Szerelemfutás

2012.11.24. 07:00 angelday

Ebben a posztban Szenty olvasónk futótörténetét és apró meglepetését adjuk közre. Enjoy!

Timit eredetileg gimnáziumból ismerem. Már akkor is gyönyörű volt, ő volt a legszebb lány az iskolában. Annyira azért nem sablon a történetünk, hogy még osztálytársak is lettünk volna, ő kicsit hamarabb elkezdte. Persze utálja, ha a koráról beszélek, talán sokan vagytok ezzel így hölgyek… remélem ezúttal mégis elnézi, hogy szóba hoztam, hisz ma, november 24-én van a születésnapja.

Hogy ne húzzam ennyire az időt, átugrok oda, amikor ismét összehozott minket az élet, majd’ 10 évvel később a középiskola után. Ez, ha lehet, még nagyobb klisé lesz, mert Facebookon indult. :) Voltak aggályaim azt illetően, hogy mennyire lesz a dolog hosszútávon működőképes. Viszonylag frissen végzett szociális munkás voltam, aki a hét 4-6 napján bulizott, ő sok éve ugyanott dolgozó közgazdász, aki a hét 4-6 napján sportolt.

Persze lassan kopott a szám mindkét oldalon, plusz Timi egy komolyabb sérülést követően hosszabb időre elfelejthette futócipőit. Túrázni sokat túráztunk, kirándultunk mindenfelé az országban. Végül csak úgy alakult, hogy feljött a téma: "Mi lenne, ha elmennénk futni?"

"Mi lenne" – gondoltam – "gyorsabban érnénk oda, ahova sietünk." Próbáltam javasolni, hogy inkább induljunk hamarabb, de nem győztem meg. Tavaly áprilisban kezdődött a dolog, a Népligetbe mentünk futni, 6-7 kilométert mentünk. Sportoltam fiatalabb koromban elég sokat, de hamar kiderült, hogy itt sem a vizipólós, sem a küzdősportokban szerzett tapasztalataimat nem fogom tudni egy az egyben hasznosítani. Leginkább az történt, hogy beálltam mögé és igyekeztem lépést tartani. Hozzá kell tennem, hogy igen kíméletesen építette fel jobbik felem futásokat.

Fokozatosan és kis lépésekben növeltük a távokat, majd a tempót. Különösebb bajom nem volt a futásokkal, de bennük én mindössze annyi élvezetet leltem, hogy addig is együtt vagyunk, meg azt csináljuk, amit szerelmem szeret.

Engem nem hatott meg a legkevésbé sem, ha az adott távot lassabban teljesítettük, vagy kevesebbet futottunk az előre eltervezettnél. Részemről elmaradtak a nagy lelki rákészülések is. Nem volt bennem bizonyítási kényszer és mivel nem magam miatt mentem, nem jött igazán szóba, hogy ma van vagy nincs kedvem futni. Az én fejemben csak annyi volt, hogy van-e kedvem Vele lenni vagy sincs. Volt.

Annyira a futásról kezdett szólni a dolog, hogy egy májusi kirándulós futásunk alkalmával kértem meg a kezét. Nem volt könnyű akkora gombóccal a gyomromban futni, de végül találtam egy szépséges kis eldugott zúgót, ahol megálltunk pihenni. Az "Igen" után már valamivel felszabadultabban ment a hátralévő táv... (ez a kép közvetlenül utána készült)

Idővel persze egyre több futócuccunk lett. Profi cipő, alsó, felső, zokni és még ki tudja mi. Ugyanezek aztán téliesített verzióban. Végül már külön futós szekrényt kellett létrehozni. Feleségem motivációs és jutalmazási cselekvésként értelmezi a vásárlást, így ha ügyesek voltunk, akkor azért, ha meg mélyponton, akkor meg azért mehettünk el és vehettünk valami új kiegészítőt.

Viszonylag hamar megfogalmazódott az igény, hogy fussunk versenyen. Jó hangulat, kedves emberek, rekord távolság. A siófoki félmaratont néztük ki, előtte pedig a "Tatabánya 20" terepfutás volt a rákészülés. Mindkettő nagyon jól sikerült. Előtte, ha lehetőségem nyílt rá, kerültem a tömeget. Ha választhattam, mindig olyan helyszínre szavaztam, ahol kevesen futnak vagy sétálnak. Budapesten ez persze nehezebb, ezért is élveztem mindig jobban a vidéki eldugott falucskákban vagy erdőkben való kilométereket.

Ahogy teltek a hónapok és gyűltek a megtett távok, cserélődtek a cipők, a futás beleszőtte magát az életünkbe. Futottunk sok hétköznapon és sok hétvégén. Teljesítettünk pár félmaratont és jövőre szeretnénk megpróbálni egy egészet. Komolyan nem tudom hogyan és mikor történt, de megtörtént: elkezdtem várni a futásokat. Valami megváltozott bennem. Értem persze a kémiáját, biológiáját, de saját épp ésszel ma is nehezen fogom fel, mit lehet ebben e folytonos rohangálásban szeretni.

Azt is szeretem benne, hogy Ti is szeretitek. Az ember szeret tartozni valahova. Sok helyre tartozunk nyilván, de mára úgy érzem a futókhoz sem tartozom kevésbé, mint a szociális szférához. Nem állítom, hogy mindent tudok a futásról, vagy szakértő lennék minden szempotból, ahogy azt sem mondanám, hogy hiánytalan tudással rendelkező drogszakember vagyok. Mégis része, és fontos része az életemnek. Remélem az is marad.

Köszönöm ezt Neked, ünnepeljünk ma is egy szülinapi futással!

1 komment

Címkék: születésnap szerelem motiváció életmód

Dvorcsák László: cél a Virgin London Marathon

2012.11.23. 09:55 angelday

Dvorcsák Laci a Nike Futóklub egy lelkes és régi aktivistája most új kihívás elé nézett: nem elég, hogy le akarja futni a következő maratoniját – ezúttal külföldön, de be is akar kerülni, amihez még kampányra is szükség van. Sikerülni fog neki? Ha ti is benne vagytok, biztosan! – angelday

Sziasztok! Hogy ki vagyok? Talán ismertek, talán még nem. Az utóbbi majdnem másfél évben jelentősen megnőtt az ismerettségi köröm, a futásnak köszönhetően. Lehet, hogy összefutottunk már valamilyen futórendezvényen vagy versenyen: például a Nike-szerdákon, a Hungaroringen, S6! futáson vagy az UB-n.

Akik jobban ismernek, tudják, hogy idén futottam le az első maratonom, mintegy két évnyi futkosás (edzés) után, cigit letéve, majd' 30 kilót ledobva. Most újabb nagy fába vágom a fejszém: elindulok – talán már biztosra mondhatom, de igazán biztos csak 2013. április 21-én délelőtt lesz – a következő Virgin London Marathon-on. Ez a verseny egyike a legnagyobb maratonoknak, és része a World Marathon Majors sorozatnak.

Ami engem ugyan nem érint, de mutatja, mekkora rangja van a versenynek, és ami nem utolsó szempont a választásomban: London gyönyörű város. A versenyre nincs nevezési díjas bejutási lehetőség, a meghívott profiktól, és a nekem űridőnek számító szintidőkre képes angol atlétáktól eltekintve csupán sorsolás útján lehet rajthoz állni. Az indulók mindössze 25%-a kerülhet be ezen a módon. Van még egy lehetőség: az úgynevezett charity run.

A sorolás nekem sajnos már nem kedvezett, így Kiss Bori példáján – is – felbuzdulva a charity run mellett döntöttem. Mi is az a charity run? Az indulók nagyobb része egy-egy jótékonysági alapítványt képvisel, indulásukhoz kapcsolódóan az adott szervezetnek gyűjtenek pénzt. A cél nemes, így néhány barátom támogatásával elkezdtük szervezkedni.

Amiben biztos voltam, hogy olyan szervezetet keressünk, amely valamilyen formában gyerekeket támogat, ez a törekvésem eredményesnek bizonyult. A Children with Cancer UK alapítvány színeiben indulok, és így a rákos gyerekek kezelésére, ápolására, a betegség kutatására megy az általam összegyűjtött összeg.

2000 £ a cél, a minimum amit elvállaltam, hogy megszerzek ahhoz, hogy rajthoz állhassak. Ez nem tűnik kevésnek, ha az összegyűjtést nézzük, különösen hazai viszonylatban. Ugyanakkor érdemes tudni, hogy a London Marathon indulói évente kb. 45-50 millió £-ot gyűjtenek össze futásukkal. Remélem, hogy a 40-50 millióhoz én is hozzá tudok járulni, és hogy tavasszal az alapítvány jellegzetes egyentrikója, a Suhanj! karkötő, kendő és lélekben valamennyi támogatóm velem együtt végigszalad a városon.

Ha részesei szeretnétek lenni ennek, akkor a verseny hivatalos adománygyűjtő oldalán keresztül tudjátok az alapítványt támogatni: virginmoneygiving.com/dvorcsakl

Van FB oldalam is: facebook.com/dvorcsaklLondonMarathon

Még egy dolog, ami nagyon fontos: nincs olyan hogy kevés, nincs olyan, hogy elvárt összeg. Ha 5 túrórudi vagy 2 liter cola árát erre a célra áldozod, én azt is megköszönöm.

4 komment

Címkék: kampány london charity dvorcsák

Kétórás félmaraton aerob tartományban

2012.11.20. 10:06 mgergoo

Korábban, mindig az idegösszeomlásig idegesítettem magam azzal, hogy hétről-hétre hónapról-hónapra javítanom kell a legjobb félmaratoni időmön.

Tavaly ilyenkor például belehajszoltam magam egy sérülésbe, mert nem tudtam elengedni azt az érzést, hogy az első kilométerek alapján PB-t javíthatok. Másfél hónapot kellett kihagynom, de a félelem attól, hogy bármikor visszatérhet a sérülésnél sokkal tovább tartott.

Most nézem a számokat, de nem annyira tükrözik azt az érzésbeli különbséget, amit ez alatt a félmaraton alatt éreztem a korábbiakhoz képest.

Jók, de legalábbis érdekesek. A tavalyi zakatolásomnál csupán 2 perccel futottam lassabban, ráadásul úgy, hogy végig tudtam tartani a kijelölt 155-160-as pulzustartományt, azaz végig aerob zónámban futottam. (Tudom, hogy tudjátok, de leírom, ez a tartomány arról híres, hogy a mozgás nagyságrendileg még a komfortzónádban vagy, akár beszélgetni is tudsz különösebb zihálás nélkül.)

Ezt ki is használtam, elég sokat beszélgettem a mellém keveredett SUHANJ!-os futóval, Perlaki Gyurival. Együtt futottunk a táv kétharmadában és egy önfeledt laza futás, igazi élmény volt. Nézegettük a Balaton-parti villákat, köszöngettünk az ismerősöknek és még ebben a kényelmes 5'40"-5'50" környéki tempóban is meglepően sok futótársat hagytunk le.

Tartani egyébként még mindig nem volt olyan egyszerű egy-egy ilyen öt ütéses intervallumot, legalábbis nekem. Volt néhányszor, hogy érzésre azonos tempót tartottunk, de éreztem, hogy berezeg az óra és láttam, hogy 160 fölé kúszott a pulzusom, aztán kicsit visszavettem, erre 15-20 másodperc múlva már az alsó határ átlépése miatt rezgett.

Sokszor figyelem még az órát és néha kicsit zavar is, hogy ennyire nem tudom irányítani a pulzusomat, de gondolom idővel talán kisimulnak ezek a kilengések. (A Mindenfutás Egyetemén irigykedve hallgattam Lubics Szilvit, amikor arról beszélt, hogy a hosszú futásai alkalmával hogyan játszik 5 ütésen belül a pulzusával.)

Persze ez csak a technika, de mennyivel másabb hangulatú így a futás! Más érzés így futni. Én még a zenét is kikapcsoltam és persze nem idegesítettem magam Szellem Gáspár miatt sem. A vége felé már látszott, hogy nagyon kicentiztem a két órát, de még magamat is meglepve még a célegyenesben sem húztam meg, hogy bekerüljek két óra alá. Gyurival kettesben, szépen, lazán futva, mosolyogva  emeltük fel egymás kezét a célban.

29 komment

Címkék: siófok félmaraton dk

Nem tudom. Gyere le futni a szigetre szerdán. Ott meglátjuk.

2012.11.18. 22:37 szasza75

Egyetemi csoporttársam megkeresett pár hónappal ezelőtt egy őrült ötlettel: maratont akar futni! Mást nem, csak maratont. Első versenyen, maratont. Megpróbáltam lebeszélni tervéről, de ő hajthatatlan volt. Nem tehettem mást, amiben tudtam, segítettem neki. Miki története következik, üdv, Szasza.

Azok közé tartozom, akik még soha nem vettek részt ezelőtt futóversenyen. Pláne nem maratonin. Sőt azok közé, akit, ha egy évvel ezelőtt megkérdeznek, hogy valaha lefutná e a Maratont, biztosan azt válaszolta volna, hogy soha.

Most mégis, életem első futóversenyéről, és első maratonijáról írok.

Az egész történet nagyságrendileg egy évvel ezelőtt kezdődőt. Bár, ha most jobban belegondolok valójában már sokkal korábban, közel 8 éve. Akkor, amikor barátom és csoporttársam Norbi (gyk. Szasza), az egyetem befejeztével elkezdett futni. Egyre többet és többet. Sorra érkeztek emailben az elért eredmények. Először "csak" egy maraton, aztán már egy évben kettő, majd az IronMan és a CCC. Már követni sem tudtuk, de azt igen, hogyha jött egy email, benne egy mondat, "most még őrültebbnek fogtok tartani", és aztán egy link, akkor bizony ott valami komoly teljesítmény történt megint. Ekkor kezdődött az én maratonom is. Ekkor még határozottan állítottam, hogy én maratont sosem szeretnék futni. Esetleg CCC-t. (Persze semmit nem tettem érte.)

Egy évvel ezelőtt egy napsütéses vasárnapon Brüsszel utcáit jártuk a családdal. A város főterére véletlenül keveredtünk, ahol épp egy futóverseny befutója volt.

Még életemben nem láttam közelről futóversenyt. Álltam a korlát külső oldalán, nyakamban a 3 éves lányommal, és egyszerűen nem tudtam elszakadni a pillanattól, a képtől. Emberek érkeztek, fáradtan, de boldogan. Mindegy volt, mit mutat az óra, mindegy volt ki hanyadik, az öröm és a boldogság sugárzott az arcokból, a fáradt és fájó testekből. Magával ragadó, soha korábban nem tapasztalt élményt éltem át.

Másnap persze nem kezdtem el edzeni. Továbbra is azt mondtam, mint eddig: én maratont nem akarok futni. Az élmény fantasztikus volt, látni fantasztikus volt, de ez nem az én vágyam. Majd egyszer a CCC, és nem tettem semmit továbbra sem.

Idén tavasszal, nagyjából 20 héttel az őszi brüsszeli Maraton előtt valami elkapott. Valami hiányzott, kellett valami, ami cél, ami elérhető, amiért érdemes küzdeni, ami ad egy rendszert, ami felpezsdít. Hiányzott egy kihívás. Egy olyan kihívás, ami tanít, ami hosszú távú tudatosságra nevel és tapasztalatot ad. Ekkor jutott eszembe újra Brüsszel, a főtér, a boldogságban úszó arcok. Egy konferencián ültem és elkezdtem számolgatni, hány hét van addig. Aztán azt kutattam, mit írnak a neten, mennyi idő felkészülni egy maratonra. Elsők között találtam olyan edzésterveket, amik 20 hétre szóltak. Igaz olyanoknak, akik már rutinosak, heti 40-50 km-et futnak. Nem nekem, a kezdőnek. De alig vártam, hogy vége legyen az aznapi programnak és felhívjam Norbit. Ki mást, hiszen őróla tudtam, hogy már többször is megcsinálta.

Egyszerű kérdést tettem fel: "Van esélyem 20 hét alatt felkészülni a maratonra?" Egyetlen visszakérdezés: "Mennyi időn belül szeretnéd futni?" Határozott és biztos válaszom volt erre: "4 órán belül". Életem első Maratonját, első versenyét. Norbi erre csak annyit mondott nagyon korrektül: "Nem tudom. Gyere le futni a szigetre szerdán. Ott meglátjuk."

Lementem, futottunk. Ment is, meg nem is. Megállapította, hogy a vérkeringésem, a pulzusom a kérdéses pont. Nekem persze minden más is az volt. Belevágtunk és kezdetét vette egy számomra örült menetelés. Hetente az edzésterv. Kilométerek erdőben, aszfalton, szigeten, hegyekben, esőben, 35 fokban, hajnalban, éjjel, nyaralás alatt, munkaidőben. Ami elő volt írva, azt megfutottam. (Többé-kevésbé: volt, hogy csúsztatni kellett, volt, hogy egyszerűen nem fért bele, de többnyire megcsináltam amit Norbi írt.)

Amikor az ember elhatároz valamit, amikor eldönti, hogy márpedig ő ezt akarja, akkor jönnek a körülmények. Próbára teszik, mennyire komolyan gondolja.

Nálam kezdetnek jött egy beállt derék. 4 nap földön fekvés, aztán hétvégi hosszú, mert azt nem lehet kihagyni. Utána mindkét sípcsontomnál egy csonthártyagyulladás: 11 nap kényszerpihenő, de utána sem lett jobb. Gyógytorna, masszőr minden, amit a Norbi mondott. De futni kellett, mert félidőben jártunk. A kényszerpihenő után a vérkeringés állapota megint visszaesett az elejére.

Norbi nyugtatott, hogy ez nem lehet, mert amilyen nehéz felépíteni ezt a területet annyira nehezen is romlik le. Megint igaza lett: három futás után már ment is, mint korábban. Persze közeledett a nap. Begyulladt egy fogam is. Nem tudott a szervezet több nyúladást feldolgozni, antibiotikumot meg nem szedhettem, mert akkor futni nem tudtam volna. Az utolsó három hétben a lábam miatt már nem ment a heti négy futás. Heti egy könnyebb és a hétvégén 30 km hosszú. Az első 30 kegyetlen volt. A másodikat, egy héttel később élveztem. Kezdtem reménykedni, hogy menni fog.

Indulás előtt még Norbit kikérdeztem mire is kell figyelni egy versenynél. Milyen egy start, mit kell közben figyelni, hogyan kell frissíteni stb. Megbeszéltük mit egyek, mennyit, hogyan igyak, milyen tempóval kezdjek, nem számít, hogy mennyi lesz az idő, csak érjek be.

Brüsszelben akartam megfutni a versenyt. Nekem Brüsszel nem teljesen idegen, az öcsémék kint élnek, van némi helyismeretük. Egy hétre mentünk, végig esett az eső, kivéve vasárnap. Mindenki azt akarta, hogy jó futás legyen. Izgultam, mint egy gyerek vizsga előtt. Öcsém előző este végigvitt a távon autóval, szörnyen hosszúnak tűnt. Másnap reggel hajnali kelés, előre megtervezett mozdulatok, kaja, indulás. Csodás napsütés, de hideg, alig 9 fok. Feleségem és lányom kísért el a starthoz. Nem tudom, ki izgult jobban. A párom megígértette velem, hogy ha nem megy, nem erőltetem és abbahagyom.

Bemelegítés és beálltam a boxba: 3:59

Ágyúszóra indult a verseny. Ahogy átléptem a startvonalat már nem izgultam, csak nagyon, talán túlzottan is, koncentráltam, hogy ne fussam el az elejét, hogy ne legyen túl magas a pulzusom, hogy ne felejtsek el inni. A városból és a szépségéből nem sokat fogtam fel.

A szűk családhoz csatlakozott öcsém, aki a teljesen lezárt várost keresztül kasul száguldva az előre megbeszélt helyeken adott "űrkaját", meg persze annál sokkal többet is, energiát és hitet. Nagyon kellett.

28 km körül kapott el egy mélypont. Nem fal, szerintem ez nem az volt, bár persze gőzöm sincs róla milyen a híres "maratoni fal". Egyszerűen nem volt kedvem tovább futni, mert hideg volt, egy tó körül futottunk éppen, sokan elmentek mellettem és amúgy is. De mégsem álltam meg, mentem tovább. 30 km körül elmúlt ez az érzés. Előző este azt mondta az öcsém, hogy innen már visszafelé futsz, ezt a pontot, ha össze lehetne kötni a céllal, akkor már egyenesben vagy. Na, ez adott újra erőt.

33-nál újra kaptam űrkaját és láttam a lányom és a párom mosolyát. 35,5-nél elkezdett emelkedni és 38-ig meredeken emelkedett. Tudtam, ha ezen feljutok, a végét már megcsinálom. Felszámoltam magam. 10 méterenként számoltam a km-eket. Sokan megálltak, sétáltak, kiszálltak, de én felértem. Hátra volt 4 km meg egy pici. Volt abban lejtő, meg még pici emelkedő, de tudtam, hogyha most nem görcsölök be, nem megy ki a bokám vagy bármi ilyesmi akkor beérek. Az utolsó 300 m örömfutás. Szűk hely, óriási tömeg, iszonyatos drukkolás. Még ha nem is érted a nyelvet néha, olyan sokféle: Brüsszel.

Aztán vége.

Az arcomon az a fáradt, de boldog mosoly, mint amit pont egy éve másokon láttam. Mindegy, hogy hanyadik vagy. Felfoghatatlan és soha nem tapasztalt boldogság önt el a fáradtság mellett. Egyszer csak már nem csak érted, de érzed is, hogy érdemes a teljesítőképesség határait feszegetni. Akkor és ott tudod, hogy ez a pillanat egy örök pillanat, egy örök emlék, egy olyan esemény, amitől hosszú időkre megváltozik a magadról alkotott kép, a magadba vetett hit. Több, mint egy futás, és csak rólad szól. Elmesélhetetlen.

A hivatalos eredmény: 4:14:01 – nem sikerült négy órán belül. Senki nem is várta el tőlem, talán csak én magamtól. Mégis maradéktalanul és tökéletesen elégedett vagyok.

Boldog, hogy belevágtam, hogy elvégeztem a "munkám" és teljes őszinteséggel állhattam a rajthoz. Ugyanakkor hálás is vagyok azoknak, akik segítettek. Norbinak, a páromnak, a lányomnak és persze öcsémnek. Olyan élményhez segítettek hozzá, ami, bár úgy tűnik nagyon egyéni, de mégsem az. Soha nem csak arról szól egy maraton, aki futja, hanem azokról is szól, akik a háttérben maradtak, és azokról is, akik a korlát külső felén állnak, nyakukban a lányukkal és egyszerűen nem tudnak elszakadni a pillanattól ...

25 komment

Címkék: brüsszel maraton felkészülés amatőrök

A kamásli

2012.11.16. 15:13 angelday

Tudjátok, mi az a "kamásli"? A Wikipédia meghatározása alapján:

A kamásli cipővédő ruházati kiegészítő, cipőhuzat. A fű, hó, sár ellen védi a lábbelit. Általában olyan sportok űzői használják, amelyek során a lábbeli ki van téve e szennyező hatásoknak, így leggyakrabban kerékpáros, illetve sportszaküzletekben kapható. Anyaga lehet többféle, általában vízálló, bőr vagy műanyag.

A kamásli nem ismeretlen fogalom a futótársadalom körében sem, sőt, van egy weblap is, ahonnan kamáslit is rendelhetünk, ha ősszel / télen szeretnénk futkározni a megfelelő védelem mellett. Az alábbi videót készítették el kérdések helyett, érdemes ezzel kezdeni, mindenre magyarázatot kapunk.

Az elérhető dizájnok listája itt, a rendelés pedig emailen történik, ehhez instrukció itt van leírva.

8 komment

Címkék: videó beöltözés kamásli

Siófoki szezonzáró

2012.11.15. 11:24 mgergoo

Sokaknak, köztük nekem is, a siófoki félmaraton az év utolsó megmérettetése. Pontot tehetünk a versenyszezonra, eltehetjük a sokat próbált rajtszámöveket a futós fiókba. Vannak akiknek a siófoki félmaraton az a verseny, ahol megpróbálnak még egy jó időt futni, és az igazat megvallva ehhez minden feltétel adott is. Sík és gyors pálya, nem kell attól tartani, hogy egy alattomos emelkedő megeszi a tempót. Hideg van, nem kell minden frissítőpontnál új életre kelni, mint a nyári versenyeken. Ez a két tényező elég lehet ahhoz, hogy perceket javítsunk a nyári versenyeken elért eredményeinken.

Ennek a versenynek hangulata is van. A város, ami nyáron az önfeledt szabadság és a fiatalság fellegvára, ilyenkor már nyugodt téli álmára készül. A sétálóutcákon és a tó partján mintha sose járt volna ember, minden csendes, tiszta, a levegő tele van várakozással. Aztán hirtelen megjönnek a futók erre a hétvégére. Minden a feje tetejére áll újra, a város visszacsöppen kicsit a nyári őrületbe, hogy aztán végérvényesen átadja magát a téli álomnak.

Ha Siófokra gondolok, nekem ez a kép jut az eszembe. Tavaly itt már nagyon fájt a térdem, nagyon nem kívántam, hogy a biztonságosnak hitt aszfaltról lefussunk a göröngyősnek tűnő füves-földes részre. Nem sok ez a szakasz, 5-600 méter, de nagyon nem kívánja az ember, ráadásul valahol 15-16 kilométer környékén van, ahol a kezdő futónak pont kezd elege lenni aznapra a testmozgásból.

De nem szabad feladni, és innen üzenem azoknak, akiknek az első félmaratonjuk lesz vasárnap, hogy ezzel a szakasszal együtt is nagyon jó időt lehet futni és nagyon nagy élmény lesz ez a verseny, ahogyan nekem is az volt tavaly.

Vasárnap nem várható, hogy egyéni csúcsokat döntögetnék, szigorúan az edzői utasítás szerint futok majd, nagyon figyelek, hogy betartsam minden szavát, pontosabban fogalmazva, mind a négy szavát: 

"félmaraton 155-160 között"

9 komment

Címkék: siófok félmaraton dk

Együtt könnyebb vagy ...?

2012.11.13. 09:26 szasza75

A hétvégén rendezték meg a Mátra lankáin a "Dupla Élmény" fantázianevű terepfutóversenyt.

Hogy miért dupla? Egyrészt az útvonal két kör: ugyanazon a 36 km-es körön kell kétszer végigmenni, másrészt az útvonalat a társaddal együtt kell megtenni. A pálya kellően nehéz ahhoz, hogy idővel és a táv előrehaladtával a társak egymást erősítsék vagy éppen gyengítsék egymást.

Én versenyen mint fotós vettem részt, pár ízelítő kép a Dupla Élményről facebook oldalamon!

Akkor most együtt könnyebb futni vagy külön?

Ui.: Fantasztikus volt az erdő szépsége!

7 komment

Címkék: élmény erdő dupla

Markocsán Sándor: Maraton 30 év után

2012.11.11. 12:54 angelday

Markocsán "MCM" Sanyi maratonit futott 30 év után. Már nagyon vártuk a beszámolóját, hiszen tökéleteset futott. Olvassátok nagy élvezettel! – angelday

A maratoni karrierem valahogy úgy kezdődött, hogy ’82 októberében, még az alapozás megkezdése előtt, eldöntöttük az akkori nagy MVSC-s futókkal (Szász Laci, Sajgó Laci), hogy lefutjuk a maratont. Nagy választék maratoni versenyekből akkoriban nem volt, ezért az akkor szokásos Volán maratont teljesítettük mindenféle speciális, célirányos felkészülés nélkül.

Annak idején ez így nézett ki, én a jobb felső sarokban:

Jó, persze kemény évünk volt, mert már akkoriban is tízszer edzettünk egy héten, de nem maratonra. Abban az évben 31:58-at futottam már 10 000 méteren és 15:28-at 5000 méteren. 

A versenyre nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy 14 km-es körből futottunk hármat. Az első körben vicceket meséltünk egymásnak, folyamatosan röhögtünk, a második körben már alább hagytak a poénok, a harmadikban meg ki-ki a saját tempóját futotta.

Akkoriban csak víz volt a frissítőpontokon, de ezt sem vettem igénybe (versenysportolóként soha nem ettem és ittam futás közben, néhány éve tanultam meg enni futás közben, 4 és fél perc alatt tudtam megrágni és lenyelni egy harapás autós szeletet). Ahogy mondani szokás, "saját zsíron" futottam 2:39:05-öt, a Népsportban is benne voltam:

Alaposan elfáradtam, de sok időm nem volt pihenni, mert a rákövetkező héten már kezdődött az alapozás. Most belenéztem az akkori edzésnaplómba: másnap már két edzésem is volt.

Több oka volt annak, hogy miért nem lettem maratonfutó. Először is túl gyors voltam ahhoz, hogy ne a pályaversenyzést (5-10 ezer métert) válasszam, másodszor meg úgy voltam vele, hogy ráérünk arra még, hiszen maratont futni bőven 30 felett kezdenek az emberek. Carlos Lopez 37 évesen nyert olimpiát 1984-ben 2 óra 9 perccel.

Versenyszerűen soha nem lettem maratonfutó. ’92-ben abbahagytam a versenysportot és 17 évre suttba is vágtam a futócipőt. 3 éve, Szasza sokadik unszolására kezdtem ismét "újra", rákövetkező évben, 2010 őszén már karcoltam az aszfaltba egy 1:29:37-es félmaratont. (Neked mennyid is van, Norbikám?!)

A rákövetkező évem a sérülésekről szólt: egy bravúros motorbaleset Thaiföldön – kb. 5 km / órás sebességgel elesni és eltörni a bokámat?!, ebből felépülve folyamatos, szűnni nem akaró térdfájdalom. Ettől függetlenül tavaly tettem egy fogadalmat, hogy idén lefutom a maratont, hiszen 30 év nagy idő. Előtte persze már be is neveztem a Berlin Maratonra, hogy lássam a célt és ne legyen visszaút.

Januárban kezdtem a felkészülést, de márciusban már abba is hagytam, mert Szasza úgy megfuttatott hazai pályáján a Gerecsében, hogy részleges izomszakadás lett a vádlimban. Április végén kezdtem újra, de a térdem miatt csak a szigeten futottam egy-egy köröket, az orvosoknál viszont egyre többet. Mai napig nem tudom, mi a baja, de a folyamatos nyújtásoknak köszönhetően valamelyest elviselhetőbb a fájdalom.

Az idei UB hozta a fordulópontot. Úgy voltam vele, ha a napi 3 futást kibírom, akkor belevágok. Kibírtam, de Berlinről le kellett mondanom, mert nem bíztam benne, hogy 2 és fél hónap alatt fel tudok készülni. Kapóra jött, hogy a BMW Media Maraton projekt, amiben tevékenyen részt vettem, a BMW Frankfurt Marathont választotta idei célversenynek – tökéletes választásnak tűnt.

A részcélokat teljesítettem (Nike félmaraton, Velencei-tó kör, Spar 30 km), jöhetett Frankfurt. Célom nem volt más, mint teljesíteni, de ha lehet 3:45-ön belül.

Annak ellenére, hogy -1 fokban rajtoltunk, tökéletes verseny volt mind a szervezés, mind pedig a saját futásomat tekintve. Ügyeltem arra, hogy ne fussam el az elejét, ne érdekeljen, ha fáj a térdem, ha görcsölni kezd a vádlim, csak fussak és élvezzem a versenyt. Féltávig beszélgettünk Hernáth Csabival, nézegettük a várost (hop-on - hop-off módszer), élveztük a zenészeket, faltuk a kilométereket.

30 után kezdtünk el egymást húzni az "Én jól vagyok, és te? Én tökéletesen!” párbeszédekkel. Voltak nehézségek, de igyekeztem elbagatelizálni a fáradtságot. 20 km után minden ponton volt gél (!), amik átsegítettek a nehéz perceken. Némelyik frissítőnél a zselét már úgy vártam, mint anyám húslevesét. (Itt szeretném megköszönni Ballassa Leventének, a magyar olimpiai csapat sportpszichológusának a mentális felkészítést, nélküle távolabbnak tűntek volna kilométereket jelző táblák.)

Az utolsó 6-7 km már a belvárosban volt, a hideg ellenére rengeteg szurkolóval, akik már a befutóig "elkiabálták" az embert. Mikor megláttam a Frankfurt Messe-t, a befutót, tudtam, hogy meglesz. A csarnokban volt a célkapu, dugig szurkolókkal, ütemes zenével, villódzó fényekkel, euforikus volt.

42,2 km, 30 év. Ez szakadt fel belőlem, mikor lenyomtam a végén az órát.

7 komment

Címkék: beszámoló maratoni mcm markocsán

Fegyencedzés újratöltve

2012.11.09. 10:41 mgergoo

Januárban olvastam el a Fegyencedzés című könyvet, ami csak arra volt jó, hogy megint befészkelje magát a gondolat a fejembe, hogy nem elég, hogy futok, de valamit kellene kezdenem az izmaim állapotával is. Ráadásul az izomzat nem csak esztétikai kérdés, nagyon fontos szerepe van a futóteljesítmény javulásában is.

Nyár elején sorakozót fújtam a fegyenceknek, de a lendület nem tartott sokáig: túlságosan belezavarodtam abba, hogy volt olyan első szintű gyakorlat, aminél semmit nem éreztem, egy másikat meg nem tudtam megcsinálni, annyira nehéznek találtam. Szépen lassan el is ment a kedvem az egésztől, de persze megmaradt a tüske az agyamban, hogy kellene ezt a fegyencedzést tolni, hogy jobb legyek.

Most azért merek írni róla, mert már *khm* két hete csinálom, gyakorlatilag majdnem minden nap. A titkom most az, hogy nem akarok sokat markolni, csak két dologra összpontosítok: fekvőtámasz és hasizomgyakorlat. A húzódzkodáshoz nincs megfelelő infrastruktúrám, egy derékmagasságban lévő rúd, vagy nehéz asztal kellene (van ajtókeretre rögzíthető rudam, de nem tudom magam felhúzni, meg egyébként is az már a sokadik szintű gyakorlat lenne). A lábizmok fejlesztését meghagyom a futásnak, jelen pillanatban azt gondoltam, hogy nem akarom külön gyakorlatokkal kínozni magam. A fegyencedzésből fennmaradó másik két mozgásforma (híd, fejenállás) csak fekete öves fegyenceknek való, szóval még nem aktuális. 

Tehát a fekvőtámasz és a lábemelés. A fekvőtámaszból a harmadik szintű gyakorlattal (női fekvőtámasz) kezdtem, de megfájdult a bal vállam, ezért visszaléptem a második szintre. Ebből a gyakorlatból 3x10-es sorozattal kezdtem, most 5x10-et csinálok. A lábemeléseknél is a második gyakorlat vált be, az első szintű hasizomgyakorlatot nem tudom normálisan megcsinálni. Itt is 3x10-zel kezdtem, most 5x15 a napi adag.

Azt tervezem, hogy mindkét mozgásformában 10x30 környékén fogok szintet lépni. Kíváncsi vagyok mikor alakul át annyira a zsír-izom arány, hogy mások által is felismerhető legyen a változás, bár a lényeg már megvan: én már érzem.

A gyakorlatok:

(A lábemelés úgy van a könyvben, hogy nem kell kinyújtani a lábat a 90 fokos helyzetben, szóval én úgy csinálom)

A "fekvőtámasz":

7 komment

Címkék: izom dk fegyencedzés

42 km élvezet

2012.11.07. 07:52 angelday

Jókuti András világevőt, egykori Café műsorvezetőt nem kell bemutatni a gasztronómia iránt érdeklődőknek. 110 kiló után eltávolodott egy picit a sportolástól, de soha nem teljesen: az egykori vízilabdázóval 2008-ban már futottam együtt a Nike Human Race-en, ő viszont az akkori 10 km-es távot idén egy maratonnal múlta felül. Nem is másutt, mint a frankfurti BMW maratonon. Az ő beszámolója következik, enjoy! – angelday

Teljesen komolyan gondolom a címet, életem első maratonja arról szólt, hogy élveztem a futást, a hangulatot, a várost, a többi futóval alkotott laza közösséget, a szurkoló kisgyerekekkel a pacsizást, a városnézést, a finisher kólát, a befutót, a rajt előtti izgalmat, utána az ünneplést. És a felkészülést.

Nekem sose mondta régen senki se, hogy a futni jó. Mondjuk lehet, hogy nem is hittem volna el, én is próbáltam, kénytelen voltam, a vízilabdás alapozásnak is mindig elengedhetetlen része a futás, a szigorú edző kiadta a feladatot, én meg – kényszerből és kényszeredetten – végrehajtottam.

Kivéve amikor nem, ugyanis a futás lecsalásában még sokkal profibb voltam. Volt ugyan tinédzserkoromban egy olyan korszakom (és egy olyan fantasztikus edzőm: Pék Gyula), amikor élveztem a szigetköröket, de később csak frusztrált, és ennek eredményeképpen a kötelező 10 kör (atlétika pályán) helyett az első után abbahagytam és a többieket cikiztem, akik futottak tovább. Ehhez képest két hete, október 28-án vasárnap vigyorogva és nagyon boldogan lefutottam életem első, de semmiképp sem utolsó maratonját Frankfurtban.

Még egy pár éve kezdtem el időnként futni, egész jól bírtam mindig, de sose voltam kitartó, bármikor bekövetkezhetett néhány hónap futás nélkül. Pedig arra rájöttem, hogy az én első számú "sportomnak", a világevésnek szüksége van egy kiegészítő sportágra, ha nem akarom a Monty Python Mr. Creosote-jaként végezni. (Csak erős idegzetűeknek a videó.)

Csak épp az a cél hiányzott, ami miatt hajlandó vagyok rávenni magamat a rendszeres edzésmunkára, mert anélkül túl egyszerű volt bármilyen jobb programot kitalálni futás helyett. Január elsején idén aztán ez is megoldódott, részt vettem egy kis baráti társaság eseményén, a Rabbit runon, amit mindig újévkor rendeznek meg reggel 9-es kezdettel.

Egy barátom, Krstan hívott, én meg mentem szívesen, viccesnek tűnt, az is volt, futottunk végül 21 km-t, a közepén némi forralt borozással tarkítva, mindössze az volt a bajom, hogy nagyon okosan egy dupla espresso volt csak a gyomromban aznap, semmi más. Így végül a futógél fogalmával és ízével is megismerkedhettem, anélkül elég nagy bajban lettem volna. Futás közben beszélgettünk is, Ferinek, egy másik Suhanj!-”aktivistának” megemlítettem csak úgy mellékesen és nem is igazán átgondolva, hogy idén futok egy maratont. Aztán megint persze jól elvoltam pár hónapot futás nélkül, tavasszal néha nyomtam párszor, de hiányzott belőle a rendszeresség.

Augusztus 26-án kaptam észbe, hogy elmúlt a nyár futás nélkül, mi lesz a rabbit runos ötletemmel? Gyorsan futottam 15 km-t. Aztán másnap 8-at, azután 12-őt. Egy nap pihenés, és utána egy félmaratont. Kicsit megfájdult a lábam, de tetszett a dolog, tudtam, hogy melóznom, edzenem kell, ha nem akarok lemondani a célomról, szeretem azt a helyzetet, amikor már nem lehet tovább halogatni valamit, olyankor tudom mozgósítani a vészenergiákat. A szeptember már rendes edzéssel telt, 168 km összesen, októberben a 28-i maraton előtt 75 km. Nem mondom, hogy rengeteg, de volt benne 3 x 30km, egy 35 km és jó pár félmaraton.

Na, meg egy jó gyenge Nike Budapest Félmaraton, 2:14-es eredménnyel, ugyanaz, mint egy évvel korábban, amikor az elsőt futottam, gondoltam nem megy nekem reggel. Összesen 18 óra 22 percet töltöttem futással, azaz kevesebb, kicsit több, mint napi fél órát, ennyi ideje talán szinte mindenkinek van! A tempóm legalább javuló tendenciát mutatott a hónapok alatt, az átlag pace: 6:45, 6:34, 6:22.

Irány Frankfurt

Az első tervem a budapest maraton volt, de épp külföldön voltam, így halasztani kellett. Kinéztem magamnak a bilbaoi éjszakai maratont, gondoltam az igazán nekem való, úgyis mindig csak este szoktam futni, na meg ott a baszk konyha, azt is fel kéne térképezni végre. Aztán egy véletlennek köszönhetően megtudtam, hogy egy lelkes brigád készül a BMW Frankfurt Maratonra, és kiderült, hogy még be is tudok csatlakozni, így nem volt kérdés, hogy hova menjek.

Aztán egyszer csak ott voltunk a maraton előtti reggelen, Brezelrun, azaz perecfutás, egy kis átmozgató 5km-es kocogás a belvárosban október 27-én. 0 fok, hóesés. Bíztató jelek másnapra. Közben viszont még indulás előtt megérkezett az új futóórám, egy barátom hozta el Amerikából, Nike+ GPS, gondoltam csak meg kéne tudnom nézni a térképen is majd, hogy merre futottam Frankfurtban. (A mindenféle gadgetek amúgy is sokat segítettek nekem a futásban, óriási szerintem, hogy van az ember kezén egy kilométeróra, amit nézegethet...) Utána tésztaparty, még a szétfőtt, kicsit sem al dente tészta miatt se haragudtam, annyira jó hangulata volt az egésznek. Este 11-kor fekvés (ez nálam korai), előtte egy döner tál (valahogy a németeknél sokkal jobb a döner, mint itthon), köretként tésztával, hadd jöjjön a szénhidrát és még egy tábla csoki is mellé.

Aztán maraton. Az utolsó pillanatban értem oda a rajthelyemre, sok ezer feszült, de boldog arc közé. Túlzottan optimistán a 4 és fél órásokhoz jelentkeztem be, gondoltam arra biztos jó lesz, hogy kisebb eséllyel ér utol a busz, ha előrébb indulok. Rajt, boldogság. Két dologra koncentráltam nagyon futás közben: has be, mell ki (csak jobban mutatok úgy, meg a derekam is hajlamos a megfájdulásra) és a másik: élvezem és tele vagyok energiával.

Fal! Milyen fal?

És tényleg. A BMW-s csoporttal végül csak egy beszélgetésre jutottam el a teljes felkészülésből, mert későn csatlakoztam, de lehet, hogy épp a legfontosabbat csíptem el. A sportpszichológus szerint nem azt kell tervezgetni, hogy milyen időt futsz, csak annyit, hogy élvezni fogod és tele leszel energiával. Ezen ne múljon, ezt tettem, így is lett.

Boldogan nézegettem a csuklómon az új sportórát, és habzsoltam a kilométereket. Azt is sokat magyarázták a hozzáértők, hogy nagyon kell figyelni az elején, nehogy túl gyors legyen a kezdés, de olyan jól éreztem magam, hogy elindultam a szokásos tempómnál bő 20 másodperccel gyorsabban, gondoltam, ha megy zihálás nélkül, akkor ez a tempóm és kész. És közben mosoly, városnézés, beszélgetés más futókkal, és a legfontosabb, pacsizás minden gyerekkel, aki kijött szurkolni. Erre végig nem sajnáltam az energiát, az út túloldalára is sokszor átfutottam egy pacsiért, ők is élvezték, de nekem szerintem még többet adott.

A másik közben kifejlesztett "trükköm" az volt, hogy ahol nagyobb csoport szurkoló vagy zenekar volt, elkezdtem őket megtapsolni mosolyogva (persze futás közben). Ezzel mindig megkaptam a személyre, sőt a rajtszámon szereplő név miatt, a névre szóló szurkolásomat, óriási élmény, nagyon ajánlom, bőven ér annyit, mint egy-egy futógél.

A kilométerek csak fogytak, nem is akarok olyan beszámolót írni, mint szokás, amiben a távhoz képest értékelem, elemzem a futásomat, mert tényleg az volt nálam a kulcs, hogy élvezem és kész, nincs taktika, nincs okoskodás. Azt azért persze megnéztem, hogy 21,1 km-nél hogy állok, és nagyon kellemesen meg is lepődtem, a legjobb félmaratoni eredményemnél 7 perccel jobban álltam. Mosoly, futás, élvezet tovább. El sem tudtam volna képzelni, hogy bármi gond lehet, nem is lett.

25 km-től kezdve azért elkezdtem érezni még a nagy szárnyalás közben is, hogy rendes izommunkát végzek 2 és fél órája, de a jelentkező fájdalom nem volt elviselhetetlen, nem ok arra, hogy lehervadjon a vigyorgás a képemről. 35-nél a frissítőpont előtt megengedtem magamnak egy 200 méteres gyaloglást, arra akkor már nagy szükségem volt, de aztán tovább az eredeti tempóban a frissítés után. Friss és fiatal vagyok, minek lassítanék?

A táv második felére a kesztyűmet is levettem, a 2 fok addigra már egész melegnek tűnt. Betűrtem a gatyámba, végül meglepő módon meg is maradt, pedig az útközben látott elhullajtott ruhadarabokból simán lehetett volna nyitni egy nagykereskedést. Aztán már csak 2 kilométer, közel a vásár, egy kellemes meglepetés: finisher kóla, kiváló, meglepő, csodálatos íz a sok izotóniás ital, víz és futógél után, még a szénsav se zavart, meg a hatása...

Szurkoltatok magamnak továbbra is a belvárosban is, nem árthat, nekik is jó, nekem is jó, a végére azért már érzem, hogy nagyon kell a biztatás, de a módszer működik. Aztán feltűnik az épület, ami egyrészt hatalmas öröm, másrészt egy kis csalódás is, hogy vége lesz. De csak egészen kicsi, néha az élvezet is véget ér. A befutás pedig egészen zseniális, a Festhalle, a gyakran ünnepi koncerteknek is helyet adó csarnokban olyan hangulat fogad, mintha épp a színpadra lépnek fel a rajongók előtt. Vörös szőnyeg, reflektorok, üvöltő zene, és még több boldogság.

Rendszeresen olvasgatom itt a blogon a sztorikat, tetszenek, inspirálnak. A saját történetem biztos nem alkalmas arra, hogy hollywoodi szuperprodukció készüljön belőle, de ha csak arra jó, hogy 1-2 ember kedvet kap a futáshoz, akkor nekem máris megérte, hogy leírtam. És a történet vége? Pont az a legjobb benne, hogy nincs vége, ma reggel a Csendes-óceán partján futottam egy jót Limában két világevés között, mert ide is hoztam futócuccot, kellhet az mindig. És talán jövőre egy ironman is becsúszik vagy egy Suhanj! kísérőfutás, bármelyikre hihetetlen büszke lennék...

Idő: 4:25:41.
Pace: 6:12 (van akinek ez lassú cammogás, nekem élvezetes száguldás)
110 kg testsúly
5000 elégetett kalória

Tudom, hogy ez nem egy Oscar-díjátvevő beszéd, de azért szívesen köszönetet mondanék itt pár embernek, akik nélkül továbbra is tökéletesen tiszta lenne a futócipőm. A teljesség igénye nélkül, abc-sorrendben: Berta Ferenc, Gusztos Péter, Hajagos Rita, Jávor Dániel, Kun Álmos, Markocsán "MCM" Sándor, Márkus Anita, Petrucz Krstan, Róka Laci. És még rengetegen bíztattak is, nekik is köszönöm.

20 komment

Címkék: beszámoló maraton világevő jokuti