grand Slamet is game-ről game-re lehet csak megnyerni, ugyanúgy a Balaton körbefutása is hasonló: minden métert le kell futni, nem lehet megspórolni egyetlen utcát, vagy kanyart sem. Ez akkor különösen szembeötlő, amikor az ember maga is fut, és részesévé válik az útnak.

Valahol ezt az élményt adja az Ultrabalaton, illetve a csapatét, mert kell egy csapat, kell, aki teljesíti a távot. Végül mindig összejön valahogy.

Csak azt tudom mondani, mint tavaly: rám futóverseny még nem volt így hatással.

Függöny.

10 komment · 1 trackback

Címkék: videó élménybeszámoló ultrabalaton 2011