Budapest Terep Kupa
2014.08.04. 09:25 SeSam
A bécsi maratonom után nem igazán tűztem ki új célt magamnak. Élveztem, hogy nincs edzésterv, és újra akkor futok, amikor kedvem tartja. Utána jött a meglepetésszerű Ultrabalaton csapatban, amivel együtt járt, hogy a Nike+ Running alkalmazásban hirtelen egy csomó olyan barátom lett, akik rengeteget futnak. Júniusban életemben először 300 kilométert gyűjtöttem egy hónapon belül, és még ezzel is csak a harmadik helyen álltam az összesítéskor. Nálam működik ez a fajta motiváció, ha látom, hogy mások is kint vannak, és csinálják. Ezzel párhuzamosan elkezdtem gondolkodni a hogyan továbbról.
Már nem is tudom, hogyan találtam rá a Budapest Terep Kupára, de megtetszett. Idén már nem terveztem, hogy javítok a maratoni időmön, viszont kíváncsi voltam, milyen lehet, amikor ugyanezt a távot közel másfél kilométer szintkülönbséggel együtt kell megtenni. (Elméláztam azért az ultra távon is, ha már ott volt, de a kis lépésekben haladás mellett döntöttem inkább.)
Virág munkatársam is eljött minimaratonozni (8k), az UB csapatból pedig Zsolt szintén a 44,3 kilométert futotta velem. (A kiírásban ennyi volt, a részletezőben meg 41,3.) Még emlékeztem, milyen kellemetlenül érintett a frissítés hiánya, amikor először mentem terepen rendezett eseményre tavaly év végén, úgyhogy kölcsönkértem egy 2l kapacitású víztartállyal ellátott futós hátizsákot a versenyre. A felkészülés nagyjából ennyi volt, meg az, hogy a maratoni edzéstervem óta rendszeresen igyekeztem beilleszteni a napi futásokba a Gellért-hegyet. Az meg sem fordult a fejemben, hogy ne tudnám végigcsinálni, főleg, hogy a 7 órás szintidő nagyon soknak tűnt.
Az elején Zsolttal együtt futottunk nagyjából 6 perces átlagkilométerekkel. Nagyon durva emelkedők nem voltak, de nem is volt vízszintes az út soha, lankásan tartott fel-le. Mivel még életemben nem jártam errefelé, legtöbbször fogalmam nem volt róla, hol vagyok. A viccesebb rész onnantól kezdődött, amikor bementünk az erdőbe, és a hegy oldalában kerültünk egy pont egy futó széles ösvényen. Nagyon észnél kellett lenni, mert már maga az út is lejtett kicsit, időnként meg kidőlt fák képeztek akadályt. (Szenvedtem a hátizsákkal, mert nem akaródzott belőle folyni a víz; valószínűleg nem nyomtam ki belőle eléggé a levegőt. Először a szívócsövet is rosszul helyeztem el, csak jobboldalt lógott ki, de hamar rájöttem, hogy így nem tudom a számba venni úgy, hogy ne törjön meg. Kijjebb kellett húzni, és mindkét pántba befogva U alakot képezni belőle. Ezek biztosan triviális dolgok, de honnan kellett volna tudnom ugye. Azt is Zsolt mutatta meg, hogy a hátizsák felső csatja egyben síp is. Az ember mindig tanul valamit. Az is nagyon király egy ilyen hámban amúgy, hogy van hely a telefonnak, pénznek, kulcsnak, nem kellett a karpántot sem használnom.)
A zsíros-hegyi ellenőrzőpont előtt már fickósabb emelkedők jöttek, itt le is maradtam Zsolttól, aki jobban bírta a felfelé kaptatást. Én hamar inkább lendületes sétára váltottam. Az ellenőrző pont kiválóan fel volt szerelve, pótoltam is a jórészt kimaradt reggelit vajas kenyérrel és paradicsommal. Szenvedtem kicsit a víztartállyal is, de csak marginális javulást tudtam előidézni. Inkább kértem egy egész üveg izót. Remélem nem tartottak nagyon bunkónak, hiszen nem kezdtem el magyarázni, hogy a magammal hozott vízhez nem annyira férek hozzá. Viszont ahogy megálltam, leállt az időmérésem is sajnos, mert bekapcsolva felejtettem az auto-pause funkciót a Nike+ appban. A kikapcsolására már nem vesztegettem időt, úgy voltam vele, úgyis lesz majd hivatalos mérés.
Ahhoz képest, hogy pont azt akartam a hátizsákkal elkerülni, hogy a kezemben egy kulaccsal fussak, nem nagyon zavart. Nagykovácsiban az aszfalton ment az útvonal egy darabig, itt kifejezetten gyorsnak is éreztem magam. Előttem-utánam nem nagyon volt senki, saját kényelmes tempóban mentem, el-elkalandoztak a gondolataim a világ dolgairól... Aztán feltűnt, hogy két futó oldalról csatlakozott be arra az ösvényre, amin én futottam. Igyekeztem utolérni őket, és kiderült, hogy rossz irányt választottak. Ahogy együtt mentünk, konstatálnunk kellett, hogy megszűntek a piros jelzések, tehát valahol közösen tértünk le a kijelölt útvonalról. Mázlink volt, mert kölrülbelül fél kilométer elteltével ismét ráleltünk egy szalagra meg a turistajelzésre. Amikor újabb fél kilométer utén beértünk pár másik futót, kiderült, pont a kikerült szakaszon volt egy dugókás ember is. Némi szentségelés után én úgy döntöttem, visszafordulok, és elmegyek a ponthoz, a többiek meg futottak tovább. Az első ilyen versenyemen akartam hivatalos időt, ha törik, ha szakad.
Persze nagyon rossz volt visszafelé futni, és azt számolni, mennyit ad majd ez hozzá az össztávhoz. Nagyjából egy kilométert kellett megtennem, mire megláttam az ellenőrzőpontot. Öröm az ürömben, hogy frissítés is volt, nem csak dugóka, úgyhogy a frusztrációmat cukorba fojtottam és benyomtam egy csomó kólát. Sőt, az időközben kiürült izós palackomba is kaptam utánpótlást. Megbeszéltük, hogy nagyon kevés versenyző haladt át itt, láthatóan mások sem találták meg az ide vezető ösvényt. Szalag mindenesetre tényleg nem jelezte, kihelyezve pedig volt, úgyhogy csak arra lehetett gondolni, valaki jó ötletnek tartotta elvinni...
Nem sokkal később találkoztam egy sráccal egy padon a gyerekével, aki nagyon lelkesen hajrázott, még tapsolt is. Ekkor jöttem rá, mennyire király is, amikor városban van az esemény és rengeteg a szurkoló. Az erdőben főleg csak túrázókkal lehetett találkozni, akik viszont rendszeresen köszöntek, ritkábban szurkoltak. Itt volt a harmadik ellenőrzőpont is, amit szerintem könnyű volt megtalálni, mert előtte egy srác fotózott és mondta is az utat. Később hallottam viszont többektől, hogy kihagyták ezt is, gondolom mert itt egy csücsök volt az útvonalban, és ha valaki csak a jelzéseket nézte, egyből elindulhatott a hegyre felfelé. Én azért rászoktam, hogy ne kalandozzak el, hanem figyeljem a turistajelzéseket meg a térképet rendszeresen.
A Nagy-Hárs-hegyre felfelé kifejezetten aljas-meredek út vezetett, fent viszont találtam egy kilátót. (Újszülöttnek, ugye, minden vicc új.) "Legközelebb ki tudja mikor járok erre!" felkiáltással fel is másztam a tetejére fotózni. Annyira úgysem érdekelt, milyen időt megyek.
Az UB-ról még maradt egy zselém, azt megettem. Illetve megálltam még egyszer vizespalackot szerelni, és ezúttal sikerült annyira levegőtleníteni, hogy azt is tudtam használni. Az izós üvegemet még a Szépjuhásznénál kidobtam. Az Árpád-kilátó felé elkezdett csepegni az eső, de nem aggódtam túl a dolgot, hiszen körbe szép kék ég látszott. Itt volt a következő dugóka ellenőrzés. Meg is kérdeztem a posztoló srácot, hogy ugye ő a negyedik, amire kinevetett, és mutatott egy papírt egy csomó névvel, hogy ők mind ellenőrző pontok. Ez kicsit megingatott a hitemben, de arra jutottam, hogy ő tudja rosszul és kész. (Főleg, hogy az előző ponton megnyugtattak, hogy az volt a harmadik.)
Innentől elvileg “csak” a Hármashatár-hegyre kellett felmászni. Na, itt már nem voltam olyan zergeléptű én sem, főleg hogy csúf kavicsos pályán vezetett az út. Már fejben is kezdtem fáradni így az ötödik órában. Ennek ellenére beértem egy srácot, működött az erőltetett menet. Fent a ponton meg ismét nagyon kedvesek voltak, dumáltunk a hátralévő távról, meg hogy milyen jellegű út van még hátra. Itt már dörgött rendesen viszont.
Lefelé lassú voltam, főleg meredeken. Nagyon megindulni nem mertem már ezeken a lejtőkön, úgyhogy be is ért a srác, akit megelőztem felfelé. Kicsit beszélgettünk, közben meg fogyott a táv és leértünk a síkra. Az eső itt ért utol, pár pillanaton belül a csepegésből rendes nyári zápor lett. A telefont a fóliába tett térképbe csavartam, hogy ne ázzon a külső zsebben. Egyenesben megint én voltam a gyorsabb, meg már be is akartam érni, úgyhogy elbúcsúztunk. Ez volt az az egyetlen szakasz, ami ismétlődött az útvonalban, és borzasztó rövidnek tűnt.
Az iskola tornatermébe futottam be, ahol gyorsan kinyomtatták az időeredményt. Nagyon tetszett, hogy nem kellett várni a hivatalos időre. "Akik még az eső előtt beértek ugye" mondta a nő az asztalnál, amit nem igazán értettem, hiszen csöpögött belőlem a víz. "Ez nem izzadtság ám" – mutattam. Átvettem az oklevelet meg a technikai pólót, amit végre csak a befutók kaptak. (Sajnos ez a tény nem látszik magán a pólón, de sebaj.)
A GPS az eltévedéssel együtt 44,7 kilométert mért, és pár perccel 5 óránál több futásidőt. A hivatalos időm ehhez képest 5:28’19” lett a sok álldogálás miatt. Szerintem teljesen jó. Visszanézve ez megintcsak egy nagyon különleges élmény volt, megérte elmenni. Az útvonal változatossága miatt nem tűnt annyira hosszúnak, mint egy városi maraton. Annyira ki sem maxoltam magam, a bécsi futás után sokkal nehezebb volt a mozgás napokig, ezután meg vasárnap már vígan lépcsőztem fel-le. Ami viszont még mindig nincs, az az új cél.
Érdekesség: ez a futás még mindig nem lett volna elég egy Nike automatás GPS órához.
2 komment
Címkék: verseny beszámoló maraton trail terepfutás Budapest terep kupa
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
BGy · http://babosi.blog.hu 2014.08.05. 09:12:55
Egyébként gratutlálok, nagyon jó az időd! Főleg elsőbálozóként. :)
SeSam · http://sesam.hu 2014.08.05. 09:47:03
Próbáltad már a Futócuccokat?
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
