Nike+ Run Club szerdai futóbuli #16

2014.07.16. 09:30 angelday

Ha nincs éppen futómotiváció, vagy épp ellenkezőleg, szeretnétek társaságban futni, ma este 6-tól gyertek el a Margitszigetre, mert javában tart a futószezon és természetesen mennek a futóbulik is. Ez lesz idén a tizenhatodik szervezett esemény.

A program mindenki edzettségi szintjének megfelelően változatos:

a közös bemelegítést követően egy szigetkörrel indítunk, majd edzőink segítségével több csoportban speciális futógyakorlatokat végzünk, így az edzettségi szinteteknek megfelelően választhattok majd csoportot. Természetesen azokra is gondoltunk, akik még nem állnak készen egy teljes szigetkör teljesítésére: számukra külön edzésprogrammal készülünk.

Edző Pulay Szilvi lesz, a gyülekező tehát 18:00-tól. Hivatalos sporifotó: Szasza (lehet tőle kérni futós képet is – beszéljetek vele!)

Ha jöttök, és még nem igazoltátok vissza, miért ne tennétek meg a Facebook lapon?

Szólj hozzá!

Címkék: programajánló Nike Futóklub

Egy kis kirándulás a középtávon – 1000 méter felmérő

2014.07.14. 15:29 Szuflavéder

Tavasszal a fedettpályás 3000 méterre készülve ismét kedvet kaptam a pályadzésekhez. Egy öt hetes felkészülés végén vagyok. Most szombaton lesz a senior OB, ahol ezúttal az 1500 méteres távot választottam. Beneveztem 5000 méterre is, de igazán az 1500 méteres távra készültem, ez lesz a fő versenyszám. 44 éves leszek idén, ki tudja meddig tudok még magamhoz képest "gyorsan" futni. Nagyon szeretnék egy négy perccel kezdődő eredményt 1500 méteren.

A múlt előtti héten kimentem Érsekújvárra a szlovák, senior nemzeti bajnokságra és 1500 méteren indultam. 5:01:45-öt futottam, amivel teljesen elégedett voltam, majdnem sikerült a fenti tervem. A múlt hétvégén meg arra voltam kiváncsi mit tudok ezer méteren.

Egy héttel az 1500 méteres senior OB előttre terveztem be ezt a felmérőt. Én általában a fő verseny előtt egy héttel, a versenytáv kb. felét szoktam maxra megfutni. De most a 800 méter helyett az 1000 métert választottam, kiváncsi voltam mennyit fejlődtem az utóbbi hetekben.

Még a fedettpályára edzve március elején 3:35-re ment az ezer, később aztán május 21-én 3:19-re sikerült a felmérés. Ez utóbbinak is nagyon örültem, de most úgy éreztem, hogy 3:10-3:15 között is meg fogom tudni csinálni. Melóztam is érte elég sokat, és egy 5 percen belüli 1500-hoz ennyit azért illik tudni.

Szerettem volna ha segít valaki, de elég nehéz másokkal az időpontegyeztetés, de ez most mégis sikerült. Írtam Kedves Rolandnak, aki 14:33-as 5000-et is futott már, de talán jobban ismeritek őt az idei eredményeiről. (Ő nyerte idén a Pécs-Harkányt és a Rotary félmaratont.) Azonnal igent mondott a kérésemre, hogy nyulazzon nekem szombaton. Annyit kértem tőle, hogy 74-es körrel kezdjünk. Azt írta nekem, hogy tenni fog róla, hogy a 3:10 meglegyen.

A helyszín a Csepel pálya volt, 28 fok árnyékban. Fekete melegítőnadrágban voltam, ahogy kell, és kentem is egy órával a kezdés előtt. 15:30-as rajtot tűztem ki. 14:40-kor el is kezdtünk melegíteni. (Roli is végigcsinálta velem a teljes melegítést. 300 méter után szóltam neki: "Roli nem, nem akarok 4:20-as iramban melegíteni." Mosolygott, visszavettünk, és mesélt az idei terveiről.)

A gimnasztikára megérkezett a már dupla ironman, Béres Attila is. Ő volt a fényképész, a videós és a szurkoló is egyben. Hihetetlen mennyi mindenhez ért. :) 4 km gimn. 10x100 után felkocogtunk Rolival a pálya 200 méteres vonalához, a rajthoz. A meleg nem zavart, de az erős szél igen. A körön 100 és 200 között brutális volt, azért is rajtoltunk onnan (a 200 métertől), mert így csak kétszer kellett futnom a széllel szemben abban az egyenesben.

Rolinak odaadtam az órámat, megkértem, hogy ő mérjen. Nem akartam az idővel foglalkozni menet közben. Izgultam, de már nagyon menni akartam. Nagyon jók voltak a lábaim, tökéletesen sikerült a bemelegítés. 10 méterre a rajtvonaltól Roli hátranézett és megkérdezte: "Mehetünk?" Mondtam neki, hogy "gyerünk!"

Isteni érzés volt nekilódulni, maximálisan bíztam benne, a kezébe adtam a karmesterpálcát. Csakúgy suhantunk, vitt a lábam, ahogy kellett. 200 méter után kicsit visszavett a tempóból, de nem szólt semmit. 300-nál pedig a szembeszélben picit gyorsított. Megpróbáltam a legnagyobb takarásban lenni, nagyon erős volt itt a szél. Nem mondta be a 400 méteres időt (73 mp volt). 600 méterhez közeledve, kezdtem elengedni a külvilágot. Nem láttam semmit, csak arra figyeltem, hogy egy picit se essek vissza, ott kellett lennem a maxon.

700 méternél elkezdtem a szokásos zihálásomat. Éreztem, hogy baromi jól megy, de nem tudtam milyen időnél járunk. Roli 800 méternél azt mondta: 2:29. Nem tudtam már gondolkodni, de annyi beugrott, hogy a 2:40-es 800 iramában szokott 3:20-as lenni az ezer. 150 méterrel a vége előtt elkezdett beszélni hozzám: "Gyerünk 3:10-en belül leszünk!" És az utolsó százon is végig biztatott: "Hajrá, nyomjad, gyerünk!

Befutás után kifújtam magam, és a szemem sarkából figyeltem Rolit, aki az órával bíbelődött.

Vártam, hogy mondjon végre valamit. Egyszercsak felém fordult, mosolygott és kezet nyújtott: "Gratulálok, 3:07".

Iszonyat jó érzés volt, baromi boldog voltam! Ezért megszenvedtem, de imádtam végig, isteni futás volt, egy óriási erőpróba. A 21. században nem futottam még ilyen gyors ezret. Hát ezt sem a pulzuskontrollnak köszönhetem. Méghogy csak a maratonon és az ultratávokon ismerhetjük meg a határainkat? Dehogy is kérem szépen! Aki ezt állítja, az nem futott még maxra ezer métert.

Köszönöm Rolinak a segítséget, nélküle nem futottam volna 3:10-en belül és külön jól esett, hogy ő is velem együtt tudott örülni a sikeremnek. Nem is akárhogy! Fantasztikus volt a srác, hihetetlen! Örök emlék marad. Jól látszik ez az összevágott videóanyagon:

(A GoPro kamerát csak úgy letettem az asztalra. A teljes anyag unalmas lett volna, mert kívülről nézve, szinte végig egyenletes iram volt.)

És hogy mi lesz szombaton az OB-n? Azt nem tudom, de úgy néz ki, hogy kánikula!

13 komment

Címkék: beszámoló felmérő 1000 méter

Nem vagyok babonás. Nem vagyok babonás!!!

2014.07.12. 08:39 bitliszbá

Vannak versenyek és vannak a versenyekre kapott rajtszámok. A versenyekre te nevezel, a rajtszámot csak megkapod. Van-e valamilyen összefüggés a kapott rajtszámod és az elért eredményed között? Nem kérdezem igazán komolyan, de szombat este kicsit elgondolkoztam.

Az történt ugyanis, hogy a Night Run 13. kilométerét futva, meghúzódott a combom. (Jó, már előtte is éreztem, hogy nem 100%-os, de tényleg elhagytam a 12 km-t jelző táblát, amikor éreztem, hogy jobb lesz befejezni, és a súlyosabb sérülést elkerülni.) Még most is fáj, de nem ez a lényeg.

Szépen akkurátusan levettem a rajtszámot, és elindultam sétálva visszafelé a célba. Ekkor, a rajtszámot szorongatva gondolkodtam el azon, hogy van-e szerepe a rajtszámnak a verseny kimenetelében. A rajtszámom ugyanis a 13 volt.

Másik történet: tavaly március tájékán kaptunk értesítést az UB rajtszámokról. Nagyon tetszett az akkor kapott 313 – szépen rímelt az UB 212 km-ére. Májusban megsérültem és nem tudtam elindulni sem a versenyen.

Ezek után merjek elindulni olyan versenyen, ahol 13 van a rajtszámomban?

1 komment

Címkék: babona sérülés comb Night Run

Béres Attila a dupla ironman világkupafutamon

2014.07.10. 06:30 Szuflavéder

Béres Attiláról már tavaly írtam: 21-22 évesen fejezte be ifjú atléta és triatlonos pályafutását és közel 20 évig nem sportolt szinte semmit. 2011-ben néhány hónapi edzéssel 12 óra alatt megcsinálta a nagyatádi ironmant.

Tavaly októberben felhívott, hogy neki az ironman túl rövid és jövőre indulni fog a Velencén megrendezésre kerülő dupla ironman világkupafutamon (7,6 km úszás, 360 km kerékpározás, 84 km futás). Csakúgy, mint a három évvel ezelőtti ironmannél, ezúttal sem vettem komolyan.

Aztán elkezdett keményen edzeni. 20-25 km lett a heti úszó-, és 70-80 kilométer a futóadagja. Összesen 10 alkalommal úszta le edzésen a dupla Ironman 7,6 km-es távját. Legkeményebb futása a Mátrabérc Trail volt (56 km) és Druskó Zsófi ultrafutónővel is sok közös hosszút futottak. Májusban került elő a kerékpár is, a versenyig összesen 1200 km került a kerekekbe. A leghosszabb bringaedzése az volt, amikor reggel 5-kor elindult Érdről Keszthelyre és este 10-kor ért haza (kb. 400km). Összesen 1200 km bringázással, 450 km úszással és 1000 km futással készült a július 4-i dupla ironmanre.

A továbbiakban Attila, a Budaörsi DSE versenyzője mesél a múlt hétvégi versenyről:

Az úszás volt a legerősebb számom. 2 óra 10 percre úsztam edzésen a 7,6 km-t. Tudtam, hogy ezzel valahol az élmezőnyben lehetek, de természetesen a teljes táv sikeres teljesítése volt az elsődleges cél. A bringától tartottam a legjobban, mivel azt a legnagyobb melegben kellett teljesíteni. A futástól annyira nem féltem, mert az főleg éjjel, hűvösben volt.

Előző éjjel csak 3 órát tudtam aludni, mert egy szunyog röpködött a fülem körül. Egy órával a rajt előtt, reggel 6-ra értem a versenyközpontba és megkezdtem az előkészületeket. 20 fokos volt a víz, a neoprén ruha így kötelező volt, már ha nem akartam “belefagyni” a vízbe. A rajt előtt 10 perccel beöltöztem és kicsit imitáltam a bemelegítést. Kb. így:

A rajt előtti pillanatokban nagyon jó volt a hangulat. Mindenkit egyenként bemutattak, aztán bementünk a vízbe és megszólalt a rajtot jelző duda. Ez a kis videó remekül visszaadja az akkori hangulatot:

16 kör várt ránk a bólyákkal szegélyezet 470 méteres téglalap alakú pályán. A rajtot követően beálltam az élen haladó francia Ghislain farvizére és könnyedén úsztam mögötte. Egész jó lett volna így menni, de a szemüvegemmel komoly gondjaim támadtak, mivel a baolodali részébe folyamatosan befolyt a víz. (Az előző rajtvideón is látszik, hogy már az elején igazgattam.) A harmadik körben végül szóltam a feleségemnek, hogy készítse elő a tartalékot, akkor frissítettem.

A negyedik körben a francia srác is megállt frissíteni, neki egy kicsit tovább tartott, ezért nem vártam rá, indultam tovább Malatinszky Zsófi után, aki klasszul fejberúgott, majd megállt és elnézést kért, aztán megbeszéltük, hogy körönként felváltva vezetünk egymásnak. Hamar egymásra hangolódtunk.

Három-négy körönként megálltunk frissíteni és pillanatok alatt el is jött a 7,5 km úszás vége, amit kb. 2:26-ra teljesítettünk. A vízből kifele menet meg is beszéltük, hogy jóleső, lendületes, élvezetes úszással tudtuk le az első számot.

Egy gyors öltözést követően elsőként hagytam el a depót és nekvágtam a 26 kerékpárkörnek (1 kör 13,85 km), a 360 km-nek. Ettől jobban tartottam, mint a futástól, mert a pálya folyamatosan hullámzik és a szintes tekeréshez nem nagyon voltam hozzászokva. Délutánra 30 fok körüli megleget mondtak, túl kellett élnem a nappalt.

Kb. 50 km-ig én vezettem, aztán jöttek sorban a nagyok, a francia, aztán az észt Rait (a bajnok), Szőnyi Feri, Rokob Józsi. Nyomták a 25-26 perces köröket én pedig a kb. 31 perceseket.

Nem nagyon tudtam enni, de minden körben kulacsot cseréltem és ettem valami apróságot. A gulyáslevest megkívántam 150 km-nél, de két falat után otthagytam, nem csúszott.

A 13. körig, féltávig, egész jól voltam, de ezután 200 km körül elég rendesen megdőltem. Az egyik körben nem álltam meg frissíteni és teljesen erőtlen lettem. Ekkor az öcsém hozott magnéziumot és zselét és sóoldatot is ittam. Hamarosan visszatért belém az élet és folytattam. Kb. a 7. helyen voltam. Az utolsó három körre fel kellett vennem a melegítőruhát, fáztam.

23:15 körül fejeztem be a bringázást, 14:48 lett a bringás időm a frissítésekkel együtt. Elmentem egy forró zuhanyra gyorsan, és 12 perccel a beérkezés után már futottam. (Figyelni kellett a pihenésre is, mert egyszerre 30 percnél többet nem állhatsz le, mert akkor kizárnak.)

A futást (58 kör, 1 kör 1455 méter) mindenféle gondolatok nélkül kezdtem, nem gondoltam bele abba, hogy mi vár rám, csak azt tudtam, hogy csinálnom kell. 3-4 körig tartott míg átálltak az izmaim a futómozgásra. Elfelejtettem fejlámpát vinni, de szerencsére Szuflavéder lehozta nekem a 690 forintos, Tescoban vásárolt lámpáját, azért az is jobb volt a semminél.

15 kör után újabb holtponthoz értem. Néhány kör alatt bizony bele-belesétáltam pár száz métereket. Aztán túlléptem ezen a holtponton is és nyomtam tovább. Sorban jöttek a nagyok, az észt srác minden előzésénél szinte állva hagyott, aztán szóltak 29-nél, hogy Szőnyi Feri csak egy körrel van előttem. (Gyomorproblémái voltak és nem maradt meg benne semmi.) Reggel 8 óra után végleg levettem a melegítőt, kezdett újra jó idő lenni.

A 40. kör körül Rokob Józsival futottam, akinek már csak pár köre volt hátra. Tavaly még kívülről csodáltam ezeket a srácokat, idén meg már velük versenyeztem, leírhatatlan érzés.

A 45. körben a jobb térdem külső oldala megfájdult, kaptam egy térdszorítót és ezzel ki tudtam húzni a maradék 13 kört.

Az utolsó körre magyar zászlóval mentem ki, jó melegem is lett tőle. Amúgy is meleg volt már, elmúlt 11 óra. Az utolsó körön már a kísérőim, a családom is futhattak velem.

A befutás felemelő érzés volt. A magyarok között a 4. lettem, de ami számomra a legfontosabb, hogy megcsináltam életem első duplatávú ironmanjét.

Szőnyi Feri odajött gratulálni, megszorította a kezem, megható pillanat volt.

A befutóról egy videó is készült, még most is ráz a hideg akárhányszor nézem is vissza:

Miután kifújtam magam, Kremmer Zoli – a szpíker és 20 évvel ezelőtti versenytársam – készített egy rövid interjút velem, aztán lemasszíroztak. Szuflavéder odajött elbúcsúzni és megkérdezte, hogy sajnálom-e őt egy kicsit, mert most indul Szlovákiába, ahol egy 1500 méteres versenyen vesz részt. Ránéztem, "mi van?" Mondtam neki, hogy nagyon sajnálom és vigyázzon magára, nehogy túlterhelje magát. Én éppen most fejeztem be 58 db 1500 métert. Tényleg sajnáltam. :)

Egyébként 21 indulóból mindössze egy ember kényszerült feladni ezt a számomra is emlékezetes versenyt. Érdekesség, hogy Attila a bringa alatt kb. 20 liter (izó és víz), a futás alatt kb. 6 liter folyadékot ivott. A kiírást, és a pályatérképeket itt, az eredménylistát pedig itt találjátok.

Attila egyébként a befutás után sem veszítette el a humorát. Odasétált a frissítőasztalhoz és ezt mondta a segítőknek: "Úgy ennék valamit, nincs egy kis zselétek?" (15 db-ot fogyasztott összesen a versenyen.)

3 komment

Címkék: beszámoló Béres Attila dupla Ironman világkupafutam

SeSam a Night Run 2014-en

2014.07.09. 10:33 SeSam

Úgy kezdődött, hogy felkészülten (például volt nálam (pót) biztosítótű is), időben begurultam a Batthyány téri versenyközponthoz, amikor is konstatáltam, hogy bár az U-lakat a táskában volt, a kulcsa a lakásban maradt. Szerencsére jött segítség, aki őrizte a járművet amíg futottam, nem kellett hazatekerni.

Ettől eltekintve kellemesen indult az esemény, lepacsiztunk Bitliszbával, és megegyeztünk, hogy nyugisan fogunk futni. Megjöttek a N+RC csapatom résztvevő tagjai is, a cég pedig velem együtt nyolc fővel képviseltette magát, úgyhogy kiváló társaságban futhattam. Mindenkivel abban állapodtunk meg, hogy élményfutás lesz.

Rajtzónák ugyan nem voltak, de simán elfértünk a rakparton, kivételesen egészen az elejéről indultam, 4 másodperccel kilenc után már át is léptem a szőnyeget. Hátul már nem volt ilyen rózsás a helyzet: két munkatársam (akik amúgy gyakorlatilag a Toi Toiból rajtoltak el) arról számolt be, hogy amint beértek a keskeny budai utcákba, kezelhetetlenül sűrű lett a tömeg, kétszer meg is kellett állniuk. A távok szerint elcsúsztatott rajt talán szerencsésebb lett volna.

A rajtot követően a rakparton vitt az élboly, amíg rá nem néztem a telefonra. 4 perc alatti tempó, rettenet gyors, vissza is lassítottam kicsit, aztán befordultunk az emelkedőre. Tartottam ettől a résztől, mert nem tudtam nagyon felmérni előre, mennyire lesz durva a mászás. Meredeknek meredek volt, és a macskakő sem segített, de nem tartott sokáig. Az első kilométeren ötperces tempót mondott a GPS, amivel nagyon elégedett voltam. Lefelé még vissza is előztem pár embert, az amúgy fájós bal térdemet nem is éreztem szerencsére.

Az Erzsébet híd tövében érkeztünk vissza a Duna-partra, és innentől jött a rakpart unásig. Talán a 6,5 km volt a legjobb ebből a szempontból, a hosszabb távok igazából a rakpart-rakpart-rakpart zsibbasztó egyhangúságát jelentették.

Azt gondoltam, majd hűvösebb lesz estére, de ez az elején nem igazán volt érezhető. Az aszfalt rendületlenül sugározta vissza a hőt. Talán részben a szintkülönbség, részben a koffeintartalmú ital miatt, amit a rajt előtt toltam be, a negyedik kilométer körül úgy éreztem, spontán meg fogok gyulladni. Szerencsére jött az első frissítőpont vízzel és isoval, meg itt adtak gélt is, amit mondjuk korainak tartottam, úgyhogy marokra szorítva futottam vele tovább. A tempóm 4’35” és 4’40” között ingadozott. Páran megelőztek a síkon, amit betudtam annak, hogy meglehetősen az elejéről indultam.

Az A38-nál egy négyfős társaság jó poénnak tartotta, hogy egymás mellett nem kicsit imbolyogva bóklásszanak a szembe jövő sávban. Az egyik önjelölt humorzsák be is szólt, amikor elhaladtam mellette: kapott egy középső ujjat. Nem vagyok rá büszke, de felidegesített.

A Lágymányosi Rákóczi hídnál Sanyosz volt a speaker. Engem azzal buzdított, hogy a versenytől függetlenül ugye találkozunk a Futóklubban. (Ki nem hagynám!) Itt volt először mécses-kivilágítás is, ami nagyon feldobta a rakpartot. Odafelé Gabesz jött szembe, visszafelé pedig találkoztam Andrissal, Borival, és a tizenkettőt futó kollégáimmal is. Ezzel amúgy jól lehetett múlatni az időt, vizslatni a tömeget ismerősöket keresve, közben meg teltek a kilométerek.

Mikor elfogytak a barátok, megettem a gélemet, ez feldobott kicsit. Kevésbé volt melegem, a helyzethez képest jól éreztem magam. A hat és felet befejezett haverok szurkoltak egy jót fentről, utána meg már a kivilágított célkapu is hívogatott. 

A második frissítőpontnál viszont nagy megrökönyödésemre egy 8 kilométert jelző tábla állt, miközben épp abban a pillanatban mondta be a Nike app a kilencedik kilométert. Az addig pontos alkalmazás ennyit nem csalhatott, csak arra tudtam gondolni, hogy rosszul van kint a tábla. Amúgy is furcsállottam, hogy kissé ötletszerűen jelentek meg a távolságjelzők, egyáltalán nem volt minden kilométer kiírva. (Addig oké, hogy én mértem magamnak, de aki a kiírások alapján akart tájékozódni, az nagyon megszívhatta.) Később is voltak anomáliák, voltak, akik a 12-es és a 14-es jelzőre panaszkodtak. Úgy látszik, ezt a távolság dolgot az UB óta még nem sikerült kifaszázni...

Túl sok kedvem nem volt a Margit hídtól északra futni, de még délután bicikliztem arrafelé, és láttam fáklyákat. És valóban, majdnem az egész útvonalon ki volt világítva a rakpart iszonyú látványosan. Itt kezdtem én befogni embereket, akik elfutották az elejét: egy szegény srác sétába váltott át, hiába buzdítottam. 4’50” körül mentem itt, a zene viszont kifejezetten jól jött, mert simán voltak olyan szakaszok, ahol majdnem légüres térben kellett mennem. Még jó, hogy ezen az eseményen nem volt korlátozva a fülhallgató használata.* Találtam is kifejezetten az eseményhez illő Spotify playlistet:

Az Árpád hídnál rossz döntésnek tűnt, hogy a frissítőpont szembe jött először. Az S-kanyar miatt látni sem lehetett a másikat, én is csak homályosan emlékeztem a térképről, hogy kell lennie. Fura volt, hogy az akkor még munka nélkül lévő szembepont emberei vízadás helyett buzdítottak. Mindenesetre sztoikus nyugalommal elfogadtam, hogy nem lesz ivás. Aztán persze lett mégis, mert párszáz méterrel odébb tényleg volt a jobb oldalon is frissítő. Elvileg itt kellett volna kapnunk gélt megint, de nekem csak csokit akartak, azt meg nem kértem.

A fordítónál nagyon vidám srác speakerkedett, és megint voltak mécsesek, illetve ismét lehetett pacsizni a szembejövőkkel is. Itt már matekoztam, próbáltam emelni a tempón. Az már biztos volt, hogy jóval a tervezett 1:45’-ön belül fogok beérni. Kicsit előzgetni is tudtam, ami tovább növelte az önbizalmam.

Visszafelé az lett, amit megjósoltam: a még északra tartó futók megörültek a frissítőpontnak, és átjöttek szembe vízért, nem tudva, hogy kicsivel tovább lesz nekik dedikált. Szerencsére már annyira szellős lett a csapat, hogy ez nem okozott igazi zavart.

A Margit hídnál kicsit rosszul esett, hogy bár alig pár métert mentünk lefelé, hirtelen az addigitól merőben rosszabb fülledt párás levegőbe érkeztünk. A hajrát persze nem lehetett ellustálkodni, és itt már ismét látszott a cél is. 4’36” volt az utolsó kilométer, a cél előtt pedig még egy sprintre is futotta. 

A végeredmény 1:39’34” lett, ami – nagy meglepetésemre – egyéni csúcs! Persze utoljára tavaly futottam félmaratont a Vivicittán, akkor 1:39’52”-t, szóval ez kemény 18 másodperc a javulás. A nagy különbség azonban, hogy azon a versenyen az utolsó három-négy kilométer masszív fejreállás volt: emlékszem, alig vonszoltam magam fel a hídra. Ehhez képest most végig úgy éreztem, hogy nálam a kontroll, egyenletes tempót tudok menni, és befeért egy hajrá is a végére. Ahhoz képest, hogy konkrétan nem edzettem erre a távra, és úgy indultam neki, hogy nyugisan futok, nagyon elégedett lehetek az eredménnyel.

Amúgy tényleg nagyon hangulatos volt az éjjeli Budapest fényei között futni, bár én ezt amúgy is szoktam művelni. A rakparttal lehetne valamit kezdeni, mert nincs az a mennyiségű fáklya, ami élvezhetővé tenné hosszú távon. A versenyközpont elhelyezése pedig elég sok vitát szült a kerékpárutat használni próbálók, a felfestést teljesen ignoráló futók és szurkolók között. (Talán szerencsésebb lett volna elterelni arra az időre a biciklisforgalmat.) Illetve még történt egy olyan fiaskó, hogy a helyszíni nevezettek nagy száma miatt a legrövidebb távot futók közül a később beérkezetteknek már nem jutott érem. Ezt mintaszerűen kezelték szerencsére, és már hétfőn szólt a kollégám, aki így járt, hogy már hívták is a szervezők, hogy küldik a kijáró érmet.

Ha jövőre csiszolnak pár dolgon, iszonyú jó verseny lehet ez.

* Ha esetleg valakit megbotránkoztattam: végül a K&H-n sem futottam fülessel, csak próbáltam nézegetni a telefonom. Kell egy óra…

3 komment

Címkék: verseny beszámoló pb Night Run

Ulrik a Night Run 2014-en

2014.07.08. 06:51 angelday

Most pedig Walter Ulrik beszámolója következik a Night Runról, enjoy!

- - -

Kicsit kalandosra sikeredett a szombat estém: délután még Zánkán voltunk a SUHANJ!-jal egy vállalati szemléletformáló sportnapon, majd Dunakeszire kellett kis kitérőt tenni. Háromnegyed kilenc előtt nem sokkal értem vonattal a Nyugatiba. Szerencsére már futócuccban, de néhány perccel a rajt előtt odaértem a Batthyány térre a Night Run versenyközpontba.

Nem nagyon terveztem aznapra futást, mert másnapra a Gerecse Trail majd' 30 km-es távja volt beütemezve. De a RUNtotta örök mosolygós lánya, Marika első futóversenyére készült. Néhány hónappal ezelőtt kezdett el futni, heti 2-3 szigetkörrel. Úgy izgult, mint egy gyerek a karácsonyi ajándékozás előtt. A 6,5 km-es táv volt a terv.

Mivel ismeretlen volt számára minden, picit nyugtatnom is kellett. Alig akarta elhinni, hogy a rajtszám hátulján lévő szürke csíkok nem öntapadós matricák, amivel a pólóra kell felragasztani a rajtszámot, hanem az időmérő chipek vannak benne. Mit egyen, mit igyon este. Mit vegyen fel, van-e ruhatár és az örök kérdés: vajon kap-e majd érmet?

Gyorsan felraktam én is a rajtszámot, majd lerohantunk az alsórakparton kialakított célterületre. Másfél perc volt a rajtig. Ennyire még sosem centiztem ki versenyt. Nagyon hangulatos volt a Parlamenttel szemben: világító rajtkapu, majd visszaszámlálás. Picit hátrébb araszoltunk, gondoltam nem fogunk túl nagy tempót menni. Marika még nem futott emelkedőnek és most ugyebár a Várba kellett felmenni, rögtön az útvonal elején. Aztán elrajtoltunk.

Jött a szokásos séta az elején, amikor még áll a tömeg, de aztán szépen lassan nekilódultunk. Igyekeztem óvatosra venni, mondván kell az erő majd a végére is. No, meg plána majd vasárnapra. Minden csütörtökön este felfutunk 20-30-an a Várba a kávézóból, így pontosan tudtam, hogy mi vár ránk. Nem túl vészes emelkedő, de azt a részt valamiért sosem szerettem. Eddig. Jó érzéssel hagytuk sorban magunk mögött az embereket. A macskaköves rész sem volt zavaró. Sőt, én kimondottan szeretek rajta futni. Hamar felértünk a Várba, a Dísz térre. Onnan egy viszonylag hosszabb lejtő vezetett le a Vár-hegy túloldalán. Marikát alig tudtam visszafogni. Egyszerre nevetett, csacsogott és futott (volna) egyre gyorsabban.

Talán picit alulbecsültem a képességeit. Gyorsan lezúgtunk az Erzsébet-híd lábához, majd jött a rakparti szakasz. Itt vált el a mi távunk a többitől, hirtelen nagyon üres lett előttünk az út. Ekkorra sötétedett be igazán. Gyönyörűek voltak a fények, tényleg a legszebb, legdrágább színfalakkal. Fokoztuk a tempót. Aki nem nézte meg az útvonalat alaposabban, azt picit becsaphatta, hogy a rajtkapu mellett el kellett futni még, majdnem a Margit-hídig. Így páran túl korán kezdtek el hajrázni a célkapu felé.

A visszafordító után még bő 500 méter volt hátra. Marikát útjára engedtem, mondtam, hogy fusson, ahogy jól esik. Fokozatosan távolodott tőlem. Az utolsó 200 métert azért én is meghúztam, így picit előtte léptem át a célvonalat. Nagyon boldog volt, ugrált örömében. Nézegette az érmét. Sosem kapott még ilyet. A gyümölcsös sör nagyon jól esett.

Marika első futóversenyén a 12. helyen ért célba a 292 női indulóból! (Összetettben 47. a 461-ből) Nyilván a rutinosabbak általában a hosszabb távokra neveztek, de azért jó érzéssel töltött el végre az eredménylistára nézni, hogy az első oldalon szerepelek. 35. helyen a 169 indulóból, összetettben 46/461)

Én személy szerint nagyon jól éreztem magam. Hallottam ismerősöktől néhány dolgot, amiken még lehet majd csiszolni. Talán több szurkoló is kijön majd legközelebb. De összességében nagyon jó kis verseny volt. Budapest legszebb esti részein futhattunk jó hangulatban. Csak ajánlani tudom mindenkinek!

Szólj hozzá!

Címkék: beszámoló Ulrik Night Run

Marathon a sarkkör felett

2014.07.07. 08:00 angelday

Varga Dönci már jópár posztot írt nekünk, íme egy újabb érdekes helyszínen futott maratoni. Jó szórakozást hozzá!

- - -

Valami tényleg furcsa lehet a fejemben, mert amikor tavaly ősszel egy új, egy napja ismert barátom mondta, hogy ő jövő nyáron marathont fog futni Norvégiában, 800 km-rel a sarkkör felett. Tíz perccel később én is regisztráltam.

A Tromso Midnight Marathon különlegessége, hogy június 21-én, a leghosszabb napon az évben, éjfélkor futják és közben végig süt az arcodba a nap. A nap ott fent északon május és augusztus között egyáltalán nem megy le. A napsütéses Londonban egy rövidujjúban szálltam repülőre és három órával később Tromsoben meglepetten baktattam a géptől a terminálig, szakadó esőben, 3 fokban. Már fentről látszott, hogy Oslo felett egész Norvégia be van takarva hóval. Június utolsó hetéről beszélünk, ez itt még éppen tél. Az éjféli nappal csak próbálják szépíteni a zord valóságot.

Itt a világ végén minden kicsi és családias. A hotelünk száz méterre van a rajt/finishtől, ez még jó lesz, ha tényleg esni fog az eső végig. A mezőny mindössze 550 fős. Ebből négyen vagyunk magyarok, Kriszta, aki beszervezett engem, Attila, Andrea és én. Andival a hotel lobbiban már előző nap összefutottunk, Attilával csak a rajtnál spontán, hallottuk ahogy elbúcsúzik magyarul a kísérőjétől. Nem egy 20.000-es mezőny, de van ennek is varázsa. A rajt előtt fél órával elállt az eső, kellemes 5 fok lehetett, szélcsend, hosszúnadrág, kesztyű, pulcsi, este 9 óra, RAJT!

Felkészültem minden szinten, az eddigi 8 maratonimból egyetlen alkalom volt, amikor testileg és lelkileg teljesen rendben voltam, 2011 New Jersey (3:53h), nem meglepő módon akkor futottam a legjobb időmet. Most éreztem megint, hogy minden stimmel, rég nem volt ilyen. Érdekes módon ilyenkor is izgulok, sőt, kifejezetten félek. (Ha jó formában vagyok, az csak egyet jelenthet.) Ma nekimegyek, ma nem futni jöttünk, hanem a csúcsért, megjavítani a saját rekordomat, semmi más nem érdekel. Ehhez oda kell mennem, ahol még nem voltam, be a vörös zónába és tartani, tartani, nem megtörni.

Az útvonalat is bemagoltam, kifutunk a reptérhez, 10 kilinél fordulunk, 20-nál lesz az a marha nagy híd, kimegyünk a városból keletre, 32-nél fordulunk, 40-nél ugyanaz a híd mégegyszer majd a Finish a hotel előtt. Ezeket a fordulópontokat precízen fejben tartani sokat segít, nehéz egy hosszú egyenesen végigfutni úgy, ha nem tudod pontosan hol a vége ennek a szakasznak. És tartalékolni kell lelki energiát egy ekkora hídra, hogy amikor jön, rá tudj kacsintani: "Már vártalak, te kis mocsok..."

Meglepő volt, amikor elindult a mezőny, de visszafelé a pályán. Két km-nél jött a híd, nem húsznál. A fejemben az összes fordulópont felborult és percekig gondolkoztam, hogy talán elrontotta az eleje az első kanyart? Vagy én olvastam rosszul a térképet? Na, mindegy, a vége így is 42 km, a GPS óra meg segít. De még a kirakott km táblák is fordítva voltak, először láttuk, hogy 40, utána 37, majd jött a 35-ös tábla. Úgy tíz perc utan esett csak le, hogy ezt direkt csinálták. A norvégok azt írjak ki, hogy mennyi van még hátra, a térképre is, a pályán is. Sehol a világon nem láttam még ilyet. 

A rajt/cél zonát elhagyva, este tíz után nem vártam sok szurkolót, de mégis voltak. Nem sokan, minden km-nél volt egy család, aki kijött a háza elé integetni. De rendes szurkolás volt, HEJA HEJA HEJA kiáltásokkal buzdítottak minket. A gyerekek mindenkinek adtak egy pacsit is. Mondjuk az 500-as mezőny elég hamar elvonult, az 5 fok az nekik nem hideg és 63 ország futóit látni idefent északon csak számít egy kis kuriózumnak. (Fekete futót nem láttam.) Volt egy brazil csapat, akik a pálya menti panzió emeletéről kiabáltak, sörrel a kezükben, a lányok a trikójukat emelgetve rázva a ráznivalót. Valahogy így kell, gyerekek, Go Brasil! :)

A tengerparti pálya szép, de nagyon be volt borulva, teljesen szürke volt minden, 5 km után elég monotonná vált. Ekkor találkoztam a "nyulammal", ami ismét végzetes lett számomra. Az ideális nyúl az én tempómban fut, letisztult profi a mozgása, tehát nem lassul, nem gyorsul, tudja mit csinál. Ha ezen felül még nőnemű és jó lábai vannak – sosem hátrány. Pont egy ilyen előzött meg 8 km körül, lehetett talán 25 éves. Akkor követjük egy kicsit. Sok előnye van ennek, nem kell figyelnem a tempót, nem kell figyeljek semmit, a fejem teljesen pihen, nem kell erőlködjek, csak pörögnek a lábaim. Ha az ő mozgása laza, az megnyugtat engem is, az én mozgásom is laza lesz. Suhantunk a mezőny mellett, egy örömutazás volt, de ő a 3:30-as maratoni tempójat futotta, az én célom pedig 3:50 volt... "Ki fog nyírni a csaj, Dani, hagyd elmenni." "Jó, mindjárt, még a hídon felhúzatom magam vele aztán felőlem mehet."

Pontosan 1:54 órát kellett volna fussak félmarathonra, ehelyett 1:45-tel blokkoltam. Persze tudtam, hogy ez nagy felelőtlenség volt. Mégis kirobbanó formában éreztem magam 21 km-nél, semmi bajom nem volt, a nyúl elment, toljuk a saját tempónkat innen, minden oké. A maraton a fegyelmezett emberek sportja és a túlbuzgó kezdők megfizetik a tanulópénzt. Dánielnek ma este 25 km-nél hozták a számlát, savasodtam, éheztem, kisebb görcsök itt-ott, megkezdődött a szenvedés, amit csak 35 körülre terveztem. Fejben legálabb erős maradtam végig, préseltem a szuszt, bár volt hogy megálltam, de nem pihenés volt, hanem sportos gyaloglás. A végén egy 60 éves magas szikár német nő kínlódott mellettem, néha megállt, majd futva visszaelőzött. Amikor harmadjára állt meg és előredőlt a térdére támaszkodva, megfogtam a vállát és halkan rászoltam: "Start walking! You have to walk, Nora! WALK!" Felocsúdott és elindultunk együtt az "1 km" tábla felé.

Az utolsó km már a belvárosban volt. Éjjel 1 órakor ugyanolyan világos van, mint amikor elindultunk, viszont azok a bulizó fiatalok, akik a rajtkor indultak a kocsmákba, most szembe jöttek, ittasan, miniszoknya-magassarkúban bicegve, kiabálva, kitörő jókedvvel. Én meg ott mászok majdnem négykézláb, túlélő módban. Három sarokkal a cél előtt két tagbaszakadt birkózó norvég részeg szegődött mellém, elkezdtek velem futni és tíz centiről üvöltötték a fülembe, hogy "UUUUUAAAAAAHHHH", perceken át. Mondtam, hogy "Köszönöm, de most hagyjatok, meghalok. KÖNYÖRGÖM HAGYJATOK!" Két lépés múlva meg akartam állni és teljes erőből tökön rúgni mindkettőt a sétálóutca közepén. Ahhoz képest, hogy az előbb még a sétálás is nehezemre esett, érdekes gondolatok voltak ezek így éjfél után.

Meglátott hármunkat egy neon ruhás szervező, nyújtotta a nyakát hogy kell-e segítség, én futás közben kinyújtott karral rámutattam és kiáltottam: "HELP ME! HELP ME!" Vette a lapot, odafutott mellém és leszedte a két srácot rólam, így megúsztam a tromsoi címlapra kerülést két helyi lakos megrugdosásáért az utolsó száz méteren. Befutottam, elbőgtem magam szokás szerint és az alufólia takarómmal mászkáltam körbe negyed órát, amíg magamhoz nem tértem. Hiába küzdöttem a végén, képtelen voltam behozni négy órán belülre, 4:03h lett.

Másnap beszéltem a másik három magyarral is, Attila 3:29, Andi 4:28 mindketten hozták precízen a tervüket, Kriszta 4:46 pedig rossz gyomorral a túlélésért jött és derekasan túlélte. Én elfutottam az elejét, erre nem vagyok büszke, de mégsem szomorú. Különleges és izgalmas maratoni volt a kilencedik, gyönyörű tájon és ezzel a fittséggel akarok menni a tizedikre: Las Vegas Marathon, november 16, a csillogás városából ki a sivatagba és vissza. Naplemente után. Tucatnyi zenekarral a pálya mentén, revűtáncos lányokkal, fehér tigrisekkel, egy hatsávos kivilágított autópályán, fejlámpával.

(A versenyről és a helyszínről készített képeket itt találjátok.)

5 komment

Címkék: beszámoló norvégia dönci maratoni

Csermanek Lavaredo Ultra Trail beszámolója

2014.07.04. 10:34 szasza75

Egy régi sportárssam Csermanek új helyekre vágyott. Most az ő beszámolóját olvashatjátok a Lavaredo Ultra Trail versenyről. Jó szórakozást! Szasza

- - -

Nem vagyok kapkodós típus. Közel 12 éve futok rendszeresen, kisebb kihagyásokkal. 2006-ban futottam az első 100 km-es versenyem terepen, tavaly terveztem először, hogy belekóstolok az alpesi versenyek világába és idén neveztem is. Kíváncsi voltam, hogy milyen világ ez. Előzetesen azt gondoltam, hogy vagy beleszeretek, vagy elrettenek tőle örökre.

A felkészülésem rendszeres és lelkes volt, bár kicsit több is lehetett volna. Nem jelezte semmi előre, hogy nagyot fogok bukni, talán ezért is történhetett meg.

Csütörtök reggel indulás, estefelé megérkezés, szállásfoglalás, meccsnézés; másnap adminisztráció, tervezgetés, ráizgulás. Érdemes legalább egy nappal a verseny előtt kiérkezni, jó volt ráhangolódni az eseményre. Klasszikus dolgokat csináltunk: gazdag reggeli, gigapizza, Misurina-tó látogatás, délutáni szunya, koraesti szöszmötölés, rajtba indulás.

Azt azért nem állítanám, hogy minden ideálisra sikeredett. Pénteken, a verseny napján egész nap jártam a budira, folyamatos „sikerélménnyel”. Úgy terveztem, hogy az 50 km-es ponthoz küldök magamnak depócsomagot, mindenből váltást, kajákat, stb. – ezt sajnos nem tudtam feladni, mert a 9 órás határidő után értünk csak a csomagleadási ponthoz. De még ezeken sem aggasztottam magam. Keserű csoki, illetve a sztoicizmus segített a pánikhelyzetek elfojtásában.

Rajtban szuper volt a hangulat, jó nagy volt a tömeg, utcai maratonokat idéző tumultus alakult ki. Morricone, visszaszámlálás és 23:00-kor neki is indult a majd 800 ember az éjszakai Dolomitokba. Kellemes tempó síkon, utána kis emelkedőn 1-2 km hosszan, majd kanyargó ösvényen egyre meredekebben be az erdőbe.

Megfogadtam, hogy tartalékolok, úgyhogy nem futottam, csak sétáltam felfelé. Ismerősökkel pár jó szó, izzadok mind egy igásló, rakkolok a sormintában szépen felfelé. Az első hegyen semmi különös, nincs meredek, nincs mászás, nyoma se van a rettegett meredekségeknek. Szerpentinek, kanyargós utak veszik el a komolyság élét.

Lefelé már inkább kezdi megmutatni magát ez a műfaj, ereszkedünk vagy 50 percet egy végeláthatatlan szerpentinen. Jól vagyok, eszem, iszom, tolom a szeletet, az izót, a gélt, figyelve, hogy egy órán belül legyen elég táp. Az első mérőponthoz 200-ik hely környékén érek, jól vagyok, hatolok tovább az éjszakában.

Egy idő után viszont valami diszkomfort érzést kezdek felfedezni. Szép lassan szüremkedik be. Nem tudom, mi a szösz lehet, sokat vizsgálgatom magam, mire egyszer csak bevillan: álmos vagyok. Nem kicsit. Sötét van, fejlámpáig terjed csak a világ, így aztán eléggé ingerszegény. Egyszerűen nem bírom nyitva tartani a szemem, ha sétálok. Márpedig felfelé ez van, más nem lehet. Ha futni lehet, akkor jobb lesz, de amint lépésre váltok, jön az ólmos nehezék a szememre. Várom, hogy teljes az idő, reménykedek, hogy a híres-neves Misurina-tó és a napfelkelte és a három nővér elfújja a problémát.

Pont így történik. Oszladozik a sötétség, kanyargok lefelé egy single-tracken és visszatér belém az ébrenlét. Pirkadatra újra előzgetek, síkon egyértelműen jobban haladok, mint a környezetem. Megpillantom a három nővért, kicsit elborzaszt, hogy innen, most felmegyek oda 2500 m magasra. Eszembe jut Lúdtalp régi bölcsessége, ki kell védekezni a hegyet, úgyhogy töltekezek még a hegymenet előtt.

Frappánsat és frisset hányok, meg is meglepődök rajta. Váratlanul jött, készülni sem tudtam rá. Két öblös broáf után viszont már futok is tovább, kerek a világ, érzem, hogy végleg elment az álmosság, friss vagyok. Először éreztem úgy a verseny során, hogy én keresztbe harapom ezt a versenyt, nem lehet gond itten már egy szál se. A gyomrom sem volt rossz. Gondoltam elkezdem újra a táplálkozást, úgyhogy betoltam egy sótablettát, próbáltam rá inni, eszegetni, de nem nagyon ment...

Szuper út vitt fel a hegy tetejére, néhol már fellépős meredekséggel. A kezdeti lendületem kezdett újra elveszni, a sótabletta önmagában nem tűnt kalóriadúsnak, enni meg nem igazán bírtam. Csodaszép útvonal, monumentális kilátás várt a tetőn. Hihetetlenül gyönyörű volt a táj, aminek a végében ott csillogott az icicpici tó, ahol ahonnan jöttünk. Eléheztem ugyan a tetejére, de bíztam a levesben, a frissítőben, a kis pihenőben. Szabó Judit meglepetésemre még a házban volt. Toltam levest, dumáltunk kicsit, ittam teát, fotózkodtam Szaszánál, vettem vizet – látszólag minden ment normálisan, de a komfortérzetem nem jött vissza. Megindultam körbe a három nővér mögé, de síkon is alig akart menni a futás.

Nagyszerű útvonalon ereszkedtünk lefelé, köves, technikás, néhol lépcsős rész volt, vízesésekkel. Fehér, hatalmas kövek között bővízű hegyi patak és monumentális völgy a lábunk alatt. Tudtam, hogy majdnem 16 km ereszkedés következik, úgyhogy igyekeztem rendezni a sorokat. Szépen mentem, próbáltam töltekezni, tudtam, hogy a levesben nem sok a szénhidrát, úgyhogy tolnom kell valamit befelé. Ez nem igazán ment, ha elkezdtem enni, éreztem, hogy jönni fog vissza.

Nagyon jól futható rész volt ez a szakasz, én mégis csak vonszoltam magam. A kanyargó köves ösvény egy széles, lapos, unalmas dozerútra vezetett, ahol immár vízszintesen, kicsit felfelé vezetett az utunk. Az agyam egyfolytában a kajáláson járt. Pánikoltam, hogy nem tudok enni, és vártam, figyeltem, hogy mikor is leszek rosszul. Ettől aztán kellően szarul is éreztem magam. Nem volt kraft, nem volt, erő, nem igazán tudtam haladni. A 66-os ponthoz közeledve eldöntöttem, hogy kiszállok. Esélytelen, hogy enni tudjak, így aztán esélytelen hogy végig érjek, így aztán minek menjek tovább – gondoltam. Jött a szokásos agyaskodásom, azaz hogy 75 km is sok, milyen szép is volt ez eddig, nem kell kikészítenem magam, nincs értelme begyalogolni, hiszen futni jöttem stb. 

Még volt vagy 4-5 km a pontig, elkezdtem futni síkon is, mondván már nincs mire tartalékolni, hiszen úgyis kiszállok. Újra elkezdtem előzgetni, szinte mindenkit utolértem, aki az elmúlt 2 órában elhagyott. A síkon, enyhe emelkedőkön már nem futottak a többiek. Úgy éreztem döbbenten néznek, hogy miért tolom itt, amikor az előbb a lejtőn alig vánszorogtam – nem tudhatták, hogy mindjárt kiszállok. (Persze nyilván nem foglalkoztak velem, csak én képzeltem ezt.)

A ponton várt kis feleségem és egy barátom, akikkel közöltem, hogy vége van, négy órája nem tudok enni, ki kell szállnom. Hüledeztek, hogy tök jól nézek ki, úgyhogy abban maradtunk, hogy megyek még egy szakaszt 66-tól 75-ig. Alapszabály, hogy azonnal nem szállunk ki, mindig csak a következő ponton, hátha javul a helyzet. Átöltöztem, cipőt cseréltem, tovább indultam.

Jól meg is bántam. Újabb hegy jött, amin gyökkettővel sétafikáltam felfelé, semmi erőm nem volt, még a tempós gyalogláshoz sem. Kicsit felvillanyozott a táj, most nem kopár sziklás hegyek, hanem haragoszöld erdő, fantasztikus zúgó hegyi patakok tarkítják az útvonalat. 500 m D+ fel és kb. 300 m lefelé közel 9 km alatt. Sík részen sem volt már erőm futni, és lefelé rettenetesen szúrt a talpam, ami felázott eddigre. Ha sziklára léptem sziszegtem. A szakasz nem arról győzött meg, hogy folytatnom kellene. A 9 km 1:30 alatt lett meg, ami akkor nagyon lassúnak tűnt. Meggyőztem magam, hogy már a síkon kocogás sem megy, és a talpam miatt a lefelék is szenvedősek. Hiába voltak rendbe az izmaim, a lábaim, az izületeim, a kraftot nem éreztem.

Leérve a 75. km-hez újfent közöltem, hogy nincs az az Isten, hogy én még egy lépést menjek. 44 km van még 2000 m szinttel, egy nagy hegyre kell felmenni, ahol a térkép több helyen is nehéz szakaszokat jelöl, tuti nem menne ez már nekem, kaja nélkül, erő nélkül, szúró talpakkal. A komoly érveim és a veszteséglistám ellenére vagy 40 percet vitatkoztunk a ponton, hogy kiszállhatok-e, de végül persze én nyertem. Lemostam a lábaimat hideg vízzel, átöltöztem, és kocsiba ülve visszamentünk a rajtba, épp láttuk Mike Foote második helyes befutóját.

A szervező hitetlenkedett, amikor odamentem hozzá, hogy befejeztem a mai versenyt, de aztán tisztáztuk, hogy helyesebb kifejezés a kiszálltam a versenyből...

Hangyafikarcnyit sem sajnáltam, hogy abbahagytam. Tényleg. 75 km csodás terepen, 40 óta problémákkal, üres hassal, eddig még egész jó élmény volt, innen azonban, zombulás, életveszély, 8-9 óra gyaloglás jött volna, amire nem vágytam sem előtte, sem alatta. Tudni kell kiszállni, érezni kell, hogy mikor nem szabad nyomni. Meg hát azért kiderült egy-s más is erről a műfajról, amibe belekóstoltam.

"Az esti rajt nem jött be, két-három órát kóvályogtam az álmosságtól. Ez az egész alpesi ultraterepfutás valójában egy teljesítménytúra az én szintemen. Mivel nem vagyok annyira erős, ezért a hosszú táv miatt, felfelé csak séta lehet, futás még ott sem, ahol otthon amúgy joggolnék. Vízszintes gyakorlatilag nincs, vagy elenyésző. Lefelé meg szintén óvatoskodás van, hogy ne verjem szét idő előtt a combjaim. Én meg futni szeretek. 75 km-t mentem 3500 m szinttel 11:40 alatt. A Dupla Élmény hasonló paramétereket tud felmutatni, és már az én szintemen is szinte végig futható. Majd akkor jövők ide vissza, akkor próbálom újra ezt a műfajt, ha elég erős leszek ahhoz, hogy futni is tudjak rajta."

Gondoltam mindezt aznap, órákkal a feladás után.

Másnap az eredményhirdetés és a hazafele utazás már kikezdte a dolomitkeménységű önigazolásomat. Mára pedig beteljesedett az örök igazság: megbántam, hogy kiszálltam.

Minden igaz utólag is, de kicsit másképpen törik meg a fény az eseményeken. A hányás valóban váratlan volt, és valóban elgyengültem Auronzo-ig (50 km), de utána nem voltam már rosszul, nem hánytam újra. Csak rettegtem attól, hogy a kevés kaja miatt elfogy az erőm, valójában nem romlott drámaian a helyzet. Oké, hogy elfáradtam 75 km-re és nem tudtam felfelé nyomni, de hát ez tök normális – még itthon is.

Erőltethettem volna befelé kis adagokban a kaját, az izót. A talpam tényleg fájt, de mondjuk mi volt ez ahhoz képest amikor Jucika szült egy gyereket – ugyebár. Sziszegtem, de nem üvöltöttem. 11:40 alatt megvolt a 70%. Kevés futással is simán beértem volna. Ott volt még az egész nap, délelőtt 11 körül jártunk amikor kiszálltam. Ezért jöttünk, nem volt hová mennünk, nem várt sehol senki, nem volt ennél jobb alternatív program. Ráadásul a legszebb rész jött éppen. Utólag nem érzem tragikusnak a fizikai állapotomat, izom, izület nem fájt, csak a talp kicsit.

Megint fejben voltam gyenge.

Megint vártam, hogy jön majd a mentális gödör, ami aztán nem is hagyott cserben és 40 után és bejelentkezett. Fejben folyamatosan problémáztam, minden negatív gondolatot befogadtam, babusgattam, nagyra növesztettem, és minden pozitív kapaszkodót férfiasan elutasítottam. Jól megmagyaráztam magamnak, hogy miért is kell nekem feladnom, hogy miért is elég ez most így nekem. Talán a korral egyre kisebb a megfelelési kényszerem is, ami csökkenti a külső nyomást. Valamit kezdenem kell ezzel (meg a frissítéssel). Valahogy újra képessé kell lennem uralni ezeket a helyzeteket.

Vissza fogok menni, az biztos. És nem túrázni megyek vissza, az is.

Bukta után nem illik tanácsokat osztogatni, úgyhogy nem teszem. Látok abban hibát, hogy nem reggeli versenyt, nem rövidebb versenyt, és nem kevésbé szintes versenyt választottam elsőre.

A szervezés amúgy szuper volt, a pályán (legalábbis 75-ig) piros szalagok voltak végig, eltévedni lehetetlen. A frissítés szerintem rendben volt (hehe), legalábbis a kínálat gazdagnak tűnt, még ha nem is nagyon tudtam belőle fogyasztani. Kedvesek voltak nagyon a vendéglátók, látszik, hogy a turizmusból élnek.

Nagyon szép teljesítmények születtek, gratulálok mindenkinek, aki végigment. Fantasztikus teljesítmény.

Cs.

Néhány további képet még itt találtok.

10 komment

Címkék: beszámoló ultra alpok

Should I Stay or Should I Go

2014.07.03. 07:26 SeSam

Mennyire punk dolog maratont futni?

Joe Strummerről nem feltétlen gondoltam, hogy futóversenyeken indult volna, aztán tessék. A "The Clash" frontembere mondjuk dokumentumfilmek tanúsága szerint úgy edzett, hogy a maraton előtti nap megivott 10 pint (5,68 l) sört. Ez is egy módszer.

9 komment

Címkék: zene maraton The Clash Joe Strummer

Okoszokni

2014.06.30. 10:17 SeSam

Igen, ilyen is van! Illetve lesz, csak egyelőre nem tudni, mikor. Lassan egy éve, hogy a Sensoria Fitness sikerrel teljesítette az Indiegogos forrásgyűjtő kampányát, a késztermékig viszont még nem jutottak el.

A termék maga egy nyomásérzékelőkkel felszerelt zokni, amelyhez egy eltávolítható bokapánt csatlakozik, így a zokni mosható marad. Futás közben a begyűjtött adatokat a pánt bluetoothon keresztül egy okostelefon-alkalmazásnak küldi, amely megvizsgálja a lépéseket, és valós időben segíti az edzést. Például szól, ha a futó rendszeresen keményen sarokra érkezik.

Az eltávolítható elektronika arra is lehetőséget ad, hogy a zoknit külön lehessen cserélni. Nem hülyeség, azért elég gyorsan el lehet pusztítani egy párat.

Sci-fi? Kicsit. Hasznos? Ezt nehezen tudom megítélni. Én egészen az idei K&H váltóig arra sem vettem a fáradságot, hogy kiderítsem, merre dől a lábam. Persze az is benne volt, hogy kényelmesnek éreztem a cipőimet, és nem akartam még egy dolgon aggódni. Aztán végül - ezt figyeljétek - az Adidas sátorban kipróbáltam a szőnyeget, és kiderült, hogy teljesen neutrális, úgyhogy a Pegasus 30 is tökéletes.

Szóval ez a zoknidolog már nem az a kategória, amiért pénzt is lennék hajlandó adni, ettől függetlenül szerintem érdekes, mit ki nem találnak. Lassan el leszünk borítva szenzorokkal.

8 komment

Címkék: technológia zokni okostelefon-alkalmazás lábvizsgálat