4 másodperc

2011.11.02. 13:49 szasza75

Helyezzünk a kezünk közelébe egy bögre langyos teát. Emeljünk meg az asztalról, navigáljuk a szánk felé, majd enyhe döntéssel lendületesen csúsztassuk le a folyadékot a torkunkon. Egy húzásra, mind egy cseppig. Ahogy megittuk, a gravitáció segítségét kihasználva helyezzük vissza a poharat az asztalra. Mennyi ideig tartott mindez? Nekem 12 másodperc. És nektek?

A pohár megemelés és az első 2 korty legurításának ideje választotta el a Kipsan Wilson kenyai futót a maratoni világcsúcstól, aki megnyerte a BMW Frankfurt Marathont. Ideje 2 óra 3 perc 42 másodperc.

A maratoni világcsúcsot Patrick Makau tartja 2:03:38-as idővel, aki ebben az évben a 38. Berlini Maratonon szerezte meg a leggyorsabb maratonista címet.

Négy másodperc különbség 42 kilométeren.

10 komment

Címkék: kísérlet frankfurt maraton világcsúcs

Segít-e az edzésterv?

2011.10.27. 12:37 szasza75

Az elmúlt hetekben számos cikk, írás, riport jelent meg Lubics Szilvia Spartathlonon elért győzelméről. Szilvia a verseny története során az 5. legjobb női időt érte el. Az alábbi riportot Lőrinc Olivérrel, Lubics Szilvi edzőjével készítettem.

Futóblog: Úgy tudom, pont futottál, de mi volt az első gondolatod, amikor meghallottad, hogy tanítványod, Lubics Szilvia megnyerte idén a Spartathlont?

Lőrinc Olivér: Igen, pont egy teljesítménytúrát futottam a párommal a Börzsönyben. Akkora előnye volt, hogy már a verseny felétől látszott, hogy ha tartja magát, nem lehet gond a győzelemmel. A győzelem híre tehát nem lepett meg, örültem nagyon, hisz az ő sikere nekem, mint edzőnek, is siker.

FB: Büszke voltál rá?

LO: Minden tanítványom sikerére büszke vagyok. Van, hogy egy maraton teljesítése nagyobb siker, mint mondjuk másnál egy 3 órán belüli futás. Persze Szilvi győzelme különösen szép siker. A verseny történetének 5. legjobb női idejét futni is tekintélyt parancsoló. Tegyük hozzá, még messze nem érte el az egyéni lehetőségeit, fiatal versenyzőnek számít, főleg a versenyéveit nézve.

FB: Mit gondolsz arról, hogy a futónak a versenyen elért sikere egyben az edzőnek is minősíti a munkáját a felkészítési időszakról?

LO: Az edző a szakács, a versenyző az alapanyag. Mindkettő elengedhetetlen az eredményességhez. A versenyző mögé az edző rakja be a struktúrát, a tudományt, a taktikát. A güris rész mégis csak a versenyzője, neki kell végigjárni azt az utat, amit az edző kijelöl. Én háttérszereplő vagyok, mint mondjuk a család, akik hasonlóan fontos szerepet játszanak a siker elérésében.

FB: Egy ilyen hihetetlen teljesítmény elérése, pusztán a fizikai felkészítésnek köszönhető vagy jelentős elem a versenyző mentális felkészültsége?

LO: A mentális felkészültség is igen fontos. Egyrészt a nyugodt háttér, a fejben kipihentség, másrészt a versenyhez való közelítésben a magabiztosság, harmadrészt a verseny alatti önfegyelem, küzdés, okos taktikusság elengedhetetlen egy ekkora eredményhez. Szilvinél szerencsére ezek mind megvoltak, megvannak. Az utóbbi kettőhöz az edző is hozzátesz, Szilvit is kellett erősíteni, biztatni, ez normális. Ugyanígy a verseny közbeni taktika, erőbeosztás, praktikák, frissítés kidolgozása is közös munka.

FB: Mikor kezdtétek el együtt a munkát?

LO: Két éve dolgozunk együtt.

FB: Milyen volt az akkori Szilvi, mint futó az eredményeket és képességek tekintetében?

LO: Hobbi futó, nagy álmokkal, kevés ultra tapasztalattal, de fejben elszánt volt és alkatilag is kiváló.

FB: A közös munka kezdetén is lebegett már Szilvi előtt a Spartathlon, mint cél, vagy csak lépésről-lépésre mertetek egyre nagyobbat álmodni?

LO: Ha jól emlékszem, a Spartathlon már a kezdeti együtt dolgozásnál is képben volt, de csak mint egy nagy álom a teljesítésről. Szó nem volt arról, hogy győzelem. Megmondom őszintén én sem számoltam ezzel, hogy eltelik két év, és győzni fog. Általában sokkal hosszabb az ide vezető út. Az idei nyáron viszont már látszott, hogy forma alapján bármi lehet; világranglista harmadik idő egy 6 órás versenyen, ami eredetileg edzésnek indult és hasonlók. Viszont mint tudjuk, egy ilyen versenyen bármikor nagyot lehet borulni, biztosra sosem lehet menni, így csak csendben bizakodtunk, de akkor sem a győzelmen, hanem, hogy 30 órán belül beér.

FB: Fizikailag mennyit munkát kell beletenni egy ilyen nagy verseny sikeres teljesítéséhez? Mennyi edzett Szilvi?

LO: Én órában adom meg neki az edzésmennyiséget, nem kilométerben. Általában heti 12-16 óra közötti az edzésóraszám, a hét minden napján fut. E mellett tornázik is.

FB: Földrajzilag távol vagytok egymástól, hogyan történik a közös edzésmunka?

LO: Heti ritmusban, hétfőnként elküldöm neki mi a feladat az adott hétre. Napra bontva megkapja mennyit, mit, milyen pulzuson kell teljesítenie. A hét utolsó edzését követően átküldi minden edzésről a loggolt adatokat és szubjektív megjegyzéseit. Ez az alapkommunikáció. Ezen kívül telefonon és emailben egyeztetünk, ha bármin változtatni kell hét közben, vagy lelki fröccsre van szükség. Ez minden tanítványomnál így működik egyébként.

FB: Edzésmódszered követ-e valamilyen klasszikus edzésmódszert (pl. Lydiard, Maffetone), vagy teljesen egyénre szabott edzéseket kapnak a tanítványaid?

LO: Nem követem egyik edzővonalat sem. Minden tanítvány egyénre szabott edzést kap az adottságainak, lehetőségeinek, céljainak megfelelően. 13 éve edzősködöm, már kialakultak a saját módszereim, de ezek nem berögzültek. Fontosnak tartom, hogy folyamatosan keressük az újabb, jobb, hatékonyabb módokat az edzésekben és kísérletezzünk, tanuljunk.

Elég sok időt szentelek napi szinten ennek a tanulásnak. Az ultraversenyzés edzéselmélete még nagyon kialakulatlan. Nemzetktözi szinten is kevesen dolgoznak edzővel ebben a sportban, általában az alapján edzenek, amit hallanak, vagy gondolnak a futók. Szélsőséges eseteket is látni edzésmennyiségben, struktúrában. Így más, edzéselméletileg kialakultabb sportok, mint pl a triathlon, vagy kerékpározás módszertana sokszor segítség a klasszikus atlétikai elvek mellett nekem is.

FB: Hogyan nézett ki Szilvinek egy átlagos futóhete?

LO: Nagyon időszak függő. Szerintem nem volt két egyforma hete mióta együtt dolgozunk. Alapvetően van 2-4 fontos edzésnap, mikor feladatos (pl. intenzív intervallok), vagy hosszú (3-6 óra) edzései vannak, a többi nap pedig ezeket regenerálja könnyebb, rövidebb (1-1,5 óra) futásokkal, vagy tornával.

FB: Milyen instrukciót/versenystratégiát tud adni egy edző a 246 km-es táv lefutásához?

LO: Szilvi lábban, fejben erős, a gyomra gyenge. Ennek megfelelően a verseny közbeni és előtti energetikával, frissítéssel sokat molyoltunk. Szerencsére jól is működött. Fejben nem noszogattam közben, előtte viszont kellett a támasz. Addig jó, amíg nem hív fel telefonon verseny közben. Most nem hívott. Hogy a lábai bírják, pulzus és tempókontrollt használtunk. Két fő kritérium volt: nem mehet 140-es pulzus fölé, és 5 perces km-nél gyorsabban sem. 8-10 óráig kell ezt figyelnie, utána már fárad annyit, hogy nem tudja elfutni magát a továbbiakban. Innen az akaraterőé a főszerep. A fájdalom, a monotónia, a magány, az álmosság leküzdése a feladat a viszonylagos fiziológiás egyensúly megőrzése, szintentartása mellett.

FB: A verseny előtti és verseny közbeni táplálkozásra kiterjedt-e a tanácsadásod?

LO: Igen, mivel neki a gyomra a gyenge pontja, ezt különös hangsúllyal kezeltük.

FB: Van jónéhány tanítványod. Mit gondolsz, mi az ami miatt egyesek nagyobb sikereket érnek el?

LO: A sport is ugyanolyan, mint az élet más területei, ahol rangsorok alakulnak ki. Mindegyik helyzetben több összetevőn múlik, meddig jutunk a rangsorban. Míg más területen esetleg kívülről is előfordulhat a segítség, vagy épp a visszahúzás, a sportban az az egyik fő szépség, hogy ezek nem érvényesülnek: az egyénen múlik milyen eredményt tud kihozni magából hozott és szerzett adottságai révén.

Az eredményesség szinte egyenlő arányban a következő összetevőkön múlik: genetika (alkat, fiziológia, stb), életkörülmények (családi háttér, munkahely, anyagiak, stb), személyiség (türelem, kitartás, akaraterő, értelem, stb). Bármelyik nem megfelelő, a sikeresség, a célok elérése nehezebb lesz.

Az edző a genetikai adottságokat és az életkörülményeket készen kapja, a személyiséghez kicsit hozzá lehet tenni. Az életkörülmények javítása a versenyző feladata, tehát nekünk igazán egy szegmenst, a genetikai alapokat lehet segítségül hívni az eredményességhez, ebből kell építkezzünk.

Vannak az edzésre gyorsan és lassan reagálók. Sőt az egyes edzéstípusokra is máshogy reagálhatnak a sportolók. Az edző feladata kiismerni, hogy mi fejleszt optimálisan az egyénnél, és ennek megfelelő edzésmunkát hogyan alakít ki a többi tényező figyelembevételével.

A jó edző sokat hozzátehet az eredményességhez, de a világ legjobbját csak megfelelő alapanyagból lehet kihozni, sajnos az elvégzett munka, az akarat kevés. Szerencsére a sportban nem csak a világ legjobbjának lenni nyújt örömforrást. Maga a sport és kisebb sikerek is nagyon boldoggá, ezzel teljesebbé tudják tenni az embert.

FB: Mi az oka annak, hogy az ultratávú versenyeken ennyire magas az átlagéletkor?

LO: Ennek több oka van. Van egy fiziológiás, van pszichés és van materiális oka is. Fiziológiás ok, hogy az ultrákon szinte kizárólag használt aerob képességek szinten tarthatók, sőt javíthatók 30-40 éves kor fölött is. Sok fontos képesség megerősítésére, fejlesztése hosszú évekre, sőt évtizedekre van szükség, 20 évesen még sokszor nem működnek ezek a dolgok tökéletesen.

A kifinomult és energiatakarékos mozgáskoordináció jó példa erre. E mellett a rövidebb távokon, pl maratonokon eredményes versenyzők idővel már elveszítik az ide szükséges gyorsaságot, és ha eredményesek akarnak maradni, az ultrák maradnak lehetőségül. A pszichés tényező, a monotónia tűrése, az énkeresés, határaink ilyen irányú feszegetése 30 éves kor fölött lesz hangsúlyos a legtöbb ultrára fogékony embernél.

Más életszakaszba kerülünk a fiatal, lázadó, izgága énünk után. A materiális ok: mivel az ultrákon a küzdelem nagysága, a szenvedés mélysége messze nem áll arányban az elismertséggel sem erkölcsi, sem anyagi tekintetben, jellemzően olyan egyének űzik, akik rendben vannak önmagukkal ilyen téren, illetve ezek a főképp önmaguknak elért sikerek kielégítik őket.

FB: Köszönjük az interjút, sok a sikert kívánok a további közös munkához.

12 komment

Címkék: edzés siker győzelem edző spartathlon szilvia lubics

A homokozóból jelentjük

2011.10.27. 12:16 szasza75

Sanyosz már akkor ott volt, amikor nem is tudtam róla. Azóta eltelt 30 év és én mit sem változtam...

10 komment

Címkék: év homokozó 30 szasza sanyosz

Futóprofilok - Markocsán Sándor

2011.10.26. 10:05 mgergoo

Bitliszbá után "MCM" Sanyoszt kértem meg egy bemutatkozásra. Két éve volt már egy visszatekintés, de még mindig kevesen tudják Sanyoszról, hogy... 

Le sem merem írni, hogy mikor kezdtem a futást. Egy kis segítség: 

• Budapesten felavatják az ország legkorszerűbb bevásárlóközpontját, a Sugár Áruházat
• Super Color elnevezéssel színes tv sorozat-gyártását kezdi meg a székesfehérvári Videoton
• A Minisztertanács határozata alapján Magyarországon első alkalommal nyári időszámítás lép életbe
• Miskolcon a gimnáziumi tornaórán 1000 méteres felmérőn az osztályban 6. majd pár hónappal később 2. leszek

Így sem? Na akkor segítségképpen, egy még ennél is jelentősebb sportesemény: Moszkvai Olimpia? Az azért megvan, gondolom... 

Valahogy így kezdődött, meg úgy, hogy az általam imádott iskolai kosárlabdacsapat megszűnt létezni. Maradt a futás, akarom mondani: megismerkedtünk én és a Futás.

A testnevelőm javaslatára kerültem a Miskolci VSC-hez. Akkoriban a futást atlétikának hívták, és leginkább salakos pályán űzték. Futót sportpályán kívül alig lehetett látni, ez volt az az időszak, amikor a stadionon kívüli futások alkalmával mindig a "hova futsz?", "ki kerget?" című baromságokat kellett elengedni a fülünk mellett.

Érdekesség, hogy itt ismertem meg az akkor még 6-7 éves Szász Norbikát is egy távolugró gödörben. Nagybátyjára, a többszörös bajnok Szász Laci gondjaira bízták, és hát egy gyereket hova lehet rakni egy sportpályán, ha nem egy távolugrógödörnek álcázott homokozóba. Ott elvan a gyerek, ha játszik.

Két év edzés után, 17 évesen lefutottam életem ez idáig egyetlen maratonját (2:39), majd egy évre rá megnyertem életem első magyar bajnokságát. Az ifik között, fedett pályán, 3000 méteren, úgy 8:40 körüli idővel.

Emlékszem, akkor határoztam el, hogy olimpiai bajnok leszek. Arra már nem, hogy mikor adtam alább. :) Gyerek voltam és boldog, miért ne akartam volna az egész világot, azt a világot, amiben egymásba gabalyodtunk, én és a Futás. 

Gyümölcsözött is a kapcsolat, jöttek a sikerek szépen: '85-ben két egymást követő nap megnyertem az 5 és a 10 ezer méteres junior OB-t. Még a Népsport is címlapon hozta, hogy dupláztam, mai napig őrizgeti anyám a kredenc mélyén.

Felnőttként csak a Mezei OB-n tudtam csapatban, kétszer is a dobogó legfelső fokára állni, de a PB-ket ez idő tájt futottam: 5000m 14:05; 10000m 29:17; Félmaraton 65:40!

Valószínűleg tehetséges voltam, de annyira nem, hogy a sérülések és betegségek okozta mentális hullámvölgyeket elviseljem, ráadásul nem voltam nagyon terhelhető, két hét edzőtáborozás után szinte borítékolható volt, hogy vagy megbetegszem, vagy megfájdul valamim.

Akkoriban Miskolcon laktam, a komolyabb edzésekre hetente kétszer feljártam Pestre. Fárasztó volt a sok vonatozás, többnyire egyedül zötykölődtem oda-vissza, teljesen belefásultam. Elegem lett abból is, hogy 12 év alatt egyszer sem tudtam elmenni nyaralni, mert a nyár a versenyekről szólt. Míg más napolajjal kenegette magát, én bemelegítő krémmel. Persze közhely, hogy a sport lemondásokkal jár, de fiatal voltam és szinte semmit nem éltem. 

Egy novemberi napon futottam a Sajó-gáton Miskolcon, bele a tejfel-szerű végtelen ködbe. Ez volt az a pont, ahol elegem lett, visszafordultam. 27 évesen, a legjobb korban szögre akasztottam a cipőmet, mindezt egyik napról a másikra. Persze ezt is egy olimpia évében, '92-ben. 

Nehéz döntés volt, mert a futásból éltem, de ha már úgy megyek futni, hogy KELL, akkor nincs értelme tovább csinálni, főleg nem professzionális szinten. Az a hideg novemberi nap melegágya volt a döntésemnek. Nem éreztem lelkifurdalást, ellenkezőleg. Élveztem a kötetlenséget, csajozhattam éjszakába nyúlóan, ihattam, cigizhettem, és lecserélhettem a bemelegítőkrémet is napolajra, a szöges cipőt pedig focicsukára. (Azóta is imádok focizni.)

Mesélhetnék az abbahagyás utáni időkről, de az akkori kispolgári életem körülbelül annyira kapcsolódott a sporthoz, mint Balázs Pali frizurája a skinhead mozgalomhoz.

Felköltöztem Pestre, Szasza barátom is, aki meg kinőtte a homokozót (talán). Néha kimentünk a Szigetre kocogni, de nem hozott lázba, csak tisztes távolságból biccentettünk egymás felé, én és a Futás.

Szaszának egyébként sok mindent köszönhetek. Ő volt a kapocs, ő volt az, aki mesélt nekem a Futásról, hogy még ennyi év múltán is milyen jól néz ki, és érdemes lenne legalább viszonyba kerülni vele, de engem a foci játékossága jobban érdekelt, mint 40 évesen aszalódni a forró aszfalton. 

Aztán tavalyelőtt megváltozott valami.

Szasza megkért, hogy segítsek az Ultrabalatonon vizet osztogatni. Hosszú ideje nem jártam akkor már atlétikai... bocsánat, futóversenyen. 20 évvel ezelőtt mindenkit ismertem a stadionban, a hosszúcombú magasugró lányoktól kezdve a nagydarab súlylökőkig, itt viszont alig valakit. Nézegettem az embereket, az arcokat a verseny előtt, illetve a "víz?-izó?" promócióm alatt, és valami elindult odabent.

Láttam boldogságot az arcokon, láttam szenvedést, embereket egymásért és a távolsággal küzdeni, és rádöbbentem, hogy ott áll előttem a Futás a maga teljes valójában. Kicsit megkopott már a régi fénye, ott, abban a közegben elbűvölt. Néztem a 60 év feletti futókat, és szégyelltem magam, hogy 27 évesen elhagytam Őt. Ekkor, 17 hosszú év után ismét elhatároztuk, hogy megpróbáljuk együtt.

Az UB after run-on kezdtem el egy szigetkörrel, 23 kilóval nehezebben, mint az egykori versenysúlyom, de eltökélten. Először is tisztáznom kellett a szabályokat a Futással, a békés egymás mellett élés jegyében. Meg kellett tanulnom és el kellett fogadnom, hogy én már soha nem fogok 4 perces kilométerekkel bemelegíteni egy olyan edzésre, ahol 6x1000-et futok 2 perc pihenővel 2:40/km-es átlagra.

Tisztában voltam a korlátaimmal, de célokat is ki kellett tűzni, mert mérhető sportágat anélkül nem érdemes űzni. Három vagy négy hónapja futottam, amikor körvonalazódott a reálisnak tűnő cél: 1:30 félmaraton. Dolgomat megkönnyítette, hogy 2010 tavaszától a Nike Futóklubban dolgozom, ezért a közeg is adott volt ahhoz, hogy eredményesen és lelkes társakkal tudjak készülni, megspékelve egy kis rivalizálással.

A Nike Félmaratonon sajnos egy 14 kilométernél jelentkező, makacs talpfájdalom miatt szenvedve, szinte helyben járva értem a Hősök teréhez. 

Sorra mentek el mellettem a futók, talán még az öreg Bocskai is lehajrázott volna, ha lelép a talapzatáról. Nem kenődtem el, két hónap múlva a Tudás Útján 1:29:37 alatt fejeztem be a távot. Egy öreg amatőrtől talán nem is olyan rossz teljesítmény.

És most? Merre tovább? Maratonra még nem voltam kész se fejben, se fizikálisan, hisz 14 hónapja kezdtem el ismét futni. 

A félmaratoni felkészülés jegyében sokat jártam a hegyre, megtetszett a terepfutás.

Ki más vitt volna fel először a hegyre, ha nem Szasza? Aztán Chamonix-ban, a terepfutók Mekkájában kaptam még hozzá egy nagy adag adrenalint. Kipróbáltam magam terepfutóversenyen is év vége felé, egész jól sikerült a Hegedűs Róbert emlékverseny, futottam 2 óra 54 percet 27 kilométeren.

Tél végén jött a bokatörésem. A műtét után hat héttel már futottam, de sok köszönet nem volt benne, mert akkor meg a térdem kezdett el hisztizni. 

Most itt tartok. Ez az évem elment, de nem vagyok tétlen, mert a Futóklubban vannak tanítványaim, közös futásokat, versenyt szervezek, szóval ismét ezer szállal kötődöm a szerelmemhez, a Futáshoz. 

A jövő? Ha jól számolom, jövőre lesz 30 éve, hogy lefutottam életem első maratonját. Azt hiszem, senki számára nem lehet kétséges, mit forgatok a fejemben, de ezt ne áruljátok el senkinek.

31 komment

Címkék: ház mcm sanyosz

Masszőr = placebo ?

2011.10.25. 11:48 Winkler Róbert

Évek óta készülök masszőrhöz. Ha valaki túl van a negyvenen (mások szerint a harmincon), nem árt vigyáznia magára, főleg, ha mondjuk fut, és időnként becsúszik egy félmaraton, háromnegyed-maraton, vagy maraton. Meg ugye gyúrogatunk, bele-belenyomunk a száztízbe, nem csoda, ha összecsomósodnak az izmok. Egyébként is, a masszázs kell. Masszázs, vagy csontkovács – igazából talán inkább csontkovács, de az önmagában kellemetlenül száraznak tűnik.

Nem voltak konkrét terveim, inkább csak afféle irányelvek. Például nő legyen. Egyszer egy wellness-szállóban egy férfi masszőr jutott, és sajnos nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy miközben engem markolász, egy férfi liheg a tarkómba. Thai masszázs se legyen. Egy ideig jártam egy csajhoz, aki thai masszírozott, és egy ideig eltartott az újdonság varázsa, de hamar ráuntam, mert nem éreztem azt az átütő különbséget, amit ilyenkor szerintem kell. Hát ennyi volt. Időnként itt fájt, ott fájt, a nővérem pedig elvégzett egy talpmasszőr tanfolyamot, és egyszer rajtam gyakorolt, de ennyi.

Most viszont elkezdtünk tévézni.

A bázis Csomádon van, György kollégánknál. Onnan indulnak a stábok, időnként ott szkripteljük a nyersanyagot, döntően a kora- és késő esti órákban. Egy ilyen alkalommal jutott eszembe, hogy György anyukája, aki a ház északkeleti szárnyában él, legendás masszőr, a roppantós fajtából. A társaság egyik fele párás szemmel emlegeti, hogy György mamája milyen remekül roppantotta ki ezt, vagy azt a reménytelenül megmacskásodott, hónapok óta fájó testrészüket. A másik fele nem meri kipróbálni a Mamát, mert retteg, hogy tényleg azt műveli, amit a többiek mesélnek. Hát én úgy éreztem, hogy masszőrhöz amúgy sem jutnék el soha, mert hiába tervezem, valójában sajnálom rá az időt, de most, hogy kiszkripteltem a Chargert, és itt van a szomszédban a Félelmetes Roppantó, hát ki kell használni.

A mama már lefekvéshez készülődött, de azért fogadott. A falon bekeretezett oklevelek valami gyanús kisegyház-félétől, "A Fény Ayurvédikus Ászanája Egyház", vagy valami hasonló tanúsította, hogy jó kezekben leszek. Nem vagyok fogékony az ezotériára, de nem is ellenzem. Úgyis elválik. György Mamája nem egy vaskalapos ezó, legalábbis a tévében ment a Való világ, amikor pedig egyszer megszólalt a telefonom, nem a gyehenna tüzével fenyegetett, hanem azt mondta, nyugodtan vegyem fel. Vette a rosseb.

György Mamája teljesen felöltözve masszíroz és ropogtat, mármint az alany van nadrágban-pólóban. Ezért volt érdekes, hogy megkérdezte, nem fáj-e itt. Az itt a sípcsontom volt, ami történetesen hetek óta fájt, mintha rendszeresen szétrúgtam volna az ágykereten. Sokat nem agyaltam rajta, miért nem emlékszem, konkrétan mikor rúgtam az ágyba, és kék foltok sem voltak a lábszáramon, de más megoldás nem lévén ehhez a magyarázathoz ragaszkodtam.

György Mamája azt mondta, nem szétrúgva van az, hanem elakadt ott az energia. Gondoltam, nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy elkezdjek poénkodni az Egely-életművön. A Félelmetes Mama hosszasan dörgölte és nyomkodta, másnapra pedig eltűnt a fájdalom a sípcsontomból, és azóta sem jött vissza. A marxista magyarázatot azóta sem tudtam kidolgozni. Sok minden fájt, de nem volt kellemetlen, és volt, ami fájt, és rettenetes volt, például amikor benyúlt a gyomorszájamba. Aztán, mire az összes türhő társat választott a Való világban, néhány rántással kiszellőztette a gerincoszlopom elejét, valamennyi végtagomat kirántotta, beleértve a húsz ujjamat egyesével, és miután tisztáztuk, hogy a csigolyáimmal még nem volt problémám, rántott egyet a fejemen.

Különös Quasimodo-pózban tértem vissza György vágószobájába, de jól esett.

Hanem a ropogtatós masszázs a másnap esti futásnál bizonyított igazán: úgy pattogtam, mint Pistorius, a dél-afrikai mozgássérült rugóláb nyuszi. Patt-patt-patt: szinte szálltam. A következő esti futásra már vagy megszoktam, vagy elmúlt, de ez a masszázs utáni első napos pattogás, ez nagyon ott volt.

24 komment

Címkék: placebo totalcar masszázs sípcsont

Születésnapodra

2011.10.24. 11:53 mgergoo

Nem ismerjük egymást régóta, beszélgettünk már párszor, egy vagyok a sok közül, akiket a forgatag köréd sodort, valahogy te is egy vagy azok között, akiket az én forgatagom felém sodort.

Nem ismerjük igazán egymást, persze beszéltünk félmaraton után, és a maratonváltó után is, hiszen nincs mese, egy csapatban játszunk, és erre nagyon is büszke vagyok.

Egyike vagy azoknak, akik ebben az évben nagy hatással voltak rám, akik miatt úgy érzem, hogy életem legjobb döntése volt elkezdeni a futást, és nagyon jó döntés volt átlépni magamon: megnyílni, lemenni a futóklubba és elveszni ebben az őrületben. Inspirálsz, talán jobban, mint bárki más.

Tanítottál valami fontosabbat. Megtanítottad, hogy ami fontos az embernek, az lehet mindennél fontosabb, lehet úgy ragaszkodni ehhez a sporthoz, hogy erőt adjon az élet más területén, lehet a sport a szenvedélyed, a társad, a reményed, mindened, segít átlépni dolgokon, kívül tartani rossz dolgokat.

Amikor a történeted hallottam, nem nagyon bírtam könnyek nélkül, aztán elmeséltem egy csomó embernek és mindig megkönnyeztem. Te erről nem sokat tudsz, de rengetegen figyelnek rád, támogatnak, szeretnek. Büszke vagyok erre a közösségre, mindenhol tapasztalom, hogy a futók egyébként is jó emberek, de ami itt most veled kapcsolatban összeállt, az több ennél.

Számomra ez az egész történet hitet ad az emberekben, de ehhez soha ne felejtsd el, hogy ehhez Te is kellettél. Magadnak köszönheted ezt az összefogást, a szerénység és emberség, ami belőled árad, nagy kincs, és remélem nem öli ki belőled ez a nyüzsgés. Vigyázz magadra, készülj, fuss! Jó lenne már látni egy elégedett mosolyt az arcodon valamelyik verseny után. Jó, hogy velünk vagy!

Boldog Születésnapot Jani!

Ma 18 óra körül a Margitszigeti Futóklubban felköszöntjük Janit egy tortával a 48. születésnapján, akinek van kedve térjen be egy pár percre!

Akit Patus Jani bővebben érdekel, iratkozzon fel Facebookon a lapjára, vettünk neki kályhát stb.

18 komment

Címkék: közösség születésnap jani

Új-Zélandra is megérkeztek pólóink

2011.10.23. 13:00 angelday

Tavaly már mutattunk pólót, idén sincs ez másképp. Pappitonak egészen megnőtt a haja! A helyszín ugyanúgy Devonport, csak most a Mt. Victoria teteje.

Mit gondoltok arról, hogy télre is csinálunk hosszúujjú pólót?

Futóblog WinterTop. Mondjuk lehetne ez. Diszkrét grafikával!

34 komment

Címkék: póló új zéland pappito

Nyugdíjba vonulok

2011.10.21. 11:40 szasza75

Megszülettem, elvegyültem, és most eljött a visszavonulásom ideje. Megszületésemre nem is emlékszem, az első igazi ébredésem az volt, amikor kikerültem abból a sötét cipősdobozból. Gazdám fenntartásokkal fogadott. Azt mondta a boltban - hallottam -, hogy megszokta, egyenesen imádta a Nike Zoom Elite-t és igazán csak olyan cipőt szeretne. Akkor még nem is tudtam mi vár rám...

Kis ideig viselt egy Nike Lunarglide-ot, de azt gyorsan továbbajándékozta, nem volt vele elégedett, pedig szép cipő, divatos, egyenesen menő, de nem olyan mint én. Aztán elővett. Eljött a várva várt reggel, és én is lábra keltem. Aszfaltra terveztek, útra vágytam hasítani a messzeségbe, ahogy a testvéreimmel is bántak.

Kétkedő gazdámnak hamar a bizalmába férkőztem. Először csak a polcon pihentem, ha nem viselt, majd egyre inkább beillesztett napi programjába. Gyakran utaztam hátizsákban, olykor magamra hagyott az autóban, de igazán kiteljesedni csak akkor tudtam, amikor közvetlenül érintkezhettem a lábával.

Én voltam a kapcsolata a földel, éreztem súlyos terhét, aztán röpített, én röpültem, szárnyaltam majd mindig gondoskodott, hogy a visszakerüljek a földre. Bemutatta nekem az aszfalt utat, aztán egyre durvább helyekre vitt. Egyre többet szédelegtem a Margitszigeten, igaz a gumírozott pálya már nekem is puha volt, így inkább mellette a kavicson, vagy füvön viselt.

Májusban rögtön bemutatta otthonát: a Budai-hegységet, a Pilist és a Gerecsét. Már ismerem az összes ösvényt. Elvitt nyaralni Korzikára meg az Alpokba. Voltunk a Mátrában, futottunk a Bükkben. Szép helyek, visszavágyom oda. Ott úgy süt mindig a nap. Ausztriában viszont beletaknyoltunk valami büdösbe, egy hétig azt szagoltam, rémes volt!

Olykor pocsolyába léptünk, sárban csúsztunk, később hetekig csak a port nyeltem. Így utólag azt gondolom, hogy nem kímélt. Keményen bánt velem, férfiasan, mint amilyen ő maga is. Egyszer rendesen rámijeszett, megmutatta nekem ezt a csúnya fehér körszájú szörnyet, valami INDESIT-nek hívja, de eddig nem etetett meg vele. Nyilván szeretett, sokat voltunk együtt, néha csak úgy lógtunk, ilyenkor kiszellőztettük a fejünk.

Így 1000 km felett tényleg kicsit fáradtnak érzem magam. Elkopott a talpam, stabilitásom sem a régi már és hát csúnyán ráncosodom.

Azt mondta sokat köszön nekem, meg hogy nem okoztam neki csalódást. Egyszer megcsalt, de 70 km futása után engem vett vissza. A velem töltött 4 hónap alatt szinte minden idejét velem döntötte meg, pedig még ki sem használta minden képességemet.

Ott van a Nike+ online rendszere, hallgathatnánk együtt andalító zenét vagy éppen powersongot, ahogy a többiek csinálják. Most már csak abban reménykedem, hogy nem fűnyírócipőként végzem vagy egy kopott cipősdobozban, ahogy a többiek. Egy nagy vitrint szeretnék TV-vel, és persze a nyugdíjjárulékot. Megérdemlem. Azt mondta, beszerzi az utódomat, aki ugyanúgy néz ki mint én. Talán akkor mégis én vagyok a kedvence?

Én a Nagy Vomero, az első!

18 komment

Címkék: teszt mese cipő nike vomero

Szponzorációs felhívás

2011.10.20. 13:47 szasza75

Vajon kinek ne jutott volna eszébe az, hogy miközben futunk, bizonyos szempontból még anyagilag előnyt is kovácsoljunk belőle? Vagy másként fogalmazva szponzorált futó váljon belőlünk?

Eddig csak a kiváltságosok lehetősége volt, azaz olyan sportolóké, akik kimagasló eredményeket értek el az atlétika területén. Ez most nem erről szól. Felhívás érkezett hozzánk:

Keressük a 2012-es év szponzorált terepfutóját!

November elsején lejár az első szponzorált futóval, Pépp Csabával kötött megállapodás. Várjuk a következő időszakra (amely 2011. november 1-től 2012. november 1-ig tart) a jelentkezéseket. A csatolmányban találjátok a jelentkezési lapot, amelyet kitöltés után 2011. október 25. éjfélig küldhettek el a csanya_kukac_terepfutas.hu e-mail címre. Jelentkezzetek bátran! Nincs kötelező verseny, elvárt helyezés, nem kell, hogy top 10 futó légy! A beérkezett pályaműveket bizalmasan kezeljük!

A leendő szponzorált futó:

- Fusson terepen és induljon terepfutóversenyeken (nem baj, ha élete első terepfutó versenyére készül)

- Minden edzésen és versenyen hordja ruháján és/vagy hátizsákján a Terepfutás.hu logóját

- Minden szponzorált versenyéről írjon beszámolót legkésőbb a verseny utáni 10. napig.

Jelentkezési lap

Ebben az évben Pépp Csaba volt a támogatott futó, az alábbi linken beszámolóját olvashatjátok.

A magam részéről azt tudom vállalni, hogy - igény szerint - a sikeres pályázóról készítünk egy kis videót.

14 komment

Címkék: szponzoráció felhívás terepfutás

Dönci a Staten Island-i félmaratonon

2011.10.19. 10:28 angelday

Át is adnám neki a szót, versenybeszámoló következik. Élvezetes írás, adjatok neki időt. — Józsi

Tavaly futottam először a Staten Island Half-Marathonon (weblap), akkor avattam fel a "donci" feliratú Futóblogos pólót, és még címlapra is kerültem vele. Itt konstatáltam, hogy az öt NY-i félmaraton közül ennek a versenynek a legjobbak az adottságai, lapos pálya, száraz hűvös októberi idő, a New York City Marathon előtt négy héttel, vagyis az erőnléted csúcsán vagy; itt fogok jövőre új saját félmaraton csúcsot (PR-t) futni. Ezt egy éve döntöttem el, csak hogy szemléltessem, hogy a hosszútávfutó nem egy kapkodó állatfajta. :)

A RunnersWorld cikke alapján továbbfejlesztettem az eddigi étkezésem. Ennek röviden a lényege: a verseny előtt három nappal térj át kizárólag szénhidrátra. Semmi zsír, semmi hús, semmi rost. Csak kevés zöldség, a gyümölcsöt is csak hámozva. Ellenben rizs rizzsel, fehér kenyér, tészta és süti. Reggelire zabkása mézzel, mazsolával, délben tészta, uzsonnára palacsinta. Napi 2500 kalória csak szénhidrátból úgy, hogy közben már nem is futsz - durva.

Nekem nagyon bejött. Egyrészt három napon át csak vigyorogtam a világra, nem kell kokó, csak fuss sokat és egyél sütit. :) Másreszt a verseny reggelén tök üres volt a gyomrom, mert az előző kora esti tésztát könnyen megemésztettem 12 óra alatt, de mégis tele voltam energiával, remek érzés! De ehhez több nap tankolás kell.

Staten Island az ötödik kerülete New York Citynek, ahova egy 24/7/365 (így írják itt az egész évben minden órában működő dolgokat) ingyenes komppal lehet eljutni.

A járat különlegessége, hogy közvetlenül a Szabadságszobor előtt megy el, végig gyönyörű kilátással Manhattan felhőkarcolóira és a Brooklyn Bridge-re. A verseny különlegessége pedig, hogy mindezt pont napfelkeltekor történik, vörös fényben úszik az öböl, pazar látvány. Egyike azon pillanatoknak, amikor azt gondolja az ember, hogy kiváltság ebben a városban élni.

A pálya a vízparton megy, előttünk tornyosul végig a Verrazano Bridge, ami a világ legnagyobb függőhídja volt építésekor húsz éven át, két szintes, 12 sávos, nagyobb mint a Golden Gate Bridge. Egy hónap múlva itt fogunk vacogni a novemberi hidegben a NYC Marathon rajtjára várva, most csak átfutunk alatta, de szerintem mindenki megborzong közben egy kicsit az izgalomtól. A felkelő nap vörösre festi a hidat is, ahogy vasárnap hajnalban az álmos Staten Island kihalt promenádján trappolnak a cipők csendben a flaszteren.

A teljesítményem értékeléséhez előrebocsájtom, hogy idén nyáron olyan kegyetlen meleg es pára volt végig, hogy nem tudtam jól edzeni, muszáj volt lassan futni. A tavaszi idényben lazán mentek a 4:30 alatti tempók 10k felett is, de ilyen sebességet mar fél éve nem láttam, ezért szkeptikus voltam az új csúcsomat illetően, ellenben pedig atom fitt vagyok.

A versenyem dióhéjban: tökéletes volt. Képzelj el egy autót, aminek a max fordulatszáma 9000. Nos, ha a futamot 8900-on tolod végig, majd a finish után három méterrel kifogy a benzined, kidurran mind a négy kereked, letörik a gázpedál, de befejezted, és megjavítottad a körrekordot, akkor az hibátlan performansz. :)

Ez kocsival egy dolog. Viszont úgy futni két órán át, hogy épp csak az ájulásküszöböd alatt legyen a pulzusod majd erről még gyorsítani az utolsó két km-en addig, hogy a végső kétszáz méteren már két combod is görcsöl, de már látod a célt és nem lassítasz... az kemény.

Most nem kellett nyúl, egyedül futottam, a nyári hosszú edzéseknek köszönhetően egy kétórás verseny már rövidnek tűnik, nem volt hullámvölgy, csak push-push-push. Dolgok, amik segítettek fejben egyben maradni:

• csávó fut mellettem egy V169 (értsd: gyök 169) táblával, a félmarcsi ugye 13 mérföld, de ezzel elvoltam egy darabig :)
• hatvanéves bácsi három labdával zsonglőrködve futott végig, jogglingnek hívjak a műfajt
• nagydarab fekete szurkoló bekiabál 17 km-nél: "How can you be so fast and look SO good??"
• a Karate Kid III kulcsjelente, amint lepörög a fejemben 19 km-nél, a végső sprint előtt (Daniel a torna döntő pontja előtt fekszik a földön kínok közt, mire Mr Miyagi kiabálva: Daniel San! Focus!! (majd finomabban) Your best Karate still inside. Now time let out.

És akkor 178-as pulzusnál még elkezdtem tolni neki...

Nem törtem be 100 perc alá, 1 óra 41 lett, de picivel jobb, mint a korábbi időm, tehát megvan a PR (PB). Itt a limit most, kihoztam a vasból minden lóerőt, hibátlan verseny volt. Egy tanulság máris van: a második tíz km-en a felkelő nap hátulról sütött laposan, így láttam magam előtt az árnyékom és rácsodálkoztam, mennyire csúnyán fut ez a srác, csak úgy veri oda a lábait és görcsösen tartja a vállait.

Menet közben változtattam, lazábbra vettem a mozgást, szebben emeltem a térdem, sarkam és kevesebb energiával gyorsabb lettem (bámulatos mikre képes figyelni az ember ájulasközeli pulzuson). Magyarországhoz képest a Central Parkban gyakrabb látvány a kenyai es etióp futok edzése. Mint a gazellák! Van a mozgásukra egy jó angol szó: effortless — erőlködés nélküli.

A téli edzéseken majd ezen dolgozunk. Egyelőre három hét múlva New York City Marathon, a negyedik maratonom. Izgalom, öröm, tisztelet, félelem...

Game ON!

38 komment

Címkék: new york beszámoló dönci félmaraton