Voltatok már iramfutók?

2014.04.24. 08:11 bitliszbá

A régi blogpajtik talán még nem felejtettek el, az újak meg majd megismernek. De azért egy rövid bemutatkozó, ha már meghívtak ide. Nem vagyok nagy öreg (bár a korom azt feltételezné), de csak 6 éve futok. Első versenyem a Vivicittá volt. 12 km az Alagúton át, a Lánchídon keresztül, át a Bazilikánál söröző külföldieken. Nagy meghalással, de teljesítve – mindez 2008-ban.

Most nem az ezóta lefutott kilométerekről, hanem egy másféle futóélményről szeretnék nektek írni. Ez a legutóbbi Vivicittán történt velem. Úgy hívják IRAMFUTÓ. Tudjátok a fazonok, akikre ráaggatják a színes lufikat, felírják a hátukra, meg néha előre is, azt a célidőt, amivel ők be fognak érni. (És beérnek, tényleg.)

Évekig csak a rettegést vagy a csalódást okozták nekem. Rettegtem, hogy utolér az a lufis fazon, akit látni sem akartam, mert az az idő, amit ráírtak, csalódás lett volna. Sajnos sokáig nem voltam elég okos, hogy felmérjem, mennyire jó, hogy vannak ezek a figurák, mert segítenek és nem rettegésben tartanak. Viszont ahhoz, hogy igénybe vehesd a segítségüket, neked is akarnod kell, sőt, okosnak kell lenned, hogy hogyan vedd igénybe ezt a "szolgáltatást".

Tavaly előtt sima futóévem volt, sajnos a célversenyek nem jöttek össze, ilyen-olyan okokból, de minden félmaratonom komoly felkészülés nélkül is 1:40 alatt lett. Futottam pár futótársnak meghatározott tempóban 10-15 kilométereket. Egész mókásnak tűnt a dolog. Így jelentkeztem az egyik futócimboránál, aki a Vivicittára szervezte az iramfutókat, hogy mennék 1:45-ösnek a félmaratonra. Megkérdezte, mi a legjobb eredményem, és mi az, amit bármikor tudok, ez 1:32 és 1:37 volt, Ezt így rendben lévőnek tartotta. Úgyhogy kaptam egy jóváhagyást kb. novemberben az áprilisi versenyre.

Tavaly háromszor is futhattam iramfutóként. A Balatonman tavaszi futásán egy 4 órás maratoni tempót, a Vivicittán egy hétre rá 1:45-öt, majd az őszi Nike félmaratonon a 2:00 órás iramot, végül idén a Vivicittán a félmaratonon 1:45-öt. Van itt valaki, aki futott velem?

Elmesélem, milyen iramfutónak lenni. Illetve mégsem. Inkább azt, milyen érzés a felelős iramfutás. Én előtte ugyanis egy hétig szorongok, konkrét tünetetekkel. Ilyeneket álmodom, hogy 15-nél a Lánchídon (tudom nem is futunk rajta, de ez csak álom) kiköpöm a belem, és bemondom, hogy megsérültem, csak hogy ne maradjak szégyenben. Vagy már az első pár száz méteren nem tudom felvenni a tempót és lemaradok, mint a borravaló, de jön egy futó, aki azt mondja, szívesen megy a lufival helyettem, ha már ennyire nem bírom.

Főpróba

Most hasonlóan "hülye" társat kaptam Marky személyében. Két héttel a verseny előtt kezdett fűzni, hogy fussunk egy próbát. Tudunk-e együtt futni? Tudjuk-e tartani a tempót? Ja. Jó-jó. Aztán a verseny hetében kedd este összehoztuk. 4 szigetkör, meg egy kicsi. Az elején sokat dumáltunk, hogy visszavegyük a tempót, a végén meg inkább kerülgettük a szigeti tömeget (mi lesz itt, ha tényleg elkezdik felújítani a futókört). Simán hoztuk a szintidőt, de ettől a szorongásom nem múlt el, és mint a rajtban kiderült, Markyé sem.

Előadás

A verseny napján másfél órával a rajt előtt már ott vigyorgunk a Szigeten. Jó, még nem lufival, de a feliratos pólóban. Mondjuk ettől nem lesz rövidebb a ToiToi előtti sor, de kicsit olyan érzés, mint egy fesztivál negyedik színpadán fellépni. Nem te vagy a sztár, de felfigyelnek rád.

Mi álltunk be elsőként a rajtzónába. Na, itt kezdődik a fellépés. Úgy csinálunk, mint a nagyok! Futunk egy két sprintet, a lufi röpül mögöttünk. Mozgunk, melegen tartjuk magunkat. Látjuk, hogy néhány ember már figyel minket. Aztán elkezdenek szivárogni a futók. Először csak az ismerősök kérdezgetnek, aztán az ismeretlenek is. Türelmesen daráljuk ugyanazokat a válaszokat: igen, egyenletesen fogunk futni, igen, lesz a frissítésre idő, nem fogjuk az elejét elfutni, igen, a gyorsabbak is kezdhetnek velünk.

Sugározzuk a magabiztosságot, a szorongást kidobtuk a korlátokon túlra. Csak így vagyunk hihetőek, de én látom Markyn is, és szerintem ő is látja rajtam, hogy ez színészet. Nekünk feladatunk van, amit meg kell oldani. Valószínűleg menni fog, de a függönyt csak most húzzák fel. És a rajtpisztoly eldördülésével kezdődik az előadás.

Nekem ez már a könnyebb része, mert csak futni kell. Persze nézegetni is kell, hogy ne fussunk se túl lassan, se túl gyorsan, de ez nagyjából az első 3-4 kilométer. Utána beállunk, mint szög a falba és nyomjuk szépen ritmusosan. 10 kilinél elkezd fáradni a társaság. Érzed, hallod, szagolod. Látni nem látod, mert mögötted vannak. Fel kell dobni őket! Ha már eddig jöttek velünk, hisznek is bennünk, úgyhogy már csak rá kell venni őket hogy jól érezzék magukat. Beszélünk, persze leginkább monológokat mondunk, mert akiknek beszélünk, nem is szabad, hogy válaszoljanak.

Poénkodunk. Persze csak reméljük, hogy meg is értik a vicceket. Próbáljuk a nézőket rávenni a szurkolásra. És futunk rendületlenül, kilométerenként bemondva mennyi is volt az utolsó. A frissítők előtt fékezünk ("FRISSÍTÉS KÖVETKEZIK!" felkiáltással), szinte sétáig lassítjuk a kocogást, kikocogjuk az asztalokat, a végén még egy kis várakozás és "FELVESSZÜK A TEMPÓT" kiáltással folytatjuk tovább.

Úthibákat, macskakövet, emelkedőket mind-mind bemondjuk, nem azért, mintha ők nem vennék észre, de jól esik a figyelem ilyenkor. És mi úgy érezzük, ez a dolgunk. Az iramfutók előadása nagyjából a vége előtt 2 kilométerrel véget ér. Itt már csak a jutalom van hátra. Innen fejben is csak olyan örömfutás, mintha neked is ez lenne a PB-d, mintha te is csak egy lennél a veled végig küzdők közül. 19 km-nél biztatod a mögötted futókat: menjetek, javítsátok minél többel meg a saját rekordotokat!

Taps

Az első visszajelzést itt kapjuk a futóktól. Van aki "Köszi!" felkiáltással begyújtja a rakétákat, van, aki azt mondja: még maradok, nem akarom elfutni a végét sem, de olyan is van, aki azt mondja: ez annyira jó volt veletek, hogy a végét is veletek szeretném megcsinálni. Ez az első taps. A második a célban a sok köszönet. A többi aztán jön folyamatosan, a lassabbaktól és a gyorsabbaktól: "köszi, mert jó igazodási pont voltatok", a Péteratitól, aztán azoktól, akik most még nem tudták megcsinálni: "Jövőre is ti lesztek?!"

Meghajlás: no, az nincs. Legközelebb ugyanígy fogok izgulni, öregebb lettem egy évvel. Vajon menni fog? De azt hiszem, nagyon megéri, mert önzetlenül adhatunk a többieknek. Futást? Élményt? Eredményt? Valamit.

Ezek után egy kérdésem van: Te lennél iramfutó?

(a képeket köszönjük szépen Strémen Juditnak, Papp F. Ferencnek és Máthé Zoltánnak)

14 komment

Címkék: közösség verseny amatőrök félmaraton vivicitta

Maratonman eredmények

2014.04.21. 16:11 angelday

Néhány Futóblog-releváns érdekesség tegnapról: DaMartian harmadik helyen a balatonfüredi Maratonman-en Personal Best-et futva 3 óra 8 perc 50 másodperces eredménnyel. Még interjúra is jó volt a végén!

DK is remek eredménnyel fejezte be, 3 óra 32 perc 53 mp kellett neki a teljesítéshez:

DK blogposztot is írt a versenyről, ebből:

Nem tudom mi van a levegőben Maratonfüreden, de nagyon sok PB született. DaMartian, Azilinha, Tóth Gergő is fantasztikus időt futott. Pedig alattomos egy pálya ez. 90 méter szintkülönbség van benne, ami pont 90 méterrel több, mint amit az embernek van kedve leküzdeni egy maratonon. Az első felében még nem annyira veszi észre az ember, de az utolsó körben már hegyként emelkedik a futók elé a Tihany felé tartó bicikliúton. 

Gratulálunk mindenkinek!

De nem tudom nem iderakni DK Vivicittá befutóképét, ami egy az egyben tökéletes alkotás. :-)

4 komment

Címkék: eredmények azilinha DK DaMartian maratonman

Időközben Japánban ...

2014.04.18. 09:57 angelday

Szólj hozzá!

Címkék: vicc japán animgif

Szitó Ervin – A férfi, aki kihagyta a maratont

2014.04.17. 12:50 Szuflavéder

Néhány éve követem az ultrafutókat. Nem tudom milyen az élet a maratonon túl, de szájtátva olvasom ultra és a terepultra beszámolókat. Szitó Ervinnel, a 2012/2013-ban volt válogatott ultrafutónkkal beszélgettem, aki mesélt a kezdetekről, a soron következő nagy próbatételéről és a tavalyi floridai 100 km-es versenyéről is.

Miután elkezdtem futni, pár hónap után 2000-ben úgy döntöttem, hogy lefutom a Pécs-Harkányt (25 km). Előtte nem futtottam ennyire sokat, de itt végleg kedvet kaptam a hosszabb futásokhoz. Mellette volt egy kis kerékpározás is, de akkor még csak heti 25-30 km-eket futottam. A következő lépcső, a maratoni táv teljesítése nekem kimaradt, mivel Tamás Zsolt meghívására egy 100 km-es jótékonysági futáson vettem részt. (Sok pénzt gyűjtöttünk jó célokra.) Ez volt az első ultrám (Bonyhád-Pécs-Harkány-Pécs), melyet azóta is életem legnagyobb élményeként tartok számon. Természetesen az Ironman következett néhányszor, majd az ultrafutás lett a fókusz. Az UB-t háromszor, illetve több 24 órás versenyt is teljesítettem. (PB: 181 km)

2012-ben februárban a finnországi Endurance 24 órás futást egy 390 méteres fedett körpályán rendezték, a 18-20 fokban 319 kört futott (124 km).

2012 szeptemberében válogatott színekben ő is indult a 24 órás katowicei VB-n, ahol 160 km-t teljesítve a 118. helyen végzett.

Vincsi (beceneve) sokadszor, idén is amerikában kezdi a versenyszezont. Május 17-én floridában rendezik a Keys100 névre keresztelt 100 MÉRFÖLDES versenyt. Ebben az időszakban ott már nagyon meleg van és az ottani szubtrópusi éghajlatra nálunk nem is lehet igazán felkészülni.

A versenyen két amerikában és egy Londonban élő magyarral indulunk. Lesi Menyhért szintén 100 mérföldön, Nagy Katalin (a tavalyi győztes, helyi kedvenc) pedig 50 mérföldön áll majd rajthoz. Lesi Zoltán, Menyhért testvére, Londonból csatlakozik majd hozzánk, így négyen indulunk magyarok. Velem jön egy barátom Pap Andor, aki a segítőm lesz az idei fő versenyemen. Két év kihagyás után októberben a másik nagy versenyem a Bécs-Budapest lesz.

Vincsi idén is indult a Pécs-Harkányon, de most hosszú melegítést tervezett. Hidason lakik, és a verseny reggelén futva ment Pécsre, hogy teljesítse a versenyt. 61 km-t futott aznap, összesen 5 óra 31 perc alatt:

Tavaly a floridai Palm100 elnevezésű 100 km-es versenyen indult, 31 fokban, és 90 %-kos páratartalomban, végig a tengerparton.

(Idén is 100 lesz – csak éppen mérföldben.) Tavaly végigkövettem a felkészülését, kiutazását és a versenyzését. Az ő beszámolója következik:

Már a reggeli indulásnál hiányérzetem volt. Kiderült, hogy a chip a szállodában maradt. Visszamenni már nem volt időnk, de szerencsére adtak egy másikat. A rajt előtt 15 perccel érkeztünk meg, így nem volt sok időnk. Gyors fotó, fogadalmak, és elrajtolt a mezőny.

A rajt után úgy gondoltam, hogy a várható 31 fok és a 90%-kos páratartalom miatt a tervezettnél is óvatosabb leszek.

Ennek tükrében 6 perces ezrekkel kezdtem, ami nem gyors, de itt elég volt az is. A célom elsősorban a verseny sikeres befejezése volt, a helyezés másodlagos. Az ottani szubtrópusi idő teljesen más, mint az otthoni nyári meleg. Itt megadják, hogy hány fok van, és a végén, hogy mennyinek érzed. A frissítés itt nem játék! Amit megittam, azonnal lefolyt a testemen, így a hűtés teljesen más, szinte nincs is. Szerencsére a kísérőink és a frissítők gondoskodtak sok jégről és megfelelő kalóriáról.

Az első 20-25 kilométer nagyon rosszul esett, gyomorproblémákkal futottam és nem akart rendbe jönni. 35 km-nél állt helyre a rend és jól esett a futás. Gyönyörködtem a leírhatatlanul csodás tájban. A verseny végig az Atlanti Óceán partján haladt, luxusvillák, hajók, jachtok... Felfoghatatlan, hogy hogyan élnek itt emberek. 50 kilométernél fordultunk, amit már nagyon vártam. Ez új erőt adott. Szénné égett bőrrel haladtam tovább, mert a 20 faktoros naptej is kevésnek bizonyult. Később 50-esre váltottam. Egy 11 km-es káprázatos tengeri szakaszon futottunk át, balra az Atlanti óceán és jobbra a mexikói öböl. Azt hittem álmodom...

Szépen haladtam, jegeltem, ittam, ettem (csak folyékonyat), kipróbálhattam egy számomra új táplálékkiegészítőt, ami nagyon bevált. A verseny teljes ideje alatt azt ittam, így a gyomrom nem rosszalkodott. 90 kilométerig minden rendben volt, de akkorra már teljesen megfőttem és éreztem, hogy hamarosan végem. De valahogy még le kellett küzdenem a hátralévő 10 kilométert, ami ilyenkor egy maratoninak tűnik. Az utolsó egy kilométer óriási volt, rengeteg ember szurkolt a pálya mentén, mindenki szólt hozzám egy-két jó szót. Végül eljött a nagy pillanat, megláttam a célkaput és egészen más állapotba kerültem – leírhatatlan. Könnyem sem maradt már... teljesen kiszáradtam.

Szerencsére végig motivált maradtam, és arra gondoltam, hogy itthonról sokan vannak velem, ez hatalmas erőt adott. Úgy érzem, hogy ezen a versenyen a végletekig próbára tettem az akaraterőmet. Nem is a távra, inkább az iszonyatos melegre gondolok. De megérte. Érem, oklevél és a hatalmas érzés!! 32 induló volt és 19-en értünk célba. Abszolútban hatodik, a férfiak közt pedig harmadik lettem. Emelem kalapom a három lány előtt, akik megelőztek.

Vincsi családja Hidason különleges hobbijáról ismert. Házi mézeskalácsokat készítenek rendelésre. Vincsi édesanyja a mester, Ervin saját magát csak segédmunkásnak hívja. Az ultraversenyekre mindig visz magával legalább két kilónyit a finom sütikből, persze a futótársak örömére. :)

3 komment

Címkék: verseny beszámoló bemutatkozó ultrafutás futóprofil futóprofilok Palm100

Vienna City Marathon

2014.04.16. 10:11 SeSam

A bécsi volt az ötödik maratonom, sorrendben az eddigiek:

• 2011 Spar Budapest: első maraton, fűtött a lelkesedés, sikerült elérni a megcélzott 4 óra alatti időt
• 2012 Spar Budapest: szerettem volna javítani, de elfutottam az elejét, első találkozás az elsavasodással
• 2013 Maratonman Balatonfüred: jobb felkészüléssel csak a végén sikerült fejreállni, de így is egyéni csúcs
• 2013 Spar Budapest: sérülés után, szinte teljesen felkészületlenül, sokkal hamarabb beütött a krach, eddigi legrosszabb idő

Erre a maratonra viszont készültem. Szuflavéder segített edzéstervvel, a folyamatról pedig lehetett is tájékozódni itt, itt meg itt. Szombat reggel úgy ültem fel a RailJetre, hogy ha nem is jön össze a tervezett idő, nagy bukásra nem számítok.

Pedig amúgy ez a felkészülés dolog nem olyan ám, mint a filmekben, hogy egyperces montázs, amiben SeSam grandiózus zenei aláfestéssel elszánt tekintettel fut, aztán felvirrad a verseny napja. Inkább ilyen:

Volt mindenféle akadály, síeléstől kezdve a hosszú futást megakadályozó hétvégi programon át az enyhe megfázásig. Két héttel a verseny előtt még az allergiám is kitört a jó időnek köszönhetően kivirágzott növényzetnek hála. Nem is tudtam a terv minden pontját teljesíteni.

12-én ez már mindegy volt, onnantól az előttem lévő feladatra kellett koncentrálni. Az osztrákok egy huszárvágással megoldották az utolsó pillanatban a verseny előtt rajtcsomagot felvenni próbálók problémáját, és nemes egyszerűséggel csak szombat este hétig engedték a rajtszámok átvételét a Wiener Messe D csarnokában. Ahogy a verseny többi részére is, erre is a tökéletes szervezés volt jellemző. Egyvalamit nem vettem csak számításba: a rajtszámhoz nem mellékeltek biztosítótűket. Később rájöttem, hogy azért, mert a versenyzők nagy része nem lyuggatta szét tűkkel a felsőjét, hanem rajtszámtartó céleszközzel jelentek meg, amihez egyébként előregyártott perforáció is volt a papíron. Na, nekem ilyen nem volt. Végül a szállásadóm mentette meg a helyzetet szétszerelt jelvényekből kioperált biztosítótűkkel. (Tanulság: kell egy rajtszámtartó.)

Nem lacafacáztak a kilenc órás starttal, kicsit korai is volt az én bioritmusomnak. Nem volt egyértelmű, hogy mennyire megelszik fel az idő később, úgyhogy a hosszú futónadrág mellett döltöttem, amihez a Futóblogos felsőt húztam fel, feltűrt ujjakkal.

Amúgy a reggeli hidegre a rendezők is gondoltak, és mivel a rajt és a cél más helyen voltak, külön erre a célra kapott minden futó egy zsákot, amibe bepakolhatta a verseny előtt levetett ruháit, amit aztán átszállítottak a befutóhoz. A teherautókba felcímkézve, rajtszám szerint rendezve kerültek be a zsákok, vérprofi szervezettséggel.

A pálya a Donaustadt negyedből indult a Venna International Centre mellől, majd rögtön átfutottunk a Duna másik oldalára a Reichsbrücken keresztül. Onnna fordultunk be a Praterbe, vissza a Donaukanal partján, kicsit a Ringen, majd elfutottunk egészen Schönbrunnig. A visszaút a Mariahilfer Strassen vezetett, megcsodálhattuk a Parlamentsgebäudet, a Friedensbrücken át pedig megint átszeltük a Donaukanalt, és újra a Prater Hauptallee fasora következett, jó hosszan, fordítóval a végén. A cél pedig a Heldenplatz közepén volt gyönyörű környezetben.

Elképesztően tetszett az útvonal: rengeteg zöldterületen futottunk át, a városban pedig egy csomó látványosságot sikerült érinteni. Szignifinkáns szintkülönbség sincs, az emelkedők is nagyon lankásak, ellenben Schönbrunn után volt egy-két nagyon kellemes lejtő. Nem volt sok ismétlés sem, ami szituációtól függetlenül lélekölő tud lenni, és könyörtelenül lezártak mindent nekünk. Szó sem volt például olyanról, mint Budapesten, hogy a Hungária körút egyik felén futunk, a másikon meg füstölnek mellettünk az autók, buszok. Igazából nem is emlékszem járművekre nagyon, csak a kordonokra és a szurkolókra. Az egyidőben itthon rendezett Vivicitta útvonaláról pedig, amikor egy kollégám megosztását néztem, azt hittem, GPS hiba, hogy csak egy csík a Duna partján.

A rajt előtt még beszélgettem kicsit, aztán csak a szirénára ocsúdtam kilenckor. A mókázáson kevésbé volt hagsúly a rajtnál, semmi visszaszámlálás vagy taps. Volt ellenben hat előre meghatározott zóna idő szerint, és három hullámban indították a futókat hogy elkerüljék a tumultust. Én a második hullám elején voltam, és valóban messze nem kellett annyit előzgetni, mint Budapesten. A verseny komolyságát az is érzékelteti, hogy a kétszer háromsávos Reichsbrücket, Bécs legforgalmasabb hídját, simán lezárták miattunk.

Rögtön a rajtnál szívtam a Nike+ appal, mert épp előtte frissítette magát, és indításkor az újdonságokat bemutató képernyővel nyitott. Szerencsére épp sikerült kibányászni a telefont a tokból, becsukni a hülye ablakot, és elindítani a mérést. Akartam volna Facebookos szurkolást is, de egyrészt a frissítés szétkötötte a Facebookot, másrészt amúgy sem nagyon volt adatforgalom a rajtnál. Kíváncsi vagyok, melyik verseny tudja először megoldani, hogy az összegyűlt futók és szurkolók tömege ellenére ne haljon le a mobilhálózat.

A másik problémám az volt, hogy nem találtam iramfutókat. Később tudtam meg, hogy volt egy 3:30’-as tábla, végig mögöttem. Erről viszont sem a weboldal, sem az információs könyvecske nem tájékoztatott. Kénytelen voltam a telefont nézegetni, és saját magam beállítani a tempót. A rajt utáni tömegben kissé fölé mentem az öt percnek, utána túl gyors lettem, majd nagyjából sikerült beállni 4’50”/km-es tempóra. Sajnos a Nike+ GPS a frissítés utáni szokásos pontatlanságban kezdett szenvedni, és egyre korábban mondta a kilométereket a táblákhoz képest. Maradt az, hogy mindig ránéztem a kilométerjelzőknél, és fejszámoltam.

Nagyjából tíz kilométer után tűnt fel, hogy ezt az igénybevételt (Nike+ GPS, Spotify) nem fogja végig bírni az akku, úgyhogy lekapcsoltam a képernyőt. Innentől viszont nem volt pontos sebességinformációm. Azon igyekeztem, hogy a kilométerenként beolvasott 4’47”/km körüli átlagot tartsam. Egyértelművé vált, hogy az ilyen szenvedések elkerülésére muszáj lesz egy óra, amire elég rápillantani.

Igyekeztem keresni hasonló sebességgel futó embereket, velük haladni amíg nekem megfelelő tempóban mentek. Úgy éreztem, jól tudom tartani a tervet, nem volt kifullasztóan fárasztó az iram. A tizenkilencedik kilométer körül épp egy nőt követtem, aki érzésre egyre gyorsabb lett, ami gyanússá kezdett válni, úgyhogy megpróbáltam rálesni a rajtszámára. Be is igazolódott a sejtésem, egy félmaratonistát választottam iramfutónak, aki a célhoz közel hajrázott.

A féltávnál lévő frissítőponton ettem egy darab banánt. Addig csak isot fogyasztottam, ami ízre inkább fele-fele oldat volt vízzel, mint tiszta Powerade. Úgy becsültem, legalább kétperces előnyöm van a tervezett időhöz képest, és nem fáradtam irreálisan.

A félmaratonosok befutása után sokat ritkult a mezőny. Kicsit megélénkült a szél, cserébe volt néhány kellemes lejtő. Szerintem ezeknek is köszönhető, hogy valanennyit még gyorsultam is. Vártam, hogy kezd majd beütni valami fal, de csak nem jött. Igyekeztem tartani a tempót, inkább előzgettem is, és örültem, amikor a shuffle valami ütősebb számot választott be. A Praterbe visszatérés előtt például az Eye Of The Tiger egészen feldobott.

A Hauptallee viszont másodjára már elég lelombozónak bizonyult: nyílegyenes út, ameddig a szem ellát, tele futóval. Ráadásul szemben nem elég, hogy lehetett látni a 35-ös, 36-os táblákat (mi ekkor voltunk 31-nél), de még egy nagyon kecsegtető frissítőpont is volt odaát. Volt viszont legalább miért futni, és úgy matekoztam, a 35 már nagyon a vége, jól állok, meglesz ez. A frissítőponton ráadásul nem csak kóla volt, ami – mivel szőlőcukrot sehol nem osztottak – csodát tett, utána még gélt is lehetett kapni egy különálló szponzor-standnál. (Sosem szállítok magammal egy fél éléskamrányi anyagot, azt eszem-iszom amit a frissítőpontokon adnak.)

Az időnként csepergő eső a szemetelésből egyedül itt váltott át rendes komoly esőbe. Annyira nem zavart, mint gondoltam, inkább jólesett egy kis hűtés. Egyedül az volt a kellemetlen, hogy összeáztatta a futóruhát, ami ettől nehezebb lett, és jobban dörzsölt. A nedves aszfalt sem volt annyira ideális, főleg a frissítőpontoknál szétdobált majd széttaposott banánokkal kellett vigyázni.

37-nél úgy döntöttem, visszakapcsolom a képernyőt. Az akku rendben lévőnek tűnt a hátralévő öt kilométerre. Rövid fejszámolás után megrémültem: a 37-es táblánál voltam 3 óránál. Maradt tehát harminc perc. Ötperces kilométereket kellene menni, és fáradtam már, lassúnak, nehézkesnek éreztem a mozgásom. Csak lassan esett le, hogy fordítva néztem azt a szorzatot, 5 kilométerre 30 perc az még 6’/km-es tempóval is megvan.

Ez teljesen belelkesített, viszont nem akartam elrontani. Egy szigetkörnyi táv van még, és nem szabad, hogy itt elfussam, ez járt a fejemben. Az utolsó két kilométerre is jöhet olyan elsavasodás, hogy kúszva sem fogok tudni beérni. Úgyhogy gyakran nézegettem a telefont, a frissítőpontoknál pedig inkább sétálva ittam az isot.

39 után nem sokkal éreztem az első dupla vádligörcsöt. Még fogtam a tempón, az utolsó két kilométer, ha darabonként hatpercesek is, az se baj. Már a Ringen voltunk megint, ahol az amúgy rossz idő ellenére voltak szurkolók is, még ha nem is annyira hangosak és lelkesek, mint itthon megszoktam. (A Bátortáboros lányokat például még senki sem überelte.) Itt már tudtam, hogy teljesítettem a tervet, akármi lesz. 41-nél még ránéztem az órára, hétperces kilométer is belefér, nyugalom.

A befutó utolsó kétszáz méteres egyenesében megpróbáltam utoljára rákapcsolni, de rögtön éreztem a merevedő-tiltakozó izmokat, úgyhogy nem vittem túlzásba.

És ennyi.

Befutás, öröm-boldogság. Érem- és célcsomag-átvétel közben éreztem, hogy ezt sikerült kimaxolni, nem maradt bennem kihasználatlan energia. Nagyon gyorsan megvolt a hivatalos idő a dedikált VCM mobilos alkalmazásban: 3:27'49". A weboldal ezt később egy másodperccel meg is javította.

Számokban a fentiek a következőképp néznek ki: Az első félmaraton 1:42’20” lett, a második 1:45’27”. 5 kilométerenként volt részidőmérő szőnyeg, amiből szép grafikont rajzolt a weboldal. (Amúgy futás közben az okostelefonos alkalmazásokkal és SMS-ben is lehetett követni a futókat.) Az y tengely az előző mért ponttól számított időt mutatja; a célidőhöz 25 perces szakaszokra volt szükség.

Útközben láttam sokféle táblát, végül ezt választottam a befutó Tweethez: Der Schmerz geht der Stolz bleibt. (Látható, hogy végül 600 métert pakolt rá az app a valós távra.)

Zárásnak pedig álljon itt Szuflavéder gratuláló emailjének második sora:

Tudom, hogy a három óra lesz a következő terv! Ahhoz már melózni is kell :)

8 komment

Címkék: verseny beszámoló maraton Bécs SeSam VCM

Utolsó Mátrabérc 7 óra 58, és mennyi lesz az idei ... ?

2014.04.15. 08:18 szasza75

(A posztot a párom, Judit írta. Üdv, Norbi)

Készült valamiféle időterv, amely során abból indultam ki, hogy az utolsó futott bércen noha 7 óra 58 lett az időm, de 58,5 km körül volt a táv. Számításaink szerint ebből olyan 7:42 körüli klasszikus táv jött volna ki.

Annak nem volt komoly valószínűsége, hogy rosszabb időt menjek, mint utoljára: az elvégzett edzésmunka, a javuló tempó és érzetek azt sugallták, hogy akár 7:30 körül is lehet realitása ennek a futásnak, ha nagyon összejön minden, még akár 7:20 környékén is befejezhetem.

Norbival átbeszéltük az egyes szakaszokra fordítandó időt: Sirok-Kékes 2:45-50, Galyatető 4:10-4:20, Mátrakeresztes 5:30, végül a cél 7:30. Ez egy körülbelüli terv volt, úgy gondoltam, hogy Kékes után tudok ennél valamivel gyorsabban is haladni. A depót és Barnus felügyeletét végül Norbi vállalta. A cipő, amelyben futottam egy aszfaltos Nike Vomero volt. Amióta futok, sőt, amióta terepen futok a legjobb cipő, pedig már sokat kipróbáltam aszfaltos és terepes verziókban is. A második párat koptatom belőle.

Igyekeztem elől lenni a rajt pillanataiban. Az új rajthelyszínnek köszönhetően az erdőben kezdtünk, szűk ösvényen, ahol nem volt nagyon lehetőség a meginduló tömeget könnyedén előzni. Furcsa ez a Mátrabérc, mert az embernek olyan érzése van a rajtot követően, mintha vágtázna körülötte mindenki (még a túrázók is), pedig hát egyáltalán nem az a klasszikus gyors pálya.

Magamon is hamar érzékeltem és láttam, hogy erősen kezdek. A pulzusom megindult felfelé, én pedig igyekeztem, mondjuk haladósan kocogni a kezdeti lankás szakaszokon. Hiába indultam negyedszerre, menet közben a részidők, nagyon nem mondtak semmit. Oroszlánvárra olyan 1:20 környékén (talán picit beljebb) értem, egyedül a Kékes alatt nem sokkal láttam, hogy gyorsabban haladok, mint a terv.

"Pulzus magas, tempó jó, sokat birok felfelé kocogni, energetikailag jól vagyok, nem fázom, nincs melegem" – pipálgattam folyamatosan a képzeletbeli check list-emet.

Kékestetőre 2:37 alatt értem fel. Lehet, hogy tökre elfutottam az egészet és 8:30 alatt fogok bevánszorogni a célba – gondoltam. De az az igazság, hogy nem igen jellemző ez rám, a magas versenypulzust pedig jól tolerálom, terhesség-szülés ide vagy oda, ez nem változott.

Norbitól hallom, hogy ez eddig 7 órás idő. Amikor ezt kimondta, tovább bizsereg a lábam, meg talán csapok még egy picit a lovak közé, igaz itt pont lejtmenet volt, lehetett is vágtázni. Túrásokat kerülgettem innen, az ágasvári lejtő aljáig viszonylag sokat, de előzékenyen álltak félre majd mindig.

Galyatetőre 3:50 környékén értem fel. Barnus épp aludt, rápillantottam egy cseppet. Kóla, ropi, banán, s robogtam tovább. Norbi persze nem felejtette el mondani, hogy még mindig tartom a 7-es célidőt. :) Jött a legfutósabb szakasz. Mátrakeresztesig kb. 12 km, benne egy komolyabb hupli, Ágasvár.

Nagyon gyorsan jöttek és mentek az egyes szakaszok. Soha nem futottam még ilyen tempóban, szerintem még résztávot sem ezen az útvonalon. Keresztes előtt éreztem, hogy valami rendes kaját kéne enni. Valahogy vacakolt a gyomrom. Nem volt baj még, de nem kívántam sem a gélt, sem más édes cuccot, ami nálam volt, éreztem, hogy fogy az energiám, üresedik a bendőm.

A Diós patak mentén a gyors haladás során egy pici görcs-szerűség volt a jobb hajlítómnál. Éppen nem rántotta még be, de szükségem volt magnéziumra. Keresztesen tehát magnézium, kóla, izotöltés, plusz vittem egy kis kulacs vizet, banánt és egy zsömlét is felkaptam. Kicsit talán hektikus voltam itt, talán már fáradt is. Norbi még mindig a 7-es számot mantrázta a fülembe. Barnus édes volt, helyben futott, így mutatta, hogy pontosan érti, mit csinálok – én alig.

1 liter folyadékkal indultam neki a Muzslának, nem mertem kevesebbel. Meleg volt már. Viszont a zsákot hirtelen marha nehéznek éreztem a plusz súllyal. 5:20-kor indultam tovább a pontról. Nem igen hittem, hogy 1 óra 40 perc elég lesz a hátralévő hosszú szakaszra és vele a 7 órás időre.

Kezdetben a kajálással foglalkoztam. A zsömle hülyeség volt, le sem tudtam nyelni, hamar elraktam. Előkerült a banán, ami viszont jól csúszott. Lassan-lassan összeállt újra a mozgásom. A kajálás, pakolászás elterelte a figyelmem a haladásról. Innen már csak folyadékot vettem magamhoz. Még mindig találtam olyan emelkedőt, amelyen inkább futottam. Fogalmam sincs, mennyit hozhatott ez az időmön, de ekkor már konokul hajtottam azt a nyavalyás 7 órát. Túl közel volt, de még mindig hitetlenkedtem, hogy meglehet.

Azon gondolkodtam, milyen "rossz" lesz majd, ha mondjuk 7:01-et megyek, akkor inkább legyen 7:06 vagy 7:10. A Muzsla tetőn találkoztam Gergővel. Csatlakozott hozzám, hamar összeállt ismét a futómozgás. Éreztem már minden tagomat, de hajtott a vágy, meg már egyébként is jó lett volna leülni, látni Barnust, hálálkodni Norbinak.

Hosszú ez a szakasz, nekem itt mindig olyan "soha nincs vége" érzésem van. Minden kanyar után vártam, hogy kiérjünk a csupasz hegyoldalra és végre leguruljunk a Diós patakhoz. Nagy sokára végre eljött. Balázs ismerős beszédét hallottam a hátam mögött. Megdicsért a 7:30-as menetidős kilátásért, mire kiigazítom, hogy jelenleg még 6:48-nál járok, tán már csak nem tart addig.

Kikecmeregtem a patakmederből, néhány métert sétálva tettem meg, ittam néhány nagy kortyot. Innen vágtáznom kell. Balázs is buzdított, hogy meg lehet a 7 óra. Nem hittem, de képtelen voltam elengedni. Kényelmetlen keréknyomok között kellett lavírozni a poros földúton. 4:40-4:50 körüli tempókat mutatott az órám. Egy jobbos kanyarnál valami miatt balra indultam, de még idejében korrigáltam, Gergő is szólt a hátam mögül, meg aztán láttam is az előttem futót és a szalagot.

Percenként lestem az órám. 6 óra 56-kor értem el az aszfaltot, 6:57 volt az első szurkolók az iskola sarkában, majd az iskola kapujában egy túrás sporttárs félreállt, elszánt tekintetemet látva maga elé engedett, 6:58 csekkolok az iskola előterében, s végre nyomom a stop gombot. 6 óra 58 perc! Egyszerűen hihetetlen! Nem tudom leírni most azt, amit akkor éreztem. MEGVAN!! Egy pillanatig sem voltam képes elhinni ez alatt a szűk hét óra alatt. Voltak elvárásaim saját magammal szemben, de ez a futás minden várakozásomat felülmúlta.

14 komment

Címkék: szint trail Mátrabérc Mátrabérc-Trail TVJ

Kalandjaim egy trail versenyen

2014.04.14. 14:08 angelday

1972. szeptember 15-én Svédországban Göteborgból felszállt egy Douglas DC-9 típusú gép stockholmi uticéllal. A felszállást követő ötödik percben három felfegyverkezett horvát usztasa eltérítette a gépet és kényszerleszállást követeltek Malmö akkori repterén, a Bulltofta reptéren. A követelésük 500 ezer svéd korona és hét társuk szabadon engedése volt.

Érdekes módon a svédek a túszokért cserébe odaadták a foglyokat, sőt, pénz is előkerült, mert a maradék túszt nem akarták elengedni. Végül ottmaradt a pénz a kifutópályán, a terroristák pedig Spanyolországba jutottak, ahol menedéket kértek. Az akkoriban Franco diktatúrát élő spanyolok nem adták ki őket a svédeknek, maguk akarták a tárgyalást lefolytatni. Az egyik eredeti fogolyként kiszabadult, gyilkossággal vádolt elkövető végül Paraguayba menekült, ahol testőrként sikerült elhelyezkednie, sőt, egy másik identitással még Amerikába is eljutott. Ott végül elfogták és 1979-ben kiadták a svédeknek.

A Bulltofta repteret végül felszámolták és átköltöztették az operációt a Sturup reptérre. A Bulltofta megmaradt egy parknak és rekreációs központnak. Itt, a Bulltoftán rendezik a Bulltofta Brutal trail versenyt is, ahol 4,4 km-es körökből kell teljesíteni hármat. Egy 13 km-es verseny nem tűnt rossz eseménynek így április elején, elmentem.

A családias hangulatú klubház körül már gyülekeztek futócuccban a fiatalok. Ahogy néztem huszas- harmincas éveiben járó emberek jöttek el, nagyjából 50-70 ember között. Határozottan úgy vettem észre, hogy a téli futóruházatom teljesen konform a többiekével, mindenkin cicanadrág, thermo felső, széldzseki, futócipő. Ekkor még úgy gondoltam, hogy jó helyen vagyok, jó időben.

A tavaszi időjárás igen hamar elromlott. A start előtt 5 perccel az egyetlen frissítőpont sátra alá kényszerültünk bemászni, akkora szélorkán és eső zuhant le. (Volt, aki ilyenkor is melegített.) Ettől függetlenül a rendezőket ez a körülmény egyáltalán nem érdekelte, vártak pár percet, aztán gyerünk.

Taktikusan az utolsók között indultam el, gondoltam, majd kényelmesen megyek. Néhány száz méter után egyből élesen balra be és konkrétan az erdő viszonylag alacsonyan levő tüskés, indás bokrai között ment az útvonal. A víz teljesen szétáztatta a talajon levő rönköket, földből kiálló cserjéket, életveszély volt a séta is, nem hogy a futás. Az első komolyabb erdőből kiérve az órámra pillantottam: 800 méter. Na, mondom, ez jó lesz.

Néhány száz méter sík után megint be az erdőbe, itt már bejött egy kis szintes rész is a változatosság kedvéért, és a bokrok, cserjék mellé a sáros domboldal is újabb kihívást jelentett. Hozzá nem értőként konkrétan a továbbjutás is nehézkes volt, határozottan az volt az érzésem, hogy a Barkley ultrán vagyok!

A neheze csak ez után következett. Mire kijutottunk erről a nyerges részről, az idő kitisztult, de sajnos teljesen felázott minden. Jött egy sárban dagonya szakasz, amit eleinte még próbáltam kikerülni, aztán rájöttem, hogy esélytelen, bele kellett gázolni. A domboldalt és bokrokat, a fel és le haladást már meg sem említem. Itt értünk fel egy síkra, ahol végre "szárazon" lehetett haladni. Le is előztem a végén néhány embert, az erdőben erre nem volt esély.

Lenn a pálya egy híd alatt (igen, alatt) folytatódott, sőt, sajnos kb. 100 méteren jéghideg térdig érő vízben kellett haladni. Egy középkorú svéd nő a kb. 10 éves lányával haladt előttem, bevágták magukat a vízbe. Azt gondoltam magamban, hogy ennek a fele se tréfa és én is belevágtam magam. A víz után a nyílt terepen leelőztem őket, aztán az erdőben még egy-két lemaradót. Jött egy fakerítés és a mellé álló sárga inges gondoskodott arról, hogy mindenki alatta közlekedjen át – a csalánban. Jól meg is csípte a kezemet és a tüskés bokrok után teljesen mindegy volt, hogy a számítógépes munkától formálódott zongoraujjaim mit kapnak.

Itt volt a pont, ahol eltévedtem és némi kerülővel jutottam vissza a pályára. A szemem sarkából láttam, hogy egy sziklásabb részből maradtam ki. Jött még egy kis erdő és áthatolhatatlannak tűnő cserjeszint, ahol, nem viccelek, Jackass stílusban üvöltve törtem át a tisztásra, ahol jött a frissítőpont, azaz a második kör eleje.

Azonnal kiálltam, jeleztem a szervezőknek, hogy fasza volt, de én léptem haza átöltözni. A kört rendesen végigcsináltam, két férfit és nyolc nőt sikerül leelőznöm. Az órám 4400 métert mért, ezt 37 perc 45 másodperc alatt tettem meg. Persze nem vagyok rá büszke, hogy a harmadánál kiálltam, de nekem pontosan elég volt ebből a típusú élményből ennyi, illetve azt se felejtse el senki, hogy a téli futócuccaimat saját pénzemből vásároltam meg annak idején két éve, és nem volt olcsó, szóval én inkább mégis vigyáznék rájuk. :-)

12 komment

Címkék: beszámoló trail Bulltofta

SeSam szállít

2014.04.13. 14:59 angelday

Twitterre rakta ki ezt a képet, beszámoló reméljük hamarosan. :)

3 komment

Címkék: eredmény maratoni SeSam

Szélmaraton? Alles Walzer!

2014.04.12. 09:24 SeSam

Három hete nyomtattam ki a regisztrációs visszaigazolást. Holnap pikk-pakk a rajtvonalon fogom magam találni.

Közben persze folyamatosan az jár az agyamban, vajon hol tartok a felkészüléssel. Több-kevesebb sikerrel igyekszem teljesíteni az edzéstervben foglaltakat. Az ünnepi hétvégén például egy 25 kilométeres hosszú volt kiírva, 4’45”-4’50”-es iramban. Talán még emlékeztek, azon a hétvégén volt az orkánerejű száz kilométeres szél Budapesten. Már az indulásnál látszott, hogy ezt a tempót nem fogom tudni tartani. A Margitsziget budai oldalán, amikor csak úgy tudtam a pályán maradni, ha 45 fokban rádőltem a szélirányra, majdnem fel is adtam az egészet. Aztán szólt az app, hogy még gyorsultam is. Na, ilyen szárnyra kapásokkal és mélypontokkal tarkítva sikerült behozni a végén 5’05”-ös kilométerekkel a távot. Na de ez most elég jó, vagy sem?

Ami tuti pozitív, hogy ezzel a futással 95 kilométeres lett a hét összesen. PB.

Illetve még eszembe jutott az elemekkel való küzdelem közben a 2011-es Vivicittá “szélmaraton” is, ahol az akkori legjobb 1:44”-es időmet csináltam meg az iramfutókat követve. A rakpartokon azon a versenyen úgy éreztem, körülbelül egy helyben állok, annyira pofozott szemből a szél. Idén egy napon van ez a két esemény, és a Vivicittára tapasztalataim alapján amúgy is jellemző, hogy fúj közben rendesen. Mi van, ha Bécsben is ez lesz?

Az előző hétvégén meg annyira besokalltam a heti 6 futástól, hogy a 35-38 kilométeres előirányzott menet helyett mindenféle tervet felrúgva elhatároztam, hogy inkább elmegyek biciklizni. Almák és narancsok, mondaná az angol, de nem érdekelt. Hiába szólt minden időjárásjelentés arról, hogy záporok lesznek, azért én elindultam Esztergom felé…

Ahol el is kapott egy kisebb zuhé, de nem is ez zavart nagyon, hanem hogy az út az aznap reggeli esőzésektől amúgy is nagyon pocsolyás volt, én meg telibevertem magam a sárvédő nélküli országútival akkorra. Az állomáson viszont közölték, hogy persze, van vonat, de csak Pilisvörösvárig, onnan viszont a járat buszra nem lehet feltenni a biciklit. Hát jó. Átmehettem volna Párkányba, mert onnan egész a Nyugatiig visz a vonat, de inkább továbbmentem, akkor már mindegy alapon.

A GPS-t persze leállítottam, így két darabban* van meg az összesen több, mint 4 óra alatt megtett 103 kilométer. Ért ez annyit, mintha elmentem volna futni? 

Mindenesetre haladni kell tovább. Alles Walzer!

* Amúgy ha valaki meg akarja lepni a barátnőjét/barátját, ez az útvonal egyben egészen hasonlít egy szívre, lehet rajzolgatni.

3 komment

Címkék: edzés kerékpár edzésnapló maraton felkészülés

Magyarok a veterán VB-n: Közép- és hosszútávok

2014.04.11. 13:12 Szuflavéder

70 ország közel 4000 atlétája vett részt a 6. veterán atlétikai világbajnokságon, ahol sportolóink összesen 19 arany, 21 ezüst és 16 bronzéremet szereztek. A magas színvonalú versenyeken óriási eredmények születtek. A kiváló magyar szereplésekről a MASZ honlapján is lehet olvasni, ebben a posztban most a közép- és hosszútávfutó számokban résztvevő magyarok szereplését mutatjuk be.

800 méter

A 800 méteresek versenyében összesen 15 magyar induló volt. Az M55-ös kategóriában Gajdos Tamás (a Szerencsekerék műsorvezetője) is indult, aki profi atlétaként kezdte és némi kitérőkkel ugyan, de azóta is aktívan versenyez. Már feltűnt idén a fedettpályás veterán OB-n is, hogy most valami nagy dolog volt készülőben, ott ugyanis 2:13-as idővel nyerte a korosztályát, de az ifjú veteránok közt is a negyedik volt. A VB döntőjében az előkelő harmadik helyet szerezte meg 2:14,39-el. Valahogy így történt:

A teljes magyar 800m eredménylista letöltése (PDF)

1500 méter

Az 1500 méteres síkfutásban egy hölgy és hét férfi honfitársunk indult. A W40-es korosztályban (kis magyarázat: M = férfiak, W = nők, a szám pedig a kezdő életkort jelenti és még négy évet pluszban, tehát a W40 a 40-44 éves nők halmaza stb.) Dér Andrea 4:49,29-es eredménnyel a ragyogó negyedik helyen végzett. Férfi futóink is remekül teljesítettek a különböző korosztályokban.

A teljes magyar 1500m eredménylista letöltése (PDF)

3000 méter

Juhász-Staicu Simona (ifjúsági világbajnok volt korábban ebben a számban) 10:13-as idővel a második lett a nők W40-es versenyében. A magyar férfiak közül Makár László volt a legeredményesebb, aki az M40-es korosztályban indult. Másfél éven keresztül nagyon keményen készült erre a versenyre. Az idei felnőtt fedettpályás OB-n (nem veterán!!) is rajthoz állt, ahol 9:03-as idővel a 11. helyen végzett.

Ezzel az idővel a VB-n a harmadik helyet csíphette volna meg, de a 9:11:79-es eredménnyel a hatodik helyen ért célba. Eléggé csalódott volt a verseny után: 

19 éves koromig, 3 évet atlétizáltam, aztán 20 év kimaradt. Kb. 5 éve kezdtem újra a futást és 4 hónapnyi edzés után 1:17-es félmaratont futottam. Másfél éve van edzőm és azóta készültem hazai VB-re.

Szekeres Feri bácsi is rajthoz állt 3000 méteren az M65-ös mezőnyben. A fedettpályás senior OB-t 13:32-vel nyerte, de itt most nem várt sikert, mégis faragott kicsit az OB-n elért idejéből és 13:17-tel a 21. lett. Meg is kérdeztem találkozott-e régi nagy ellenfelekkel:

Nem, senki nem volt ismerős. Néha feltűnik pár egykori korosztályombeli futó, de a legtöbben már abbahagyták. A mostani ellenfelek többsége 50 éves koruk felett kezdett futni és bizony jóval frissebbek, mint most én. A korosztályom győztese 10:24-et ment. 65 év felett ez elképesztő idő.

A teljes magyar 3000m eredménylista letöltése (PDF)

Mezei futás 8 km

A mezei futáson 9 nő és 22 férfi indult. A hölgyeknél az M40-es korosztályban Juhász-Staicu Simona Merényi Tímeát megelőzve szerezte meg a győzelmet.

Itt tehát kettős magyar sikernek örülhettünk. Idejük: 28:58 és 29:11.

A férfiaknál szintén az M40-es kategóriában Sági József volt a legeredményesebb, aki az elképesztő 26:11-es idejével a negyedik lett. Az M40-es csapat (Sági József, Kovács István, Sebestyén Zoltán) és az M45-ös csapat – Kovács András, Nedelka József, Somogyi Károly – a második helyen végzett. Az M50-es csapatunk bronzérmes lett Kadlót Zoltán, Szabó István, Blazsek Zoltán részvételével.

A teljes magyar mezei eredménylista letöltése (PDF)

Félmaraton

A VB utolsó napján, vasárnap reggel rendezték a félmaratont. A 495 nevező és 389 célbaérkezőből összesen a magyarok közül 19 hölgy és 59 férfi ért célba. Az M40-es kategóriában a hölgyeknél csakúgy, mint a mezein, Juhász-Staicu Simona (1:17:44) és Merényi Tímea kettős győzelmének örülhettünk. Nagy Gyöngyivel (1:30:43) kiegészülve lányaink a csapatgyőzelmet is megszerezték. Merényi Tímeával beszéltünk a verseny után:

A téli alapozás gyarkolatilag teljesen kimaradt, mert 3 hónapig sérült voltam. Mindössze öt hetet tudtam készülni a VB-re, valamikor február közepén kezdtem újra futni. Nagyon boldog vagyok és örülök a két második helynek, nem gondoltam volna, hogy így összekaparom magam a versenyre és 1:17:59-es időt futok.

Szintén a nőknél az M45-ös katergóriában Földingné Nagy Judit 1:22:40-es idővel nyerte meg a korosztályát. 

Ebben a kategóriában a női csapatunk a második lett: Földingné Nagy Judit, Hornyák Zita, Bakó Mónika részvételével. Judit kommentárja:

Nagyon örültem, hogy a hazai rendezésű korosztályos VB-n indulhattam. Így elmondhatom, hogy EB, VB, Olimpia, 100km VB után korosztályos világversenyen is résztvevő lehettem. 1998-ban a hazai rendezésű EB-n után, ismét hazai pályán futhattam. Ez volt az első korosztályos világversenyem. Nagyon élveztem, a hangulatát, az indulók színes kavalkádját. Jó volt látni, milyen keményen futnak még a "csúcson" túl is. Folyamatos edzésben vagyok, 35 éve. Az élsport után sem hagytam abba. Minden évben még felkészülök pár versenyre. Örültem, hogy a VB-n volt hosszabb kinti szám. A félmaratonon próbáltam jó ritmusban végig futni. Már az első körben az élen álltam a korosztályomban. A belga hölgy és az olasz ellenfeleim végig a nyomomban voltak, de szerencsére meg tudtam tartani az előnyömet. Sokan szurkoltak nekünk, voltak többen, akik a kedvemért látogattak ki a Városligetbe. Nagy öröm volt a Himnuszt hallgatni a dobogón!

A férfi mezőny is elképesztő volt. Itt is Sági József volt a leggyorsabb magyar. Ideje 1:10:48 volt, ami itt is "csak" a negyedik helyre volt elég az M40-es korcsoportban. Ebben a korosztályban Makár Laci (1:11:34) lett az ötödik, aki másfél perccel javította meg egyéni legjobbját. Makár öröme:

Elit veterán triatlonosaink is a mezőnyben voltak. A többszörös Ironman országos bajnok Kindl Gábor (1:17:50) és a sprint országos bajnok Kremmer Zoltán (1:21:41) is remek idővel teljesítették a versenyt.

M45-ös korcsoportban a fiatalon 31 perces 10 km-t is tudó, azóta sem pihenő Nedelka József is örömmámorban úszott a verseny végén. Hosszú idő után most végre 1:20-on belüli idővel sikerült célba érnie. Jó barátja, az egykori 2:18-as maratonfutó Tóth József is sikeresen futott. Józsinak egy gyógyíthatatlan betegséggel a Bechterew-kórral kell együtt élnie. A biológiai kezeléseknek és a teljes életmódváltásnak köszönhetően lett csak újra képes a sportolásra. Sok év kihagyás után egy éve kezdett újra futni és nagyon komolyan halad előre, 1:28-at hasított. 

M40-es csapatunk (Sági józsef, Makár László, Sebestyén Zoltán) az első helyen végzett. M45-ös kategóriában a mieink lettek a harmadikok, Kovács András, Nedelka József, Somogyi Károly összeállításban.

A lányom felvett 30 percnyi anyagot a versenyről. Igyekeztem összevágni ebből egy öt perces változatot úgy, hogy minden magyar futó (már azok közül, akiket sikerült rögzíteni) rajta legyen:

A teljes magyar félmaraton eredménylista letöltése (PDF)

Olyan klassz lenne ha az indulók írnának nekünk kommentben, ha csak két sort is, hogy hogy sikerült a versenyük. Egy ország kiváncsi rátok! Ha a barátok, hozzátartozók, családtagok, ismerősök mesélnének, azt is megköszönjük!

Gratulálunk sporik!

És most énekeljétek el velem a "nem csak a húszéveseké a világ" című számot! Rajta! :)

2 komment

Címkék: beszámoló magyarok Senior VB 2014