Handrás elkezdett 41 évesen futni

2015.05.17. 12:26 angelday

Handrás (aki nem ismerné: közismert Apple blogger / kereskedő) 41 évesen kezdett el futni. Mondjuk már nagyon régóta fontolgatta a dolgot, én emlékszem, hogy a Futóblog 2008-as indulásakor, még 34 éves korában, nem tudtam rábeszélni a dologra. Akkor én szenvedtem a futópályán, ő egy fotóra állt oda.

Most viszont nekiindult az egyenesnek. Hogy miért éppen most? Mert hű Apple fanboyként az Apple Watch / iPhone-ban levő egészség funkciók adták meg természetesen a lökést. Erről egy hosszú posztban is ír, aztán az első futás elég csapnivalóan sikerül:

Bemelegítettem, aztán elindítottam a Runtastic appot a telefonomon, és nekiiramodtam. Az első kétszáz méteren úgy éreztem enyém a világ, úgy megy ez nekem mint régen általánosban, amikor még simán lefutottam 10 kilométert szimpla szórakozásból. Először elkezdtek fájni az izmaim. Ez még nem probléma simán elviselhető fájdalom. Aztán hirtelen elfogyott a levegő. De nagyon elfogyott. Kicsit lassítottam, de akkor már késő volt. Kínszenvedés volt minden méter, és amikor 1 km-t mutatott a telefonom, megálltam, mert nem bírtam tovább.

Hogy innen hova tovább? Nos, érdemes elolvasni a posztot. Részletesen bemutatja a fejlődését (a cigit még nem dobta el teljesen), Szuflavéder bevitte a Spuriba is, ahonnan egy Lunarlonnal távozott.

Így kell elkezdeni a sportot. Valakinek csak arra van hozzá szüksége, hogy megjelenjen egy új kütyü a piacon. :)

7 komment

Címkék: kezdők handras Apple watch Lunarlon

Pontos az Apple Watch?

2015.05.14. 22:28 SeSam

A bejelentéskor Szuflavéder megírta, hogy az Apple órája nem lesz képes GPS jelet fogadni hozzákötött telefon nélkül. Márpedig ha valaki fut, az óra hatalmas előnye pont az lehetett volna, hogy nem kell mellé még a telefont is cipelni. Ennek ellenére a beépített alkalmazások között nagy hangsúlyt kapott a sportolásért felelős app. Na, de mennyire tud pontos lenni GPS nélkül?

Sejthető volt, hogy azért kitesznek magukért a cupertinói mérnökök. Pusmogtak arról is, hogy a FuelBandért felelős csapat is már inkább ezen dolgozik. És ugye még lehet emlékezni a cipőbe rakható Nike+iPod chipekre is, ahonnan ez az egész elindult.

Nos, a puding próbája az evés, úgyhogy egy londoni srác az Apple Watch mellé felrakta a Garmin GPS-es óráját is, és elment egy körre. Az eredmény az alábbi lett:

Mint látható, az Apple Watch GPS nélkül is tökéletesen számolta a távolságot, csupán a mozgásérzékelői alapján. Ráadásul a hátlapon lévő szenzorok segítségével a pulzust is tudta követni külön mellkaspánt nélkül.

Belegondolva akkora érvágásnak nem érezném a térkép hiányát, ha cserébe nem kellene magamra szíjazni a telefont. Az azért érdekes lehet, az akkut egy-egy ilyen menet mennyire fárasztja le. Kibír-e például egy maratont.

Amúgy a legutóbbi Nike+ Running alkalmazás frissítésben már olvastam, hogy nekik is elkészült az Apple Watch integrációjuk. Arra is elég kíváncsi lennék, hogy működik a gyakorlatban. (Már csak egy óra hiányzik a teszteléshez.)

20 komment

Címkék: teszt lépésszámláló Apple watch

Zöld Dani: Futás a saját szabadságom ellen 

2015.05.11. 07:09 Szuflavéder

Rendszeres hozzászólónktól és Futóblogos vendégszerzőnktől (egy tavalyi posztja) Zöld Danitól kaptuk most az alábbit:

- - -

Készülök az UTH 52 kilométeres távjára. Négy mararaton vagyok túl, ez lesz az első ultrám. Heti 4-6 órát futok és 2-3 óra keresztedzést végzek, úszok, erősítek és rendszeresen jógázom. Hónapok óta. Szerencsés élethelyzetben vagyok, megengedhetem magamnak. De mi lesz, ha már nem így lesz? Bevallom, betojtam egy kicsit. 

Mindig is szerettem mozogni, de pár év versenyszerű, nem épp sikeres, de élvezetés tájfutás kivételével csak hobbi szinten, alkalmanként, ötletszerűen sportoltam. Aztán eljött az a pillanat, amit a legtöbb harmincas éveibe jutó ember megél, hogy ami huszonpár évesen magától érthetődően ment, az egyszer csak már nem megy úgy. Hiába közlekedtem mindenhova biciklivel és szerettem focizni, túrázni: ez nem volt elég ahhoz, hogy kondiban tartson. Úgyhogy elkezdtem futni, hetente kétszer "csak a templomig" (3,5 km, talán 35 perc alatt), és négy éve ez tökéletesen elég volt ahhoz, hogy a közérzetemet felhozza, a mozgásigényemet kielégítse. Pompásan éreztem magam. 

Ebből annak rendje és módja szerint lett félmarcsi, 30 km, két éve az első maraton, és így tovább, most a Movescount hosszú hetek óta azt írja, hogy az elmúlt 30 napban 35-42 órát edzettem. És ha kihagyok egy napot, érzem a combjaimban a mozgáshiányt. Mintha fájnának a felgyűlt salakanyagok. Télen, amikor az UTH-ra való felkészülés lazább hetei voltak, volt hogy négy napig nem csináltam semmit, és egész nyomorultul éreztem magam. Nem pompásan. Szóval betojtam. 

Jól látszik, hogy a mozgás függővé tesz, és mint ahogy a dohányosnak van éhségét csillapitandó egyre több nikotinra szüksége, nekem is úgy van egyre több edésre szükségem, hogy ne érezzem magam rosszul. Ez azonban aligha lesz fenntartható, közel se biztos, hogy a jövőben is lesz ennyi időm. És ha lesz is, még ezer más dolgot akarok csinálni a futás mellett. Ad absurdum, a heti 6 óra futásból heti kettő-három HELYETT. Függő lettem.

Márpedig ha függőségről beszélünk, akkor ott a szabadság hiányáról is beszélünk. Hiszen a függő ember nem szabad, én se vagyok az. Most ezt épp egy 52 kilométeres szívás vállalásával leplezem, de ha nem lesz külső kényszerítő ürügy arra, hogy futni menjek, akkor ott fogok álni meztelenül, lebukva: vagy szabadidőm egyre nagyobb részét fordítom sportra, vagy egész egyszerűen rosszul fogom magam érezni. 

Nem gondolom, hogy engem már meg az isten se ment meg a spartatlontól (annál azért több eszem és önuralmam van :-) ), de a helyzet akkor is elgondolkodtató. A saját szabadságom ellen futok. 

Ti hogy vagytok ezzel? Ti, akiknek gyereke lett, több munkát kellett vállalnotok, lesérültetek vagy akiket lesitteltek: szenvedtek mint a kutya? Meddig? Vagy pár hónap után újra meg fogok tudni elégedni a heti pár órával? 

A tapasztalatotokra, véleményetekre vagyok kiváncsi "Segítség, nem akarok ironman lenni" jeligére írjatok kommentben.

7 komment

Címkék: függőség szabadság futás elmélkedés zöld dani

Fuss Balaton 2015

2015.05.07. 22:28 SeSam

Ugye az megvan mindenkinek, hogy idén is lesznek Nike-csapatok az Ultrabalatonon?

3 csapat indul idén, azaz 30 fő nyerhet ingyen versenyregisztrációt és szállást.

A bejutás a tavalyihoz hasonlóan úgy működik, hogy a játék időtartama alatt, azaz április 29. és május 13. között minél több kilométert kell futni a Nike+ Running alkalmazás használatával. A legtöbbet futottak kerülnek be utána a csapatokba. Még van idő felpörgetni kicsit az edzéseket, és természetesen bármikor jelentkezik valaki, a kilométerek visszamenőelg is beleszámolódnak.

A csapatok az alábbiak szerint állnak majd össze:

• Külön csapatot alkot a legtöbbet futó 10 lány.
• A 2 másik csapat vegyes lesz, és az a 20 futó kerül be a csapatokba, aki a csajcsapat tagjain kívül, az összegyűjtött Nike+ kllométerek alapján felállított rangsorban az első 20 helyen végez.

Tavaly én is összefutottam a kvótát, igen jó kaland kerekedett belőle, sőt a csapattal azóta is tartjuk a kapcsolatot, rendszeresen találkozunk a futóklubokban.

Jelentkezni a http://go.nike.com/UB_2015 oldalon lehet, a győztesek pedig emailben kapnak majd értesítést május 15-én. Nyomás!

2 komment

Címkék: jelentkezés UB UB2015

Az utolsó hatos

2015.05.03. 16:44 Szuflavéder

Az edzésnaplómban már 3 éve is visszaolvastam olyan bejegyzést, hogy 22 km futásnál 14 után sokszor lelassultam. Hiába bírtam volna még erővel, egyszerűen nem ment, a tempó jelentősen visszaesett.

Tavaly már éreztem a derekamban kisebb kisugárzásokat is, míg végül a novemberi 4 órás futóverseny tette be végleg a kaput: azóta gyakorlatilag alig volt értékelhető futásom. Az érzést nem mondanám igazán fájdalmasnak, csak amolyan diszkomfort érzet. Érzem, hogy van ott valami és a teljesítményre érezhetően negatív hatása van.

Hosszas vergődés után februárban úgy döntöttem, jelentősen visszaveszem a futómennyiséget. Heti két-három alkalommal 6-8 km-eket futottam, csak könnyen, jólesően. Az állóképességem megtartása érdekében úszni és görgőzni kezdtem heti három-három alkalommal. A végére egész jól ment már az úszás. 75 km-t úsztam úszóedzővel és nagyon jól éreztem magam. Csináltam egy nagyon izgalmas felmérőt a végén. Március végére szépen fokozatosan visszahoztam a heti futómennyiséget és csökkentettem a másik két sportot. Kiváncsi voltam az úszás mennyit segített a futásban és több távon felmértem magam.

Ezzel egy időben persze orvoshoz fordultam segítségért, aki első körben gerincerősítő gyógytornát, mágnes- és fizikóterépiát írt elő. Jártam is rendszeresen, de az állaptom nem javult, sőt kicsit rosszabb lett.

A doktornő végül az MR vizsgálat elvégzése mellett döntött, ez sajnos ki is mutatta a kezdődő gerincsérvet. Ajánlott a doktornő egy erre speciálizálódott szakembert, aki teljesen meg fogja tudni szüntetni a problémámat, vagyis a visszahúzódik a sérvkezdemény.

A terápia most kedden elkezdődött. Az első négy hétben nem futhatok, nem hajolhatok derékból és nem is emelhetek egy ásványvizes palacknál nehezebbet. Kaptam még pár instrukciót, hogy mit és hogyan kell csinálnom. Mindent be is fogok tartani. Az elmúlt két hétben is alig futottam, biztosan teljesen le fogok épülni, de majd újraépítem magam. (A Phönix stílust választom majd, jön a rebút.)

Egy utolsó 6 km-el búcsúztam el a futástól. Kissé romantikusra sikeredett, de nagy élmény volt. Ez volt az a 3 km-es íves szakasz ahol futottam:

Legszívesebben hegyre mentem volna, de végül síksutás lett belőle. Reggel 7 óra körül a budai rakpart végétől indultam és az északi vasúti összekötő hídon futottam át Pestre. Jó volt a hídon átfutni, a nap szépen sütött, szabadnak éreztem magam, könnyedén, jólesően futottam, töltődtem. Picit éreztem a derekamat.

A pesti oldalon a Váci úti Tesco mögötti részen fordultam és visszafelé gyönyörködtem a körülöttem lévő természeti csodákban. Első hely a használaton kívüli újpesti vasúti megálló volt.

Igazi múzeális rész, mintha megállt volna az idő. Kosz, mocsok és szemét mindenhol. A szemetesek csurig voltak, mindenfelé falfirka és bűz.

Átfutva a Váci út felett a Duna holtágát csodáltam. Kikötők, hajók, és kajakosok a láthatáron. Szép. A Duna előtt a bal oldalon egy kis farm, amolyan állatsimogató féle, kis tóval. Megálltam itt is fotózni, nézelődni.

Próbáltam lassítani a táv második felét, nem akartam tudomásul venni, hogy mindjárt vége. A hídon elém tárult a napfényben pompázó a budai hegyek látványa:

Megszólalt a kis hang a fejemben: “fogsz még te ott szaladni öreg!” Egy óriási luxushajó ment át majdnem pont alattam:

Az utolsó kilométeren még kiélveztem minden másodpercet. Most a futás végén azt kívántam, hogy bárcsak sosem lenne vége...

29 komment

Címkék: edzés beszámoló utolsó gerincsérv városnézés

Cipőim története

2015.04.29. 06:59 bitliszbá

A Facebook feldobott egy képet. 2 éve a selejteztem a cipőimet. Ez volt a kép:

Erről a saját történetem jutott eszembe. Az egész úgy kezdődött, hogy...

... 42 évesen fel akartam hagyni a dohányzással és leadni a súlyfelesleget. Volt egy ezeréves Puma szabadidőcipőm. Viszonylag gyorsan rájöttem, hogy ez nem kóser. A legközelebbi outletes bevásárláskor magamra is áldoztam némi pénzt a családi kasszából, aztán a Nike hátsó faláról kerül hozzám egy Nike terepfutónak nevezett cipő. Ebben kezdtem el igazából futni.

Hamar rájöttem, hogy a heti 5 futást nem bírja, de mivel lett közben egy iPod nanóm (kockáknak: Gen. 3. green), kompatibilitási problémák miatt továbbra is Nike-ban gondolkoztam. Így került a lábamra az első Structure. Viszonylag nagy súlyfelesleggel tökéletes volt. Utána jött az első outletes Vomero (gen 3) – egy álom. Hihetetlen volt, puha és kényelmes – most inkább nem hasonlítanám semmihez, bár ötletem az lenne. A Nike maradt.

Ezeket követte az első Pega (23), szerettem hogy pattogós és gyors volt a Vomeróhoz képest. Aztán jött a második Structure. Ekkorra -15 kilóval trappoltam már benne: nem is használtam csak pár futásra. Innentől már páros beszerzés, amikor fillérekért jutottam a Pega GTX-hez és a piroskához (Skylon 11), ami a legeslegjobb félmaratoni cipőm volt eddig.

A Pega GTX merev volt és kicsit kemény is, nem volt jól eltalált nekem. Jöttek sorban a Pegák, Vomerók (már ha  hozzájutottam jó áron), így lett Lunar sorozatból Glide, Fly, Swift és Eclipse. Az Eclipse nekem igazán bejött, de a Vomero kategóriájában azért a Vomero a nyerő. A többi Lunar talpas cipő is jó volt, de talán kicsit hamarabb kikoptak, mint a zoom talpúak.

Az egyik iramfutásnál kaptam egy Adidas Glide-ot. Ez is pattogós volt, de nem feküdt nekem annyira, mint a Nike. Visszatértem a Pega-Vomero vonalhoz. Egészen a Hoka megjelenéséig nem is nagyon gondolkodtam másban. Annyit hallottam eddigre az új hiperszuper cipőről, hogy az egyik nomádos kiárusításon vettem is egyet – bevált. Elnyűttem azóta egy aszfaltos Hokát, lett helyette másik akciósan, és van egy terepes Hokám is. Na, meg egy Pegám (gen 31), egy Vomeróm (gen 9), és egy Terra Kigerem.

Nagyjából ennyi. Ha valaki megtámad egy teszcipővel, akkor nem dobom ki, de a mérce megvan, és a lábam meg az érzéseim az enyémek. És ez csak egy nagyon rövid összefoglalója 6 év és nagyjából 22000 kilométer kiszolgáló egységeinek.

Most ezek állnak a garázsban:

3 komment

Címkék: történet Pegasus Vomero

VCM 2015

2015.04.25. 07:27 SeSam

A tavalyi szuper verseny után idén is úgy döntöttem, a szezont a bécsi maratonnal kezdem. Ezúttal nem volt edzésterv, csak szerettem volna a szokásosnak mondható négy órán belüli időt megtartani.

Emlékszik még valaki, mit szívtam a rajtszám feltűzésével anno? Most a felvételkor feltűnt, hogy van egy kis doboz biztosítótűknek, szépen négyes egységcsomagokba összefűzve, csak el kellett venni. Tuti volt ilyen tavaly is, csak én voltam a ló. Mindegy, ezúttal a főnökömtől kapott rajtszámtartóval készültem, ami csak mérsékelten vált be. Egyrészt túl közel voltak rajta a pöckök, vagy a rajtszám volt túl nagy, mindenesetre nagyon lobogott a szélben. Csaba azóta meghackelte: kiderült, hogy arrébb rakhatóak a rögzítők, de a papír alja akkor sincs lefogva ugye, tehát fújja a szél. Igazából tőlem az egész öves megoldás idegen volt. Zavart, hogy körém van tekerve valami.

A reggeli (zab) után felültünk a villamosra, majd a következő megállónál leszálltunk, mert a rajtszámomra nézve eszembe jutott, hogy otthon hagytam a chipet. Így megvolt a bemelegítő futás is meg az adrenalinszint kellő mértékű növelése. Elkésni azért így sem késtem el, bőven volt idő megkeresni a kettes zónát, és beállni.

A rajtnál iszonyú tumultus volt, de elszórakoztatott a bécsi néni, aki minden későn érkező versenyzővel perelt, hogy megtelt ez a szekció, menjenek máshová. Amúgy ennyire nem vagyok kövér, csak előnytelen a rajtszámtartó!

Még mindig a telefonnal futottam, ráadásul a képernyőt is bekapcsolva hagyva, aminek az lett az eredménye, hogy nagyjából a 25. kilométer körül megszűntek az értesítések: lemerült a dög. Innentől tehát teljesen az érzéseimre hagyatkozva mentem. Időmérő szőnyegek ugyan voltak minden ötödik kilométernél, de órát azt nem láttam egyik helyen sem, úgyhogy jórészt fogalmam nem volt, mit futok épp.

Inkább előztek, mint én előztem volna, de igyekeztem tartani a körülöttem lévők tempóját. Úgy saccoltam, hogy akkor már nagyjából azok maradtak mellettem, akik hasonló ütemet futnak, úgyhogy ha velük megyek, rendben lesz. Meg arra próbáltam figyelni, hogy ne fárasszam le magam teljesen, majd a végén kicsit gyorsítok, ha bírom.

Egészen más érzés volt viszonylag hosszú távon nem tudni az időmet, de kifejezetten kellemes. Ha tempót kellene tartanom, nem menne, de élmény szempontjából kiváló.

A szervezéssel idén is nagyon meg voltam elégedve. A rajtszám átvételétől a célig minden nagyon flottul ment. Autóval ezúttal is alig találkoztunk, ellenben voltak lelkes szurkolók. (Nekem saját is, innen a képek.) Az egyik gyaloghíd végére a helyiek kitelepültek sörpadokkal, és falták a wurstot szurkolás közben. Egyik haverom panaszkodott a váltózónákban tapasztalt tumultusra és lökdösődésre, de ebből én semmit sem észleltem. Viszont a verseny után durva volt látni, ahogy egy hadseregnyi naracssárga ruhás takarító és számtalan jármű varázsolta tisztára az útvonalat elképesztő precizitással és hatékonysággal.

Visszatérve a versenyre, nagyon kényelmesnek éreztem a végét, már amennyire egy maraton utolsó 7 kilométere kellemes lehet. Görcsnek nyoma sem volt, és még gyorsulni is tudtam kicsit. Legalábbis így éreztem, bár az időmérő szőnyegek tanúsága szerint nem feltétlen ez volt a helyzet. Mindenesetre a teljesen kielégítő 3:53'49"-es idővel futottam be.

Az egyetem udvarán lévő nyugágyat még meg kell tanulni rendeltetésszerűen használni.

Ja, meg készültek hivatalos fotók is, de egyrészt eléggé drágák, másrészt tényleg csak erős idegzetűeknek ajánlom a kattintást, mert nagyon durva kontent.

2 komment

Címkék: beszámoló Bécs VCM

Simsik Zoltán: Futóstílusok

2015.04.22. 06:39 Szuflavéder

A szigetszentmiklósi futóklub vezetője, a BSI futónagykövete 2005-ben, amikor az első maratonijára készült saját magát figyelte mozgás közben. Igyekezett egyre tökéletesebben futni, és a mozgás tanulmányozása közben több stílust állatokról nevezett el.

Férfiasan bevallom, hogy egy kukkot sem értek belőle és soha nem hallottam még hasonlóról sem, de Simsik Zoltán mester szerintem űberelhetetlen. Érdemes mindegyiket kipróbálni, hogy megtaláljuk a számunkra legmegfelelőbb futóstílust. Innentől kezdve övé a szó:

Néhány gondolat a futóstílusokról.

A Tigris nem dönti be a testét nagyon, ezért a gravitáció ellen dolgozik, mozgása pattogós, felfelé irányuló, mindent erőből akar megoldani, látványos ugráló, de technikája nem túl gazdaságos.

Ezzel szemben a Gyalogkakukk stílusban futó ember bedönti a testét és a gravitációt hajtóerőként használja és nem a gravitáció ellen dolgozik, hanem vele együttműködve. Mozgása folyamatos és gördülékeny, sűrű léptékű. Nincs benne szakadás és talaj közeli, folyamatos kontaktban van a földdel, kiszalad a talaj a lábai alól (futószőnyeg effektus). Energiatakarékos mozgás, hisz a természet energiáját is használja, ami ingyen van.

A Gepárd technikában is megvan csapolva a gravitáció, de hosszabbakat lép és alacsonyabb frekvenciával, már-már szökellő mozdulatokat tesz, de még igyekszik a földdel való kapcsolatát megtartani.

A két utóbbi futó technikát érdemes váltogatni ha úgy érzed, hogy fáradsz, mert akkor az idáig aktívabban igénybe vett izmok pihenni tudnak és a pihentebb izmok áttudják venni a pihenő izmok munkáját: avagy a ritmusváltás technikája.

Ha futás közben nem kapsz elég oxigént, akkor csillapítsd a mozgást és várd meg a legmélyebb lélegzetedet, mert akkor újra egyensúlyba kerülsz. Ha nem így teszel, akkor anaerob energia rendszerből fogsz energiát nyerni, ami tejsavas erjedéshez és akár úgynevezett tüdőösszeomláshoz vezethet. De nem kell megijedni, ez csak annyi, hogy már nem tudsz tovább futni és fel kell adnod a versenyt. (Ezt az érzést én senkinek sem kívánom)

A negyedik stílus a futó-szárnyaló technika: a Sárkány. Hasonlít a Gepárdhoz, de ő már nem ragaszkodik annyira a földhöz, szinte már repül-szökell, ez inkább már hajrázó technika és elég energiaigényes.

Az ötödik stílus a Phönix, a mester szint. Ő minden stílust ismer, és az adott helyzethez maximálisan alkalmazkodva bármelyik előbbi stílust alkalmazni tudja és a semmiből is vissza tudja magát hozni.

Öööööö...

66 komment

Címkék: állatok elvont futóstílusok

A kedvenc "köröm"

2015.04.20. 21:36 bitliszbá

Kicsit késve, és Timi beszámolója után semmiféle dobogó közeli állapotról szót sem ejtve, jöjjön az én BSZM-em:

Akik naprakészen nyomon követik futótevékenységemet (vö: Facebook), azok most jogosan nyerítenek fel a cím hallatán, pedig csak a leírása után tudatosult bennem, hogy mennyire találó ez így!

Szóval elsősorban az idei első balatoni körömről szeretnék beszámolni. Különböző okokból az év első két hónapjában nem sikerült annyi kilométert futnom, mint amennyit szerettem volna. De mindig ott volt a szemem előtt a BSZM (Balaton Szupermaraton), hogy a maga ~200 kilométerével, azért majd csak hozzájárul a kilométerátlagom helyrebillentéséhez. Pici parával, de csütörtök reggel odaálltam a rajtvonalra. Nem terveztem semmit, csak nyugodt célba érést, ahogy kijön belőle. Sőt, így harmadszorra gondoltam, megtapasztalom a verseny szlogenjét is: 4 NAP FUTÁS – 4 NAP BARÁTSÁG – 4 NAP BULI – 4 NAP CSODA. 

Így is lett: első nap rájöttem, hogy bemelegítés lesz ebből a napból, rákészülés a következő háromra. Nyugodt, napos idő, 5 évvel ezelőtti debütálásomhoz képest hatalmas tömeg. Emlékszem, akkor az utolsó szakaszra alig maradt valaki körülöttem, akár hátra, akár előre nézve senkit sem láttam az unalmas, nyaralókkal szegélyezett utcákon. Ellenben most sima libasorban, hol 4-5 méteres, de maximum 50-100 méterre előttem és utánam is futók pakolták a kilométereket a lábukba. Váltók, párosok, egynapos maraton pluszosok, egyéni négynaposok, akik közül a 209 indulóból 194 be is fejezte a versenyt! Azt hiszem, az első három évben összesen volt ennyi teljesítő (ha a többszörös teljesítést csak egy embernek számítjuk!).

De vissza a versenyhez.

Előre tudtam, hogy nem szabad nekem itt vadulni, most nem a gyorsaság, hanem a sima nyugodt teljesítés a cél. Egyébként is, ezt a napot szeretem legkevésbé, mert a déli part, valljuk be, nem tartozik az impulzív környezet fogalmába. Egy utca 3-4 km, az egyik oldalon nyaralók, a másikon vonatsín, aztán kis flikk-flakk, és jön még egyszer ugyanez, a célig nagyjából.

Volt beszélgetés, biztatás, majd a végén kb. 30-tól behúztam egy élete első maraton feletti távját futó kollégát a célba. Mindeközben jókat szórakozva Profi úrral, aki 8. teljesítését hasonlóan képzelte el, mint én a harmadikat: csak semmi kapkodás. Nem lett jó időm, ám hihetetlenül frissnek és edzettnek éreztem magam a célban. És ez az érzés másnapra sem múlt el.

A második nap viszonylag korán kiértünk a rajtba, épp láttuk, hogy a nagyon lassú egyéniek és a váltók elindulnak fél órával a hivatalos rajt előtt, hogy a mezőny kevéssé húzódjon szét. Persze lehet azt mondani, hogy mindez a szervezők kedvéért van, de ők szervezik a versenyt, ők hozzák a szabályokat! Szóval megint a sorompó felhúzásához igazodva indult a fő rajt. Egyéni indítással, szépen nekiindultam.

Az első tíz percben a fonyódi löszfal alatt elfutva azon járt az agyam, hogy május 31-én, remélem nem kell megint megnéznem, mi is van a dombtetőn. Jó ez itt lent is. Röpke félmaraton után otthagytuk a déli part még az előző napinál is unalmasabb utcáit, és végre elértük a keszthelyi öböl déli partját. Én azt tippeltem, hogy a majdnem háromnegyed órával korábban induló lassú futókat majd Keszthely után érem utol, de ez már Fenékpuszta környékén bekövetkezett.

Keszthelytől már csak 21 van hátra vagy inkább még több? Jól gazdálkodhattam az erőmmel, mert érzésre számosságában több embert hagytam le, mint ahány engem. Ez sok okra vezethető vissza, de leginkább a tapasztalat az, ami megtanított az erőmmel gazdálkodni. Az utolsó 15-ön aztán elkezdtem érezni a bal nagylábujjamat.

Az egész verseny alatt egyetlenegyszer meg kellett szemlélnem azért a vasúti töltés túloldalát is, de aki ismeri a pályát, az tudja ez mit jelent: a golfpályánál simán felfutottam! A végét Koppánnyal az ő taktikája szerinti 4 perc futás / 1 perc sétával hoztuk simán. Ebbe azért is mentem bele, mert a kb. 4 km-s szigligeti nádas és a 71-es út közötti részt jobb beszélgetősen mosolyogva teljesíteni, mint egyedül magadba fordulva. A végén az emelkedő harmadszorra már nem is volt annyira megerőltető.

A harmadik napon alig fél órával a rajt előtt értünk ki, és mondták, most indulnak a lassúak. Már előző nap is volt erre lehetőség, de akkor nem gondoltam, hogy ott lenne a helyem, ám a nagylábujjam fájdalma nem csökkent sokkal, úgyhogy a lassú rajt végére bekéredzkedtem én is. Kb. 5-6 perccel az első indulók után indultam neki. Egészen jól tartotta a fájdalom magát, az első váltóponton nagy ünneplések közepette én lettem az első egyéni áthaladó.

Még kb. 2 km-t mentem, mikor szinte varázsütésre irtózatosan kezdett fájni a körmöm. Innentől egyre lassultam (az egyre hosszabb séták alatt csillapodott kicsit a fájdalom), de a 33. kilométer mélypontja után fejből próbáltam legyőzni a fájdalmat. Innen szépen visszagyorsultam, és mint az előző napokon is, előzgetve értem be Füredre.

Ezen a napon is maradt több emlékezetes pillanat is: Zánka után Koko ment el mellettem biztatva, majd kb. 200 m múlva Lubics Szilvi, így két kimagasló képességű sportember volt előttem pár pillanatig egyetlen képkockában. Utánuk Frank és Heike, középkorú német házaspár. Futnak leginkább egymás előtt, hol az egyik van elöl, hol a másik. Mikor néha egymás mellé érnek, egy pillanatra megszorítják egymás kezét, és már el is engedik, úgy futnak tovább. Frank hátán a vizeszsák. Én csak Heikét láttam belőle inni. Megállítja párját, kicsit lábujjhegyre áll, hogy elérje a cső végét és Frank viszi tovább a vizet, hogy mindig legyen Heikének! Vannak pillanatok, amikor az ember el tudja felejteni a saját fájdalmát, és körbenézve azt látja, hogy minden fájdalom ellenére szép és jó dolgok történhetnek vele és körülötte.

Beérkezve a célba, rövid úton megszabadultam a cipőmtől, zoknimtól és félig mezítláb sétáltam el a szállásra vivő autóig. Mivel egy nagyobb futótársasággal együtt mozogtam, így óhatatlanul felvetődött, hogy mi történt a lábammal. Szinte azonnal megoldás is született, az egyik lánynak volt ilyen problémája és éppen akadt neki egy felesleges lábujjvédő szilikonja. Ez látható az előző “Rejtvény” c. posztomban.

Ez volt, ami igazán feledhetetlenné tette a negyedik napi futásomat. Bár éreztem, hogy nincs minden rendben a körmeimmel, de igazán komoly fájdalmat nem kellett elviselnem. Sőt az óvatos, tapogatózó kezdés után erre a napra már igazán jólesett a futás. Annyira, hogy kedélyes örömfutássá vált az egész nap. Füredtől Alsóörsig kicsit nyomasztott a korai reggelire mért gyors indulás, ezt a relaxfülkében problémamegoldottam, majd utána be is indultam. Láttam, hogy a szilikonizé a lábamon messze felülmúlja várakozásaimat. Szépen végig is futottam a maradék 30-35 kilométert. A hosszabb emelkedőkbe belesétálva (nem volt semmilyen elvárásom, csak a teljesítés), a többi szakaszt lassabban vagy gyorsabban végigfutva szépen sikerült immár harmadszor is teljesítenem a tavaszi négynapos Balaton-kört.

Tanulságok:

• a felkészülésemben az erőnlétemmel nincs komoly gond, kicsit kellene a sebességen és a mentális felkészülésemen javítani
• a rutin és a pálya ismerete hihetetlenül tudja segíteni a versenyt, jól bebifláztam a déli part unalmas részeit, hogy mit is várjak az Ultrabalatonon az utolsó 70-80 kilométeren
• tavasszal sokkal szebb ez a tó, mint nyáron
• még ha a végén leesik is, akkor is ez a kedvenc köröm!

Erős idegzetű blogolvasóknak a lábam, körömvédővel:

... és nélküle:

4 komment

Címkék: beszámoló köröm Balaton Szupermaraton BSZM

Mátrabérc az én trail versenyem

2015.04.16. 07:37 szasza75

Talán mindenkinek az életében vannak olyan események, amik kicsit kiemelkednek a többi rendezvény közül. Nekem ilyen a Mátrabérc. Még ma is a szemem előtt él az a pillanat, amikor elindultam életem első teljesítménytúráján, a Mátrabércen: gurulós kofferral szálltam le a Sirok állomáson, és a húztam végig a település tornacsarnokában, ahol a rajt előtti éjszaka egy pillanatot nem aludtam. Végül kínok-kínjával célba értem és bekarcoltam magam a teljesítők sorába. (Aztán voltam még párszor.)

A tavalyi "pihenőévem után" idén sem sok kilométert tettem a lábaimba, de gondoltam a egyenletes haladással talán tudom azt hozni, ami bennem van, vagyis abból a kevésből kihozni a maximumot. Hajnali 3-as kelést követően, 4:10-kor már az autóban ült a csapat és vígan autóztunk Sirok irányába. Furcsa, de ahogy a többiek arcát is néztem semmi izgalom, a Mátrabérc, mint olyan, szóba sem került. Elmegyünk, megcsináljuk és jövünk haza.

Kicsit megcsúsztam a rajttal, a többiek elmentek én 4 perc hátránnyal indultam utánuk. Kékestető előtt találkoztunk újra. Valójában az utam közben azon gondolkodtam, hogy milyen gyorsan telik az idő, mi lehet ennek az oka. Egy-két óra pikk-pakk eltelik érzésre. Amikor síkon, aszfalton futok sokkal inkább kikapcsol az agyam. Teszem egymás után a lépéseket, nem kell figyelnem különösebben semmire, csak a belső metronóm dolgozik.

Izgalmas technikás terepen nincs metronóm, folyamatos figyelemre, fókuszra van szükség. Változatos környezet egy kis figyelem kihagyás és akár jöhet egy esés. Röpült az idő, Kékestetőre 2:40 körül értem fel, utána Ákossal kerülgettük egymást. Pulzusom stabil, pont ott volt ahol terveztem. Biztonsági játék, aztán vagy megy vagy nem. Ment.

A lejtőkön kíméltem a magam, főleg a bal térdem. Az most kicsit érzékenyebben reagált a terhelésre az elmúlt hetekben. A Mátrabérc pedig nem finomkodik, keményen megmutatja mi a test leggyengébb láncszeme. Ha minden klappol, akkor a Muzsla véget nem érő hullámai őrlik fel a mentális tartalékokat.

Galyatetőt 3:50 körül értük el, aztán szépen jött a futós rész Ágasvárig. Mátrakeresztesig. Taklán úgy éreztem, hogy nem martam ki magamból mindent, ami bennem volt, de sebaj. Mátrakeresztesnél 5:25 körül voltunk, gyors töltekezés és irány a Muzsla. Jó sok sétálással értem fel a tetejére (6:18), Ákos ekkor robbantott. A lejtőn egyre inkább jelzett a térdem, ugyan szépen kocogtam innen, még a Koncsúrokat is, de a meredek lejtők betették a kaput. A szurdokpüspöki templom tornyai lassan közeledtek, és eléggé elfáradva csekkoltam a célban – 7:08 lett az időm. 

Ez a Mátrabérc mindig jó. Helyre tesz. Nem csak jó fokmérője edzettségi állapotomnak, hanem egy jó motivációs rugó az év hátralévő részének. 7:08 az egy jó alap a következő 360 napra :-) Részletek

Két versenystratégia, két  tanulságos grafikon. 

2015-ben:

2013-ban pedig az Apokalipszis éve. :-)

16 komment

Címkék: beszámoló trail Mátrabérc