Borbély Gyula

2008.10.16. 21:36 angelday

Ízelítő a nagy beszélgetési jelenetekből. Vacsora után ez villog a képernyőn:

Namasté.

2 komment

Címkék: msn

Futó amatőrök

2008.10.15. 21:33 angelday

Ma este összefutottunk Szaszával, azaz Szász Norberttel, aki itt a Futóblog kommentjeiben, sőt, a CCC postok kapcsán, ismerős lehet már többeknek. Szasza állítása szerint amatőr futó, szerinte mi is azok vagyunk, de ez persze nem igaz: mi egyszerű hobbi futók vagyunk, ő meg amatőr.

Talán mondjuk azért, mert Szasza elindul mindenféle maraton (és maraton-plusszos, vagyis ultra-maraton) versenyeken is, mi pedig nem. Ő az igazi lelkes amatőr: számára nem is annyira a verseny, hanem inkább a részvétel a fontos. Futja a kéktúra útvonalát, időnként a kirándulásokat összekapcsolja egy-egy maratoni távval, aztán a profik számára talán kényelmes 5 perc / km tempóval végigcsinálja. Meg ugye ott vannak az összes tájfutások, éjszakai futások, MOCSÁRFUTÁSOK, de erről majd máskor.

Szasza október eleji edzésnaplója:

Állítólag az ember teljesen hozzászokik ahhoz, hogy naponta fut ekkora szakaszokat és kimondottan hiányzik, amikor nem teszi. Mi nem tartunk ezen a szinten, a tiramisu- és más cukormázak lovagjai vagyunk.

Szaszát hallgatva az amatőrségről ahhoz tudnám hasonlítani, mint az én búvár manifesztómat: 20 méter felett minden érdekel, a többit meghagyom a hardcore fanatikus őrülteknek. Picsába mélybe sötétbe kék roncsokat nézegetni nem az én világom! Jön valami tőkehal, aztán jobban megijedünk egymástól, mint ő tőlem, ott aztán nincs mese! Bezzeg a sekély vízben, ott is szépek ám a halak! Színesek, vidámak! Lenn is vannak, nem mondom, de majd bolond leszek nitroxos merüléseket meg más borzasztó dolgokat és klausztrofób élményeket felvállalni. A boldog 20-as éveinknek már befellegzett.

Bocsánat, elkalandoztam.

A szerkesztőség melletti kávézóban ücsörgünk. Hárman vagyunk, Winklair, Winklair 85%-ban vak kutyája Morzsa, Szasza és én. A kutya idős kora és állapota ellenére meglehetősen eleven, ide-oda szaladgál, nincs egy perc nyugta. Egy limonádét kérek (koszos pohárban), Szasza azt mondja, hogy nem fogyaszt szénhidrátokat néhány napig, így csak földimogyorót rágcsál (ami állítólag olaj), Winklair pedig végigmondatja a pincér lánnyal a desszerteket, végül a tiramisu mellett dönt, amit szó szerint kell érteni: 17 másodperc alatt sikerül neki bevennie a süteményt.

Szasza amatőr, mi pedig hobbisták vagyunk. Winkler hazarohan meccset nézni, mi balra el.

Futóblog. Futó amatőrök. Szárnya van, de nem madár.

36 komment

Címkék: itthon ultramaraton amatőrök hobbisták

CCC - 2. rész

2008.10.14. 20:37 szasza75

Érdekes látvány volt, hogy alattunk helikopter repült. Meredek ereszkedést követően, sokáig hullámoztunk a hegyoldalban, majd Arnuva (26 km 1769 m) következett. A piciny településen igazi örömünnep fogadott. Már a hegyoldalban lefele szurkoltak, zenéltek, egyszerűen fantasztikus fogadtatásban volt részünk. Itt egy nagyobb depózásra volt lehetőség, és a kamerám is lemerült. Na ennyit a csodás felvételekről.

A kínálat mondhatni pazar (sonka, szalámi, sajt, kenyér, gyümölcsök, leves, kóla). Amit csak kívánok, persze semmit nem kívántam. Csak levest, azt mindenhol ettem, itt is. Innen ismét keményen emelkedett 5 km alatt kellett közel 800 métert emelkedni a Grand Col Ferret-re (2537 m). Talán mondanom sem kell, hogy itt nem fut az ember, mászni is alig tud. A tempó olyan 20-22 perc/km, amit futó fejjel felfogni nem könnyű. A nap ugyan szikrázott, de a meleget elfogadhatóvá tette a szél. Persze leégtem. Nem kentem be magam naptejjel. Sapkám ugyan volt, de a fekete szín miatt nem tünt jó választásnak a fejemre. Új élettani érzést tapasztaltam meg.

A tartós másfél két órás menetelésnél éreztem, hogy ez egy nagy energiazabálás, így elfogyasztottam 1 gélt, müzlit, 1 kis csomag sót és feloldottam 2 plussz tablettát is. Azért ez nem sok így utólag. Pláne hogy a további részeken is csak egy kis kenyeret, levest és még egy gélt fogyasztottam a nap és éjszaka folyamán. Egy átlagos napon ennyi naftával a közértig jutok el egy grillcsirkéig, ha igen akkor is már a pénztárnál megbontom a csomagot. Szóval nem egy gasztrotúrán voltam, ennél talán többet kellett volna. Komoly ereszkedés után, La Fouly előtt Attila felfutott elém a hegyre fotózni, vagy csak futni akart és kezében maradt a gép. Kicsit aggódtam érte, mert veszélyes helyeken szökdécselt, és a gép se volt olcsó.

Az Alpoknak ez a része szebb, mint a Ferret előtti. Persze lehet, hogy csak tekintetem homályosult. Fák, bokrok és nagyon zöld fű, ez már Svájc. 40 km–nél (kb. 2500 m szint) jártam és 7 órája voltam úton, itt kezdtem el kicsit jobban fáradni. Nagyobbat frissítettem, le is ültem egy kicsit pihenni. Az ezt követő rész "feküdt" nekem a legjobban. A következő 10 km-en szinte csak futottam, ahol lehetett. Egy köves patakmeder oldalában haladt az ösvény, majd egy murvás később aszfaltozott úton vezetett a túra. Ezen a részen nagyon sok embert sikerült megelőznöm, itt kerültem az első 300 közé. Persze tudtam, ez az előny csak átmeneti. Lassan kezdett esteledni, és ezen időszakban nemhogy futni, de gyalogolni is nehezen tudok, hiszen még nem csináltam, csak egyszer pár hete.

55 km és 3000 m szint megtétele után 9 óra mozgással értem Champex-Lac-ba. Itt hosszabban depóztam, átöltöztem (nadrágot, zoknit, felsőt cseréltem) felszereltem a fejlámpákat, frissítettem és mintegy 20 perc piszmogás után elindultam ismét. A chipkontroll a sátor után volt, majdnem elvétettem. 9:17-es időmmel indultam tovább. Már sötét volt! 3-4 km-en keresztül sík volt a terep. A két fejlámpa jó megoldásnak tűnt. Két Petzl Myo Xp-t vittem, egyiket a fejemre, másikat a zsákom csatjára erősítettem vető pozícióban. Igazi fényárt adtam ki magamból. Másoknak is tetszett, sokan csapódtak mögém, mellém, élvezték a világosságot. Azt hiszem, valaki ki is kapcsolta a sajátját. Lehet hogy túlzásba vittem a fényerőt? Nem nagyon beszélgettem futás közben senkivel, csak egy franciával a Bovine felé vezető úton. Sokat hallottam erről a hegyről, 1987 m magasra kell felemelkedni. Na jó mászni. Nyilván világosban sokkal rémisztőbb, mert gondolom, jobban látja az ember, hogy milyen meredek, illetve azt is milyen a hátralévő út. Hát én nem láttam, csak az előttem lévő emberek nyomát követtem és tartottam velük a tempót. Technikás emelkedő, tele kövekkel, sziklákkal. Olykor 50-70 cm-es kövekre, gyökerekre kell fellépni sötétben, tempósan, ritmusra, mert mögöttem is jönnek.

Ami igazán idegőrlő volt az a Garmin órám kijelzője: már 2 km emelkedő és kb. 40 perce jövök. Uhh. De menni, menni kell felfele nincs mese! Hiába agyamba a futótempó kilik ideje rögzült, ami lényegesen gyorsabb, mint itt a köveken való lépcsőzés tempója. Később az volt a taktikám, hogy szándékosan nem néztem a km-ek "nem-múlását". Amúgy jó állapotban voltam fizikailag, semmim nem fájt, a bokám sem, a gyomrom sem. 60 km azért nyomot hagy az izmokban. Ami komoly koncentrációt igényelt, az az, hogy hová lépek az úton. A sötétben tizedmásodperc alatt kell dönteni, hogy stabil-e az a kő ahova lépek, nem szúr-e hasba az előttem haladó botja, és nem lépek-e félre a 60-80 cm-es ösvényen. Le nem mertem nézni.

Szerencsésen egy patakba is beleléptem, ez volt az egyetlen félrelépésem. Végre egyszer csak felértem. Fent nagy szél és hideg levegő fogadott, rögtön elkezdtem vacogni, ahogy megálltam. Gyors leves, egy pohár szörp és a 2. gél. Lódultam lefele. Ugyan köves és csúszós volt az út, de sikerült esés nélkül lekocognom a hegyről.

Trient (70 km; 1300m). Előtte 2 km-rel már találkoztam kísérőimmel, pár szót váltottunk, ittam 1 kólát, aztán egy meredek ereszkedést követően értem Trientbe. Ennél a rövidke szakasznál éreztem a talpam először. Hirtelen érzékennyé vált. Pedig zoknit is cseréltem Champex-Lax-ban. A cipőm szuper-gondoltam, eddig sokat bizonyított, de nem ilyen távon, nem ilyen terepen. Puha lenne a talpa? Vagy a lábam puhány? Óvatosan ereszkedtem le, páran el is zúgtak mellettem. A pontnál kísérőim javasolták, cseréljek cipő. Makacsul ellenálltam :-(

Ellenben gondoltam kipróbálom a botot. A tempó úgysem vérmes. Sötét is van, a mezőny is ritkul, csak nem szúrok le senkit. Felvettem még egy polart, amit indulás után 500 méterrel le is vettem. :-) Kicsit túllihegtem az öltözködést! Fél 1 múlt, az előzetes időtervemen (volt ilyen) kívülre kerültem, igazán már ez nem is számított. 28 km van még hátra. Nagyon sok idő a szintidőig (11 és fél óra). Hát az emelkedő még hagyján, azon dinamikusan feltoltam magam. Talán nem is előztek le, talán be is begyűjtöttem pár embert. Egyre több elcsigázott, leült, félreállt "trailer"-rel találkoztam. Persze volt "Are you OK?", de csak továbbhajtottak.

A tetőre (Catogne 2011 m) már vágytam, fel is értem, viszont nem akaródzott lemenni. A talpam nagyon érzékennyé vált és a talaj még mindig kavicsos és murvás volt. Óóhhh, de jó lenne egy angol pázsit. Minden lépést nagyon átgondoltam. Tojáslépések kezdődtek. A lassú lépések és a folyamatos feszítések fárasztották a combomat is rendesen. Ennek a fele sem tréfa, és ami nagyon bosszantott, hogy ezzel a tempóval, akiket felfelé megelőztem, na azok és még vagy százan lefelé visszaelőztek. Ez alaposan elkeserített, 5 km lefelé, aminek jelentős része futható lett volna 1 óra 40 perc lett. Gyakorlatilag a tök sötétben a tájban sem tudtam gyönyörködni, ami elterelné a figyelmem, pedig szerintem, ha van különlegesen szép része a túrának, az a Ferret hegyen túli rész.

Nagy nehezen leértem. Attila kicsit elém jött, érezte, hogy a 3 óra 35 perces 10 km nem az igazi. Mondtam neki, hogy szerintem ennek most itt a vége, nincs kedvem még kb. 7 órát és 18 km-t "totyogni". Eddigi futásaim leghosszabb megtett távolságával, ami 80 km, legnagyobb szintjével, kb. 4500 m, és közel 17 órás futás-gyaloglásával mentem a chipkontrollhoz jelezni kiszállási szándékom. Elég nehezen ment, mert nem nagyon akarták hagyni. Épphogy négyszázvalahanyadik vagyok, akkor meg miért? Persze sok hazai rám-gondoló biztos továbbrúgott volna, hogy én főztem. :-)  Egyek is.

Nyaralni, élmény-futni jöttem, és 70-75 km-ig az is volt. Fáradtsággal ugyan, de nem határtágító küzdelemmel, és gyakorlatilag holtpont nélkül. Eltökélten kocsiba szálltam, és hazamentünk a szállásra.

Azóta sokszor lefutott bennem ez a döntési helyzet. Akkor főleg nem bántam, most meg racionálisan sem. Hogy ebből mit tudok előnyömre faragni?

17 óra alatt többet tanultam, tapasztaltam magamról, mint eddigi pár éves futásaim során, beleértve több 8-10 órás túrát és az IRONMAN-t is. Nagyobb motivációt, mint bármi ezelőtt, és megtanított arra, ez nem olyan, hogy elmegyünk, lefutjuk, hazajövünk és kész. Sokkal nagyobb tudatosság, ráhangolódás és alázat kell. Fizikailag készen álltam előtte, (elsősorban köszönet érte Attilának), de mentálisan nem. Még nem tapasztaltam ilyet. Ez egy új hatás volt, amihez még alkalmazkodnom kell. Nem vallottam eddig sem magam ultrafutónak, és ez a negatív élmény ezt igazolta. Nehézségek vannak, jönnek, maradnak. Feldolgozom, megoldom, vagy befejezem. Befejeztem.

Mindenestre, életre szóló élmény, betekintés egy kicsit más világba, egy más kultúrába, és a futás egy másik szegmensébe. Tetszik. Ami igazán kuriózum, az a leírhatatlan természeti adottság, egyszerűen gyönyörű, robusztus, és hihetetlen, hogy ott vagyok, mint egy kis elem.

A másik dolog, az ottani közönség odaadása, a privát kis házi frissítőpontok, a hegyen a rengeteg buzdító, akinek a kedvenc szava: "courage".

Amit sajnálok igazán, hogy ezt a látványosságot a kései 11 órás rajt kicsit korlátozza. Jobb lenne egy hajnali indulás, több idő a világosban.

Másnap, természetesen a célba érkezőket figyelemmel kísértük. Őszintén megható és könnyfakasztó volt. Elgondolkodom rajta, hogy milyen meglepő is az emberi természet. Ahogy a fáradt futó beér, örül, pokolba kívánja az egészet, hogy ez ekkora szívatás, és hogy többet soha. 1 hét múlva mégis átértékelve lesi a weboldalt, mikor, hogyan tud nevezni a következőre. Fantasztikus teljesítmények, és hihetetlen akaraterővel rendelkező emberek azok, akik ezt nem csak teljesítik, hanem egyáltalán elindulnak.

Összefoglaló kisfilm

8 komment

Címkék: botok cél ccc trail

Edzésnapló: a tengerpartig, meg vissza

2008.10.13. 08:47 angelday

Családi program szempontjából (kifolyólag) a hétvégét és még néhány napot az őszies-szeles Malmöben töltöttük. A tenisz felszerelésemet természetesen otthon hagytam, de a futócipőt elhelyeztük a bőrönd mélyén: Malmöben van ugyanis tengerpart, néhány sétány, meg park.

A vasárnap esti futópopuláció errefelé megközelíti a Pestbudait. Nagyjából ugyanannyi forma futkározik, mint nálunk otthon, így az egyszeri blogger ekkora mintavételezés után megállapíthatja, hogy a svédek sem előttünk, sem mögöttünk nem tartanak a háztáji sportban. (Van az a poen, amikor a szocialista kisforgalmú határátkelőn a határőr jelentést tesz: "Jelentem, egy ember hagyta el az országot, egy pedig beérkezett, jelentem az ország létszáma változatlan!" -- ne kérdezze meg senki, hogy jutott ez most eszembe.)

Vasárnap elég későn, 3 óra körül ebédeltünk a tengerparton, és néztük a helyzetet, merre lesz érdemes nekilódulni. 5 körül értünk haza, amikor meg el kellett kezdeni teázni és különféle süteményeket fogyasztani. Éreztem, hogy most kell erősnek lenni, de nem lett belőle gond, mert végül sikeresen kirobbantunk 20 óra körül a kényelemből, és az összes tespedtséget magunk mögé utasítottuk.

Az asszony unszolása ellenére negatív tempóval indítottam. Ő és a nővére kényelmesen sétáltak (vagy ahogy errefelé mondják, power walking), én pedig mellettük kocogtam olyan lassan, mint a jamaikaiak (mondjátok gyorsan többször egymás után: jamaika a jamaikaiaké), ugyanis Rezessy sporttárs szerint a jamaikaiak már-már kényelmetlenül lassú tempóval kezdik az edzéseiket.

2 km után menthetetlenül elérkeztünk az urbánus részből a parkba, így végül mindhárman nekiindultunk a távnak. Malmö többek közt arról ismerszik meg, hogy Santiago Calatrava valensziai építész egy hatalmas, kitekert gericoszlopot mintázó modern szállodát tervezett a tengerpartra, a Turning Torsot. Ezt az objektumot futottuk körbe egy nagy kanyarral. A Torso mellett terül el a Bo 01 nevű gazdagnegyed, ami alatt nagyjából méregdrága tengerparti házakat és apartMENeket kell értenünk. Léteznek olyan exhibícionista gazdagok is, akik konkrétan üveg ketrecbe vonultak: még azt is megfigyelheti az egyszerű futóblogger, hogy milyen cipő van az előszobában.

A tengerparton gyönyörű képek (sajnos fényképezőn nem jön át a sötét miatt), a Dániába átvezető híd, hullámok, más sporttársak, valamint egy fapadló, amin ülni is és futni is lehet. A szakasz végén egy hajóorr formájú mesterséges kiszögellés a tenger fölé, amin még soha nem mertem végigmenni, és eljátszani az obligát Leo DiCapriót a Titanicből, de most sikerült. Ki tudja, talán a sötét teszi (nem látom a mélységet), vagy egyszerűen az ember futó üzemmódban szarik bele és kész.

Nagy körrel végül hazafelé indultunk és még egy parkon is átvágtunk, amin a hatalmas fákat lámpákkal világították meg. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a törzsre szerelt lámpák a lombkoronára irányultak. Itt nem voltak már emberek, egyetlen, híd mellett mobiltelefonáló, általam szatírnak megfigyelt illetővel találkoztunk.

Megvolt tehát a D2D, 62 perc, 9 km, fájdalmasan lassú tempóval.

Végül egy két perces videó:

27 komment

Címkék: evés malmö edzésnapló futópálya negative speed calatrava

Vénasszonyok nyara

2008.10.10. 20:11 angelday

A Futóblog szerkesztőségének napjait a betegség teszi ki ezekben az időkben. Winklair ugye eldőlt, "ahogyan a fák", és én sem érzem jól magam: valamiféle szinkronicitás, vagy agyi képzelgés, viszont egész héten lappangott bennem a kór.

Ismeretes, hogy augusztusban pontosan ezt éreztem egy héttel a Müncheni Nike Human Race előtt is. Esténként ijedten mértem a pulzusomat, hogy akkor most mi lesz: megyek, vagy maradok. Októberben újra visszatért, pontosan akkor, amikor Winklair postolt (de nem akarnék párhuzamot vonni).

Hétfőn aggódva jeleztem a szerkesztőségben, hogy nem tudom, mi legyen, Winklair szakvéleménye az volt, hogy menjek futni, legalább hamarabb kiderül, mi van a borítékban. Nem kockáztattam, lappangtunk mi ketten: a kór, meg én. Most péntek este van, és én nem vágyódom továbbra sem a diszkóba, mint ahogy a középiskolás masszívumok és benne az öcsém. Teniszezni elmentem a héten kétszer is, és bevarrtam, amit be kellett, szögből, mint a Singer varrógép.

Nehéz munkanapok vannak mögöttem (és jönnek), ezért ma este elfogyasztok egy mirelit pizzát és hozzá egy 0,33-as sört. update: egy mini Magnumot is elfogyasztottam.

Mindennek ellenére a hét eltelt, én nem dőltem el, ahogyan a fák, és hétvégére már tervezem is a Rocky Balboát. Ehhez már be is szereztem a tökéletes zenét: Eye of the Tiger, akusztikus változata Josh Joplin előadásában. Annyira hibáltan ehhez a hangulathoz, meg minden, hogy most meg is osztom az olvasóval.

Risin' up, back on the street, did my time, took my chances EASYRIDERÖCSÉM!

Jó hétvégét mindenkinek.

14 komment

Címkék: betegség tervek rocky balboa human race eye of the tiger

Szodoma, Gomorra, Nirvána

2008.10.10. 07:10 Winkler Róbert

A betegségben az a mámorító, hogy nincs apelláta: most már tényleg feküdni kell. És egy jó kis influenzás döglésnél nincs jobb pihenés. Ha szabadságra megyünk, ott azért valami stressz mindig van. Valuta, repülőjegy, vagy az autó rendben van-e, milyen lesz a szállás, jó lesz-e az idő, mit nézünk meg, mit hagyunk ki. Nálam a csodálatos motorostúrák rituális kezdése például, hogy VMax Zsolt mindig megcsúszik a szereléssel, éjfélig basszuk a rezet a műhelyben, mire kész, akkor aztán elkezdi locsolni a Brigéciolt, hogy piszkos a motor, ő ilyen dzsuvásan át nem adja, én meg könyörgök neki, hogy úgyis túrázni megyek, úgyis mocskos lesz, hadd menjek már aludni, holnap korán kelek. De ő csak locsolja az ipari zsíroldót, aztán leslagozza, közben beázik a gyújtás, és lehet szétszedni, hogy vajon mi is ázott be konkrétan.

Szóval pihenés = influenza. Lehet, hogy egy járványgócban élek, mert nálunk most a hétfői szerkesztőségi értekezleten mindenki szipogott-krákogott, már aki ott volt, egyébként is rengeteg beteggel találkozom, de a hivatalos szervek mindig akkor kezdenek harangozni, amikor már el is felejtettük az egészet. A többi betegség nyilván szopó, főleg amelyik fájdalmas, de az influenza csak akkor igazán kellemetlen, ha nem fekhet az ember. Ha viszont fekhet, akkor effajta idillikus látványban van része, mint most nekem: Cagliari-Milan meccs, plusz Anthony Burgess Enderby-négyesének első kötete. Plusz a pehelypaplan.

Na de öt fekvős nap után óhatatlan a kérdés: hogyan tovább? Mikor lehet már futni? Egyelőre elég szar a hangom, és ipari mennyiségű taknyokat produkálok. A reggeli kutyasétáltatás például azzal kezdődött, hogy telefújtam egy papírzsebkendőt. Aztán egyből még egyet. Akkor körülnéztem, megszeleltettem a cserpákot, no csak, van még ott valaki? És telefújtam a harmadikat. Nem erőltetve, inkább laza magától értetődéssel, ahogy mondjuk egy tömlős Medve sajt készül a gyártósoron.

Felhívtam közös példaképünket, Kropkó Pétert, mikor lehet ilyenkor elkezdeni futni. Ő már csak tudja, hiszen egy komplett Iron Mant (!) tüdőgyulladással (!!) nyomott (!!!) végig (!!!!). Mindezt a Megtettem, mert elhittem című könyvéből tudom, aminek lassan a vége felé járok, és nyugodt szívvel ajánlom az érdeklődő olvasóközönség figyelmébe: tök jó.

Kropesz megkérdezte, mikor estem ágynak (múlt csütörtök este), mikor volt lázam (péntek-szombat), mikor keltem fel (szerda). Elég rossz a hangom, mondotta volt. Ennek szellemében szombaton ár egy óvatos, laza futással kezdhetek, de csak mert az előrejelzés szerint marad ez a kellemes, langyos idő. Ha hidegebb lenne, ellenezné. Viszont a szaunázást mindenképpen ajánlja, lehetőség szerint két kört, de úgy, hogy a hideg vizezésnél vigyázzak a torkom környékére, meg az arcüregre. Hát jó, akkor úgy lesz.

Kérdeztem még, hogy és akkor a ráfutással történő bújkáló betegség-előkezelés hogyan megy. Hogy többször sikerül futással kiirtani a betegséget, máskor meg hopp, csak szarabb lesz a helyzet. Azt mondja, érdekes dolog ez, mert a tudat sok mindent befolyásol. Ő például versenyző korában évente egyszer szokott fekvőbetegeskedni, mégpedig pont abban az időszakban, amikor ez nem zavarta a felkészülést. És az ördögbe, én is most estem ágynak, amikor már lehetett. Az elmúlt télen például nagyon nem lett volna alkalmas, akkor alakítottuk át a szerkesztőséget kicsit napilaposabbá, és szóba se jöhetett, hogy csak úgy kidőljek. És nem is dőltem, bár a lelkem mélyén átkozottul kívántam.

Mostanra viszont nagyjából felállt az új rendszer, több olyan kolléga is lett, akikkel teljesen simán elketyegünk nélkülem. És a szervezetem természetesen kapva kapott az alkalmon. És milyen jól tette! Elképesztő, mennyire jól tud esni egy kis tét nélküli heverészés-maraton a kuckóban. Hawaii?! 

11 komment

Címkék: betegség tippek láz kropkó

A Courmayeur - Champex-Lac - Chamonix (CCC) trail verseny

2008.10.08. 08:15 szasza75

Immáron 6. alkalommal rendezték meg 2008. augusztus utolsó hétvégéjén az UTMB, azaz Ultra Trail du Mont-Blanc elnevezésű terep futóversenyt.

Az idei versenyre három számban jelentkezhettek az érdeklődő futók, túrázók.

1. UTMB, azaz a névadó verseny Chamonix-ból indulva 166 km hosszan kerüli meg a Mont-Blanc-t. A verseny hosszán túl az útvonal szintemelkedése sem csekély, mintegy 9400 m. A szintidő 46 óra.

2. A CCC, az UTMB résszakasza, mindössze 98 km a táv, 5600 m pozitív szintemelkedéssel. A szintidő 26 óra.

3. Az igazán "elvetemültek" 3 fős csapattal vághatnak neki a 220 km Mont-Blanc körüli túraversenynek. A szint 17000 m, a szintidő 100 óra.

Hogy miért írok minderről? Azon szerencsések közé tartozom, akinek sikerült neveznie és részt vennie ezen a csodás tájon megrendezett túraversenyen. Persze nem volt gyerekjáték, még az "UTMB-s" körökben viccesen csak "babatávnak" nevezett versenyszám sem. Aki már járt az Alpokban tapasztalhatta, milyen gigantikus természeti létesítmények magasodnak a fejünk fölé, és mily kicsiny porszemek is vagyunk a környező hegyekhez, völgyekhez képest. És még itt futni? Őrültség! Az!

Az útvonal:

A szintrajz:

Maga a verseny teljesítése is nagy kihívás lehet (idén az UTMB tejesítése 53 %-os volt, ez a szám a CCC-n 70 % körüli), az első szerencse az, ha valaki az indulásig eljut. Furcsa, hogy erre a két távra januári nevezéssel 4300 jelentkezést fogadtak el, ami önmagában is sok, de ha azt nézzük, hogy 15-15 perc alatt beteltek a helyek. Hát... első olvasatra nem csak népszerű, hanem kicsit túlnépesült sajnos. Szerencsére – mintegy 2000 sorstársammal együtt - sikerült bekerülnöm erre a megmérettetésre.

Először talán tavaly szeptemberben hallottam róla, amikor is egy barátom, aki 2007-ben teljesítette az UTMB-t, kezembe nyomta a "Finisher" c. DVD-t, hátha tetszeni fog. Tetszett.

A nevezés után, igyekeztem célirányosan több terepfutást iktatni edzéseim közé. Először tervtelenül, aztán májustól segítségemre sietett P. Attila, aki nemcsak többször futott velem, hanem hasznos tanácsaival "bábáskodott" is felettem. Egy dolog azért nyomasztott. Sajnos két kedves cimborámnak nem sikerült a nevezés, így sokszor eszembe jutott, mi lenne, ha helyettem inkább ők indulhatnának. De ez csak gondolati szinten működött, ezen nem lehetett már változtatni. Azt gondolom, a fizikai felkészülésem egész jól haladt, szinte minden hónapban volt egy-két 38-60 km-es futásom, leginkább terepen. Ami kellő lökést adott, a június végi Veitsch-i (56 km, 2200 m szint)  futás, amikor is eléggé emberi kinézettel értem célba.

Persze az edzések és a jó kis futások éhesebbé tettek a versenyt illetően. Nyár közepétől már nagyon vártam, hogy ott legyek. Igaz addig soha nem "futottam" ilyen hosszan és nem mozogtam annyit a tervezett ideig. Volt bennem egy kis tartás, hogy ez nem csak élmény lesz, és egy laza kis mocorgás. Persze gondoltam, hogy picit fájni fog, de hogy mi, meg hol és hogy mitől, arról fogalmam sem volt. Szerencsére komoly magyar kontingens tette ismét próbára magát a hosszabb és a rövidebb távon. Mondanom sem, kell, talán én rendelkeztem a legkevesebb tapasztalattal a trail versenyeket illetően. Több korábbi teljesítő is akadt köztük. Bármelyikük lehetne a példaképem. Kiscsikó a díjnyertesek közt.

Volt tervem is. Élvezni a mozgást örülni, hogy ott vagyok, sodródni az eseményekkel, és találkozni az ismeretlennel. No és időtervem is volt. Vicces tervezni, ha még fogalmam sincs mire számítsak. 

Csapatunkkal kedden este érkeztünk meg a Chamonix melletti kis településre. A környező hegyek gigantikus látványa kíváncsivá tett és egyben félelmet keltett. A pénteki rajt előtt két nappal, elmentünk egy rövid 10 km-es átmozgató edzésre. A "mindössze" 2 és félórás mászás, ereszkedés meggyőzött, hogy itt majdnem az lesz, amit gondoltam, igaz kevesebb síkkal, azaz inkább anélkül.

A verseny előtti este átgondolt összepakolás, menetfelszerelés ellenőrzés. Alapvetően nyugodt voltam, persze erre semmi alapom nem volt. Reggel 5 órai kelés, pakolás és indulás a buszhoz. A busz átvitt a hegy gyomrában vezető alagúton. A buszon csendesen, magányosan utaztam. Elfogyasztottam egy szendvicset, fogadtam és küldtem pár sms-t. A 11 órás rajt előtt két órával már különösebb tennivaló nélkül unatkoztam a helyi jégcsarnok előterében. Azaz inkább falatozgattam ismét, ittam egy energiaitalt és próbáltam lazulni. Nem nagyon ment. Aztán a rajt előtt 1 órával felfedeztem az épület egyetlen nyilvános mellékhelyiségét, aminek sorában eltöltöttem még fél órát. Ennyit a pihenésről. A nap lassan emelkedett, vele együtt a levegő is melegedett, én pedig szerettem volna már a településről kiszabadulni. Lassan elhelyezkedtem a rajtzónában. A rajt előtt fél órával már valóságos fieszta-hangulat  uralkodott, az amúgy csendes kisvárosban. Nagy nehezen megtaláltam induló honfitársamat, megbeszéltük, hogy jó itt, meg hogy milyen baromi szerencsések vagyunk. Az esemény trail versenyek között olyan nagyszabású, mint az utcai maratonok között Párizs, London, Berlin, vagy New York.

A rajt előtti pillanatok:

https://www.youtube.com/watch?v=Ys8UuXz1kKI

Percekig haladt át a mezőny a rajtkapun. Kezünkben botokkal, hátunkon táska, amely nemcsak folyadékot, hanem a kötelező felszerelést is rejtette. Rosszul, hátul helyezkedtem el. Nagyon nem tanulmányoztam az útvonalat, és hát valljuk meg tapasztalatom sem volt, hogy itt ezek a fickók futnak, vagy gyalogolnak. Persze ez később vált hátrányommá, ahogy előzni támadt kedvem, de lehetőségem nem nagyon volt rá. A mezőny elindult és egy kört megtéve a belvárosban, elhagytuk a települést és még aszfalton, de…de már emelkedőn vezetett utunk. Gyakorlatilag bármerre tekintettem csak hegyek és hegyek. Hirtelen kicsinek és esetlennek éreztem magam. Már lentről lehetet látni (csak fel kellett nézni), hol van a kb. 2000 méteres határ. Ott a fák hirtelen megszűnnek, felette csak sziklák, 500 méterrel feljebb már a gleccser fehérlik. Emelkedett, az első 16 és fél kilométer így telt. A rend kedvéért 10 km-es 1:15-s időmet elküldtem SMS-en. Közben a magammal vitt headset kamerával (köszönet érte az edzesonline.hu-soknak) bíbelődtem. Szerettem volna élethű mozgalmas felvételeket készíteni, (szerintem nem sikerült) azoknak, akiknek ugyanolyan elképzelhetetlen az ottlét, mint nekem volt fél éve.

http://video.google.com/videoplay?docid=-9151454543209557843&q=source:000079107013674549720&hl=hu

Futni sajnos az egy nyomtávos ösvényen nem lehetett, csak tempósan haladni. Számomra szokatlan volt a hátizsák súlya. Feltöltve kb. 3-4 kg lehetett. Az elején igen zavart, de lassan más dolgok elvonták a figyelmem. A verseny előtt 5 nappal kiment a bokám, aztán a vasárnapi 5 %-os indulási esélyem péntekre 100 %-ra emelkedett, de nagyon figyeltem, hogy ne lépjek félre. A botokat vittem a táskában, arra az esetre, ha esik és csúszkálni fogok, ha kimenne a bokám, vagy ki tudja. Ott volt! Cipeltem! A rajt előtt pár nappal elég komolyan megfáztam, szerencsére 4-5 nap alatt össze tudtam magam rakni úgy, hogy ne köhögjek folyamatosan. Az alpok-i tüdőtágító kúra hatékony: mész-mész lélegzel, aztán egyszer csak kiköpöd a beled! Kitisztultam felfelé :) 16,5 km kaptató után 1220 m-ről 2584 m-re emelkedtünk fel (Teté de la Tronche). Itt már se fa, se cserje, csak fű és kövek, csak a csöndes ziháló vonulók, meg tehéntrágya illata. Rengeteg kristálytiszta patak átfolyás, kipróbáltam, mosakodtam, ittam is belőle. Útban a csúcs felé alattunk terült el az olasz kisváros, parányi kis rendezett hangyabolynak tűnt. Ugyan augusztust írunk, de ebben a magasságban már egy-egy vastagabb gleccserrel egy magasságban vagyunk. A tetőt elérve chipkontroll és irány a meredek lefele.

http://video.google.com/videoplay?docid=8585891223754855461

(folytatjuk)

9 komment

Címkék: tervek ccc memoár trail

A kétesélyes gyógymód

2008.10.06. 07:50 Winkler Róbert

Á, nyomjuk csak, meglátod, jobb lesz, mondta barátom és életmód-tanácsadóm, Gábor, amikor edzés előtt a megfázás jeleire panaszkodtam. Én kúrtam el, az egyértelmű. Tudtam, hogy ma megyünk bokszedzésre a Béciékhez, úgyhogy még lenyomtam egy kis itthoni húzódzkodás-fekvőtámasz-hasazás kört, aztán jó izzadtan levittem a Morzsát, mert ugye enyhe este volt. Reggel már éreztem is, hogy ezt alaposan eltaktikáztam, de ekkor ismét fantasztikus tere nyílt az eltaktikázásnak. Mert mindnyájan tudjuk, hogy a bujkáló betegséggel a sport két dolgot tehet: vagy jobb lesz tőle a helyzet, vagy rosszabb. A lényeg, hogy aktívak, okozók vagyunk egy szituációban, és ez nekem speciel tetszik.

Mióta rendszeresen futok, tehát olyan másfél éve, még ezek a szokásos, évi kétszer bekövetkező influenzák is elkerültek. Bujkáló betegséget többször éreztem, de végül mindig kibujkált. Az isztambuli Human Race előtt például kifejezetten szarul voltam, ami az egy hét alatt hat repülőutamat tekintve tulajdonképpen normális - igen kicsi, alig cserélődő levegőjű térben órákig szorongani egy rakás nemzetközi vírusgazdával, hát az hazavágja az immunrendszert, az biztos. De Isztambulban szépen kifutottam magamból a betegséget.

Aztán nemrég vagy két hétig kóválygott bennem egy torokfájás. Egyszer pont Gáborral beszéltem telefonon, hogy na, megyek futni, mire figyelmeztetett, hogy szar a hangom, ne fussak, mert csak megbetegszem. Mire én, haha, pont gyönyörűen bekészültem, majd pont ezt a szép estét hagyom ki! És nem hagytam ki, és a kurva torokfájás is eltávozott. Úgyhogy most már abszolút benne volt, hogy egyszer rossz irányba vigye a sport a kibontakozó betegséget.

Május óta nem voltam bokszolni, másfél hete futni sem, úgyhogy egész jónak ítéltem, hogy bírtam öt menetet, mielőtt elért a végkimerültség. Meg egy bordára mért test-KO, illetve TKO, mert nem terültem el földön, de csak fél perc múlva folytathattam a küzdelmet. Meg persze annyira azért nem volt jó a kondim, mert végig azt hittem, három percesek a menetek, de a Barabás Béciék valamiért kétperceket mérnek.

Istenem, de csodálatos! Láz, betegség, ágynyugalom... A futás hátrányaként mindenképpen meg kell említeni, hogy kevesebb legális döglés jár vele.

32 komment

Címkék: boksz itthon hétköznapok láz

Edzésnapló: Mindennapok

2008.10.03. 15:40 angelday

Amíg a müncheni olimpiára készültem, nem volt kérdéses, hogy fussak-e, vagy teniszezzek. Nyár volt, meleg volt, mindenki vidám volt és jókedvű. Hajtottunk a személyes aranyra. Most viszont belekaptunk az őszbe, igaz, hogy enyhe eddig a szüreti időjárás, de ez most már mégis más, mint ami eddig volt. Ezek a mindennapok.

Az embernek kellenek, hogy legyenek céljai, és azon belül futócéljai. Ha csak úgy lemegyünk tötyögni, az nem cél. Én most ebben a fázisban vagyok. Jelen pillanatban úgy érzem, hogy nem lehet más a célom ezzel, mint a rendszeresség. Nem hajtok egyelőre időre, vagy távra. Nem lehet. Arról ábrándoztam korábban, hogy majd szépen leviszem 5 kilire a tempómat, hát nem. Nem lehet ilyen hozzáállással.

Másrészt az idő: soha nem fogok egy teljes órát futni, legalábbis körpályán nem. A körpálya unalmas, egy óra ott sok. Olyan, mint amikor elindultunk síelni busszal a franciákhoz, és a harmadik óra után, ami amúgy is rohadt hosszúnak tűnt, eszembe jutott, hogy van még több, mint TIZENHÉT óra vissza.

Körpályán az ember szeli a köröket. Egyszerre mindig csak egyet.

A tegnap estét negatív tempóban futottam. Az asszonnyal mentünk, ő saját bevallása szerint még nincs azon a szinten, hogy megcsinálja a D2D-t, ezért autóval mentünk a pályára (nálunk van visszafelé egy kis szint is, dombon lakunk). Két körönként gyorsítottunk a tempón. Az eleje kifejezetten lassú tempójú (hét plusszos kilis) kocogás volt, utána szépen vittem felfelé a tempót, ez a Nike plus grafikonon is jól látszik:

Valamiért nem látom azt a grafikonon, amit kéne látnom. Talán az lehetett a baj, hogy az asszony vitte a nanót, mert fontos Indelicates hallgatnivalója volt? Senki sem tudja ma már.

Visszatérve a monotóniára: a tizenvalahanyadik körnél elvesztettem a számolást. Onnantól persze már motivációm sem volt a folytatáshoz. Együtt kellett tovább mennünk autóval, így leálltam valahol. Volt két kör, amit meghúztam, ember legyen a talpán, aki a fentiről megmondja, melyik kettő volt az.

Be kell szereznem hamarosan egy kapucnis felsőt, mert ez a tenisz mackó baromira nem erre lett kitalálva. Hétvégén a Bükkben remélem elvállalok egy emberesebb adagot "forrasztópákával, hegesztőpisztollyal" (vagy hogy volt a Ponyvaregényben).

Józsi voltam és futok. Egyelőre heti 3 x 30 - 45 perceket.

13 komment

Címkék: itthon hétköznapok chip edzésnapló futópálya negative speed

Undort keltő betegség-run

2008.10.03. 09:06 Winkler Róbert

Minek az arany középút? Az ember ha egyszer belevágott, legyen inkább teljesen hülye. Lassan egy hete nem tudok futni, mert a múltkori combkidörzsölésről azt hittem, túl vagyok rajta, ráadásul vettem melegítő alatt hordható tapadós futóalsót. Ott hibázhattam, hogy mohó voltam, és már rögtön aznap futni akartam, mert ugye a Garmint is ki kellett próbálni.

És futottam, a másik posztban is leírtak szerint. Átlagpulzusom 154 volt, de elég sokat futottam 160-nal, néha 174-gyel, aztán a végére úgy értem haza, mint a mosott szar, fájt a lábam, de a legfurcsább az volt, hogy mennyire reménytelenül kidöglöttem. Az isztambuli Human Race-en alig 10 kilométert futottam ugyan, de sokkal gyorsabban, 5,4-es kilométerátlaggal. Durva izomlázam az lett utána, hiába nyújtottam, viszont az a futás egyszerűen jól esett, ez meg most egyszerűen nagyon nem. Ja, és ez annyira meglepett, hogy igazából csak másnap-harmadnap vettem észre, hogy az egyszer már megénekelt combkidörzsölődésem sokkal rosszabb lett, mint volt. Amibe belejátszott, gondolom, hogy mohóságomban nem mostam ki a gatyót az első használat előtt, mert ilyen apróság miatt nem futni egyszerűen kizártnak tűnt. Barátocskám, ezt most már valami nagyon gáz ekcéma-félébe gyúrtam át. Motorozni is csak chopperen, nagyterpeszben...

Szóba se jöhet semmiféle futás, hiába illatoznak immár mandulás, vagy milyen Coccolino-mackókként a gatyók. Holnap mondjuk végre lesz bunyó, de bokszolni kisterpeszben kell, meg egyébként is kedvelem a statikus bunyót. Na mindegy, addig is a kollektív, internetes elme súgott valami fontosat a szívverésszámokról, konkrétan ThufirHawat nevű kommentelőnk, aztán Ivan Grasso belinkelte ezt.

És akkor elkezdtem számolni, bár nyilván az ilyen táblázatos pulzusértéket úgy kell kezelni, mint a táblázatos testsúlyokat. Az egyik ilyen szerint a testmagasságból levesszük az egy méter feletti centit és kivonunk belőle tízet, az az ideális testsúlyunk. Aszerint nekem 70 kilónak kéne lennem, miközben 94 vagyok. Oké, egy ötöst simán kéne fogynom, de a 24 legfeljebb koncentrációs táborban jönne össze. Na mindegy. A táblázat aszongya, 220 mínusz ahány évesek vagyunk, tehát nálam mínusz 40, egyenlő 180 a csúcspulzusom. De mennyi a nyugalmi? Hát igen, ahhoz elég öregemberes lefekvést kell produkálni. Az ember kikészít az ágya mellé egy csésze vizet, amiben akár protézis is ázhatna, de azért kell, hogy felkelés nélkül be tudjam vizezni a szív-jeladó érintkezőit. Odarakja a pántot, meg magát az órát, és nyugovóra tér.

Reggel aztán nem elfelejteni! Hiszen a nyugalmi pulzus lényege, hogy még nem keltünk fel, nem fekvőtámaszoztunk, nem kávéztunk, egyszóval a minimálpulzus.

Vicces volt, na. Bekentem, felvettem, közben persze aggodalmasan hallgattam a szívverésem belülről, ajjaj, elkúrtam, felment! A Garmin 60 körüli BPM-nél vette fel a jelet, de addigra már többször felültem, forgolódtam, nézegettem, úgyhogy ravaszul visszaaludtam. Így csalva 51-55 közötti értékeket mutatott, tehát ez az alsó értékem. Hogy ez mire is jó, már elfelejtettem, de majd megint megkeresem. Az aerob zónám felső értéke, a 80% pedig 144. Nekem a kényelmes a 150 volt, jó hülye is voltam, hogy 160-as pulzussal próbáltam utolérni a fantom-edzőpartnert. Bár annyira drámai nem lehet a helyzet, mindenesetre nagyon úgy néz ki, hogy kénytelen leszek kicsit beleásni magam szív-témába.

Úgyhogy most kimosom a melltartót, passzolom a Garmint Józsinak, mert ez nekem egyszerűen túl bonyolult, és a képességei 20 %-át használnám csak ki, és kérek egy Polar tesztautót. Egyébként most már lehet, hogy a Sportband is elég, hiszen kezdek olyan 6,4-es tempóval, aztán felmegyek 6-ra, abból baj nem lehet.

Persze, én is inkább az elrettentő példa vagyok, de az is egyfajta szolgáltatás: kedves nézőink, előbb tájékozódjanak a témában, utána fussanak!

13 komment

Címkék: isztambul bigyók kalibrálás human race vazelin