Napfelkelte Zamárdinál

2013.06.17. 17:00 angelday

Varga Dániel, doncii ismerős lehet a Futóblog körüli közösségi csatornákról – nem egyszer posztolt már itt a blogon. Versenyzett idén is az UB-n, lenn az ő szemszögéből a verseny, és mivel eredetileg saját blogján jelent meg az írás, nézzétek el neki a hosszabb bemutatót a versenyről, DK-ról – amiket már jól ismerünk. Ez a szöveg annak a posztnak a szerkesztett változata. Át is adnánk neki a szót! – angelday

Évek óta nyúznak otthoni barátaim, hogy buta vagyok, amiért nem jövök el az Ultrabalaton nevű futóversenyre egyszer, mert az nem verseny, hanem az egyik legnagyobb élmény, amit egy futó kaphat az életében. Jópár egyéni maratoni után sokáig gondolkoztam, kikkel mernék nekivágni a 24 órás kihívásnak, ahol non-stop kerüljük meg a Balatont, hogy aztán 212 km után beérjünk oda, ahonnan rajtoltunk. Nekem ráadásul ez lenne életem első versenye Magyarországon. Jöjjön pár érdekesség, majd a végén leírom, nekem mit jelentett az egész.

Már 18 éve létezik a korábban Balaton-kör, ma Ultrabalaton néven ismert futás, de igazán csak az elmúlt pár évben lett népszerű. Ez egyrészt egy nemzetközileg is komoly rangú ultra-futás, vagyis a marathonnál (42,2 km) hosszabb táv. Ugyanis vannak, akik egyéniben tolják... 212 km, non-stop. Hetven férfi és hét nő fejezte be idén egyéniben. Meg egy kerekesszékes. Láttam is elmenni, hardcore volt a faszi!

Az Ultrabalaton a csapatok miatt is óriási, ettől elérhető az amatőröknek is. Öt- vagy tízfős csapatban már nem olyan vészes az a 212 km, pláne, hogy tíz km-enként vannak váltópontok. Innentől el lehet képzelni: végy egy mikrobuszt, benne öt futó. Ebből egy mindig kint fut, egy másik általában bringával kíséri.

Mert miért ne, nem fárasztó egy futó tempójában gurulni és segíthetsz neki, elvenni a ruhát, adni vizet, tájékozódni, mert a földre festett nyilakat nem olyan könnyű követni, akkor, ha max pulzussal tolod ki a beled. A busz előremegy és tíz kili után váltunk, két ember be, kettő ki.

Egyszerűen hangzik, de ez logisztikailag komolyabb kihívás. Tíz kili mondjuk 60 perc, de az éppen befutott embernek le kell nyújtania, megtörölközni, átöltözni száraz ruhába, busszal kikiveredni a váltópont körüli dugóból, átérni és megtalálni a következőt... Gyakorlatilag nem nagyon pihennek a buszban lévők. Lehet egy busz helyett több autóval menni és egy futónak 20-30 kilit tolni egyben, így ritkábban kell cserélni. Rengeteg változóval lehet itt sakkozni, egy maratoni pofonegyszerű ehhez képest!

A balatonvilágosi rajtnál óriási volt a hangulat szombat reggel, dübörög a Rock'n'Roll a hangfalakból, MCM Sanyosz futólegenda tolta a mikrofonban a vakert, több ezer amatőr futó készült a rajtra, izgatottan vigyorgott mindenki. Az első szakaszt csak egy ember futotta, de a rajtvonalon együtt haladt át az egész csapat.

Van itt rengeteg megható történet. A Suhanj Alapítvány fogyatékos embereknek teszi lehetővé, hogy sportoljanak. Tolószékeseknek szereznek futót, aki tolja oket, vakoknak kísérőt, akik fogják a kezüket. Akár 212 km-en át!

Na és a DK-Team? Két éve Gergő, egy túlsúlyos informatikus elkezdett 130 kilóval sportolni és ír róla blogot, neve: Dagadt Köcsög. Jó stílusban ír, de fogalma sem volt, hogy sikerül-e egyáltalán a mázsa alá jutnia, vagy hogy bárki olvassa-e szenvedéseit, mert kit érdekelne már. Egy évvel később ötven ember járt le vele a Margit-szigetre futni, DK feliratú neonsárga pólóban. Lefogyott, a Futóklubban megismerte barátnőjét, aki elkísérte első maratonijára Berlinbe, aminek 38. km-énél Gergő megállt fél percre és megkérte Enci kezét.

Idén több, mint száz futó vágott neki a Balatonnak Dagadt Köcsög feliratú pólóban. Ötletes csapatneveiket trikóikon láttam, káDKerülők, HasaDK, VaDKörték, HullaDK, mindig tapsoltam nekik, ha láttam őket a pályán. Az ő elit-frakciójuk a Nehézbombázók nevű csapat, akik simán száz kg felett vannak, keveset és lassan tudnak csak futni egyszerre. De eljöttek és futnak. Lelkesedésük annyira magával ragadó, hogy egy sztárfutó is melléjuk állt. Lubics Szilvi többszörös magyar ultrafutó-bajnok. Megnyerte a 246 km-es Athén-Spárta futás női számát, tavaly első lett a 212 km-es Ultrabalatonon is, nem a nők között, hanem az egész mezőnyben! Idén a Nehézbombázókkal futott.

Személyes vizekre evezve...

A csapatom tagjai csak rajtam keresztül ismerik egymást. Van, akit régóta ismerek, de gyengébb futó, és van erős futó, akivel három hete találkoztam először – rizikó mindkettő. Más országokban élünk, ezért a rajt előtt egy nappal találkoztunk először, addig csak emailen. Jó érzésem volt, szuper arcok, magam miatt aggódtam talán.

A rajt után több óra is eltelt, mire kezdtem megszokni, hogy most csapat vagyunk. Régen sok túrát vezettem, cserkészeket, többhetes bringatúrákat távoli országokban, hegymászásokat, napközben is "csopvez" vagyok, de a futás nekem mindig az egyéni maxról szólt. Az én belem és addíg tolom, amíg jólesik – vagy azon túl. Most az egóm toltam vissza és arra figyeltem inkább, hogy mindenki jól legyen, bátorítottam, vittem pokrócot a váltópontra befutónak, esernyőt, kaját, és hangsúlyoztam, hogy nem kell sietni, csak az élményért jöttünk.

A Balatont nem lehet eleget dícsérni, egyben látni pedig különösen gyönyörű. A magas partokat Almádinal, a Tihany előtti emelkedő (szakadó esőben az igazi!), Badacsony vulkánjai és borvidékei majd a naplemente Keszthelyre befutva. Én úgy emlékeztem, hogy sosem voltam egy nagy Balaton rajongó, alíg voltam ott párszor. Tévedtem. Valójában minden faluban elöntöttek az emlékek, hányszor tekertünk le bringával Pestről Siófokra, Szántódon csókoltam meg első barátnőmet, Csopakon kikaptam egy tenisztornán, Füreden céges tréningen csúnyán berúgtunk, Szárszón ellopták a bringám és Zamárdiban összevarrták a szemöldököm. Minden sarkon volt egy emlék.

Már a rajtnál és aztán a váltópontokon is összefutottam ezer éve nem látott barátokkal. Marcit Dörgicsénél vártam, felnézek és: "Helló Tünde, hátte, hova lettél a kórus után, ahol Carmina Buranát énekeltünk tíz éve? Család, gyerek, most meg itt futok - wow, jó volt látni, hajrá." A kedvenc szakaszom Keszthelyre befutni: naplemente, már 8 órája futunk, csodálatos fasorok a bringásút mentén, jobbra a Badacsony utolsó dombjai, balra a kék Balaton, nádasok. Hideg van, a pulcsimat odaadom Diának, aki bringán kísér, hogy ne fázzon, én pedig tolok a tempón, hogy én se. Nem sokat beszélünk, de nagyon jó nem egyedül futni.

Érdekes módon nem a több órás eső volt nehéz az első felében, hanem a száraz, de sötét éjszaka a déli parton. Nagyon nehéz éjjel futni. Az egész tested lekapcsol, enni/inni sincs kedved, akkor meg nincs kraft. Van benne szépség is, Balatonszárszó teljesen kihalt utcáin cuppog a vizes cipőd, fejlámpával nézed a lila nyilakat az aszfalton, valahol a távolban van előtted egy másik futó, szép lassan behozod, amikor átszalad előtted a sötétben egy süni. Majd még egy. :)

Az utolsó néhány szakaszon már eléggé le volt robbanva mindenki, én 45 km-nél tartottam, a többiek kicsit kevesebbnél, de még várt rájuk egy tízes fejenként. Nagyon késő volt, cudar álmosak voltunk. Izgatott nagyon, hogy legyen egy ötven km-es napom. Láttam, hogy ha most belehúzna mindenki, befuthatnánk húsz órán belül. Meglepően jól haladtunk eddig, de nyeltem egy nagyot és elvetettem mindkettő célt, csak a csapat számít: ők jól érezzék magukat és hogy mindenkiből kihozzunk a legjobbját.

Elcseréltem pár szakaszt, nem is értettem, miért raktunk Diára 15 km-t reggel négy órás kezdéssel, átvállaltam pár kilit mindenkitől. Senkinek nem volt már száraz ruhája, hideg volt de futottunk be Zamárdira, pirkadt. Megtolta Dia is, meg én is, álmosak voltunk, de nem volt már sok hátra. Zsuzsi egy hős, hajnali ötkor övé volt az utolsó emelkedő Balatonvilágosra, mi a befutó előtt vártuk meg Sanyosz mester vidám hangjával a hangszórókból. Dia, Dani, Marci, Pavli & Zsuzsi kézen fogva futottak be a 212 km tábla alatt... megvan! Örültünk, de nagyon álmosak voltunk mindannyian.

Dia hozta a nyomtatott eredményt, és a faradtságtól kimerülten, de mosolyogva kiabált! 19:59:46 - tizenegy másodperccel voltunk húsz órán belül. Nekem pedig meglett az 53 km, holott nem volt cél. Köszönöm a Pannon Pumák csapatnak, hogy veletek futhattam, megtiszteltetés volt.

6 komment

Címkék: beszámoló dönci Ultrabalaton

Futóklub a Történelmi Épületcsoport előterében

2013.06.15. 19:54 angelday

Szerdán nem mindennapi helyszínen volt a Futóklub – mégpedig a Történelmi Épületcsoporttal a háttérben, ami előtt például a bemelegítés is zajlott. Az idő fantasztikus volt, a mellékelt képen is látni (klikk rá és megnyílik a hivatalos galéria az eseményről):

Itt van egy panorámakép is a környezetről – érdemes a következő képre kattintani, majd a jobb nyíllal végigscrollozni a képernyőn:

Professzionális DJ ezúttal is volt DJ Balage személyében. Az igazi élményt nem lehet bemutatni az interneten keresztül, csak olcsó replikáció lehetséges ebben a rövid videóban:

Szólj hozzá!

Címkék: Városliget Vajdahunyad vár Futóklub

Nagy falat – Börzsöny trail vasárnap

2013.06.12. 11:22 mgergoo

Pár hete írtam első terepes próbálkozásomról, aztán a blogomon írtam beszámolót a budaörsi dolomitok elnevezésű teljesítménytúrán egymás után toltam le a 20, majd a 10 kilis távot és nagyon-nagyon élveztem. Elcsépelt szófordulat ez az "elkapott a gépszíj", pedig igaz.

A dolomitok után hirtelen felindulásból elkövetett impulzusnevezést követtem el, a nevezési határidő előtt pár órával beneveztem a Börzsöny-trail nagyobbik távjára (melyikre másra, ugye?), aztán meg rettegve vártam Olivér reakcióját. Hála a Futókarmának meg is jött a jóváhagyása, így elutaltam a nevezési díjat és azóta is várom ezt a hétvégét.

A budaörsi dolomitok teljesítménytúrán 30 kilométerre 1200m szintkülönbség jutott, ezt kicsi fényképezős, kirándulós üzemmódban négy és fél óra alatt teljesítettem. Elég önbizalmat adott ahhoz, hogy a Börzsöny-trail paramétereit (35,1km 1584m+) látva ne ijedjek meg a 6 órás szintidőtől. 

Aztán múlt szombaton hagytam magam felhergelni és engedve a terepfutas.hu fenti froclizásának Ulrikkal és Ernával bevetettük magunkat az erdőbe. Ulrik már jó előre szólt, hogy nem akarja erőből futni, nekem is csak annyi volt az edzői intelem:

Vasárnap: Balboa, nem nyomva, felfedezősen, 165 fölé nem menve!

Lazán kocogtunk, amikor tudtunk, de nyomasztóan sok volt a gyalogos szakasz. Nem az volt nyomasztó, hogy sokat gyalogoltunk, hanem hogy úgy éreztem, hogy ha egyedül lennék, sem tudnék sokkal jobb tempót menni. Sokat álltunk meg fotózni, kiestünk a ritmusból, összességében élveztem a természetet és a terepet, de a futás szenvedősre sikerült. A János-hegyre felfelé gyakorlatilag végig sétáltunk, egy idő után már nagyon nehezemre esett belekocogni a sétákba és még a lejtők sem estek jól. (Nem gondoltam ilyen nehéz pályának a Balboát, szombaton 3 óra 4 perc alatt sikerült teljesíteni, és azt érzem, hogy ha erőből akartam volna tolni, akkor sem lett volna nagyságrendekkel jobb az eredmény.) Kicsit csalódtam és így szembesülve a nehézségekkel már azért jócskán megcsappant az önbizalmam és egyre inkább aggódva tekintek a hétvége elé.

A Balboa 900 méteres szintkülönbsége 19 kilométeren oszlik el, azaz 47 méter szint kilométerenként, nagyon közel van a Börzsöny-trail 45m+ / km mutatójához. Mármint akkor, ha van értelme ilyen mutatókkal okoskodni a terepútvonalak nehézségének összehasonlítására – gondolom nincs, mert a dolomitok túra is 40m+ / km és sokkal jobban viseltem, mint a Balboát.

A Börzöny-trail profilja

Vasárnap Börzsöny. Kicsinek és felkészületlennek érzem magam hozzá, lehet, hogy elhamarkodott volt ez a nevezés?

16 komment

Címkék: börzsöny terep dk

Múlt héten elmaradt, ezen a héten nem marad el!

2013.06.10. 14:43 angelday

Én egyébként megpróbáltam tegnap lefutni a felső rakparton – a tömeg miatt kevés sikerrel. Úgy tűnik, hogy a vasárnap estét mindenki katasztrófaturizmussal töltötte. Egyetlen képet sikerült készítenem:

A szerdai speciális futóklub ezen a héten a Városligeti Műjégpályán kerül megrendezésre 18:00-tól. A múlt héten ugyan program nélkül maradtunk, viszont most arrébtelepülünk a műjégpályára, ahol több kört is futunk majd. Cipőteszt, öltözési- és értékmegőrzési lehetőség is lesz, de zuhanyozni nem fogtok tudni!

A szerdai program menete:

Regisztráció: 18.00 – 18:30
Közös bemelegítés: 18:30 – 18:40
Futás: 18:40-től

Itt tudjátok jelezni, ha jöttök.

1 komment

Címkék: árvíz Városliget Futóklub

Kontrasztosan

2013.06.09. 22:10 szasza75

A T100 utáni pihenés és kis betegség, valamint az UB-val kapcsolatos szervezési teendők kedvezőtlenül hatottak futásaimra. Szinte alig futottam, mindössze 295 km-t karcoltam be májusra, ami azért aggasztóan kevés a szintemen, ha a nyári futóterveimre gondolok.

A múlt héten már ígéretesebb futásim voltak, a szombati 3 órás kocogás utána vasárnap reggel kicsit rozsdásan ébredtem. Lassan azért összeszedtem magam és elgurultam a Fenyőgyöngye parkolójáig. A korábbi rossz minőségű aszfaltnak nyoma sincs, most már szerintem bringával is álom lehet gurulni az odavezető úton. A Hármashegyi úti emelkedő főleg az elején és főleg reggel 7-kor elég nehezen megy.

Érzem, ahogy alszik még a testem, a keringésem nem indult el, szapora a légzésem, pulzusom viszont érzésre alacsony. Pár száz méter után normalizálódik a helyzet, a nehezén túl vagyok, és mire az 1.1 km-es emelkedő tetejére érek, a reggeli fáradtságnak nyomát sem érzem már. Innen az út sík, kicsit hullámzik, de csak pont annyira, hogy ne legyen egyenletes a ritmus. Pár kilivel arrébb Mariann és Éva fut velem szembe, hirtelen elgondolkodom, hogy megforduljak-e csatlakozzak-e duójukhoz, de inkább a saját utam és tempóm járom.

Az egyes belátható szakaszok hívogatnak gyorsabb tempóra. A megszokott utazó tempómból kilépve, 100-150 méteres távokban lendítem a sonkáimat és húzom meg. A lépéseim, hangosabb lélegzetvételem, a madark csicsergését és a falevelek zörgését hallom. A belefutások felfrissítenek, szakaszról szakaszra gyorsabbnak érzem magam. Hosszú kilométereken keresztül senkivel sem találkozom.

Testem automatikusan teszi az ősi ritmust, hozza a megszokott mozdulatokat, szemem figyeli a terep sajátosságait, agyam átalakítja a jeleket és vezérli a lábam a megfelelő lépésekre. Mindezt úgy, hogy fejben teljesen máshol járok. Hogy hol? Valahol messze. Gondolataim cikáznak és csak ritkán kanyarodok vissza az ösvényre. A tegnapi futás fáradtságát már nyomokban sem érzem, egyre jobban esik, egyre gyorsulok.

Tempósan felkocogok az Árpád-kilátóhoz, onnan pedig már csak egy lendületes lejtő. 10 kili, 54 perc. Volt persze már sokkal jobb, de ez most nagyon jól esett.

Másfél óra múlva már a Városligetben vagyok. Családi, baráti pikniken veszek részt. Nem futok, néző vagyok, nyakamban persze lóg egy fényképezőgép. Első gondolatom az, hogy ezen a meleg nyári napon remek helyszínválasztás, pontosabban sokkal barátibb, mint a rakparti körözés. A futók csak jönnek és jönnek, egyre többen, benépesítik a teret. A szpíker végzi a feladatát, szól a zene, alakulóban a karneváli hangulat. 10 óra 30 perc.

Elindult a mezőny. 6 fős váltóverseny és félmaratoni indulók kerítik hatalmába a Városligetet. Kissé halkabb helyszínt keresek az útvonal mentén, ahova lekuporodhatok, nézhetem a futókat és szurkolhatok nekik. Az idő egyre jobban telik, magával ránt a verseny hangulata és arra jövök rá, hogy nagyon örülök, hogy nem találom magam az indulók között.

Távolinak érzem ezt a versenyt. Sem a tömeg, sem a verseny hangjai, sem az egész milliő nem vonz. Valakinek talán említettem is, hogy ha első futásom lenne ezen a versenyen, nem szeretnék bele a futásba. Sokan már az 5.3 km-es szakaszukban 4 km-nél sétáltak, egy lány mellettem sírva fakadt (vagy csak szándékos hiszti volt?).

Az emberek arcán legkevésbé sem láttam az örömöt. Lehet az is, hogy csak megöregedtem, de inkább az lehet, hogy nekem a futás másról szól. Ahogy a NIKE szolgenje: 

Free your RUN azaz Fuss szabadon!

Ehhez nem kell pálya, verseny, zene, versenytársak, csak valami sokkal mélyebb. Holnap reggel ismét megyek az érzésért.

37 komment

Címkék: videó verseny feeling

Simonyi Balázs: Így lett meg most már tényleg az UltraBalaton

2013.06.07. 12:00 angelday

Nagyon jó és őszinte poszt Simonyi Balázstól, aki egyéniben különösebb logisztikai szervezés nélkül kísérő nélkül húzta be idén az UB-t, szintidőn belül, férfi 16. helyezettként. De hogyan is kezdődött ez az egész? Tavaly utolsó egyéniként fejezte be 34 óra 50 perc alatt, a szintidő után csaknem három órával. A szenvedéséről videó is készült:

"még csak önismeretre se tanít, mert már nem is én vagyok … nem tudom, már ki fut"

Balázs ez után kezdett el blogot írni "nem azé, aki fut" címmel, a 12-es UB-ről itt ír. Idén 26 óra alatt jött egy 9 órás javítás. A beszámolóját érdemes végigolvasni, én most csak néhány nekem tetsző részt emelek ki belőle:

annyi kaland éri az embert, annyi szituba keveredik, hogy az tiszta élvezet. Akárcsak a fájdalom, a szenvedés, mert azért – nézzünk magunkba –, mi (ultra)futók, ironmanek szeretjük azt az értékképző matériát, amit leginkább sportból fakadó mazochizmusnak mondanék.

(…)

Váltogattam a pontok között a kajálásokat: egyszer édes falatok (porhanyós kexek közé csurgatott méz), egyszer sós, (paradicsomos sajtkocka ropival), egyszer víz, egyszer kóla vagy iso. Felfedeztem a futótequilát (citromkarikára só, beleharap, arra víz), majd a futó BloodyMary-t (paradicsomszelet + iso).

(…)

Az ötödik fosásnál elfogytam: megalázottnak éreztem magam, a helyzetet méltatlannak. A számat addigra már kimarta a só és a citrom. A torkom pedig a hideg folyadékoktól megfájdult.

(…)

Az idegeim ki voltak. Ez hajnalhasadáskor, fél 5 fele, Zamárdi-Széplak környékén csúcsosodott ki, ahol egy diszkó mellett elhaladva ittas, cigiző suhancok rámbődültek: „Fussssssááááá!” Mintha áram rázott volna meg, megálltam, visszafordultam, és rájuk ordítottam magamon kívül: „A jó ku(cenzúrázva)dat, tudod mióta futok?!” Majd megfordultam, és remegve az idegességtől újra futni kezdtem, de nem előlük, csak folytatva a rám szabott feladatot. Leszartam, hogyha utánam rohannak és meggyapálnak, merthogy szitkok közt ezen tanakodtak.

(…)

a kétszáz kilométeren való átjutást nagyon nehéz aggyal felfogni, pontosabban azt, hogy hogyan tudsz elérni 170-ről 212-re. Az egy maraton. Hajnali fél négykor. Mögöttem már 170 km. A gyomrod egy lukas szarzsák. A szájad egy sebes űr. Már egy napja futsz és még vélhetően 4-5-6 órát biztosan robotolsz. Eleve az órád számlapján a számok hihetetlenek.

Az "emberpróbáló" kifejezés itt átfordul az "embertelenbe". Ez már nem építő jellegű táv, inkább leépítő. Nem leszek tőle sem macsó, sem példamutató: egy komplett hülyeség, amit itt csinálok, sportértéke nulla, rombolása maximális.

(…)

tuti stupid az is, aki minduntalan megáll, mert azt hiszi, egy kavics ment a cipőjébe, holott egy szamóca méretű, véres vízhólyag nőtt a lábujjai közé (ez én voltam). De elég megnézni a beérkezők arcát: katarzissal kevert önsorsrontás van rájuk vésve. Amúgy szívből gratulálok minden beérkezőnek, különösen Balogh Ádinak, aki a fényképek és leírások alapján hasonlót élt át, mint tavaly én a maga 33 órás küzdésével.

Rezümé: az Ultrabalatonon ismét megerősödtem hitemben. Mert van abban valami felemelő és megfizethetetlen, amikor átnézel az időben-helyben iszonyú távolinak tűnő túlparta, s hangosan kimondod: onnan jövök. Abban is megerősödtem, hogy jó válaszom van arra, hogy miért futok. Azért, mert el merek indulni, s be tudok érni.

Szólj hozzá!

Címkék: beszámoló akik futnak ultrabalaton 2013

Lánykérés, buszásás és Szilvi

2013.06.06. 16:02 mgergoo

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ez az Ultrabalaton nekünk nagyon flottul ment. A pár óránként menetrendszerűen beköszönő zivatartól eltekintve teljesen optimális futóidő volt. Jobb és könnyebb volt így futni, mint a tavalyi embertelen hőségben.

Amikor tavasszal már készülnek a nagy logisztikai és mindent öszefoglaló, minden percet megtervező táblázatok, beosztások és váltások – én csak nevetek. Az UB attól is UB, hogy az első pillanatban képes valami váratlan esemény áthúzni egy többhetes szervezői munkát. Tavaly a rajt után 12 perccel hátsótengelyt vásároltunk egy almádi kerékpárboltban és gyakorlatilag egy másodpercet sem töltöttem ott, ahol a csapattáblázat szerint lennem kellett volna. A váratlan helyzetek és az azokra adott megoldások is adják az UB hangulatát és szépségét. A váratlan helyzetek mellett persze vicces történetek is előfordulnak.

Pénteken a főszervező, Nagy Peti arca váltott hamar zöldre, amikor megtudta, hogy a Nehézbombázók első embere lesz Lubics Szilvi, ugyanis a számítógépes rendszer miatt valamiért nem lett volna jó, ha egy váltócsapat ér elsőként az első időmérő pontra, ezért Szilvivel beszélnünk kellett, hogy legyen kedves és engedje el a mezőnyt egy kicsit. :-)

Egy másik kárörvendésre remek alkalmat adó helyzet a HullaDK csapatunkkal történt. Béreltek egy lakóautót, benne konyha, ágy, plazma TV, StarWars DVD-k a tévé mellett, el tudjátok képzelni, milyen így UB-t futni. Amikor mi már éppen kezdtünk megcsömörleni a banántól és izóitaltól, ők éppen melegszendvicset csináltak a lakóautó konyhájában. Szóval a kisördög azért elvigyorodott bennem, amikor jött a hír, hogy Keszthely előtt beásták magukat a sárba és a keszthelyi tűzoltóknak kellett őket kihúznia...

Voltak persze nem csak vicces, hanem felemelő pillanatok is, nekem ilyen volt Balogh Ádi megtalálása, és az a szakasz amin segíthettem neki, de most a lánykérésről szeretnék beszélni. A DKGramm csapatból Bálint Gergő a csopaki esőben letérdelve megkérte Széll Nóri kezét. Nem tudom, kitől láttak ilyet, de innen is sok boldogságot kívánok!

Sokszor mondom, hogy az UB-ről mindig más emberek jönnek vissza, mint akik odamentek, ebben az esetben Nóri és Gege menyasszonyként és vőlegényként. A gyors villanásszerű élmények hamar emlékekké vállnak, olyan emlékekké, amire sokáig emlékezünk majd.

Nektek milyen történeteitek vannak az idei Ultrabalatonról? Meséljetek!

8 komment

Címkék: történetek lánykérés dk Ultrabalaton

Kádár-Csoboth Péter: Ultrabalaton egyéniben

2013.06.05. 13:43 szasza75

Kezdődhet az UB 2013 beszámoló áradat. Elsőként Peti beszámolóját olvashatjátok, aki egyéniben indult az idei Ultrabalatonon. – Szasza

Tavaly terveztem, de elvitte a munka a tavaszt. Átmentettem idénre a kiókumlált szisztémámat, ami egy becsületes téli alapozásra, tavaszi BSZM-re, és egy T100-ra épített UB teljesítést jelentett. Ez volt a terv. A BSZM és a T100 is jól sikerült, így aztán belevágtam. A szerencse az elejétől mosolygott rám: a nevezési határidő előtt 20 perccel néztem rá a honlapra, hogy van-e határidő, az indulás előtt két nappal lett szállásom a versenyközpontban, és ugyanekkor mondott igent a kísérőm és felesége a közös kalandra. Bár mindent az utolsó pillanatra hagytam, péntek délutánra összeállt minden. Este a szálláson taktikai értekezlet Antival és feleségével a kísérőimmel – hiszen először vállaltak együtt ilyet. Próbáltunk tervezni, de igazából arra jutottunk, hogy majd menet közben alakul. Egy instrukcióm volt igazán komolyan: ha nem törött, vagy ha nem vérzik, akkor nem hihetnek nekem, bármit mondok.

Egyetlen aggasztó momentum volt csak, ami a szállás előtt parkoló 10 db felmatricázott mikrobusz láttán azonnal tudatosult bennem: nem lesz nyugis az este. Hét évig toltam kollégiumban, szóval van némi rezisztenciám a fülsiketítő zenét átüvöltő százas nagyságrendű tömegre az ajtóm előtt, de amikor kicsivel éjfél előtt előkerült a szomszéd szobában egy megafon, akkor hangosan felnyihogtam a sötét szobámban. Furamód mégiscsak el tudtam aludni és pihentem vagy 5 órát az indulás előtt. (Tanulság: UB-re időben foglalj szállást, és/vagy kérdezd meg a szervezőket, hogy az egyénieket külön helyre teszik-e.)

A versenytaktikám egyszerű volt, mint lejtő a domboldalon: 145 alatti pulzus. Gél vagy szelet 20-30 percenként, frissítőpontokról szilárd eszegetés, izó/víz kézikulacsban, óránként sótabletta, 30-40 km-enként magnézium. Nike-ban indultam, hogy legyen esélyem probléma esetén HOKA-ra váltani. A rapa nui esett áldozatul, mivel nem volt másik aszfaltos cipőm.

Hajnalban öltözés, kenés, pár kanálnyi rántotta, rajtzónában jattolás, megható csöndes főhajtás Kiss Péter és Erős Zsolt emléke előtt, aztán

A már jelzett taktikámmal (sub 145) a mezőny hátsó harmadában találtam magam. Mentek a népek, kis csapatokban, távolodtak tőlem percről percre métereket. Az elején egyedül maradtam – a megfontoltaknak kicsit gyors, a többségnek lassú volt a tempóm (5:40). Nem zavart, utazgattam, élveztem a szituációt, hogy itt vagyok, hogy futhatok. Kellemes izgalom volt bennem a nap várható eseményei miatt, találgattam, hogy vajon meddig jutok. A szakaszokat jól ismertem, erre nyaralok, futok minden évben, szóval különösebb gondolkodás nélkül teltek a kilométerek. Anti viccesen kiáltott rám az első pacsizóponton, hogy már csak 208 km – közel 20 percembe telt amíg ezt a mondatot kimasszíroztam a lelkemből...

Akarattya, Fűzfő, Almádi a szokásos – minden szép és jó, bodorodnak a felhők, fújdogál a szél, lengedeznek a hajók a vizen. Az első negítv gondolat Alsóörs és Csopak közötti elterelésen ér, elkezdünk visszafelé futni, meg a tótól elfelé – ami növeszt az agyamban egy kis elégedetlenkedést – miavérér megyünk vissza meg el, miközben oda kellene arra?! Futni jöttem, jó sokat, mindegy hogy merre, úgyhogy mégsem rossz ez – nyugtattam meg magam egy agykontrollost megszégyenítő formagyakorlattal. Közben persze frissítők, kulacscsere, Antiék nagyon szépen csinálják amit kell, mintha mindig is egy cspat lettünk volna, lesik minden kívánságomat, aggódnak értem, kérdezgetnek, miegymás.

Füred után fedeztem fel magam előtt Ákibácsit – kísérő nélkül nyomta. Irigylem a keménységét, a rutinját – el is bizonytalanított, hogy már megint a közelében vagyok (ennek az esetek többségében eddig borulás lett a vége). A pulzusom és a tempóm azonos – nem lehet baj, 160-ig jó vagyok, zsíron is. Kabóca is és Kerekes Csabi is itt vannak. Jó érzés rájuk köszönni, ismerősökkel kontaktálni. A tempóm árnyalatnyival gyorsabb, köszönök, de megyek is tovább. Gondolom utolérnek és lehagynak majd.

A Balaton felvidék szépséges. Tudom, hogy felfelé gyalogolni kell, kímélni a futóműveket – teszem is, amit tanultam a fórumon, de 60 km körül egyszer csak rám telepszik valami. Nem figyeltem, és valami kis résen észrevétlenül belopózott a gondolat, hogy jól vagyok, nincsen baj, de teljességgel ki van zárva, hogy én 212 km-t végigfussak itt és most.

Lehetetlen, hogy innen akár csak Keszthelyig eljussak, akkor meg hogyan érhetnék már be a célba? Ha meg nem érek be, akkor meg minek menjek el 100-ig? Kinek akarok én bizonyítani? Hát senkinek, hiszen magamér' csinálom – én szeretem ezt, nem más. Márpedig nekem elég volt ez így mára, nagyjából. Ez a jó és pontos kifejezés lüktetett az agyamba: elég volt.

A logikám kerek, teljesen meggyőztem magam, hogy a következő ponton kocsiba ülök, és megyünk haza. Oda is értem, de olyan lelkesen kérdezgették hogy mi kell, mit adjanak, hogy úgy döntöttem, most még csak jelzem, hogy "baj van", és majd a következőnél szállok ki, úgy meggyőzőbb lesz a dolog. Továbbmentem és csak erősödött bennem a feladás gondolata. Nincs abban semmi, ha kiderül, hogy kicsi vagyok még ehhez. Az is férfias, ha bevalljuk, hogy rosszul mértük fel a képességeinket. Jucika is megértené ha feladnám – dícsérne is, hogy vigyáztam magamra. Amúgy is kiderült itten most, hogy nincsen jól. Sokkal jobb lenne, ha mondjuk most kiszállnék, akkor három órán belül otthon lennék, segíthetnék a gyerekekkel és lenne egy teljes vasárnapom is a hétvégéből.

Újra jött egy frissítőpont. Mondtam kiszállok, de kiröhögtek. Elkezdték magyarázni, hogy ez csak egy holtpont, és hogy mindjárt itt a sík, onnan már sima ügy. Tisztára kiakadtam belül, dohogtam, hogy holtpont, persze – majd én ne venném észre, hogy mi az a holtpont... Ez nem az, a feladás gondolata nem holtpont, hanem racionalitás, mégpedig hogy belátom, hogy a korlátaim sokkal előrébb vannak, mint azt reméltem. Ezek meg itten beledumálnak.

Elkezdtem bánni, hogy nem beszéltem meg velük egy jelszót, amit ha kimondok, akkor eliminálódik a nemvérzik-nemtörött aranyszabály. A lelki tusakodásom vagy három órán át tartott, panaszkodtam, zoknit cseréltem, hogy közelebb kerüljek az autósüléshez, konkrétan azt hazudtam, hogy fáj a lábam – hátha akkor megértően besegítenek a kocsiba. Profin csinálták, nem tudtam megingatni őket. Eleredt az eső, zuhogott, az esőkabát monoton susogásában hirtelen azt éreztem, hogy igazából nincs baj, jól megy a futás. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy 102-nél feladom – konkrétan azért, hogy nehogy már nekik legyen igazuk a holtpontot illetően. Az eső után váltottam HOKA-ra, és minden ponton mondtam nekik, hogy 102-nél abba fogom hagyni.

Ha nincsenek a kísérőim, most egy feladás tanulságait ecsetelném. Nélkülük kiszálltam volna, az agyam teljesen átvette az uralmat felettem, pedig utólag teljesen nyilvánvaló, hogy egy sima, klasszikus holtpontba ütköztem. Azt hiszem, ezért soha nem lehetek elég hálás nekik, ráadásul csak zsémbeskedtem cserébe. Az eredeti mentális taktikám (105 után minden méter ajándék) totális csődöt mondott, épp ez vitt majdnem a sírba. A kísérők segítettek túlélni a holtpontot, a szerencse pedig visszajönni belőle. Azt hiszem, jobb lett volna, ha felismerem a jelenséget, sétálok, utánpótlok 15-20 percet, a helyett, hogy három órán át szenvedek, agyalok folyamatos futás mellett.

Szóval a visszajövetel. Két momentum fordította át szó szerint a fejemben a tekercseket, de úgy, hogy éreztem, ahogyan átállnak. Kezdtek utolérni a váltósok. Egy percen belül három atletikus, izmos, vágtázó lendületcsászár suhant el mellettem, nem szólva semmit, de hüvelykujjukat az ég felé mutatva jelezve, hogy a világ legkeményebb csávója vagyok szerintük. Persze nem biztos, hogy pont ezt akarták ezzel közölni velem, de nekem határozottan így jött le, ráadásul egy percen belül. Ezek itten küzdenek, futnak, mint a nyulak, és szerintük én vagyok a kemény. Hirtelen rámtört, hogy mekkora faszaság is, hogy mások ismeretlenül is tisztelettel gondolnak arra amit csinálok, még ha ez nem is jelent semmit, hiszen ez csak futás. És akkor egy pillanatra véletlenül a szokásos kizártdologhogyholnapreggeligegyfojtábanfusak gondolatsor végén elképzeltem magam, ahogy befutok és átveszem a szalagot és beleborsódzott a hátam, elfutotta a gombóc a szememet és alakot öltött a fejemben az AKAROM szó betűsora.

Innentől megváltozott minden, már nem mondtam, hogy megállok 102-nél, hanem továbbmentem, azt hiszem, talán jeleztem Antinak hogy jól csinálták, hogy nem engedtek kiszállni, de ebben nem vagyok biztos. Nem voltam fáradt, nem fájt semmim és óvatos 6:10-6:20 közötti tempóval haladtam, szépen előzgettem vissza azokat, akik a Balaton-felvidéken elhagytak. Féltem, hogy lesz még holtpont, de erőt adott, hogy egyszer már legyűrtem. Itt még tudtam távolságokban gondolkodni, 102 után Keszthely volt a célom (120), ahonnan pedig Fonyódig tekintettem (150).

Utolért a céges csapat is, bíztattak, bátorítottak, ami nagyon jól esett. Meglepetésemre tudtam futni – pedig arra számítottam, hogy világosban elküzdöm magam valahogy futással, utána váltogatom majd gyaloglással, végül marad a séta. A sok hányós-fosós-sétálós beszámoló nagyhatással volt a versenyképemre – biztosra vettem, hogy az én tapasztalatommal, edzettségemmel nem futhatok majd 150 után. De ment. Toltam a géleket (embertelen mennyiséget zabáltam meg, bele sem merek gondolni mennyit), toltam a magnéziumot, pedig szerintem egy közepes lakótelep napi adagja bennem volt már, ittam a vizet. Az izót a holtpontnál abbahagytam, valamiért úgy éreztem, hogy azt nem szabad erőltetnem. A pontokról meg eszegettem sajtot, paradicsomot és levest. Ez utóbbi zseni volt, ünnep volt minden falat, minden korty, ami jutott belőle.

Már nem emlékszem, hogy hol ért az este, de jól esett a változatosság. Váltottam háromnegyedes gatyára, meg a derekamra kötöttem egy széldzsekit, hogy aztán lekössem róla hajnalban. Simán ment pólóban is az éjszaka. Kísérőim nem lankadtak, este is töltögettek, kérdezgettek, de azt hiszem, egyre morózusabban és tömörebben válaszoltam. Maguktól hozták a sót, a magnéziumot, a vizet, a kólát. Megfigyeltem, hogy új stratégiát is kidolgoztak, ahogy az egyikőjük elém jött, telefonon adta le a rendelést a száz méterre álló kocsinak. Itt már azért a pontokon sétáltam, legalább amíg ettem, töltekeztem, pár métert elcsaltam a futásból.

Fonyód után még tudtam 10 km-ekben gondolkodni, utána már csak a következő pont maradt. 3-4 km. Ennyit láttam be, az volt a cél, hogy addig jussak el futva, közbe ne gondoljak bele, hogy mennyi van még, de örüljek, hogy újabb szakasz van mögöttem. 170 után is maradt ez, de a 3-4 kilométereket is felosztottam, hogy talán most már egy megvan a négyből, most már kettő is stb. Az órám időközben lemerült, úgyhogy 140-től érzésre mentem.

190 körül utólért egy barátom csapata, a találkozás feldobott, a hitetlenkedő tekintetek erőt adtak. A sötétben kicsit elhalkult a váltósok hangja is, már nem bíztattak, nem szurkoltak. Persze lehet, hogy mutogattak, csak azt már nem fogtam. Egy lány társult mellém pár kilométerre, mert görcsölt a lába és az én tempóm még jó volt neki. Csacsogott szüntelen, de kedvesen, ellopott 6-7 kilométert a tudatomból.

Az utolsó 20 kilométer megint ismerős közegben ment, de már nagyon meggyötörten. Minden kilométerért meg kellett küzdenem, minden újraindulás nehéz volt, de még mindig ment a futás. Ganki őszinte megdöbbenéssel kiáltotta a nevem, amikor meglátott, az előtte lévő ponton is nevemen nevezett egy srác. Minden pillanat erőt adott. Már tudtam, hogy meglesz, időtervem nem volt, nem akartam egy métert sem gyorsítania 24 órán belüli időért vagy helyezésért.

Világost, Aligát ismertem, tudtam hogy mi jön. Az aligai levezető úton gondolkodtam, hogy bőgjek-e, de túl sokan jöttek szembe, és túl sokan tapsoltak ahhoz, hogy elengedjem magam. Futottam a célkarika felé, és hallottam ahogy a nevemet mondják, és ahogy sokan tapsolnak a célkapunál. Nagyon jó érzés volt befutni. Pont olyan volt, de hajszálra, mint ahogyan elképzeltem 90 környékén az első és egyetlen holtpontom végén.

Hezitáltam, hogy egyek-e, vagy rosszul legyek-e, de inkább elmentem aludni. Délben fel, masszázs, szurkolás a célbaérőknek, palacsinta és a megható eredményhirdetés. SMS-ből tudtam meg, hogy 8. lettem. Nem hittem volna, de örülök neki nagyon.

A korábban megtanultak most is működtek. Lassan kell kezdeni. Folyamatosan enni-utánpótolni kell. A cipő kulcstényező – a keményebbtől haladunk a puhább felé. Kísérő életmentő a hozzám hasonlóknak, akik fejben még nem eléggé rutinosak.

Szép élmény volt, számomra a legérdekesebb a mentális csata volt, talán ezért is írtam róla hosszabban. Remélem tanulság lehet másoknak is, nem csak nekem.

Köszönöm a szurkolást, bíztatást ismerőstől és ismeretlentől. Sokat segített. Utólag is nagyon jól esett.

17 komment

Címkék: beszámoló egyéni Ultrabalaton 2013

A víz az úr

2013.06.04. 10:20 angelday

Szolgálati közlemény! Nike Running Hungary:

a magas vízszint és a közelgő áradás miatt mind a szerdai Egyetemi rendezvényről, mind a többi eheti Nike+ Futóklubokról le kell mondanunk. A Duna hamarosan elönti a futókört, így határozatlan ideig a Nike+ Futóklubok szünetelnek a Margitszigeten. Megértéseteket köszönjük és vigyázzatok magatokra!

Forrás: 444.hu

Szólj hozzá!

Címkék: szolgálati közlemény Margitsziget Futóklub

Van értelme a km hajszolásnak?

2013.06.03. 11:15 angelday

A múltkor arról írtam, hogy megpróbáltam összehozni egy hónapban 100 km-t.

A Futóblog szerintem azért jó hely futással kapcsolatos gondolatok közlésére, mert mindig van valaki, aki konstruktívan áll hozzá a másik fejlődéséhez. Ezúttal viito válaszát adnám nyilvánosan közre:

Miért olyan fontos az a havi 100-as? (meg a többi marhaság, amit mostanában az ember futós helyeken olvas, hogy szintidőn belül 21km-et alig lefutó emberek már ultrában gondolkoznak, a 30-at, meg a maratont gyorsan átugornák, meg Balatont kerülnek 5km-es emberek, és a többi).

Tudom, hogy szép kerek szám, de a matematika szépsége pont abban rejlik, hogy bármilyen számból lehet szépet csinálni, a heti 20 is milyen jól hangzik, egy félmarcsi hetente :)

A legtöbb futó tart heti egy, azaz 1db hosszú futást, akkor futja a leghosszabb távot (és akkor sem feltétlen mindig a maxot, bár 10km környékén ez még talán nem olyan gond, de gondoljatok bele egy maratonista nem fut minden hétvégén 42km-et).

Ha jól értem, akkor nektek jelenleg a 10km a maximum, akkor miért akarjátok szinte naponta megfutni? Nem nehéz kitalálni, hogy ez fáradtsághoz, sérülésekhez vezet, abból meg nem 100-as hónapok lesznek, hanem 0-ásak mert az orvos gyakran mondja az ilyen nyavalyákra, hogy egy gyógyszer van rá a pihentetés. Kérdezzetek meg 1-2 embert akinek már volt ilyenben része, hogy milyen jó móka elérni valami szép kerek számot majd 2-3-4 hónapot kényszerpihenőn tölteni, és utána újrakezdeni az egészet.

Egy kis ésszel, visszafogottsággal, türelemmel, és főleg a futás iránti tisztelettel 10km-ből pár hónap alatt el lehet jutni a félmaratonig simán. ha a Nike már nem is jön össze a Siófoki még meglehet. Persze hozzáteszem, hogy ha nem azzal sincs gond, nem az a kérdés, hogy ki tud 0 éves futómúltból 1 év alatt maratonig jutni, mert másoknak ez sikerült, hanem az, hogy Nektek mi a jó, Nektek mi megy.

Remek tipp. Ma 5-7 kilit fogok berajzolni.

24 komment

Címkék: tipp edzés olvasói levél