Palacsintázás a New York maraton előtt, november 2-án
2013.10.29. 09:19 angelday
Dönci idén is csinál palacsintázást, aki futó és New Yorkban tartózkodik, mindenképpen vegye fel vele a kapcsolatot akár itt, akár más formában. De át is adnám neki a szót:
Legtöbben tudjátok, hogy én minden évben a New York City Marathon előestéjén dobok egy palacsinta partyt. Idén sincs ez másképpen. Nov 3-án a verseny, másodikán délután lesz a palacsinta.
Annyi az új, hogy idén pár magyar futóval együtt részt veszek a NYCM Opening Ceremony-n is, ahol egy nagy magyar zászlóval fogunk a többi országgal együtt bevonulni a Finish vonalon, a Grandstand lelátók előtt, csinos cheerleader csajok mögött, zenekarok, tűzijáték, stb. Ott lesz Zsola is!
A levél egyben meghívás is: aki kinn van és van kedve csatlakozni a programba, írjon Döncinek Face-en.
1 komment
Címkék: felhívás palacsinta dönci New York Marathon
20. Várpalota nemzetközi félmaraton 2013.10.19. – az év fő versenye
2013.10.28. 09:59 Szuflavéder
Korábbi beszámolómban már megírtam, az idei felkészülés messze nem volt zökkenőmentes, de a verseny előtt két héttel a NATO futáson elért eredményem újra adott egy kis reményt, hogy talán megközelíthetem a tavalyi 1:31:58-as időmet. Az utolsó két hét azonban nagyon rosszul sikerült.
A résztávos edzéseket rendre félbehagytam, gyengének, erőtlennek éreztem magam. A RISKA Minimaratonon is ez a fajta fáradtság jelentkezett, csakúgy, mint a keddi, utolsó hosszú futásomon a HHH-n, ahol a gyengeség miatt levágva a távot 15 helyett csak 11 km-t szenvedtem végig.
Úgy döntöttem, hogy a szerdát és a csütörtököt pihenéssel töltöm. Gyógyvízbe mentem egy kis relaxra. Csütörtök éjjel azt álmodtam, hogy lekésem a rajtot. Nagyon szar érzés volt, fel is riadtam. Pénteken egy utolsó átmozgatás (6 km 10x100) következett.
A verseny reggelén kissé elaludtam, de óra nélkül, 6:30-kor a redőnyön beszűrődő fényre ébredtem. Elég nagy felelőtlenség volt a csütörtöki rémálom után, hogy nem állítottam órát, de szerencsére pont időben voltam. Reggel jött szokásos mérlegelés: 75,5 kg-ot nyomtam. (1,5 kg +) Gyors reggeli után pontosan 7:30-kor indult a gépem. 8:45-kor szinte percre pontosan érkeztem meg. Kicsit döcögősen ment a nevezés, de egy órával a rajt előtt sikerült a lábaimat is bekrémezni.
Olaszok, románok és kenyaiak is indultak ezen a pénzdíjas versenyen, de sok volt a hazai, ma is aktív versenyző. Izgultam, sétálgattam, koncentráltam, és kicsit átgondoltam magamban a dolgokat. Mi történhet? Megint jön a fáradtság 5 km körül? Akkor feladom. Igen, ha nem ad élményt a futás, akkor feleslegesen nem fogom végigszenvedni a félmaratont. A másik verzió, hogy kipihenten, jó állapotban érkeztem, és azon a versenyen, ahol a legjobban kell teljesítenem az évben, igyekszem megközelíteni a saját pályacsúcsom.
Ezek után jött a teljes ráhangolódási fázis. Csak a futásra koncentráltam mentálisan. E mellett átnéztem a tavalyi részidőket is, az öt kilométeres részidőket megjegyeztem, hogy menet közben tudjak viszonyítani. Úgy éreztem magam, mint egy bokszoló a ring szélén, akit az edzője pofozgat, ellátja tanácsokkal, a külvilág megszűnik, és ő teljesen koncentráltan már csak a feladatot látja maga előtt.
9:25-kor kezdtem a melegítést, aminek a végén szét akartam robbanni, duzzadtam az erőtől. 9:56-kor vettem le a melegítőt és 9:57-kor álltam be a rajthoz. A polgármester asszony indított, de késett, így 10:05-kor indultunk, ami bevallom, bosszantott kis gatyában, trikóban kimelegedve a 10 fokos időben, de nem hagytam magam eltéríteni.
Régi szokás szerint a mezőny szélére helyezkedtem, és könnyed, poroszkáló léptekkel 4:27-es iramban indultam. Jólesően szaladtam, figyeltem a mozgásra, végre éltem. 3 km-nél utolértem egy bolyt az enyhe emelkedőn, és jobbról az ideális íven előztem őket. Szépen mentek a kilométerek a 4:20-4:25 közötti tempóban.
Eljött az 5. kilométer, kezdődött a pánik, vártam a fáradtságérzést, de semmi. 8-9 km-nél már éreztem, hogy nem is fog jönni. A gyógyvíz vagy az idő kiűzhette belőlem a nyavalyát. Beértünk a kis tünemény fordítófaluba, Ősibe. Balra két aranyos templomával fogadott. Két éve azt mondtam, hogy itt akarok meghalni, ez a nyugalom szigete.
Jó erőben vagyok, valósággal kiszaladnék a világból, olyan jól megy. A 10 km-es részidőm 42 mp-cel jobb volt, mint a tavalyi. Mi lesz itt, kérem szépen? Teljesül a régi vágyam, hogy 1:30-on belül lesz az időm? Na! Még ne rohanjunk annyira!
Beértem egy srácot, aki ezután jött velem. A kb 11 km-nél lévő frissítőnél ittam pár korty vizet. Az okoskütyü bemondta a 12 km adatait. A srác megkérdezte: "Endomondo?" Mire én: "Nem, Szuflavéder vagyok." – bután nézett rám, biztos nem olvassa a Futóblogot. Még 2 km-t jött, de aztán leszakadt sajnos.
15 km-nél a részidő 1:40-el volt jobb, mint tavaly. Még tudtam számolni, ami újabb erőt adott. Teljes extázisban futottam tovább. A kis hang, a bokszedző folyamatosan beszélt hozzám: "Majd 18-tól elszabadulhat a pokol, ha bírod még, addig nyugalom." Ahogy tavaly is, 15 km-nél utolértem azt az ismeretlen, de csinos, fiatal lányt, akivel tavaly szinte együtt értünk célba. Most nem jött velem, én pedig folytattam a diadalmenetemet.
4 km volt még hátra, és hirtelen elkezdtek szépen fáradni a lábaim, lassultam. A 19. km-nél jött az emelkedő, amit nagyon nem szerettem. Már nem tudtam az órára nézni, csak mentem, mint a szemellenzős ló. Éreztem, hogy az utolsó 2 km gyengébb lesz mint tavaly, ugyanakkor egy 1:40-es előnyt egyszerűen nem veszíthetek el. Kint a 20 km-es tábla, nézem az órát, de nem emlékszem, mi volt a tavalyi idő, már nem tudok gondolkodni. Csak futok, és már előre boldog vagyok, mert biztos megvan a pályacsúcsdöntés, de mennyi lesz?
Itt a célegyenes, még egy ritmusváltás, a célbeérkezés pillanatában bemondták a nevemet és az időmet, de csak a nevem jutott el az agyamig. Nem nagyon tudok állni, tántorgok, szédelgek és mosolygok, mosolygok, mosolygok, és iszonyat boldog vagyok. Lenyomom az órát, tudom, hogy megvan, tudom, de még hadd fújjam ki magam kicsit. 1:31:08-nál nyomtam le az órát, de a hivatalos mért idő: 1:31:01.
A tavalyi versenyen készült befutókép. Karácsony előtt postázták a résztvevőknek a kinyomtatott befutófotót:
Miután lepusztítottam a frissítőasztalt, elindultam egy kis levezetésre. Átvettem a pólót, a bort és a kajajegyet, majd zuhanyzás után irány a tésztaparti. Nem volt túl bizalomgerjesztő kinézete, de az íze jó volt. Mind megettem.
7 komment
Címkék: beszámoló félmaraton Várpalota
Hétvégi programajánló: SZEgerSZ
2013.10.25. 08:10 szasza75
Ne maradj otthon!
Minden héten kedden, futók kis csoportja kebelezi be a Hármashatár-hegyet. Egy bő óra futás után mindenki hazamegy dolgára – ez a KESZ. Enikő és Jani gondolt egy nagyot és kitalálták, legyen egy-egy tájegységben egy ún. kihelyezett – SZESZ. Már volt ilyen a Mátrában, kétszer. A következő SZESZ szervezőgárdája kiegészült Petivel. Mivel ő egri, értelemszerű volt, hogy most a Bükk ad otthont a kihelyezett futópartynak.
A mostani SZESZ a SZEgerSZ fantázianevet kapta. A gyülekező Bélapátfalván lesz. Indulás ezen a héten szombaton reggel 9-kor. Két távot, egy 16 és egy 36 kilis karikát jelöltek ki a szervezők, így azt gondolom érintünk pár pazar helyet. Nézzük csak a hosszabb útvonalat:
Nem kell más, csak futócucc, illetve váltásruha. A rajthelyen van zuhanyzási lehetőség, így utána komfortosan lehet inni és enni. Nem verseny, hanem közösségi élmény, így majdnem ingyenes: 1000 Ft-ot lehet bedobni a becsületkasszába, ami a melegétel árának része.
Nem tilos finom sütiket, egyéb italokat hozni, az ilyeneknek mindenki örül. Délután boldogan lehet beszélgetni a hasonszőrűekkel. Jelentkezni itt lehet, eddig több, mint százan meg is tették már. Akit egy interjú is érdekel a szervezőkkel, ide kattintson.
Akiben lesz még erő vasárnapra is, az próbára teheti magáti a Miskolci Barátság Maratonon. Nem lesz unalmas hétvége. :-)
A tavalyi SZESZ-ről néhány snitt:
6 komment
Címkék: programajánló Eger Bükk SZESZ
Lehet vigyorogni!
2013.10.24. 14:29 angelday
Szasza fog jelentkezni majd, a postázásra kérünk még néhány napot.
Szólj hozzá!
Címkék: közlemény Nike futófelső
Budapest Maraton 2013 galéria
2013.10.22. 14:54 angelday
Szasza galériáját érdemes végignéznie azoknak is, akik amúgy nem várják magukat visszaköszönni a képeken. Ez tehát az október 13-i vasárnapi esemény galériája. Katt Csétomi vádlijára!
2 komment
Címkék: galéria maratoni Budapest
Három. Harminc.
2013.10.21. 10:24 mgergoo
Pár hete, amikor elképzeltem tíz évvel idősebb önmagamat, Ultrabalaton teljesítést, Spartathlont, UTMB-t, 6-12-24 órás versenyeket, és csak a Futókarma tudja mennyi mindent láttam lelki szemeim előtt. Úgy kellett volna magamat megerőszakolni, hogy ne öt, hanem tíz évet írjak. Ahogy az élet más területein, a futásban is türelmetlen vagyok, türelmetlenek vagyunk. Az egész világunk erre épül, ide mindent, azonnal. Most.
Úgy akarunk egy-egy félmaratont, maratont, mintha egy csúcsmobil, táblagép, egy presztízstermék volna, amivel villogni lehet. És tényleg az. Futók között a belépőszint 10 kilométert futni, de igazán ember csak akkor vagy, ha már teljesítetted a félmaratont, igazán menő dolog persze a maratoni táv teljesítése. Tömegek, felkészületlen futók ezrei loholnak a félmaraton felé. Aztán persze rádöbbennünk, hogy a maraton már a nem futó ismerősöknek is mond valamit, negyvenkét kilométert már nem kell magyarázni, egyből tiszteletet ébreszt. Lefutjuk hát, akkor is ha beledöglünk, minél hamarabb, csak túl legyünk rajta, hogy megmutathassuk, hogy megcsináltuk. Egyszerűen mert villogni akarunk vele, mint egy új telefonnal, kocsival, bármivel. A fogyasztói társadalom rabjai vagyunk és a maraton egy megszerezhető presztízs.
Sok futót látok, sokatokat ismerek. Korán, felkészületlenül futunk félmaratont, de amint megvan a félmaraton, már rohanunk a maratonra, hogy szenvedve még sokkal felkészületlenebbül, sántikálva, hatalmas gyötrelmek és kínzó kilométerek után valahogy teljesítsük. Ha évek alatt 4:30-hoz, 4 órához közeli maratont futunk, már a ultratávok, az Ironman, vagy valami nagyobb, még őrültebb kihívás felé vesszük az irányt. Mint a drogos, akinek mindig nagyobb adag kell, hogy ugyanazt a hatást érezze. A futás a mi drogunk? De hova sietünk? Biztos, hogy egy 4 órás maraton teljesítése után már révbe értünk futóként? Álljunk meg egy kicsit!
Egy éve indultam el ezen az úton, és amikor Olivér kérdezte, hogy mik a céljaim futásban, akkor azt válaszoltam, alapozzuk meg, hogy tíz év, húsz év múlva is futó lehessek, élethosszig. Türelmet mutattam, de magamat is becsaptam. Legbelül csak arra vágytam, hogy minél hamarabb túl legyek a maratonon, hogy mehessek tovább a láncon. A tavaszi maraton előtt, fél évvel a közös munka kezdete után még egy checklist-et is kicsikartam Olivértől:
- 6 órás feltétele – 3:45 maraton
- 12 órás vagy UB párban feltétele – ha a 6 órás 60 km vagy jobb
- UB egyéni feltétele – ha a 12 órás, 100 km vagy jobb
- Spartathlon feltétele – ha az UB 30 óra, vagy jobb
Tavasszal aztán az akkori maratoni eredményemen csaknem 40 percet javítva könnyedén futottam a maratont 3:46 alatt. Pár hete Kassán nagyon felkészületlenül, formán kívül, újra jelentős túlsúllyal (184 cm, 93 kg) is 3 óra 48 perc alatt teljesítettem a maratoni távot. Ne értsétek félre, de nem érzem kihívásnak a maraton teljesítését 3 óra 50 perc környékén és nincs ez így jól.
Gondolkoztam.
Célok persze kellenek. Nekem legalábbis kell, hogy lássam, hogy merre vezet az út, de nem mehetek így tovább. Úgy érzem, hogy a továbblépéshez szükséges szint nem lehet az, amit fél évnyi komoly edzés után 93 kilósan meg tudok csinálni. Nem szeretnék kapkodni, nem szeretném úgy érezni, hogy a házamat homokra építem. Komoly, felelősségteljes döntéseket kell hoznom. Hosszú évekre szeretném megalapozni az erőnlétemet, nem kockáztathatok sérülést. Élvezni szeretném a futást, akkor is ha esetleg majd növelem a távot.
Lassan itt a tél. Vár a város, a jéghideg reggeli és a sötét esti futások. Nagyon motiváltnak érzem most magam, hihetetlen módon inspirál, hogy 2014-ben arra teszek majd kísérletet, hogy egy őszi maratonon 3 óra 30 perc alatt fussam le a távot.
43 komment
Címkék: tél maraton dk
A fal adja a másikat
2013.10.18. 08:34 SeSam
A negyedik maratonom reggelén egészen kipihenten ébredtem.
Betoltam két doboz joghurtot reggeli gyanánt; épp rászoktatni igyekszem magam a reggelizésre, ez már soknak számít. Az időjárás-app azt írta, 17 fok is lesz délben, úgyhogy rövidnadrág és céges nevesített technikai póló mellett döntöttem. Azért nyolckor még nem volt olyan meleg, és Japánra emlékeztető párás köd ülte meg Budapestet. Az odaúton még megálltam egy Red Bullért és egy kifliért, hiszen a szokásos reggeli kávé kimaradt. Ahogy szoktam, biciklivel gurultam a Városligetig.
Végül úgy alakult, hogy a céges váltót indító Gyuri kollégámmal nem sikerült találkozni, sőt más ismerőssel sem. Mondhatjuk azt is, hogy semmi sem zavarta meg a koncentrációt. A rajt előtt elbeszélgettem egy amerikai lánnyal, aki épp itt tanul, és a harmadik maratonja volt ez. Megegyeztünk, hogy egyikőnk se akarja elfutni az elejét, beállunk a négyórás iramfutókhoz, aztán meglátjuk. Ehhez képest nagyon hamar begyújtotta a rakétákat, és már csak a fordítókban mosolyogtunk egymásra szemben. Na, de ne szaladjunk ennyire előre...
Nem sikerült tartani a négyórás bollyal a tempót, leszakadtam tőlük, csak éppen előre. Vitt a lelkesedés, és tényleg kiváló volt az időjárás is amikor már futottunk: jólesett a párás, hűvös levegő. Nagyjából 15-nél kezdtem érezni, hogy csoda lenne, ha ezt az 5'10" körüli tempót tudnám végig bírni, de a visszalassítás is 5'20"-ra történt. (Ezt persze csak most utólag látom csak.) Zenét nem tettem be, mert nem voltam meggyőződve, hogy végig bírná a telefon, úgyhogy fülest sem vittem: ahogy írom, fogalmam sem volt ott és akkor sem az időmről sem az átlagsebességemről.
Már a kihirdetésekor sem tetszett maradéktalanul az útvonal, és valóban voltak kellemetlen részek. Egyrészt tényleg masszívan meg lehet unni a rakpartokat, másrészt nem tudom, hogy a rekordszámú nevezés, vagy mi miatt, de gyakran szűk volt a hely. Nem szoktam hozzá, hogy a tizenvalahanyadik kilométernél is arra kell figyelnem, ne gáncsoljak el valakit, vagy engem ne rúgjanak fel, és csak egy sáv van, mert szembe is hasonló embertömeg fut, úton-útfélen fordítókon keresztül kell kanyarogni.
Féltávnál hallottam, hogy páran beszélgetnek, innen tudtam, hogy 1:51' körül vagyok. Az állóképességemhez ez túl gyors, de hát mit volt mit tenni, mentem tovább, és vártam a falat. Ami persze jött is, de még hogy! Mint egy...egy... fal! Ráadásul sokkal korábban, mint gondoltam: 29-nél éreztem, hogy megy ki belőlem az erő, mint a hengerfejes motorból. A 30. kilométer már 5'58" lett, és innentől fogva alig tudtam 6 perc alá menni.
Tapasztalat híján nem voltam, tavaly pont ugyanígy visszanyalt a nem megfelelő felkészülés fagyija, csak akkor nem volt annyi eszem, hogy ne próbáljak ellene küzdeni. Most úgy voltam vele, úgyis megcsinálom, inkább bele-belesétálok a távba, minthogy úgy járjak, mint egy évvel korábban, amikor annyira elsavasodtam az utolsó három kilométerre, hogy egy beketaminozott elefánt kecsességével bukdácsoltam végig a befutót.
Igyekeztem beosztani azt a kevés erőt a célig, és szerintem sikerült is. Gyakran kellett sétáláshoz folyamodnom, ilyenkor mindig kitűztem egy célt, hogy oké, addig az oszlopig erőltetett menet van, utána ismét elkezdek kocogni. Követtem George Clooney tanácsát a Gravitációban: meg kell tanulni elengedni a dolgokat, ami jelen esetben a négy óra alatti befutóidő. Amolyan figyelmeztetésképp három alkalommal is mentőautónak kellett utat engednem, ez csak megerősített abban, hogy ne vadóckodjak.
Egyébként szerintem ha másban nem is, de itt segített az, hogy nem ez volt az első ilyen távom. A maratont nem lehet tutira venni, akárhányat is futott az ember. Viszont mivel tudtam, hogy mindenképp képes vagyok rá, mindegy hogy hányszor képzeltem el magam a padkán hűsölve valami cukros itat kortyolgatva, nézve ahogy elsuhannak a futók, mentem tovább. Egyértelmű volt, hogy meglesz, így vagy úgy.
Az egyetlen újdonság az volt, hogy a Városligetben, ahol már annyira közel volt a cél, hogy szinte látszott, és mégis három kilométer volt még hátra, kezdtem szédülni is kicsit, mint amikor megzuhant vércukorral az ájulással küzd valaki. Így lettek itt már katasztrofális 7 perces kilométereim is. 40 előtt valamivel előztek meg a zöld lufis négyórás iramfutók. Olyan harminc másodpercig megpróbáltam követni őket hátha alapon, de messze túl gyorsak voltak akkor már az én kikészült fizikumomnak.
A befutóra természetesen össze kellett szednem magam. A legutolsó fordítótól már szigorúan futva közlekedtem, onnan már csak 600 méter volt hátra. Na itt volt először, hogy megbicsaklott a merevségtől a lábam, amit elégedetten konstatáltam: tavaly sokkal korábban bekövetkezett ez, sikerült jobban beosztani az erőt. A célban sikerült – szerintem – egy egészen sikeres maratonista imidzsét hozni:
Úgy gondolom, kimaxoltam a versenyt, ennél (4:03'02") jobbat csak vért pisilve lehetett volna menni ilyen edzettséggel. A téli időszakban pedig neki lehet állni állóképességet fejleszteni.
5 komment
Címkék: verseny beszámoló maraton
Riska Minimaraton 7 km – nagyon gyengén ment!
2013.10.17. 10:31 Szuflavéder
Riska – imádom ezt a szót. Amikor megláttam azt, hogy a verseny szponzora egy tejkereskedő cég, felelevenedett bennem a múlt…
A futás és a tej szerelmi viszonyáról mit sem sejtve 1987. május 9-én hat futótársammal felültem a Székesfehérvárra induló vonatra. Egy kismaratoni, 20 km-es versenyre indultunk, amelyet egy nagyon kellemes 2,5 km es körpályán rendeztek. Egy tó mellett futottunk el, majd egy kertesházas, forgalmatlan úton ment tovább a pálya. Jól sikerült az alapozásom, nekem 1:15-ös idő volt kitűzve.
Indulás előtt a pályaudvaron vettünk magunknak innivalót. A többiek gyümölcslevet, én pedig egy liter tejet, amit a vonaton kb. 4 órával a rajt előtt meg is ittam. A rajt után 7 kilométerrel éles hascsikarásokkal küzdöttem. Kb. kétpercenként jöttek a maró görcsök, lelassítottam, megálltam, és amikor elmúlt, futottam tovább. Felfújódtam, jöttek a szellentések, reménykedtem, hogy vége lesz egyszer. 11-12 km között jött a vég. Amit szellentésnek hittem, az bizony nem az volt.
Egy alsónadrág volt rajtam, azon pedig a Yessa (Y) futógatyám. Kb. egy km-t kellett sétálnom, hogy zárjam a 2,5 km-es kört. Figyelve az óvatos mozgásra, pici, apró lépésekkel, oszlopszerűen emelgetve lábaimat, szép lassan haladtam. Amikor megérkeztem a célhoz, az edzőm csak annyit mondott: "Ne mondj semmit, menj zuhanyozni!" Válaszom: "Dehát Pista bácsi, beszartam."
Miközben leszegett fejjel folytattam az erőltetett menetet az öltöző felé, a többi futótásam hangosan hahotázott mögöttem, én pedig sírva fakadtam. Igyekeztem messze kikerülni az embereket. Már csak 200 m volt hátra az öltözőig. A hajrában voltam, de örökkévalóságnak tűnt. Nem sejtetettem, hogy az igazi rémálom, csak ezután következik. A további részletektől megkímélnék mindenkit.
Ez a rémtörténet nagyon sok erőt adott a további edzésekhez. Keményen dolgoztam, és a befektetett munka még abban az évben, ősszel hatalmas sikerélményt adott. Október 3-án szintén ezen a pályán rendezték a 20 km-es kismaratoni OB-t, ahol életem legjobbját 72:39-et futottam. (Hat és fél perces egyéni csúcs volt!) A történtek után nem sokkal már én is tudtam nevetni ezen a régi sztorin.
Ebben a nosztalgikus hangulatban érkeztem meg vasárnap a Riska futásra. Ittam tejet reggel, de csak egy decit löttyintettem a kávémba. :) Az előző heti NATO futás 4:11-es átlagiramán felbuzdulva a tervem az volt, hogy 5 km-ig 4:10-es iramban futok, aztán elengedem a gyeplőt.
A 4 km még pont 16:40 volt, de utána lehullt a függöny: minden erő kiment belőlem, az egész testem lemerevedett, mintha minden akksi újratöltésért kiáltott volna. Az utolsó kilométerre jobban lettem, de már nem volt motivációm nekilódulni, így 4:21-es átlag lett a vége.
A befutócsomag megletősen bőséges volt. Ebben az évben összesen nem kaptam versenyeken annyi mindent, mint itt. A képen látható cuccok mellett az 1500 forintos nevezési díj még egy pólót és egy sapkát is tartalmazott. A szervezés kifogástalan volt, a hangulat pedig frenetikus.
A 80-as években sokat jártunk össze a csapattársakkal. Egy egyik szigetszentmiklósi lány apukája asztalos volt, csodálattal jártam mindig körbe a műhelyét, mesés dolgokat csinált. Egyszer naivan meg is kérdeztem tőle: "Józsi bácsi ugye mindent tud az asztalos szakmáról?" Nagy csalódásomra ezt válaszolta: "Minden nap tanulunk valami újat, ahogy a jó pap is – tudod – holtáig".
Most már pontosan értem a szavait. Ahogy haladok előre az időben, olyan érzésem van, mintha semmit sem tudnék a futásról. Mindig jön valami új, ami még nem volt, folyamatosan változunk, és talán ettől csodálatos ez az egész. Amikor kezdő futók tanácsot kérnek tőlem, két dolgot szoktam csak mondani:
A cipőfűzőt kösd duplára vagy triplára, és futás előtt kerüld a Riska tej fogyasztását!
Szuflavéder out.
5 komment
Címkék: beszámoló minimaraton Riska
2013. évi lépcsőfutó OB, teljes menetfelszerelésben
2013.10.13. 21:10 Szuflavéder
Az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság, a Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság és a Magyar Tűzoltó Szövetség által október 12-én szervezett belső eseményre max. 150 egyéni versenyző és 75 csapat nevezhetett.
A bajnokság célja: a speciális tűzoltói beavatkozások során fellépő fizikai igénybevétel versenyszerű keretek közötti felmérése és annak bemutatása a civil társadalom számára.
A helyszín idén is a SOTE épülete volt. A versenyzőknek 414 lépcsőt megmászva 23 emelet magasra kellett felfutniuk. A 28 kilós teljes menetfelszerelésben a legjobbak bőven 3 percen belüli idővel értek célba.
Eredmények: nők, férfiak, páros (PDF linkek).
Szólj hozzá!
Címkék: verseny eredmények lépcsőfutás
Kassai villanások
2013.10.11. 16:48 mgergoo
Vidámság, önfeledt város.
Y a dóm körül – mint egy gyönyörű nő lábai, hosszú lábú asszony. Tömeg, egyesülünk, szűk út, szűk dolgok. Kerülök. Erdő felé, mint Pamplonában a bikák. Rohanunk a semmibe. A vesztünkbe, bele a falba.
Futunk valami elől. Magunk elől. Sokan vagyunk. De ti miért? Miért vagytok itt? Ez az én harcom! Csak az enyém. Menjetek az utamból. Vánszorgó arc nélküli massza. Előzök. Letérek. Gyorsítok. Lemegyek az útról. Harapom az utat. Szűk ez az út nekem, szűk a világ nekem.
Pulzus.
Nem kellene. Állj vissza, őrült! Beállok a sorba, egy vagyok köztük. Egy arctalan senki, újra. Végre. Mennék! Menjetek!
Pulzus.
Újra szűk, újra kanyar, mint koktélban a szívószál. Erős vagyok. Ne álljatok elém! Hát nem látjátok, hogy erősebb vagyok nálatok? Menjetek az utamból! Ez az én utam.
Gyorsak a kilométerek. Segítenek, velem vannak. Sokan vannak velem. Távol. Most egyedül vagyok. Itt egyedül vagyok. Ez az én harcom. Senki sem véd meg. Magamtól.
Újra együtt, csak te és én. Azt hittem, már túl vagyok rajtad!. Azt hittem már új kihívót kell keresnem, hogy szintet léptem. Hogy letudtalak, hogy kidobtalak. Hogy legyőztelek. Hiszen egyszer már legyőztelek. Emlékszel. Tudom, hogy emlékszel, te szemét!
Megerősödtél azóta! Tudod, hogy hazudok: én lettem gyengébb. De nem hagyom magam. Elhiszem, hogy menni fog. Városi utak, járdák. Álmos kisváros, álmos kisvárosi emberek. Ismerik egymást, engem nem ismernek. Inkognitó nyugalom. Vissza a főtérre.
Megint a női lábak, de most felfelé haladok a combjain, tovább kell mennem, úgy hogy visszafordulunk. Most. Fele. 1:51. Második kör. Vissza a jobb lábán. Balján már a győztes robog. A felvezető autó tetején kijelző: 2:03
Majdnem leköröz. Rózsaszín tapsfelhő. Neki. Osonok. magam elől, a fal elől, a maraton elől. Megsértődött a tavaszra. Jogosan. Laposan futok. Hátha nem vesz észre. Halkan lépkedek. Kímélném a térdem, de indexel. Halványan. Jobbra. Talpam is fáj. Flyknit.
Osonni kellene, úszni az aszfalton, de látom az árnyékom. Lomha, lusta, semmirekellő, nyűglődő paca, vonszolja magát. Ez nem lehetek én! Újra itt az erdő. Ont monoton bút konokon és fájón. Fák alatt fordulunk. Lehetne itt jó képeket csinálni, de nincs itt Szasza.
Vissza a városba. Szálloda, buszmegálló, tegnap még itt sétáltunk a családdal. Most mennyire más. Fenyegető és szürke, kicsi és dőlnek a falai. Dőlnek a falai. Az egész város csak egy díszlet. Egy álvilág a harcunkhoz, mindenki statiszta. Maya fátyla. 25.
Pulzus.
Emelkedik. Nem érdekel. Mozdony vagyok, erős vagyok, zakatolok. Legyőzőm. Ha kibírom, PB, és megmutatom. Magamnak? A csapatnak? Olivérnek? Akarom. Le akarom győzni újra, ha csak egy másodperccel is. Én nem veszíthetek. Győzni akarok.
Csak azért is, hogy megmutassam. Csak én tudom, mit bírok. Emelkedik. 28. Nem fog menni. 160 felett járunk. Nem jó jel. Meg kellene állnom. Nekem ne mondja meg senki, mit kellene tennem. Nem ismer. Csak számokat lát és diagramokat. Én biztosan jobban tudom. 35. Fejes Laci a szembe sávban. Nem tudok neki átkiabálni.
Fáradtság. Pánik. Az nem lehet, hogy elfogyok. Már UB párban, hatórás, aztán Spárta. Álom. Bilibe lógott a kezem. Nem tartok ott. Nagyon nem. Tapasztalat. Nem vagyok méltó rá hogy továbblépjek. Nem léphetek tovább, amíg ez nem rutin. Nem mehetek feljebb, amíg ez a szint. Nem ez a szint. Nem lehet az a színt, amit egy 92 kilós DAGADT KÖCSÖG meg tud futni.
Méltatlan lenne. Türelmet kell tanulnom. Nem voltam katona. Ordítanak a sejtjeim. 38. Azt hittem, már 39. Keserves a felismerés, rohadék tábla. Utálom a táblát, a hátralévő távot. Mindent. Magamat. Hogy elhittem, hogy vége. Eszembe jut a Sziget, az örök hasonlat. Meg tudnám fojtani aki kitalálta. Utálom a Szigetet.
Minden monoton méterét. Ilyenkor még jobban. Meg kell állnom, nem bírom tovább. De nem állhatok meg. A DAGADT KÖCSÖG nem állhat meg. Frissítőpont. Megállok. Éles lándzsahegy alakú jeget hánynak a hajszálerek a combomban, a combom egy pillanat alatt fagy jégtömbbé. Hideg ölelés, megállásra vágyom, semmi másra.
Miért induljak újra? Miért csinálom? Feladhatnám. Kimagyarázhatnám. Foghatnám a térdemre. Foghatnám a 400 kilométerre. A 900 helyett. Meg kellene állnom. Kinek akarok bizonyítani? Mit akarok bizonyítani? Továbbindulok. Büszke vagyok.
A gondolataimra, az ezredmásodperces belső vitáimra. A végső döntéseimre. Ezért csinálják? Ezt akarják átélni újra és újra? Erről szól a futás? Önmagunk megismerése? Minden áron? Én minden métert utálok, ők sem szerethetik.
Újra itt a nő combja. Újra felfelé csúszok. Vánszorgok. Kisvárosi szürke tömeg. Tapsoló massza. Most nekem, zöld felhő, kék álkapu becsap a cél előtt pár száz méterrel. Gyorsítok. Nem mutathatom. Nem mutathatom, mennyire megfogott ez a maraton. Utolsó méterek. Befutókapu. 3:48.
Két perc. Itt tartok. Most itt tartok. Tömeg. Taps. Család. Mosolygok. Beszélgetek. Vánszorgok. Magabiztosságot mutatok, de legbelül már az új harcra készülök. Addig nem megyek tovább.
Mimikri. Hajaz. Balázsra. Neki sikerült és ehhez gratulálok itt is.