Genetikai malőr

2012.05.08. 13:35 angelday

(Szabó Gábor Winkler Róberttel a Nemzeti Sport számára most vasárnap készített interjút. Digitális formában is közreadjuk. A képre kattintva PDF formában kapjuk meg – 1,5 Mbyte letöltés.)

A TotalCar autós portál főszerkesztője, az egyik nagy telekommunikációs cég tévés reklámarca, Winkler Róbert nem okozott csalódást: meghökkentő véleményével belegázol a Formula–1 rajongóinak lelkébe, lerombolja a Bernabéuba vágyók illúzióit, és lapunktól idegen módon könyörtelenül kimondja, őt bizony nem érdekli az olimpia. Íme, Winkler Róbert megvágva, de nem cenzúrázva...

Sportszerű életmódot folytatott előző este? – kérdeztük a reggeli futását éppen letudó Winkler Róbertet.

Ha lehet az alvást sportszerű életmódnak nevezni, akkor igen. A szolid kocsmázás sem akadály, ha az ember este tizenegykor feláll, és azt mondja, hogy szevasztok. Négy-öt sör addig meg belefér... Állítólag Törőcsik Andrásnak – sőt, nem is állítólag, hanem ő nyilatkozta – másnaposan ment a legjobban a foci.

Mindig reggel gyürkőzik neki?

Nem olyan régen álltam át a reggeli futásra, és megváltoztatta az életem, csodálatos dolog... (Hangjában tettetett áhítat...) Nem gondoltam, hogy képes vagyok rá, de sokkal jobb a reggel, főleg télen. Mielőtt kezdődne a sötétség okozta depresszió, amikor kicsit átsüt a nap a felhők alatt... Egész más.

Mennyi az adagja?

Általában tíz kilométer, de ha jó napom van, elmegyek végig a Népszigeten, át az összekötő vasúti hídon, a Rómain föl, és van valami kis patak, amelyik ott becsorog a vége felé – ott már közel az M0-s híd, de még előtte visszafordulok. Aztán szoktam olyat is – na jó, az idén még nem fordult elő –, hogy átfutok az M0-s hídon is, és csak úgy haza. Na, az már húsz kilométer!

Ebben a kék szerelésben úgy néz ki, mint a nyolcvanas években tízezer méteren olimpiai és világbajnok olasz Alberto Cova. Mond valamit a neve?

Semmit, sportújságírással nem foglalkoztam... (Nevet.) Bokszszakíróként azért ténykedtem.

A finn Lasse Virent is említhetném.

Na, ő ismerős! 

Tíz és öt kilométeren versenyzett.

Valamiért nekem a tíz a kellemes. Maratonit egyszer futottam, de többet nem áll szándékomban. Önmagában nem rossz, csak hát a felkészüléssel az ember elcseszi az összes hétvégéjét. Hetente legalább négyszer kell futni, ami oké, de ebből egyszer huszonötöt-harmincat. És akkor most újra idecitálom a sportszerű életmód kérdését... Az, hogy az ember egy hétvégén se mehessen el kocsmázni, nagy ráfaragás. Én egyszerű örömfutó vagyok.

És hogy áll az örömfocival?

Hoppá, a legkisebb szárnyashajóosztály, a Poleszje illusztris képviselője, a Bíbic négy! (Egy felbukkanó kis hajó zökkenti ki az interjúból.) A Meteor a legnagyobb, lásd Sólyom egy és kettő, a Voszhod a közepes, de nem jut eszembe most a neve... Mind ruszki gyártmány.

Nagyon lelkes, pedig a Bíbicnek nincs is kereke...

Hát, a szárny is nagyszerű dolog!

Szóval, örömfoci... A Facebook-oldalán találtam egy bejegyzést, amelyben azon ironizált, hogy valaki a Trónok harca vagy az Arsenal–Wigan meccs követése helyett késő este levélírással foglalatoskodott. Miért értetlenkedett?

Bizony, jó is volt az az Arsenal–Wigan!

Az angol foci a nyerő?

Lehet, hogy illúzióromboló a Nemzeti Sport szakértő olvasói számára, de én az olaszt kedvelem. Azt szeretem, amikor egy álmos vasárnap délután két alsóházi csapat passzírozza a szart. Egyszer Paolo Maldini nyilatkozta: sokan lenézik az olasz labdarúgást, mondván, unják, pedig milyen izgalmas dolog a védekezés, mennyi szépség rejlik benne!

Ezek szerint önt is izgalomba hozza.

Igen, engem izgalomba hoz a védekezés. (Vigyorog.) Például nagy kedvencem volt a Mourinho-féle Inter. Mindig ott settenkedett a hitchcocki suspense, a feszültségkeltés, hogy nem történik semmi, még mindig nem történik semmi, de Ibrahimovic ott leselkedik valahol. Hűűű, átlépi a félpályát, valami készül. Így megy kilencven percen keresztül, aztán Ibra tényleg rúg is valamit. Mostani szerepálmom... Mert én Real Madrid-rajongó vagyok, holott a Barcelonának kell drukkolni, mert ott mindenki annyira rokonszenves és szerény, Guardiola mennyire jó fej, ő a filozófus, meg milyen gyönyörű ez a végeérhetetlen tili-toli, a hetvenvalahány százalékos labdabirtoklás... Hát ez őrületes találmány, a kerék óta nem volt ilyen...

Elnézést, de a szerepálmát kezdte emlegetni.

Ja, igen! Az lett volna a tökéletes forgatókönyv számomra, hogy José megnyeri a bajnokságot és a Bajnokok Ligáját is a Reallal, aztán elhúz Angliába – és ki jön helyette edzőnek? Hát, Marcelo Bielsa! Fanatikus Bielsa-rajongó vagyok. A Bilbaóval mit művelt?! Akárhol megfordult, nagyon brutális, kompromisszummentes támadófocit követelt meg. Lásd a chilei válogatottat, például a vébén... Látszik rajta, hogy full elmebeteg, a beceneve is El Loco. Sajnos ez a szerepálmom most nem valósulhat meg.

Ellentmondásba keveredett, hiszen az előbb még az olaszos védekezésről áradozott, most meg a támadófocival hozakodik elő.

Nem, csak valahogy beakadt nálam az olasz foci, nem is tudom, miért. Mint valami genetikai adottság, nem tehet róla az ember. Olyan, mint a homoszexualitás: lehet ellene küzdeni, de inkább vállaljuk be, és akkor teljes életet lehet élni...

Érdekes párhuzam... Magyar labdarúgás?

Ha-ha-ha... Azért belenéztem a kupadöntőbe. (Keresi a szavakat.) Na jó, hát egy humor a magyar futball...

Legutóbb mit látott a helyszínen?

Real Madrid-mérkőzést, de nem kívánkozom többet oda. Járt már a Bernabeuban?

Igen, de akkor üresen ásítozott.

Nyugodjon meg, a telt ház sem különbözik hangulatában az üres stadiontól. Mondják is ugye, hogy színház, udvarias taps a reakció, ha valaki megszakad. Tényleg szánalom. Nagy Real-fan vagyok, de inkább tévén nézem meg, ott nem olyan illúzióromboló – mintha valóban szurkolnának. De nincs semmi!

Több az izgalom a robbanómotorokban?

A meccsturizmus ettől még jöhet, csak Madridba nem megyek többet.

Azért berregtessük egy kicsit az autókat is a labdapattogás után.

Hát, az autók berregnek. Egy Cougar áll a Dunára néző garázsban, velem egyidős, negyvenhárom éves amerikai V8-as "tepsi". Három éve vásároltam, tök jó állapotban volt, csak gondoltam, kicsit legyen jobb – ehhez képest most ötmillió forintnál tartok, amivel sikerült elérnem, hogy olyan állapotba kerüljön, amilyenben vettem... És még nem jó a fék, a váltó és a futómű. Lehet vele menni, de nyáron nem is igen autózom, van ugyanis egy nagyszerű ötven köbcentis robogóm. Éppen a napokban számoltam össze, hogy egy-, két-, négy-, hat- és nyolchengeres járművel is dicsekedhetek, plusz egy biciklivel, amivel hazakerekezem Mazda mestertől, miután odavittem a "tehenet".

Boros párhuzammal élve, miként nézne ki az autók cuvée-je?

Nem is tudom. A sportos autókat például nem kedvelem, mert Magyarországon már nem lehet autózni. Nem akarom azt mondani, hogy konstans nemi erőszak nyilvánulna meg a rendőrség részéről... Motorozni hála Istennek lehet. Én ki vagyok békülve a "tehenemmel", amely egy 1997-es Toyota 4Runner. Szeretek magasan ülni a bakon, automata sebváltóval csordogálni, a nagy sebesség kényszere nélkül.

A versenypályák felé nem kacsingat?

Nem érdekel. Egyszer akartak befűzni, talán Astra-kupára. Először tetszett, ahogy döngetünk a pályán, aztán rájöttem, az egész abból áll, hogy egy tűzálló overallban baszod a rezet egész nap a forró betonon, és időnként mész egy becsövezett, üvöltő rettenetben, amely igazából nem megy. Különben is, Wéber Gábor-i szinten kellene ismerni az összes rázókövet, az összes féktávot, hogy na, most itt kettes, na, most úgy a gáz, na, most a kuplung. Az egész robotszerű, én meg idejében szóltam, hogy köszönöm, nem kérek belőle.

Úgy tudom, a Formula–1-gyel sincs kibékülve, egyik blogjában legalábbis azt írta, hogy nincs elmebetegebb az F1-gyes rajongónál. Hogy is van ez?

Őőőőő... Szóval nem igazán értem a Formula–1 iránti rajongást, való igaz. Szörnyű vesszőfutás hetven körön át. Jó, tudom, az idén mindig más nyerte a futamokat, de akkor is. A rali jó lenne, de nem tudják normálisan közvetíteni. Úgy képzelném el a tévében, mint az óriás-műlesiklást, amikor az egyes pontokon kiderül, kinek hány másodperc az előnye vagy a hátránya. Baromi érdekes lenne, de valamiért nem közvetítik. Ecclestone biztos megölte azt, aki fantáziát látott benne...

Érdekes feltételezés... No, de nem mehetünk el az olimpia mellett. Várja már?

Biztosan nem szimpatikus, amit mondok, de a Forma–1-nél is kevésbé érdekel. Hogy is hívják az embert, aki a Hiúságok máglyáját írta, meg a Talpig férfit? Tom Wolfe, azt hiszem. Na, neki van egy könyve Atlantáról, legalábbis ott játszódik a történet. A városban sok minden emlékeztet az 1996-os játékokra, többek között egy szoborcsoport, amely tornászlányokat ábrázol, és ebből is látszik, írja, miről szól az olimpia: olyan sportágakat néznek emberek, amelyekre egyébként a kutya sem kíváncsi.

Azért ez erős! Ha az olimpia nem, akkor mi hozza lázba a nyáron?

A motorozás mindenképpen. Meg talán leporolom a szörfdeszkámat. Itt lakik egy PR-os kolléga, ő kitalálta, hogy a közeli csónakházban helyet bérel, és odaviszi a kajakját. Mondtam is neki, régen mennyire szerettem szörfözni, de messze van a Velencei-tó meg a Balaton is. Milyen jó lenne, ha itt tarthatnám összeszerelve a szörföt, csak le kell ugrani, és már vízre is rakhatom. Ha sikerül megszervezni, megalapítjuk a Szent Sír Vízisportegyletet...

Ámen.

5 komment

Címkék: interjú nemzeti sport winkler róbert

British 10k – Bemutatkozás

2012.05.06. 21:38 angelday

(Újabb vendégposzt a Futóblogon: Kiss Bori a londoni "British 10k" versenyre készül fel – és blogol róla. Az első, felvezető poszt következik. Enjoy! – Józsi)

Ahogy Józsi is írta már, az a tervem, hogy benevezek a július 8-i British 10k futóversenyre itt Londonban. Régi tervem, hogy egyszer lefutom a világ valamelyik nagyvárosában a maratont, és vasárnap is vágyakozva néztem, ahogy a London Marathon mezőnye a Temze-parton halad, de egyelőre túl nagy falat lenne nekem. A futóbogár azonban csak rágta a fülemet, úgyhogy kerestem egy időben kényelmes távolságra fekvő, nem túl rövid és nem túl hosszú versenyt, amire nevezhetek, és megígértem Józsinak, beszámolok kalandjaimról a Futóblogon.

Itt Angliában az utcai futóversenyek javarészt a jótékonyságról szólnak: a London Marathon indulóinak több mint háromnegyede valamilyen jótékony célra gyűjtött pénzt. (Mint a vasárnapi versenyen elhunyt szegény fodrászlány, Claire Squires is, akinek az adománygyűjtő oldalán azóta már több mint 920 ezer font gyűlt össze a Szamaritánusoknak.) A London Marathon indulói évente mintegy 47 millió fontot gyűjtenek össze az általuk támogatott jótékonysági szervezeteknek.

A futóversenyekre általában háromféleképpen lehet nevezni: vagy regisztrál az ember a sorsolásra, és a szerencsére bízza, hogy kap-e helyet, vagy garantált helyet vásárol, általában elég drágán, vagy választ egy jótékonysági szervezetet, és annak a színeiben indul. Ilyenkor a szervezet állja a nevezési díjat, vagy annak egy részét, cserébe általában megszabják, legalább mennyi adományt kell összegyűjtenie számukra a futónak.

A British 10k esetében 50 fontért adják a garantált helyet, 32,50-ért pedig a sorsolásos helyet. Ha a sorsoláson nem kedvez a szerencse, akkor visszautalják a nevezési díjat. Én úgy döntöttem, hogy kipróbálom a brit modellt: a futóverseny weboldalán található listából választottam egy szimpatikus charity-t, Roald Dahl gyermekeket támogató alapítványát, és írtam nekik, hogy szeretnék a nevükben futni. Rövidesen kaptam is egy nevezési lapot, melyen az is szerepel, legalább 150 fontnyi adományt kell gyűjtenem nekik, cserébe állják a nevezést, sőt még egy csodás sárkányos trikót is adnak. Ezt a visszautasíthatatlan ajánlatot el is fogadtam, úgyhogy kezdődhet a felkészülés és a pénzgyűjtés.

Pénzt gyűjteni kifejezetten erre a célra létrehozott weboldalon szoktak, ilyen a JustGiving és a Virgin Money Giving is. Nagyon kényelmes és egyszerű a használatuk: a futónak nem kell adminisztrációval foglalkoznia, vagy pénzt kezelnie, az adományozó pedig néhány kattintással elküldheti a pénzt. Én a JustGivingen csináltam egy oldalt, itt várom az adományokat.

Rád is számítok, kedves olvasó: ha kíváncsi vagy rá, milyen egy angol futóverseny, szeretnéd a súlyosan beteg gyerekeket támogatni, vagy akár csak szereted Roald Dahl könyveit, akkor kattints a linkre, és küldj egy kis pénzt az alapítványnak. Mindenféle bankkártyát elfogad az oldal, meg persze PayPalt is, a pénzt pedig közvetlenül a jótékonysági szervezetnek utalják át.

A szerzőről

Kiss Bori (aki igazából Borbála, sőt Réka is), most éppen Londonban él, és a Travelo.hu utazási magazint szerkeszti, amikor éppen nem két kiskorú gyermeke után rohangál. Van egy macskája is, a férje pedig filmtrükköket gyárt népszerű filmekhez.

10 komment

Címkék: london jótékonyság 10k

Futóprofilok - Knipl István

2012.05.05. 09:21 angelday

DK és Ulrik készített egy remek, internetes mércével hosszabb, 18 perces interjút Knipl Istvánnal. Rengeteg érdekes futórelikvia kerül elő, Pista, aki nem csak az indulójáról híres, pedig beszámol a karrierjéről. Fogyasszátok szeretettel!

Szólj hozzá!

Címkék: interjú videó knipl

Smashrun bemutató

2012.05.03. 16:31 mgergoo

Szeretem a Nike Running oldalt, nem azért mert gyors, és hibátlan, hanem azért mert rá tudott engem is venni, hogy megmozduljak. Emlékszem, ahogy jártam a várost az első sportbandemért, minden vágyam volt végre belépni a hypertérbe és töltögetni a futásaimat, hogy a futóközösség részévé válljak, akár csak a gyaloglásaimmal is. Jó volt látni ahogy fejlődik a kis virtuális karakterem, táncol, amikor futok, és szomorú, amikor valami miatt nem futok. (Engem harminc-egynéhány évesen is motiválnak ezek a dolgok.)

Persze látom az oldal ezernyi hibáját, szóvá is tettem ezernyi fórumon. Nagyjából mindenki tisztában vele, hogy az idő eljárt felette, ha jól tudom, fejleszti is a Nike a remélhetőleg szuper utódot, viszont most találtam valamit, amit érdemes megnézned, ez a Smash Run (smashrun.com).

A Smashrun hasonló, mint a többi digitális edzésnapló, azzal a különbséggel, hogy az adatokat a Nikerunning rendszerből szívja át. Ha megadjuk neki a Nike+ bejelentkezési azonosítónkat, ő beimportálja az adatokat, majd csodás kis grafikonokat és más elemzéseket rajzol belőlük. A program fejlesztői arra azért figyeltek, hogy azokat a grafikonokat nem nagyon csinálták meg, amik a Nike+ alatt megvannak, de együtt használva a két oldalt, igazi grafikon- és adat mennyországban találhatjuk magunkat.

Néhány különleges információ (overview nézet):

• futásaid eloszlása évszakok szerint (én télen és tavasszal vagyok a legaktívabb – ki gondolta volna?)
• legaktívabb és legpasszívabb napok/napszakok
• legtöbb kihagyott nap
• távolság és tempó eloszlás (középen baloldalt a pöttyök)
• PB táblázat a lap alján (kattinthatóan az adott futásra)

Például az én 2011-es adataim:

Amikor egy adott futást nézünk, akkor nincsenek nagy csodák, a szokásos sebesség és pulzusadatok mellett viszont azért akad itt is érdekesség:

• az adott futás helyezése a többi hasonló távú futásaink között
• az adott futás helyesése távolság szerint 
• oldalsávban a többi hasonló távú futásunk
• aranyos, hogy az elégetett kalória mellé kirak egy egészségtelen ételt is, amit elégettünk a futással (az alábbi Vivicittá félmaratonom alkalmával egy óriási steak vacsorányi kalóriát futottam le)

Ez mind szép, de mi van még? A Smashrun, akár a többi edzésnaplozó cucc, tud a Facebookra is posztolni, aminek segítségével ismerőseink nagyon hamar eljutnak az alábbi két dologhoz:

• Hogyan kell ezt a csávót azonnal letiltani az üzenőfalamról
• Hűha, ha ő ilyenkor tud futni/mozogni, akkor esetleg én is megpróbálhatnám!

Szóval ebben még semmi különleges nincs, FB posztokat generál az edzésekből, na és? A Smashrun azt is megengedi nekünk, hogy mi fogalmazzuk meg ennek a formátumát. Az edzés paraméterei megadott formátumban beilleszthetőek a szabad szövegbe.

Az én Facebook üzenetem például így néz ki:

A Nike+ oldalhoz hasonlóan itt is megpróbálnak minket motiválni, erre a célra itt viszont jelvényeket (badge) osztogatnak. Néhány viccesebb badge:

• Early Bird – 10 elkezdett futás 7 óra előtt
• Night Owl – 10 futás befejezve 21 óra után
• Lunch Hour – legalább egy megkezdett futás munkanap dél és 14 óra között
• Cleared Kate – gyorsabban futott maratont, mint Katie Holmes (5:29)
• Under Oprah – gyorsabban futott maratont, mint Oprah (4:29)
• Past Diddy – gyorsabban futott maratont, mint P. Diddy (4:15)
• Pounded Palin – gyorsabban futott maratont, mint Sarah Palin (3:58)

És a végére... figyelem:

• Beat a 9 yr old – gyorsabban futott marathont, mint a 9 éves Wesley Paul az NYC Marathonon (2:55), bazz, erre most rá is kerestem!

Szóval a Smashrun egy újabb játszótársa lehet a hozzám hasonló geek futóknak. Fussunk és nézegessünk diagramokat!

A nagy kérdés, hogy Oprah, P. Diddy, vagy Sarah Palin legyőzéséhez ad-e majd elég motivációt? Lényeg a lényeg, ráhajtottam egy olyan jelvényre, amihez kellenek a rajtam keresztül regisztrálók, ez az egyetlen, ami valóságos jelvény, azaz fogják magukat és elküldik postán (ez milyen már? :-)

Szóval regisztrálj ezen a linken keresztül! Most!

11 komment

Címkék: kocka nikeplus nikerunning

5,3-as cukorral a laktátküszöb ellen

2012.05.01. 18:14 Winkler Róbert

Szép dolog is egy komoly, puccos futóverseny a fővárosban, több tízezer futóval, DJ-kkel, chipes időméréssel, szpíkerekkel, színes lufis iramfutókkal. Én speciel sokkal jobban szeretem az Ultrabalaton hangulatát és nyomvonalát – családiasságot nem írok, mert ekkora családok még a szamurájkardos rendőrségi hírekben sincsenek. Eddig nekem ez a két fajta futóverseny volt meg, de a hétvégén egy egészen új élményben volt részem.

A Tessedik Félmaraton az amúgy sem túl városias Albertirsán belül is egy határozottan félreeső kereszteződésből indult. Az aszfaltra festékszóróval fújtak egy csíkot, és mögé festették, hogy RAJT. A rajtoltatást Göbi általános iskola tornatanárnője végezte egy stopper segítségével, rövid lelkesítő beszédet követően.

(Valójában csak az osztályába járó lányok tornatanárnője volt, a fiúkat más tornásztatta, de a viszony láthatóan jó.) A részvételi díj kétezer forint volt, a résztvevők számát pedig nem tudom pontosan, de háromjegyű rajtszámot egyáltalán nem láttam, pedig ez nem egy egyszerű bokorugró félmaraton, hanem a magyar szenior bajnokság hitelesített futama.

Néha megkísértett minket, hogy gyorsan fussunk, de valami mindig közbejött, úgyhogy a végeredmény egy beszélgetős két óra lett. A pálya egyébként végig aszfalton ment, útlezárás nem volt, csak frissítőpontok, polgárőrök és útvonaljelző gyerekek piros zászlókkal. Meg persze több mobil frissítőpont is: Göbit helyi erőként rendszeresen megtámadták mindenféle autókkal, és gyümölcslevekkel, banánnal, szőlőcukorral és banánnal kínálták, amiből nekem is jutott bőven, bár mondtam Göbinek, hogy én azért szombaton egy családi cukrászdázás keretében komoly szénhidráttöltésen estem át.

Ezen a ponton jegyezte meg Göbi, hogy ő nem, mert cukorbetegként a szénhidráttöltés nem igazán értelmezhető, hiszen ott épp a szénhidráttal van a baj. Na mindegy, jól elbeszélgettünk, aztán Göbi aszongya, gyorsan megméri a vércukorszintjét. 5,2, azt mondja, az tökéletes, úgy látszik, jól sáfárkodott az inzulinnal, meg a cukorral.

Akkor már rögtön nekem is kellett méretnem egyet, hogy tényleg, vajon mennyi: nekem 5,3 jött ki, ami állítólag szintén jó, bár én magasabbra számítottam, mert sajnos verseny közben nem tudtam ellenállni a sima Milka csokinak, amit a frissítőautóból kínálgattak, és ettől a tempótól mintha még az előző napi szénhidrátot sem használtam volna fel. Ennek némileg ellentmond, hogy utána otthon egy ötemberes aranygaluska-adagot fogyasztottam el, és még élek.

Tanulság: jók ezek a kisvárosi versenyek, de valahogy nekem nem esik jól versenyen kocogni. Szívem szerint gyorsabban futottam volna, dumcsizni jobb egy nem szervezett hosszúfutáson.

7 komment

Címkék: beszámoló albertirsa félmaraton

Elfogadták szerdán a fővárosi futóversenyeket szabályozó rendeletet

2012.04.27. 14:38 szasza75

Az elmúlt napokban futóberkekben "némi" felháborodást okozott a hétfőn napvilágot látott, majd szerdán a Fővárosi Közgyűlés által elfogadott futóversenyeket érintő rendeletmódosítás. Úgy érezzük, hogy a Futóblogon is meg kell vitatnunk a kérdést.

A rendeletmódosítás két területet érintett:

1. A rendelet kimondja, hogy a nem közlekedésű célú igénybevételért (kifejezetten futó sporteseményre szabva) díjat kell fizetni, amelynek mértéke jelzőtáblával jelzett főútvonal, tömegközlekedési útvonal 3 Ft/nm2/óra, minden más út 1 Ft/nm2/óra. Egyéb, nem futóversenyre vonatkozó nem közlekedésű célú igénybevételért 50 Ft/nm/nap, illetve 100 Ft/nm/nap díjat kell fizetni. Utóbbi igénybevételi díj nem új dolog, hiszen eddig is kellett a közterület használatért díjat fizetni, az 55/2011. (IX.15.) önkormányzati rendelet alapján I. rendű főút után 50 Ft/nm2/nap, II. rendű főút és mellék utaknál 25 Ft/nm2/nap összeget. Természetesen korábban is kellett nem közlekedésű célú igénybevételért díjat fizetni.

A mai reggeli indexes cikk szerint a maratonon 300.000 nm közterületet használnak, ami a 2011-es rendelet szerint minimálisan 7.500.000 Ft-ba kerülne a versenyszervezőnek és persze a futóknak. Az új rendelet díjszabása alapján az igénybevételi díj így "barátibbá" vált, a fenti cikk szerint 2,5-4 m Ft. (Tegyük hozzá, az új számítási módszer nem csak kedvezőbb, hanem pontosabb is, ugyanakkor mindig megvan a lehetősége, hogy a főváros az adott rendezvény igénybevételi díját teljesen vagy részben elengedi sportrendezvény támogatása címén. Szerintem már volt ilyen a történelemben, talán ezután is előfordul. Bizakodjunk.)

2. A rendelet másik pontja szerint évente 6 db I. kategóriás és 9 db II. kategóriás futó jellegű sporteseményt lehet megrendezni.

Annyit mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy Budapest útvonalainak (mintegy 4300 km) egy részét a fővárosi önkormányzat kezeli egy részét (kb. 1070 km), másik részét a kerületi önkormányzatok (kb. 3244 km).

A fővárosi közgyűlés rendelete a főváros tulajdonában és kezelésben álló útvonalhálózatra vonatkoznak. Ezen útvonalak, közterületek listája itt érhető el.

A futóversenyek kategóriáját az útvonaltípusok és hidak használata, illetve a lezárás ideje határozza meg. Ha felcsapjuk az eseménynaptárt, látható, hogy nincs sok I. kategóriás futóverseny. Ide sorolható a Városvédő futás, a félmaraton, a maraton, a NATO futás, a Bécs-Budapest 5. napi távja, a Tudás Útja félmaraton, és talán a K&H váltófutás.

II. kategóriás versenyek felsorolásától most eltekintek, de bizonyára többet rendeznek évente 9 eseménynél.

A rendelet szerint a futóversenyek megrendezéséhez pályázatot kell benyújtani, aminek adatlapja letölthető innen.

Főbb bírálati szempontnak minősül "Az esemény elmúlt öt évének, illetve idegenforgalmi jelentőségének bemutatása", illetve "Az eseményen az előző három évben induló hazai és nemzetközi résztvevők létszáma". Könnyen észrevehető, hogy új induló verseny elég nehezen fog engedélyt kapni a megrendezéshez. Ami pedig az új belépők rendezési feltételeit nehezítik, az bizony a már meglévő rendezvények érdekeit védik.

Amiatt szomorú vagyok, hogy a II. kategóriás versenyek maximalizálása tűnik a szűk keresztmetszetnek. Ilyen helyszín a futók első számú területe a Margitsziget, illetve az Óbudai sziget is (természetesen csak azokon a versenyeken ahol közúti forgalomkorlátozás van).

Láttam már triatlonversenyt a Margitszigeten, az elmúlt hétvégén nagy sikerű Óbudai Futófesztivált a III. kerületben. Ezeken a rendezvényeken jelenik meg markánsan a nagybetűs tömegsport.

Nemcsak az egészséges testmozgás/életforma üzenetét közvetíti, hanem a közösségformáló szerepe is van. Barátságok köttetnek, kiszakítanak a hétköznapok komor valóságából, és talán a gyerekeknek meghozza a kedvét a rendszeres sportoláshoz. Jelenlegi helyzet szerint ezeknek sporteseményeknek a száma csökkenhet a fővárosban.

Vajon felelős döntéshozó elvitte a gyermekét valaha is ilyen jellegű eseményre? Vajon látta a célba érkezése után a gyerek szemén a csillogást?

Pár vasárnapi kép az Óbudai Futófesztiválról:

44 komment

Címkék: főváros futóverseny tömegsport

Szerdai Futóklub

2012.04.26. 11:09 angelday

"Mivan Józsikám, megy a tempó?"

DaMartian a körön olyan 2 km után ért be. 5'40"-es tempóval haladtunk, Szász Norbert 1 klikk után leállt, a sérülése miatt nem tud most futni. Szerinte elfutottam az elejét, DaMartiannak viszont kényelmes beszélgetőtempó volt. Mentünk együtt egy ezrest, utána előrehaladt. Ezen a ponton éreztem, hogy túlvállaltam magam ezzel a hat perces környéki tempóval, még nem vagyok rá igazán készen.

Tegnap egy nap pihenővel érkeztem a szigeti Futóklubba. Sosem csináltam még ilyet, de most Knipl Pista rámadott egy 4.0 Free cipőt az új modellek közül, abban futottam. A dizájnja elfuserált jó, a cipőfűzője pedig oldalra csapott, félre rögzített:

Még soha nem futottam Free-ben. Nagyon érdekes élmény, ráfeszül az ember lábára, érzésre közvetlen a kapcsolat a saját talpunk és a föld között. Ahogy átfordul a talpunk a mozgás között olyan, mintha segítene "gurulni".

Ezen felbátorodva Szasza egyik haverját (sajnos elfelejtettem a nevét) kértem meg, hogy fusson velem maratoni tempóban. Hozzá kell tennem, hogy az úriember legjobb maratoni ideje 2 óra 27 perc. Arra kértem, hogy menjen ebben a tempóban a futópályán, megpróbálok rajta maradni.

"200 métert se fogsz tudni" – tette hozzá Szasza, a sérült.

Pontosan 100 métert bírtam. Az esetről videó is készült, de ennek publikálásától most megkímélek mindenkit.

A margitszigeti 5350 métert 31 perc 16 másodperc alatt húztam végül be. A végén megrántottam, de sajnos nem lett három-nulla a kijelző első két számjegye.

Most 590 km van a számlálóban, ha megmarad a tempóm és elérem három hónap alatt a 800-at, megveszem az új Free-t.

10 komment

Címkék: teszt free futóklub

A Diadalív árnyékában

2012.04.25. 08:33 szasza75

Csétomi nemrég a Párizsi maratonon megpróbálta megdönteni a saját maratoniját. Vajon sikerült neki? Az ő beszámolóját olvashatjátok:

Péter Attila minden évadzáró Balaton Maratonon el szokta mondani, hogy az ott 3 részletben futott idő jó cél lehet a következő évi maratonunkhoz. Így már négy évvel ezelőtt befészkelte magát a fejembe egy "sub 180" (3 órán belüli maraton – a szerk.) gondolata. Ez sokáig csak nagyon messzi álom maradt, nem sikerült közelebb kerülnöm hozzá. Sem fizikálisan, sem fejben. Persze minden évnek úgy futottam neki, hogy idén most már tényleg megcsinálom.

Tavaly ősszel újabb lendületet adott az, hogy összeállt egy kis csapat, időben és néha térben is egyszerre készültünk ugyanezért a célért. Nekem rosszul jött ki ismét a lépés, a próbálkozásom kudarccal végződött, viszont Hiver, Gergő és Szasza Firenzében irigylésre méltóan jó időket futottak.

Ekkor döntöttem el, hogy ezúttal nem várok őszig, és tavasszal minden eddiginél nagyobb elszántsággal vágok neki a feladatnak. Már csak a tett helyszínét kellett kitalálni.

Novemberben kezdték el játszani a mozikban Woody Allen legújabb filmjét az "Éjszaka Párizsban-t". Én ugyan nem láttam a filmet, de párom olyan lelkesedéssel mesélt a gyönyörű helyszínekről, hogy másnap be is neveztünk a párizsi maratonra és lefoglaltuk a repjegyeket is. (Hát persze, hogy a Malévnál, és a csőd miatt majdnem Bécsre módosítottuk a tervet, de végül szerencsésen megoldódtak a dolgok.)

Két hét múlva érkezett a mail, hogy a nevezést lezárták, a létszám betelt. Negyvenezer egyéni maratonista! Még soha nem indultam ekkora versenyen. Barátkoztam a gondolattal, de fogalmam sem volt, hogy ez a szám mit jelenthet a valóságban.

Mikor eljött a verseny napja, életem legjobban sikerült felkészülése volt mögöttem. Tiszta volt a lelkiismeretem. Úgy éreztem minden tőlem telhetőt megtettem, és minden olyan dologról lemondtam a cél érdekében, amiről az amatőr hobbifutó érzés elvesztése nélkül le lehetett. A verseny előtti főpróba – a Vivicitta félmaraton is jól sikerült.

Már a verseny előtti expo is igen impozáns volt. A rajtszám és a rajtcsomag átvétele olajozottan működött, minden részfeladatot külön csapat látott el. A kiállítók között volt az az éremgyártó, aki többek között a Párizs Marathont is kiszolgálja. Amikor megláttam az emlékérmet, amit vágyaim szerint másnap a nyakamba akasztanak, torokszorongató érzés fogott el, éreztem, hogy ez a verseny másfajta lelkiállapotban fog számomra eltelni, mint az előzőek.

Költöttünk egy kis pénzt, utána én visszamentem a szállodába pihenni, Tücsök ezalatt barátnőjével kávézgatott és sétálgatott a városban. Én aszkéta módon a nyaraláskor kívánatos sörmennyiségnek csak töredékét, két korsót engedélyeztem magamnak 1 dél / 1 este bontásban. Vacsora előtt még bejártuk a Diadalív környékén a kb. 4 km hosszú rajt és célzónát. A kiszolgáló épületek (gyúró-sátor, ruhatár) méreteiből arra következtettem, hogy a másnapi menet nem lesz túl egyszerű.

A rajtról majdnem sikerült lemaradni. Az információs füzet a Charles de Gaulle Étoile metrómegállót jelölte meg, mint egyetlen pontot, ahonnan a rajtzónákat meg lehet közelíteni. Mivel nem ismertük a helyi viszonyokat, nem mertünk improvizálni. Kár volt. A föld alól felbukkanva a mezőny háta mögött találtuk magunkat. A Champs Elysées teljes szélességben több, mint egy kilometer hosszan követték egymást a célidő szerinti rajt-ketrecek melyekbe oldalról, a járda felől lehetett bejutni. Minden blokkban egy-egy magasított emelvényről vezényeltek külön bemelegítést.

A járda szélességét néhol annyira leszűkítették a kerthelységek, hogy alig lehetett haladni. Jó húsz percbe telt, mire átverekedtük magunkat a 3 órás zónáig. A tervezett bemelegítő kocogás így elmaradt, de legalább filózni sem nagyon maradt időm. Elbúcsúztam Tücsöktől és beálltam a rajtba sok ezer vadidegen sorstársam közé. Hátborzongató érzés volt, összeszorult a gyomrom, egy-két könnycseppet is elmorzsoltam.

Sok maratont futottam már, de külföldön, tökegyedül ez volt az első, ráadásul a jelenlegi céllal az eddigi legnagyobb próbatételem. Abban a pillanatban nagyon magasztosnak és heroikusnak éreztem a küzdelmet, mellyel megpróbálunk átlépni vélt, vagy valós határainkon. Ráadásul a hangszórókból hatásos aláfestésként megszólalt a Tűzszekerek zenéje is, olyan volt az egész, mint egy hollywoodi film trailere.

Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat és csak a feladatra koncentrálni. Visszaszámoltunk és megindult a mezőny.

(Utólag megtudtam, hogy a különböző zónákat késleltetett tömegrajttal indították több hullámban.)

Miközben sodródtunk a rajtkapu irányába, a fejünk fölött záporoztak a levetett ruhadarabok oldalra, a kerítések felé. Itt is szokás, hogy a futók megunt ruháikat veszik fel a verseny előtti várakozáshoz, amit aztán eldobnak és a hajléktalanok szedhetnek össze. Csinos kis hegyek nőhettek itt, mire az utolsó futó is elrajtolt.

Maga a pálya egyszerű vonalvezetésű, a Szajna vonalát követő hatalmas velőscsontot formáz, érintve rengeteg párizsi látványosságot (városnéző maratonként szerintem a rómaival azért nem ér fel). Meglepő módon elég sok benne a szint. Nem durva módon, hanem hosszú emelkedők és lejtők formájában, de szinte folyamatosan hullámzik.

A futás könnyen indult (egy marathon elején el is várható), de kikapcsolni és beleülni a tempóba nem nagyon tudtam. Szokatlan volt 4:10-es tempóban futni sűrű tömegekben. Meg kellett tervezni minden egyes irányváltást, főleg az itatóállomások előtt nagyon vigyázni, itt gyakoriak voltak a boka koccintások, "badicsekkek". Az állomások után, az út szélén elhelyezett kukák felé repülő ásványvizes palackok elől is hajolgatnom kellett (a vizet kétdecis palackban osztották, ami nagyon tetszett).

Nem unatkoztam. Egy idő után kezdtem ráérzeni a pálya ritmusára és a tömeg mozgására, így ügyesebben váltottam pozíciót a kényesebb helyeken. Fordító egyáltalán nem volt az útvonalon, de pár helyen, ahol élesebb kanyart vettünk, eléggé megszorult a mezőny.

A 15. kilométerig – velőscsont egyik gumójáig ami a vincennes-i kastélynál volt – nem igazán ritkult a tömeg, de onnantól szép fokozatosan kezdett kényelmessé válni a népsűrűség. A félmaratont pontosan az előzetesen tervezett 88 perccel vettem, a 23. kilométernél értünk vissza a belvároshoz és fordultunk le a Szajna partra, a rakpartra. Itt éreztem először, hogy már nem maguktól pattognak a lábaim, ezért a következő itató állomás előtt ettem egy gélt.

A közönség fantasztikus, tömött sorfalban álltak szinte végig az útvonalon, sokan saját produkcióval készültek, azzal szórakoztatták a futókat és a többi szurkolót. Volt jópár nem hivatalos frissítőpont is, ahol házi készítésű süteményekkel, csokival, néhol borral kínáltak. A nevezéskor meg lehetett adni egy nevet, ami rákerült a rajtszámra, így a saját nevünkön szólítva buzdítottak minket, ami nagyon jól esett. Jónéhány kilométer kellett ugyan hozzá, mire nekem ez leesett, de attól kezdve kedves intéssel (végefelé biccentéssel) köszöntem meg minden "allez-y Tomi, courage!"-t.

A rakpartnak a 25-32-ig tartó szakasza kész hullámvasút, sok versenyzőt megevett. A sor egy 700 méteres alagúttal kezdődött, majd minden hídnál egy újabb aluljáró gondoskodott róla, hogy a pulzusunk ne nagyon unatkozzon. Én a tempótartós taktikát választottam, azaz lejtőn pihentem, emelkedőt jobban megnyomtam. Nem tudom, jól döntöttem-e, mindnesetre nem viselt meg nagyon ez a rész, miközben körülöttem egyre fogytak a kollegák. Meglepett ugyanakkor, hogy a háromórás iramfutók itt újra beértek, pedig valahol a vincennesi erdőben már megelőztem őket. Ránéztem az órámra, több, mint kétperces előnyöm volt a 180 perchez képest, úgyhogy valszeg ők számolhattak el valamit (a verseny végén sajnos nem néztem meg, mennyi embert sikerült behozniuk, de gondolom ez az akció nem vált a létszám javára).

Tücsökkel előre megbeszéltük, hogy valahol a Trocadero után fognak drukkolni a 31-es kilometer környékén. Annyira vártam, és lestem őket az út szélén, hogy talán emiatt valahogy sikerült elmennem a "várva várt" maratoni fal mellett is. Aztán majdnem mellettük is, mert természetesen a túloldalon álltak. Végül én vettem észre őket. A találkozás újabb lendületet adott, az iramfutókat ezúttal már végleg magam mögött hagyva futottam be a boulogne-i erdőbe.

Itt volt az egyetlen olyan frissítőpont, ahol ISO-t adtak, a 33-as kilométerkőnél. Botor módon nagyon hajtottam a gatorade-re, viszont ez egy plusz állomás volt, a többi frissítőpont rendjébe nem szólt bele. Itt ittam, két km múlva a soron következő helyet automatikusan kihagytam. Ha utánaszámoltam volna, valószínűleg másképpen döntöttem volna, mert a legközelebbi pont már 40 km-nél volt, akkor meg már nem láttam értelmét lassítani.

Egy maraton végén 9 km szárazon már visszaüt, így az utolsó két kilin nem mosolyogtam olyan veszettül. Dühös voltam magamra. Tanulságos volt, hogy egy maratont az utolsó pillanatig komolyan kell venni. Hiába voltam már 3 perces előnyben a célidőmhöz képest, átvillant az agyamon, hogy akár még innen is veszíthetek.

Szerencsére nem így lett, sikerült egyben tartani magamat, egyre inkább közeledtem a cél felé. Az utolsó sikánban a Foch Avenue elején még megláttam Tücsköt a tömegben integetni, aztán befutottam a célba. Kinyomtam az órámat, 2:57:21, sikerült.

A célzóna legalább olyan hosszú volt, mint a rajtzóna. Lassan sétáltam rajta végig, néha megálltam nyújtani, átvettem az érmet, kaptunk enni, inni, meg egy jó kis finisher pólót, és egy esőköpenyt is. Közben hullámokban törtek rám az érzelmek, hol vigyorogtam, hol a könnyeimmel küszködtem. Nagyon furcsa volt ez, utoljára az első maratonimon éreztem hasonlót, azóta egyetlen versenyen sem, és úgy is gondoltam, hogy az az érzés, mint amit az első jelent, nem is térhet vissza soha.

Úgy látszik, hogy egy sokáig csak álomnak tűnő határ leküzdése, és az abba fektetett munka megtérülése igenis jelenthet hasonlóan meghatározó élményt.

29 komment

Címkék: beszámoló párizs pb maratoni

Egy újabb megfigyelő

2012.04.25. 08:12 angelday

BGy:

Amikor első maratonomat futottam és a 28. km környékén szemből jöttek, akik már a 38.-nál jártak, pont azt néztem, hogy ők semmi ilyesmivel nem bohóckodnak. Csak egy tökvillantós rövidgatya és egy atléta volt rajtuk. Semmi pulzusmérő, GPS, iPhone, kompressziós zokni és egyéb kütyü. Minél később ért be valaki a célba, annál több biszbasz volt ráaggatva. :)))

A kontextus: DK-nak Berlinben nem a laktátküszöbével kell foglalkoznia, hanem azzal, hogy le tudja-e egyáltalán futni.

14 komment

Címkék: tipp maraton dk

+1

2012.04.24. 11:29 angelday

Tegnap nem terveztem, hogy a péntek-szombat-vasárnapi szériámat egy újabbal folytatom. Aztán Link meggyőzött, és el is mentünk. A végeredmény:

BGy írta:

Ismered meg magadat, mire van szükséged egy jóleső futáshoz. Ez időbe telik, türelem. Próbálj ki mindent! Egyél előtte, ne egyél, igyál, ne igyál, legyen hascsikarásod, hányingered, mindent meg kell tapasztalni. Ezeken én már túl vagyok, és nem érdekel más tanácsa, mert mindenki szervezete másként reagál a "külső gerjesztésekre".

Nagyon igaz! Tegnap bevált a takitkám: otthon betoltam egy csokit, meg egy szörpöt, aztán húsz perc múlva már a lakás előtt voltam. Persze hozzá kell tennem azt is, hogy olyan 4000 méterig ment flottul, utána már kezdtem fáradni. Összesen letoltam egy hetest, viszont DK sorai visszhangzottak a fejemben:

Az utolsó 6km kínszenvedés volt

Mikor lesz nekem az utolsó 6 km kínszenvedés? :)

Ma pinehek, szerdán pedig 18:00-ra a szigeten újra szervezett Futóklub, most Istenes Bence (műsorvezető – @istenesbence) lesz a celeb vendég.

3 komment

Címkék: beszámoló edzésnapló gondolatok edzés közben