Merre futtok?

2009.07.06. 09:00 angelday

Nekem például a Margit-sziget messze van. Meló után még dugóznom is kell, hogy odakeveredjem, így elég ritkán jutok el oda. Ráadásul a sziget tele van emberekkel, akiket kerülgetni kell. Szasza ezzel ellentétben 2 kili felvezető futással egyből odaér például.

Hozzám közel van a MOM futópálya (1,5 kili felvezetés), viszont ott futni unalmas és 2 kiló a "ledzsit" belépési díj. Van egy másik futópálya is a közelben, de ott sem szeretek. Róni a nyomasztó köröket egyszerűen rémes. Olyan érzés, mint amikor elmentünk síelni Franciaországba busszal, 24 órás zötykölődés 80-as tempónál, és a negyedik óra után, ami egyébként már soknak számít, az ember belegondol, hogy van még hátra HÚSZ. Bár ezekbe a legjobb bele sem gondolni.

A városban érdekes módon szeretek futni. Mindig van valami látványosság, vagy új utca, vagy valami más unalom-törő szempont, akár egy közlekedési lámpa, ami változatosabbá teszi a dolgokat.

Megvan ugyanakkor a városi futás óriási negatívuma is, hiszen az autók és más belsőégésű motorok által szennyezett levegőben nem olyan kellemes a tevékenység.

Aztán jött az isteni szikra: össze kell kötni a kellemest a hasznossal. Lindával, áldottjóasszony, lakásnézőben vagyunk. A lakásnézésnek legfontosabb szempontja, hogy az ember sokat megnéz és megismeri a környéket. A környéket viszont nem lehet megismerni autóból, erről kár lenne vitát nyitni. Futva viszont remekül meg lehet!

Ennélfogva elkezdtük mindenféle girbegurba, nyakatekert vargabetűkkel keresztül-kasul (!) az általunk szimpatikusnak talált részeket bejárni. A szisztéma az, hogy minél több helyre eljussunk és minél több épületet, házat, bejárót, hirdetést megfigyeljünk. Célszerű fényképezési alkalmatossággal ellátott mobiltelefont is vinni, hogy lehessen a megfelelő pillanatban kattintgatni.

Számomra is döbbenetes, hogy mennyi olyan utca van, ahol még soha nem jártam, pedig minden nap elmegyek mellette valamilyen irányból. Egyszóval most ilyen koncepciót alakítottam ki. Ez amolyan pragmatikus megközelítése egy problémának. Szasza mondjuk nyomja a HHH-t, Finkler a Népszigetet, Ras pedig nekikezd mindig egy posztnak, de az első bekezdés után belekeveredik egy plutónium felhőbe.

116 komment

Címkék: város futás belsőégésű helyszín

Veitsch-i kiruccanás

2009.07.02. 17:03 szasza75

Az elmúlt két hétben az életem nem a saját futásaimról szólt. Ugyan volt egy-két 9 km-es kísérlet, a gyenge tempóban mutatott magas pulzusom aggasztó volt. Tény, hogy az elmúlt dolgos napokban iszonyúan leharcoltam a szervezetem, fáradt voltam, kedvtelen és motiválatlan bármire is, leginkább a futásra.

Tavaly június végén először voltam a Veitsch-i ultramarathonon. Akkor a táj szépsége, a szervezők barátságossága és a verseny színvonala teljesen lenyűgözött. Gyakorlatilag már tavaly eldőlt, hogy idén ismét ott leszek. A kedvezőtlen, fáradtságra utaló előjelek ellenére pénteken fél 5 kor autóba pattantunk és rögtön dugóba is kerültünk az M7-esen.

Attila Balatonföldváron nyaralását töltötte és várt ránk, hogy felvegyük, onnan céloztuk meg az Alpokat. Az útvonal megválasztása sem volt a legideálisabb. Útközben belefutottunk még egy karambolba, amit úgy eltereltek, hogy gyakorlatilag egy murvás úton kellett megtenni pár kilométert teherautók és buszok mögött. A 8-as út környékét helyenként az áradó Rába borította. Kerteket, utcákat, temetőt és talán egy hidat is, mert ismét elterelték a rendőrök a forgalmat. Este fél 12-re értünk ki. Morcos voltam és fáradt, csak aludni akartam. A vadonatúj 2 másodperces sátor kiesett a kezemből és szinte már aludtam is.

Reggel madárcsicsergésre friss, párás levegőre ébredtem. Még 2 óra volt a rajtig, amiből 40 percet a kávézó keresésével töltöttem.

Igen kedvelt verseny ez a magyarok körében. Aki egyszer ide eljön, az legközelebb is visszatér. Pár ismerős arc, barát üdvözlése, aztán egy nagy ágyúdörgés és elindult a mezőny. Az első 1 km lejtővel kezdődik. Mindenki rohan. Az egyéniek távja a kiírás szerint 56 km, ezt meg lehet tenni 3 fős váltóban igazságosan elosztva is.

Nagyjából 650 méter magasról indulunk, és az 1984 méteren fekvő Veitsch csúcsát kell meghódítani, aztán vissza kell ereszkedni a starthelyre egy másik útvonalon. A 2. kilométertől erős kaptató kezdődik. Egy pillantást teszek az órámra, pulzusom masszívan 170 körül mozog és nem akar lejjebb menni, pedig épphogy kocogok. Azt hiszem, itt minden eldőlt.

Hiába, szervezetem nem akarta ezt a próbatételt. Kicsit visszaveszek, szinte sétálok, sorba mindenki lehagy. Felmerül bennem, hogy inkább visszasétálok, aztán meggondolom magam, ha nagyon szarul leszek, akkor legfeljebb túrázok egy jót. A biztonság kedvvért egy esődzsekit tekertem a derekamra, kiszámíthatatlan az időjárás.

Ebben a totyogásban telt el 50 perc, aztán valahogy helyreállt a rendszer, pulzusom visszakúszott az üzemi normára és még a mozgásom is gyorsult. Egy dolog állandósult, elkezdett lüktetni az egyik fogam, szerintem be van gyulladva, tekintve hogy ez amolyan szétbuherált fog, feltételeztem, hogy nagyobb fájdalom azért nem lesz.

Csodaszép táj ez, kívánom mindenkinek, hogy egyszer próbálja ki, amit az ilyen hegyek látványa és szabadsága nyújthat. Kicsi vagyok, de ilyenkor mindig közelebb kerülök a természethez. Talán egy kicsit részesévé is válok.

Fridman barátom vág hátba egy kis idő múlva. Kemény legény, pár hete a Kinizsit tette meg oda-vissza. Nem gondolom, hogy kipihente az akkori fáradalmakat, ebben ő is megerősít. Egy darabig együtt futunk, aztán a nagy kaptató előtt leállok falatozgatni. Kell az erő, mert az elkövetkező 40-50 perc csak mászásról szól.

A következő szűk 2 km-en mintegy 450 m szintet kell bedarálni. Futásról itt szó sincs. Itt már a növényzeten is látszik, hogy magasan vagyunk. A sporikat begyűjtöm, jó tempóban haladok, a tetején pedig ismét egy frissítőpont. Innentől kezdve kifejezetten technikás a pálya. Rengeteg kellemetlen kő, szikla és tehénszar. A terep viszont szinte vízszintes, így laza kocogásra vagyis szökellésre váltok. Volt ugyan 3-4 veszélyes mozdulatom, mint például majdnem lecsúsztam a hegy széléről, vagy majdnem ráestem egy sziklára, de ezt a szakaszt baleset nélkül megúsztam.

A legkellemetlenebb szituáció az volt, hogy vagy a nagy sárba vagy talán tehénlepénybe kétszer beleragadt a cipőm, de annyira, hogy zokniban léptem tovább. Innentől meredeken, aztán enyhébben lejtett az út.

Gyorsan futni ennek ellenére nem lehet, mert nagyon sok helyen gyökerek, csúszós kövek húzódtak az egy nyomtávos ösvény mentén. Mivel a 2. kilométertől a tervem az volt, hogy úgy menjek, ahogy viszonylag még élvezem, ezt komolyan be is tartottam. Természetesen úgy összességében az egész futáshoz nem volt kedvem, de mégis kihoztam belőle élvezeti szinten a maximumot. Ha kellett, sétáltam, ha kellett, lendületes tempót nyomtam. A táv utolsó 4 km-e folyamatosan lejt, így teret adtam a gravitációnak és szépen legurultam. Különösebben semmi bajom nem volt, de sajnálom, hogy ebbe az élménybe ilyen fáradtan és motiválatlanul kezdtem bele.

Szerintem a táv 56 km helyett 51-52 km lehetett, benne 2200m szinttel, 5:55 alatt abszolváltam mindezt. A vége mindig a legszebb. 2 sör, néhány Radler, egy fél grillcsirke, pár süti javított a kedélyállapotomon. Jó hangulat, elégedett arcok és a barátok is mind beérkeztek.

Záróakkordként egy nagyobb bécsi szelet elfogyasztása után az eső is rázendített. A sátorban aztán nem kellett altatni.
Reggel a 2 másodperces sátor összeszerelése sem tartott többe, mint 1 óra, vicces volt. Még jó hogy a sátorban levő címkén le volt írva a sátor-összehajtogatás videó elérhetősége. Idióta franciák. Valójában Veitsch nincs is messze. 3 óra alatt visszaértünk Budapestre.

7 komment

Címkék: fáradtság hegy alpok veitsch

UltraSzívás 2009

2009.06.30. 07:16 szasza75

Lőw András hazánk egyik legnagyobb tapasztalattal rendelkező ultrafutója. A megszámolhatatlanul sok ultraversenye közül 11 alkalommal teljesítette a Spartathlon-t, 2 alkalommal is az első tízben végzett a Marathon de Sables-on, de mégis a 3. kör után feladott Barkley Marathon a szíve csücske. (Több mint 20 éves versenytörténet során összesen eddig nyolcan értek az 5 körös versenyen célba). Az Ultrabalaton törzsfutója a 212 km-es távnak harmadik alkalommal vágott neki és teljesített sikerrel. Beszámolóját olvashatjátok:

A tavalyi UltraPofon után megfogadtam, hogy komolyabban veszem az ideit.
Rögtön júliusban el is kezdtem futni 30 köröket a szomszédos atlétapályán. Hajtott az is, hogy a Spartathlonon nem engedhetem meg magamnak azt a hétórás lassulást, amit az UltraPofonon műveltem.

Megkérdeztem Olipapát, hogyan lehetne valami hatékonyat kihozni a 30 körös edzéseimből. Igyekeztem megfogadni a tanácsát, és egész bíztató dolgok sültek ki belőle: Csákvár és BEAC Maxi – Nike félmaraton páros. Azután a lendületem kicsit megkopott. A Spartathlonra kialvatlanul mentem, de az is tűrhető lett. Végül viszont sok(k) volt (bár szép volt) még elmennem a 24 órára. Annyi szerencsém azért akadt, hogy nem lett meg a három fiú a csapathoz, így nem kellett a csapatért futnom az utolsó másodpercig.

Október végétől csak akkor futottam, ha elhívott valamelyik barátom. (Norbi–Peti a Savoyaira; Áki bácsiék Újévkor; Gyuri párszor a Kevélyre.) Február végén újra nekiálltam a 30 köreimnek. Jó volt visszatérni hozzájuk.

Három hét után nagyon vidáman ment a Zoli–féle háromnapos Dunamenti. Annál szörnyebben a következő héten a négynapos Balaton. Két hétre rá csak féltávig jutottam el a 100-as OB-n, és hasonlóan kiábrándítóan futottam a 24 órán is. Közben, hosszú vajúdás végén az utolsó utáni pillanatban megszületett Editék csapata a FutóRózsák. Így tavasszal Edit járt el rendszeresen az atlétapályára. Én májusban csak kétszer futottam: az első hétvégén a fél 24 órát, az utolsón pedig Áki bácsival és Larzennel a Mátrai Csillagokat. És egyszer júniusban Salikoval és Urssal.

Egyre világosabban láttam, mennyire határozott léptekkel haladok az idei UltraPofon felé. Gondoltam sebaj, legalább megint megláthatom, hogy ez a módszer nem vezet sehová; és egy kicsit összekapom magam a Spartathlonra. Tehát úgy gondoltam, hogy idén a tavalyi és a tavalyelőtti időm között fogok célba érni, ami kissé tág tartomány, de annál megbízhatóbb.
Az UltraBalaton idei újításainak egyike, a közös rajt lehetővé tette, hogy az első szakaszon együtt futhassak Edittel. Edit tavaszi futásai alapján a két órát tűztük ki célul. Hátulról indultunk, vidáman mentünk, beszélgettünk. Közben körülöttünk is zajlott az élet. A Vászoly előtti kaptatón fölsétáltunk. Edit a frissítőkön átfutott, én meg vittem utána, amit megbeszéltünk.

A vászolyi frissítőnél rám szólt Végh mama: mit keresek én itt, ilyen hátul? Mondtam, hogy ez így tökéletesen megfelel.

Jó időben értük el Dörgicse szélét és nagyobb hajrá nélkül meglett Edit terve (1:59:14). Mire elköszöntem tőle (és beszereztem két félbarackot) Nóra már jóval előbbre járt. Alig értem utol, eltűnt a faluszélen. Az erdőből kiérve meg elvágtatott mellettem. Hegyestűtől futottunk együtt Káptalantótiig. Valahol errefelé kezdett el szemerkélni az eső.

Tördemicen már esett rendesen és míg én a frissítőnél legeltem, elviharzott Ganki a harmadik FutóRózsa. Borzasztó sokáig, majdnem Edericsig nézem a hátát, mire utolértem. Itt már egyáltalán nem volt kedvem beszélgetni, csak szorítottam a fogamat, hogy ne szakadjak le tőle. Egyre jobban oda kellett figyelnem, hogy mit is szeretnék a frissítőasztalról, hogy amit elvittem azt ne ejtsem le. A gyorsabb tempóból fakadó extra hőtermelés segített átvészelni a hideget.

Így értünk be Keszthelyre, ahol ők váltottak, én meg kaptam egy pohár meleg levest.
Most is jó időbe telt, mire Esztert utolértem. Kicsit futottunk együtt, majd gondolt egyet, és úgy otthagyott, hogy többé nem is láttam.

Itt, Fenékpuszta előtt találkoztam Ernővel. Éppen nem nézett ki túl jól, nem volt beszédes kedvében. Csak köszöntünk, majd mentünk tovább a magunk útján. Befordulva Berény felé kezdett elhagyni az erőm. Sikerült eléheznem. Egymás után ettem a Sezamki lapokat, de még nem hatott.

Berény szélén megvártak Editék, Lackóék (Eszter már rég elment). Kaptam tőlük egy szendvicset meg sört és kértem, kerítsenek nekem egy pár kesztyűt, mert féltem éjszaka kevés lesz a hosszú ujjú UltraBalatonos póló.

A találkától, szendvicstől és sétától jobban lettem, és rám jött a siethetnék is, így kihagytam a Máriafürdői tésztát (hiába hívott Eszter és Levente vállvetve). Később, mikor megtudtam, hogy leves is volt, már megbántam. Viszont hiába igyekeztem sietni, egyszer csak utolért Ernő. Sokkoló volt a köztünk levő sebességkülönbség. Invitált kedvesen, de a sokkból még nem tértem magamhoz. Harminc méterrel előttem hirtelen sétára váltott. Ekkor hallottam egy belső hangot: Most, András, most menj, vagy vége.

Ernő után eredtem, de mielőtt mellé érhettem volna, Ernő újra elkezdett futni. Ugyanabban a sokkoló tempóban. Hiába kapaszkodtam, csak megnyúlt köztünk a távolság. Utólag tudom, ez tíz percig tartott és utána egy percem volt, hogy utolérjem. Egy fonyódi és egy boglári szünet kivételével ezt csináltuk végig a déli parton: Máriafürdő–Fenyves határától egészen Világosig. Ernő metronóm pontossággal tolta a tízperc-futás–egyperc-sétát, én meg kapaszkodtam: volt amikor mind a tíz percre mellette tudtam maradni, de az ötödik perctől már csak a sétát vártam; és volt hogy két frissítő között végig 20–50 méteres lemaradásban voltam.

A fonyódi szünetre a vasúti sorompó állított meg. Közel négy percet vártunk, hogy elrendeződjön az esti forgalom, és mehessünk a dolgunkra. A vasút túlpartján értük utol Janit. Először bíztatni próbáltam, de rögtön észhez térített, hogy nemrég műtötték a lábát. Bizony nagyon nemrég, így csak bízhattam, hogy lesz elég esze Bogláron kiállni, ha már annyira türelmetlen volt, hogy eljött az UltraBalatonra (meg előtte a Békéscsaba–Aradra, ami jól ment neki).

Teljesen besötétedett mire Boglárra értünk. Megbeszéltük Ernővel, hogy tartunk húsz perc szünetet: eszünk, iszunk, gyúratunk. Nekem picivel nehezebben ment a beérés: az utolsó kanyarban estem egy hatalmasat.

A húsz perc nagyon gyorsan eltelt. Mire felocsúdtam, Ernő már elment. Sietve indultam utána. Meglepetésemre hosszasan sétált, mert még frissített. Én viszont sétálva fáztam, ezért inkább futottam. Gondoltam előbb–utóbb megint utolér Ernő és folytatjuk együtt.

Így telt el Lelle, Szemes, Szárszó, Földvár és Szántód. Végig nagyon csöndes volt az út, sehol egy lélek. Ebben a csöndben csak a frissítőpontok nagyrészt ismerős személyzete meg Jenőék szervízkocsis látogatásai jelentettek némi változatosságot és bíztatást. A zamárdi X2S–pont után nem sokkal ért utol Ernő. Csöndben jött és csöndben, szó nélkül folytattuk ott, ahol abbahagytuk. Ő nyomta a menetrendjét szigorúan, én meg kapaszkodtam szintén szigorúan.

Már Világoson jártunk, amikor nem ment nekem tovább a szigorúság és belesétáltam a tízpercbe. Tudtam, hogy ezzel elvesztem Ernőt, de valami már rég óta nem akart eligazodni a gyomromban, ezt már nem tudtam lábon kihordani. Mialatt az úton böfögtem–röfögtem Ernőék fényei eltűntek a szemem elől.

A világosi állomás kedves nekem. Egyrészt itt fogtunk partot Józsival, amikor végig sétáltunk a Balatonon, másrészt csodálatos volt ez a szakasz a tavalyelőtti napkeltében. Akkor nagy öröm volt Ágival és Gézával találkoznom a ponton. Most Zsotyek őrizte a pontot. Köszönésképpen Ernőékről kérdeztem. Még nem látta őket. Hú, az több, mint baj.

Akárhogy törtem az üres fejem semmi értelmes nem jutott eszembe, hogyan lehetne Ernőéket visszaterelni az útra. Még rákérdeztem a takaróra, ágyikóra, mert mióta leszakadtam, nem voltam túl jól. Sajnos Zsotyekéknél nem volt semmi ilyesmi. Muszáj volt mennem tovább a világosi Felföldre, és csak remélhettem, hogy Ernőék minél hamarabb visszafordulnak a Club Aligától.

Hamarosan a gyomrom is üres lett nem csak a fejem. Az utolsó ponton evett–ivott finomságok kihoztak belőlem mindent. Még boglári tésztát is láttam előkúszni. Volt nálam egy kevés Sezamki meg méz, de az a vész–vész tartalék volt. Annak még nem jött el az ideje, bár ez a hányás dolog nem javított az állapotomon. Siettem a következő pontra, ahol tavaly Balázs őrködött, tavalyelőtt pedig Sánta Kutya. Igyekeztem jól érezni magam. Halványan már virradt.

Már messziről látszott, hogy gondos őrökkel lesz dolgom: kis mécses a vasúti aluljáróban; két kaviccsal lehorgonyzott UltraBalatonos sajtcetli az útszélen. Majd hirtelen a meglepetés: itt nincs is pont! Ja, OK, csak áttelepítették a kanyar mögé, hogy ne legyen több gond a híres–hírhedt akarattyai kanyar bevételével.

A ponton csupa meglepetés fogadott: van takaró, van ágy, van Sánta Kutya, de az ágyban. Mire teletömtem a számat szőlőcukorral, mazsolával, banánnal és kandírozott gyümölccsel Sánta Kutya már ki is szállt az ágyból. Igyekeztem megrágni és lenyelni a sok édességet, közben Sánta Kutya gondosan betakargatott és már magától mondta, hogy 12 perc múlva ébreszt. Még nem ért le a fejem már aludtam. Arra riadtam föl, hogy Sánta Kutya igen durván letépi rólam a takarót és kirugdal a kutyaólból a hidegbe. Mondott valami olyasmit, hogy rendes volt velem, mert két perccel tovább hagyott aludni. Sajnos semmiféle hálát nem éreztem iránta, inkább lassú és kínos halálát kívántam magamban. Borzasztó hideg volt, a víz felől fújt a szél, muszáj volt futnom. A vacogást a kisboltnál hagytam abba, ahol tavaly Bükki Farkas vendége voltam.

Közben a tájék csodálatos volt. Néha a fák ágai között rá lehetett látni a vízre és a vízen túl Tihanyra. Közben nem csak a táj körvonalai bújtak elő, hanem a színek is kezdtek feléledni. Volt elég vizem, a kalóriabomba még hatott, így sorra hagytam ki a frissítőket. Főleg a keneseit, mert féltem hogy idén is leforráznak.

Ala csapódott mellém, aki Attilát kísérte kerékpáron. Ala mesélt először a többiekről: pár perccel van előttem Attila és tőle mér pár percre egy spanyol, aki gyalogol, de gyorsan gyalogol. A társaság lehetősége fellelkesített. Attilát Fűzfő szélén láttam meg először. Mire átértünk Fűzfőn már csak karnyújtásnyira volt tőlem, de Almádiba érve megint eltűnt előlem.
Ebbe a gyorsításba belefáradtam egy kicsit. Már a vész–vész Sezamkit ettem, mikor Ala jött elém egy ájszteával. Gondolta jól jön az nekem, ha már az előző találkozásunkkor megittam a készletüket. Éppen nagyon jókor jött: ahogy ittam abban a pillanatban elnyúltam az almádi gyepen.

Fogalmam sincs meddig hevertem ott. Felébredve megittam a maradék teát és mentem tovább. Már rendesen sütött a Nap, a vasárnapi reggel csak lomhán indult meg. Káptalanfüreden kaptam jeget.

Az Alsóörsig tartó csöndes szakaszon tettem le a 24 órán belüli célba érésről meg, hogy már bárkit is beérjek Tihanyig.

Alsóörsön Tomatorék vártak. Csanya volt a sztárvendégük. Kértem tőlük egy kis sört. Mire kimondtam Csanya már vissza is ért a boltból a doboz sörrel. A hosszú egyeneseken láttam egy helyi hajnali kocogót. Igyekeztem befogni, de csak akkor sikerült mikor Paloznak előtt visszafordult.

Ahogy ott poroszkáltam a keskeny úton, egy autót és három roppant ráérős embert pillantottam meg. Szlovén autó volt, az emberek meg éppen úgy néztek ki, mint akik már egy álló napja futót kísérnek. Összeszorult a szívem, gondoltam mindjárt megfog egy szlovén legény. Azért illendően köszöntem nekik.

Éppen kezdtem magam átadni a gyásznak, hogy mindjárt utolérnek, amikor elszáguldott mellettem a szlovén kocsi. Jjjjaaaaaa, hhháát íígy állunk, ezek szerint nem mögöttem közeleg a szlovén, hanem előttem aggódik. A kedves kísérői meg lemaradtak kimérni a különbséget. Ettől mindjárt jobb kedvem lett, meg már úgy sincs sok hátra, mikor fussak ha nem most, ha már úgy is futni jöttem. Meg mindjárt itt van Csopak Szabolcsékkal. Valóban ott is volt Csopak és Szabolcsék eljöttek megint pontot őrizni. Most már hármasban.

A partra merőleges lejtős utca végén még láthattam, ahogy az előttem lévő szlovén gyalogol. Lejtőn gyalogolni nem sok jót jelent. A strandnál értem utol Dusant. Úgy tűnt már várt rám. Innentől viszont nem volt mese tényleg futnom kellett, mert az már, mégsem tehetem meg, hogy Dusan előtt lelassítok. Futottam hát, hogy eltűnjek Dusan szeme elől. Közben Attilát kerestem, hátha ő sincs túl távol.

A Füred széli, partra vivő, hosszú egyenes alsó negyedében láttam meg Attilát, ahogy lefordultam a 71-es mellől. Ez több, mint bíztató volt. Tihanyig még belefér. A táskámból kikotortam a Sezamki maradékát meg a morzsákat. Most volt itt az ideje. A strand előtti úton Attila sétált. Mondtam neki, ezt ne tegye, mert Dusan nincs annyira messze. Nyomjuk inkább együtt. És nyomtam.

A sétányos ponton megint tele kértem a kulacsomat vízzel, mert Csopak óta ponttól pontig mindig ellocsoltam magamra az összes vizet. A kemping sarkánál Végh mamáék várták Attilát. Nem kellett ahhoz megfordulnom, hogy tudjam Attila szorosan jön a nyomomban. Próbáltam hosszan lépni, próbáltam emelni a térdemet, próbáltam haladni. A savanyúvíznél újabb futót és két kerékpáros kísérőt pillantottam meg. Velük együtt értem el a keskeny kerékpárút elejét. A látásom annyira opálos lett, hogy nem ismertem meg Gergőt. Kértem pár korty itókát a tikkadt kísérőjétől.

Az utolsó pontnál megint ott várta Végh mama Attilát. Itt nem tetszett nekem a napon főtt poharas víz. Míg az árnyékban a ballonnal birkóztam, Gergőék elmentek. Igyekeztem újra felfejlődni rájuk, közben meg láttam, hogy már Végh mamáék is indulnak tovább kocsival.

A tihanyi emelkedőkön ripsz-ropsz leszakadtam. Ólmosak lettek a lábaim, de toltam, ami csak kifért belőlem. Szerencsére tudtam, hogy föl kell mennünk a faluba. Egyik jobbos mellékutca követte a másikat, de egyik sem volt a miénk. Végre eljött az is. Befordulhattam. Még egy rövid térd–gyilkos lejtő.

Még egy jobb kanyar.

És vége.

Tegnap este nézem a www.sportido.hu -t, böngészem a részidőket, amikor egyszer csak furcsa lesz minden. Mi van itt, hiszen én hetedik lettem, nem hatodik? Ó, igen a várakozás a fonyódi sorompónál, meg az hogy Edit mellől hátulról indultam, és nem Gergő mellől a második sorból, együtt egy kicsit többet adtak, mint amennyivel lemaradtam. Tíz másodpercem maradt.

Lőw András ideje 23:40:32 lett.

Fotók: Edzésonline

29 komment

Címkék: siker szívás kör ultrabalaton edzetlenség

Pillanatkép

2009.06.29. 10:32 szasza75

Tegnap pihenőnapot tartottam. A délutáni szunyókálás után este lesétáltunk a Margitszigetre fagyizni és persze szemrevételezni a vízviszonyokat.

Jelentem a sziget még áll, azaz nem alakult át zátonnyá.

Futók is vannak rajta, ami viszont meglepetést okozhat egyeseknek, az a déli csücsökben található mélyebb fekvésű pár méteres szakasz. Ezt a részt bizony víz borítja. Kellemetlen lehet pl. annak aki élete legjobb köréhez belecsap az utolsó 100 méteres szakasz hajrájába. Meglátja a vizet és megtorpan. Ott tartózkodásunk néhány percében ezt tapasztaltuk. Gyakorlatilag mindenki megállt előtte, néhányan visszafordultak, valaki kis mérlegelés után átfutott a vízen. Egy illető a kőfal oldalán egyensúlyozott, kísérletét a hídról bámészkodó gratulációja dicsérte. Talán egy kis taps is volt.

Emlékszem pár éve komoly homokzsákemelvények tornyosultak a Margitsziget külső részén. Nyilván az elkövetkező pár napban nem várható ilyen készültségi fok. Remélem.

40 komment

Címkék: duna vízállás zátony futók margitsziget víz

ULTRABALATON 2009

2009.06.26. 10:15 szasza75

Gál Andi korábbi vendégírónk ismét megmérettette magát az ULTRABALATON egyéni versenyszámában. Az ő beszámolóját olvashatjátok:

UB 2009. -- 26:19:28

Avagy új PB (szerk.: personal best -- egyéni legjobb) a tókörön, amiről néhány nappal ezelőtt még álmodni sem mertem volna.

Nem így telt el az elmúlt időszak, az elmúlt félév nem a futásról szólt az életemben. Akik ismernek, tudják rólam, hogy néhány hete kissé pánikba is estem emiatt. Kevés hosszú edzés (szám szerint 6-7 db hosszú futás, amiből mindössze három volt 50 km felett). Hogyan lehet hosszú edzés nélkül nekiugrani egy ilyen hosszú versenynek? Hogyan lehet anélkül odaállni, hogy az ember igazán felkészültnek érezze magát? Ez nem egy sétagalopp, nem könnyű fun-run. Nem lehet úgy odaállni a rajtvonalhoz - vagy legalábbis nem célszerű - hogy az ember egy picit is kétségesnek érezze a célbaérését. Úgy kell odállni, hogy: KÖRBEFUTOK.

No, ez az, ami hiányzott belőlem az utolsó hetekben. Persze, az fel sem merült bennem, hogy nem indulok el. Túl sok kellemes emlék fűz már ehhez a versenyhez. Próbáltam minél reálisabban megközelíteni a dolgot, és erősen benne volt a pakliban, hogy bizony nem érek körbe. Részben, mert hiányoznak az edzésnaplómból a hosszú edzések, és részben, mert nem látom igazán az utat magam előtt, bizonytalan vagyok. Erről meg is emlékeztem dióhéjban egy blogbejegyzésemben, aminek két eredménye lett.

Egyrészt elfogadtam, hogy nem biztos a célba érés. Ami persze soha, semmilyen körülmények között nem lehet biztos, de ez a megközelítés egy picit inkább arra hajlott, hogy megszűnt bennem a nyomás. Nem volt bennem elvárás saját magammal szemben, és ez valahogy rengeteget könnyített az utolsó napokon. A másik pedig, hogy a kedves futós barátaim elhitették velem talán a legfontosabbat, hogy nem az elmúlt félév edzésmunkája, hanem az elmúlt évek munkája adja meg a fizikai erőt, a többi pedig - azt már minden futó tudja: fejben dől el.

Mire 2009. június 20. szombat 10:00 óra lett, minden összeállt. Teljes nyugalomban álltam a rajtnál. Az esőre hajló idő azért adott némi aggodalomra okot. Az eső jó, de rövid futásokon. Ha hamar letudom a futást, és átöltözök szárazba.

Hűvös időben rajtoltunk, az eső eleinte elkerült bennünket. Kellemesen, beszélgetős tempóban gyűrtük a dombokat. A Káli- medence gyönyörű falvait végre meg tudtam csodálni. Tavaly ilyenkor az aszfalt hullámzott a szemem előtt a hőségtől, most viszont élvezhettem a kilátást, bámészkodhattam kedvemre, jólesett a mozgás. Ez így ment gyakorlatilag az első 120 km-en keresztül. Ha valaki szemből nézett volna, azt látta volna, hogy végig mosolygok. Nem fáj, nincs holtpont, jólesik és élvezem. Közben imába foglalom cimboráim nevét, akik annyit bíztattak, annyit győzködtek az utolsó napokban. Igazuk lett, igazatok lett. A felkészülés bennem volt, csak el kellett hinnem, hogy idén is menni fog. És ráadásul nem emlékszem az eddigi futásaim során, hogy valaha is lett volna egyben futott 120 km mindenféle holtpont nélkül, könnyedén.

Ne szaladjunk ennyire előre: az eső utolért, még a dombokon. Hideg eső volt, erős széllel. A póló, rövidgatya kombináció kezdett kevésnek bizonyulni. Jano intézkedett, fedett buszmegálló híján a kocsi hátulját varázsolta gyorsan öltözőfülkévé. Hosszúgatya, új póló, vastag esőálló dzseki lett az új öltözék. Mire Keszthelyre értem nemcsak elállt az eső, de meg is száradt rajtam a dzseki. Megvan az első harmad, eddig jó. Egy valami nehezítette csak a dolgomat, sokat kellett bokroznom. Sosem voltak ilyen problémáim ultraversenyen, de ez egy picit olyan, mintha minden verseny mellé kijárna valami plusz nehezítés, valami extra feladat, amit meg kell oldani. Nekem aznapra ez jutott. Így hát bokroztam, szorgalmasan.

Keszthely után nem sokkal belátni a Balatont hosszában. Olyan arca volt, amit eddig még sosem láttam. A viharosra hajló időben tó helyett leginkább egy homokdombra hasonlított. De a mi tengerünk, és így is a legszebb. Kár, hogy nem volt nálam fényképezőgép, bár valószínűleg nem tudtam volna olyan művészien megörökíteni, de az emlékeimben megőrzöm.

Eszterék pontján, valahol Berényben jól belakmározom. Minden van, mi szem szájnak ingere: leves, tészta és kávé, a szokásos frissítők mellé. Lelkes személyzet ugrált körbe, királynőnek érztem magam. Nem ültem le, guggolva lapátoltam magamba a tésztát. A leülés nem tesz jót, próbáltam elkerülni, ameddig csak lehet. Viszont a guggolás jólesik. Illetve csak jólesne, ha nem húzódna tőle a talpamban a sok-sok hólyag, amit az esős szakaszon begyűjtöttem. Zoknit váltok, többször is, meg babakrémezem a lábfejemet, de a cipő marad. Úgy, ahogy van, vizesen, büdösen, de kényelmesen. A hólyagokat meg elviselem, majd előbb-utóbb úgyis kipukkadnak - így gondoltam akkor.

Jóllakottan továbbloholtam, előzgettem, folyamatosan. Meg is jegyezték a kísérőim, hogy az utolsó szakaszon gyakorlatilag csak előzök, és előzök. Igen, tényleg jól megy. Próbáltam azért nem elfutni magam, messze még a vége. Nem hagyhattam a lábaimat, hogy 6 percesen belülre gyorsuljanak. Érzésre 6:10-6:20 a tempó, közeledtem Boglár felé.

Ez volt az a pont, ahol tavaly minden jó irányba változott. A verseny első fele volt számomra borzasztó nehéz, az első felén voltak csak megoldhatatlannak tűnő gondjaim. Peti, Kazuár, sós krumpli, és Paff. Bármikor eszembe jut, csak mosolyogni tudok. Paff azóta szimbólum. Minden héten legalább egyszer meghallgatom, és az idei farsangi bálon Paff a bűvös sárkánynak öltöztem. Legalább négy órámba telt, mire megvarrtam a sárkányfejeket, de nem adtam fel. Ez alatt egy hosszú edzést letudhattam volna, de Paff sokkal többet jelent. :-)

Várom most is Boglárt, nagyon. És nem csalódom. Kapok Paff a bűvös sárkányt. Peti intézkedett, és egy egész kórus verbuválódik össze a ponton. Hihetetlenek voltatok srácok!

Most nem vagyok rosszul, mint egy évvel ezelőtt, nem is időzöm a ponton sokat. Tovább kell menni. Túl vagyok a felén, de még mindig messze a vége. Valahol ez után kezdődnek a nehézségek is. Nem történt semmi különösebb baj. A szokásos bokrozás, már megszokottá vált, viszont fáradni kezdtem.

Józan ésszel kalkulálva ennek a fáradtságérzésnek hamarabb be kellett volna következnie. Földvár, Siófok, Világos nagyon nehezen követik egymást. Siófokon William várt. Kezembe nyomott egy paradicsomlevet, és meglepődött, hogy mindet lehúzom. Jólesik, tulajdonképpen mindent bevesz a gyomrom. Enni kell, mert evés nélkül nem lehet menni. Mivel étvágyam van, bármit megeszek.

Edittől kaptam vaníliás halvát, jólesett. Közben kókuszgolyó, és dinnye, majdnem mindenhol. Ja, és a legfontosabb: mazsola. A frissítőasztalokon a legjobb mazsola, amit valaha életemben ettem. Nem száraz, apró, hanem hatalmas, húsos falatok. Szinte sehol sem hagytam ki.

A löszfal tetején Steve családnál elidőzöm kicsit. SK megmasszírozott, közben forró teát kaptam. Olyan, mint tavaly Siófokon. Akkor Nyuszi masszírozott, kényeztetett kicsit. Most SK látja el ugyanazt a feladatot. Jól csinálja. :-)

Közben rásandítottam a kísérőimre, három szemrehányó szempár üzeni hangtalanul: indulni kéne. Kemény küzdelemmel, talpra álltam. Elindultam azon a szakaszon, amit nagyon nem szeretek. Fűzfőig az út hosszú, és nem halad sehová, vagy legalábbis nem közeledik Tihany irányába.

Elhatároztam, hogy ezt a szakaszt csakazértis megszeretem. Eljátszom a gondolattal, melyik házat venném meg. Mindegyik házikóban, kis telekben láttam valami fantáziát. Ezek nem a tóparti strandos telkek, de igazi pihenésre alkalmas kis helyek. A talpam hólyagjai egyre elviselhetetlenebbül fájtak, és ez kiült az arcomra.

Önkívületben lecsesztem még a kerítés mögött ugató kutyát is. Nehéz, és egyre nehezebb. Beugrottam egy bokorba, nem vettem észre, hogy tüskés. Visszafelé nem eresztett. "Hagyjál" - megpróbáltam kitépni magam.

Nem éreztem már azt a könnyed futást, amit az elején éreztem. Kísérőim is már messzire elkerültek. Hol futottam, hol gyalogoltam. A futást a keringésem már nem bírja túl hosszú ideig, a gyaloglással viszont sokára érnék be, és már nagyon a célt akarom.

Csopak frissítőponton egy kisbaba várt. Ragyogó kék szemekkel bámult rám. Beszéltem hozzá, tündéri kis arca rám mosolygott. Rám, a piszkos, izzadt, csapzott nénire. Hihetetlen, micsoda energiát, erőt lehet ezekből a pici babákból is meríteni. Jobb kedvem lett. Ráadásul kísérőim megállapították, hogy éppen 24 órája indultam útnak, így megörvendeztetjük új 24 órás csúcsomat: 196,5 km. Király!

Továbbfutottam, illetve inkább csak kocogtam. Vagy még inkább: andalgtam. Váltogatni próbáltam a futást a gyaloglással, de ez a talpam hólyagjainak rossz volt nagyon. A lépésváltással valahogy másképp terhelődtek plusz fájdalmat okozva. A gyalogosátkelések biztosítására a folyamatos kerékpárutat helyenként megszakították kb. 80 cm-es kiskocka burkolatú betétek. A tervlapon jól nézhetett ki, de kérem, miért valósítunk meg ilyen értelmetlen dolgot? Ez a kerékpárosoknak borzasztó, a gyalogos pedig úgyis ott kel át a kerékpárúton, ahol akar.

Végre elértem a legutolsó frissítőpontot, Tihany bejáratát. Innentől még egy nagyon kemény szakasz várt, de azt már élveztem újra. Az emelkedőket sétálom, Böki jött szembe, kísért kicsit, beszélgettünk.

A kör már az enyém volt, megcsináltam újra, 2009-ben is. Nézelődök, elmélkedek. Itt indultunk, frissen, 26 órával ezelőtt, a Balaton szívéből, és ugyanitt ért véget utunk. Mint egy vándor, megtettem egy kört, egy csodálatos tó körül. Miért jó ez? Nem tudom a választ.

Fotók: Edzésonline

17 komment

Címkék: balaton győzelem kör ultra ultrabalaton

Ultrabalaton libatöpörtyű nélkül

2009.06.23. 21:28 Winkler Róbert

Sokat hallottam már róla, de úgy nagyjából annyiban maradtam, hogy a Balaton-körbefutás perverz srácok évi rendes jutalomjátéka. Most, hogy egy kicsit beleláttam, szerintem még súlyosabb, mint egy elfajult parti a Hitlerjugend-évzárón. Vagyis a maga módján nem rossz, de a kívülállók számára elég ijesztő.

Csapattársaim, a "Nike Lakers" váltó tagjai megvetően ledeviánsoztak, amikor megtudták, hogy én futok, aztán anyám valahol összeszed, és autóval elvisz az ősi (1981) családi badacsonyi sasfészekbe, ahol kipihenem a fáradalmakat. Mert nagyjából én is a tihanyi starthelyen tudtam meg, hogy megy az UltraBalaton: a csapatok együtt mennek végig, a váltótárs a közös szervizautóba ül be, időnként előremennek az autóval, hogy tapssal, üvöltözéssel és kerepléssel biztassák a versenyzőt. Igényesebb csapatok biciklit is visznek, és két kerékről tartják szóval az épp futó csapattagot, a bringa csomagtartóján izolöttyök, meg kinek milyen sztárallűrje van, nem rossz. Én pedig mindebből kihúzom magam. Valóban antiszociális viselkedés, jövőre megpróbálok rendesebben viselkedni.

Amiért a buli ultraperverz, hogy oké, hogy sokat fut az ember, én például elindultam Tihanyból, és Dörgicsén váltott DaMartian, de magánszorgalomból azért még elfutottam Monoszlóig, mert anyám nem talált oda egyből Dörgicsére, és tovább futottam, meg ne fázzak, így lett végül 27 kilométerem. De nem is ez a perverz, hanem hogy eljő a délután, és én már harmadszor zabálom halálra magam, aztán az este, amikor lemegyek a faluba rétesért, aztán megnézem a konföderációs kupa aktuális meccsét, de a csapatból valaki még mindig fut. És amikor a másik meccs ismétlését adják, este 11-től, még mindig, legalábbis 22:32-kor Rita SMS-ben tájékoztat, hogy már fejlámpás-láthatósági mellényes a móka, és Siófoknál tartanak. Ekkor nagyon élvezem, hogy deviáns vagyok, bár kellő lelki rákészüléssel nyilván a világ legjobb bulija ott cidrizni a bringán éjjel háromkor, és a Szomszédok második évadjáról beszélgetni a szellemileg leépülőben lévő futó csapattárssal.

Nagy haverkodás nincs, Szaszával összefutok a klotyó felé félúton, de ő itt szervező, smúzolásra nincs érkezése, Ras ("Futóblog Allstars") is csak köszön, Zsola állítólag itt van, de őt egyáltalán nem is látom.

Hogy valamit a saját futásomról is szivárogtassak: mivel hétköznap olyan 140-150 pulzussal szoktam futni, azt terveztem, hogy inkább a 140-re állok rá, abból baj nem lehet. De ugye ember tervez, a rajt után sok emelkedő volt, meg nagy tömeg, és engem a túl lassú tempó ugyanúgy fáraszt, mint a túl gyors; elég hamar kiderült, hogy 160 alá egy percre se megyek. Érdekes ez a verseny-pszichózis, hogy az ember a világért se akar hős lenni, és elvérezni féltávnál, de ha már megelőztünk valakit, nem lassíthatunk le, mert mekkora ciki, ha aztán visszaelőz. Ugyanez van sajnos autóval-motorral is, hogy a gyorshajtás egy öngerjesztő folyamat, és rettentő nehéz visszavenni. Hát most se sikerült.

Megtudtam például, hogy Vozár Attila, aki persze jóval előttem futott, egy rakás táplálékkiegészítőn kívül hálom kiló libatöpörtyűvel és lilahagymával versenyez, utóbbi - állítólag, mert én nem láttam a cuccot - arra jó, hogy ha megfázna futás közben, kihúzza a lázat. Meg a lehelete nyilván ritkítja az üldözőbolyt.

27 kilométernél, amikor végre Monoszló térségében anyám feltűnt a fehér Suzukival, már nem sokat értem, fokozatosan merevedtek a végtagjaim, bár pár kilométert még nyilván elketyegtem volna. Már azon is csodálkoztam, hogy korábban, valahol Szentantalfa térségében egy frissítőpontnál alaposan és nem túl sportszerűen irgalmatlanul bezabáltam dinnyéből, egyáltalán tovább tudtam futni.

A frissítőpontok egyébként elképesztő dőzsölésben úsztak, szerintem egy átlagos hurghadai all inclusive svédasztalt le is nyomtak volna. Szőlőcukor, izo-izék, barackbefőtt, banán, dinnye, mogyoró, ananász – esetleg Vozár Attila titkosfegyverét, a libatöpörtyűt lehetne még jövőre elterjeszteni.

Legnagyobb csodálkozásomra semmi bajom nem lett. Menet közben úgy éreztem, alakul egy vízhólyag a talpamon, de a Structure Triax hosszú távon is tökéletes. És megúsztam a szokásos nyavalyákat, se mellbimbó- se combkopás, meg vagyok elégedve, legfőképp persze az 5,5-ös tempóval 19 kilométeren, és a 6,2-es átlaggal 27-en. Végül a 32 váltóból 16. lettünk. Az igazi baj, hogy elkezdtem érezni azt a jellegzetes tarkótáji bizsergést, amit a futók nagy része már unalomig ismer: maraton, maraton, igazából nem is olyan reménytelen!

35 komment

Címkék: helyezés ultrabalaton triax frissítőpont barackbefőtt

Ortopéd divat

2009.06.22. 11:00 Ras

Az elmúlt hetekben eléggé redukálódtak az életfunkcióim: munka, futás, alvás, evés, ivás és egyéb mostanában sokat tárgyalt dolgok. A mókuskerék pörgésén keresztül elsőre nem is tűnt fel a Glamour magazin által szervezett sportesemény, akarom mondani 'sportesemény'. Tavaly is elszörnyülködtem rajta, de idén megláttam egy számot is a lapokban. A fődíj mértékét, és ez totál lecsapta a biztosítékot.

Egy millió forintos fődíj egy tűsarkúban futó versenyen. Mondaná erre Ford Fairlane: "eszem faszom megáll". Nem mellesleg - bár nincsenek egzakt információim - ma Magyarországon nincsen olyan futóverseny, ahol ennyi lenne az abszolút elsőnek járó díj. Igazából egy hete írom ezt a posztot, mert egyszerűen még mindig agytolulást kapok, ha rágondolok erre az izére.

intermezzo on

Most voltam masszőrnél, jól kiveséztük mennyire nem ért a sportolókhoz és a sportsérülésekhez az orvosok egy jelentős hányada (sem). Jó is, hogy beszélgettünk, mert közben a jobb vádlimból szedett ki egy kisebb újkrumplinyi csomót és az elég masszívan tud fájni, előtte bemelegítésnek a térdemnél és a talpamban bekötött áttéteket is széttrancsírozta. Még szerencse, hogy übermagas a fájdalom küszöböm :) Ez még az a cucc, ami Firenze előtt bújt a lábamba és a maratonon is könnyen lehet, hogy 2-3 percet jelentett.

intermezzo off

Node ne tereljem a témát, most megmondom keményen: hogy a jó !*$ߤ÷×~'Ł a Glamournak. Mert okés, hogy valamivel reklámot kell csinálni maguknak, és okés, hogy a tűsarkú szerintük trendi és jó, de 100m tűsarkúban futásért egy millió forint? Nem itthon találták ki, máshol Európában 10 000 EUR a pénzdíj, de tökmindegy. Viszonyításképpen a Berlin Marathonon kb. 50 000 EUR, és az az egyik legjobban fizető maraton.

Mi a baj a tűsarkúval:

• a merev tűsarok miatt minden egyes lépésnél a koponyaalapig ható masszív rengések indulnak el a saroktól a gerincen át, viszont a pipiskedésre kényszerített lábboltozatnak esélye sincs ezt tompítani;
• deformálja a lábboltozatot;
• túlterheli a térdet;
• a túlterhelt térd miatt legyalulja a porcot a térdkalácson és a combcsonton;
• bedurrantja a vádlit;
• a vádli a térden keresztül behúzza  a félig inas combizmot ezért az túlnyúlik;
• a féliginas combizom és a rövidült vádli miatt beköt a talpban az izompólya.

Nos, én az utolsó hátom tényállással voltam masszőrnél, mert elkavircoltam pihengetéssel meg óvatos edzéssel és kenegetéssel,  de már nem volt tartható a helyzetem tovább (multinál dolgozni szép és jó, így csak most jutott rá idő és alkalom... :|). Az őszi maratonra készülés és az UB előtt muszáj volt rendberakni a dolgokat.

Ilyet olvastam a kapcsolódó cikkekben, hogy egy igencsak futtatott tanfolyam: "Minimalizálja a fájdalmat a térdekben, lábakban és hátban, a térdsérüléseket, és a diszkomfort érzést, melyet sokan a magas sarkú viselése közben éreznek".
No hát én tudok egyszerűbb, gyorsabb és olcsóbb megoldást fájdalom ellen: magassarkú nélkül ezek a problémák nincsenek. Egyáltalán nincs rá szükség. A szép női láb anélkül is szép, ráadásul tartósabban. A fanyalgóknak és a hagyományokra hivatkozóknak pedig szeretném figyelmébe ajánlani a kínai fapapucsos lábnyomorítást, az is hagyomány és attól is állítólag szép a láb.  Hát nem, a vádli attól lesz szép ha kidolgozott, nem attól, ha egész nap feszítve van mesterségesen. Az emberi lábat nem emelt sarokkal tipegésre alkották, hanem szépen vízszintesen lerakott lábfejjel járásra.

Magassarkúban pedig folyamatos a térd- és bokasérülések veszélye, fárasztja a lábat, deformálja a lábboltozatot, stb.-stb., ezt már leírtam, lásd a felsorolást. A buszra sem lehet benne szaladni rendesen. Előszeretettel kritizálom, ha véletlen plázába vagy egyéb forglamas  és/vagy trendi helyre megyünk, hogy ki hogyan megy. Na a pécsi Árkádban láttam olyan csajt, hogy az ipari gömbcsukló megirigyelhette volna, úgy járt a bokája egy 10+ centiméteres kínzóeszközben. A másik gyönyör a deszkáscipő, ami nincs bekötve, így persze majd' elhagyja a jóember (lehet nőnemű is az illető, az bónusszorzó), de nem esik le neki, hogy azért rakják a fűzőt a cipőre, hogy bekössük, így persze, hogy nem tart a cipő és persze hogy leromlik a láb statikája, mert hogy sportolni azt derogál, tehát az izmok pethyüdtek a talpban.

Kissé hektikusra sikeredett ez a szösszenet, még egy dolog mellett nem tudok elmenni szó nélkül: "Ennek érdekében Pirner fél éven keresztül dolgozott különböző szakértőkkel (többek között táncosokkal, balettművészekkel, gyógytornásszal, térd- és boka-specialistával, lábápolási szakértővel), míg végül kifejlesztették a Stiletto tréninget." Egy értelmes ortopéd orvos, hogynemondjam szakértő tutira azt mondja az ötletre hogy: NE JÁRJ MAGASSARKÚBAN.

Ajánlott olvasmány lábakról, nem csak sportolóknak.

ui: most nincsenek képek meg multimédia, mert még mindig tikkel a szemem az egésztől...

17 komment

Címkék: magassarkú glamour csomó masszőr fődíj vádli

Österreichischer DM Frauenlauf

2009.06.18. 12:19 pkrisztike

Szép hosszú neve van a kedvenc versenyemnek, ami juni 7-én volt Bécsben. Próbálom majd jól lerövidíteni a bennem felgyülemlett dicséretáradatot a versennyel kapcsolatban, remélem nem fog halál uncsi és ömlengős lenni a post. :D

Ott futok ni :D ( 4-es szám) 

Valahol ott ahgytam abba hogy lejöttünk a hegyekből, antiszoc pkrisztike belevág és szocializálódik, na persze, éles váltás, ez a rendezvény konkrétan arról szól, hogy:

Odamész, sajtótájékoztató, mosolygás, szüttyögés, evés-ivás. Kis szabad progi, majd este közös vacsi, emberek közt levés. Másnap, déltől sajtótájékoztató, bemutatás a közönségnek, fotózás itt-ott. Ha ez lement, talán belefér egy átmozgatás, és este jön a koktélparty, valamint a kötelező vacsora a szponzorokkal és szervezőkkel. Oda igencsak össze kell kapnia magát az embernek, csinibe is vágtam magam. :D

A verseny napján futás előtt még fotózás, majd az érdemi rész, utána sajtótájékoztató, (ennyit még sosem tájékoztattam, haha), aztán eredményhirdetés, és olyan dél körül irány haza. Ez a három nap annyira pörgős és szuper, ilyen verseny ritkán adódik az életemben. Kivéve talán persze, ha megnyerném az olimpiát, és minden versenyen így fogadnának. :D

Kis info magáról a versenyről. Idén 18 ezer nőci nevezett, ebből 12419-an csak az 5km-en indultak. Még rajt előtt felállítottak minket egy emelvényre, és megkértek nézzünk hátra. Ennyi nőt egy helyen! Felemelt kezekkel integettek és sikítoztak. Brutál! Évről évre 2000 fővel növelik a résztvevők számát. Kaptunk egy kis statisztikát arról, hogy Európában mik a nagyobb női futóversenyek, na, azért Dublin 40 ezer fős versenyét érdemes lesz megcélozni. :D

Az ellenfeleim nem voltak kispályások:

• Jelena Prokopcuka kétszer nyerte a New York maratont, és pályán is igen ütős eredményei vannak, 5000m-en a legjobbja 14:47,71.

• Benita Johnson, aki Cross világbajnok, 5000m-es egyénije szintén 14:47, és legjobb maratoni ideje 2:22,36

• Jessica Augusto, Cross európabajnokságon második lett 2008-ban, 14:56 az 5000m-es ideje. (Jessica managere egyébként jönni fog a Nike félmaratonra idén)

A nacit felkötöttem és harmadik lettem, nem untatlak titeket a részletekkel. :D A kaki-pisi problémákat már agyba-főbe kitárgyaltuk, az osztrákok is guggolnak a bokorban, mint nyúl a fűben. Nem volt elég a 165 mobil wc. :D

Olyan mintha nyertem volna nem? :D (de nem)

Összefoglalva, imádok ott futni, gondolom érthető, és nagyon feltölt az hogy ennyire lelkesek, ennyire a sportért vannak, ennyire prrofik a szervezésben.

A magaslatról pedig annyit, hogy a lejövetel utáni 3 napban a tapasztalataim szerint lehet még viszonylag jól teljesíteni, bár ez is személyfüggő. Most a 10-nél vagyok, és a falbafutás a mai edzésen meg is történt. Nem kicsit, nagyon. Úgyhogy már csak a felfelé ívelő szakasz van, várok....várok..... :D

24 komment

Címkék: verseny dobogó nyeremény helyezés összehasonlítás élsport frauenlauf

Winklair VS angelday

2009.06.15. 21:20 angelday

Június 15-én, azaz ma, kezdetét veszi a hivatalos versengés a Futóblog két alapító főszerkesztője között: Winkler Róbert és yours truly fog kiliversenyt rendezni egészen 2009. szeptember 6-ig, egészen pontosan a 24. Nike félmaraton napjáig [1]. Ezen túlmenően a versenyen is elindulunk és meglátjuk, ki a jobbik [2]. Nyáron tehát erről a két gigászi küzdelemről fogunk majd közvetíteni (kapcsolódó kép az óriások harcáról, amikor trabant előz kamiont az autópályán és be kell zérózni mögéjük).

Én a magam részéről jelenleg 5-öket futkorászok, sajnos Winklair jóval előrébb tart, neki a 20-as táv meg se kottyan, most éppen tempóra gyúr -- nem csoda, ha ő a Futóblog eminense. Éppen ezért nagy kihívásnak érzem a dolgot, de, ha már az autópályánál tartunk, mindig is jobban szerettem "üldözni" valakit, mint "menekülni".

Winkler az alábbi módon nyilatkozik minderről, most képzeletben elé tolom a mikrofont:

Józsi ma élesítette a legújabb cselendzset, ami nyilván embert próbáló feladat lesz, elvégre Józsi sokáig csak altat, de végül mindig robbant, nálam viszont ez a hét a vasfegyelemmel végrehajtott nem-futásról szól. Afféle taoista alapozás.

Engem ugyanis kevésbé érdekel, hogy le tudom-e futni a kismaratont, ugyanis nyilván le tudom. 21 kilométert még sose futottam, 20 körül viszont már épp eleget. Én tehát arra gyúrok, hogy a hétvégén az Ultrabalaton Nike-váltójában lefutok 21 kilométert, aztán Ras szakmai irányítása mellett, és természetesen az egyéb nyári örömök hátráltató hatása mellett megnézem, mennyit lehet fejlődni szeptemberig. Ha egyáltalán lehet.

Most egyelőre azt csinálom, mint Brigi, amikor a Vivicittára edzett: próbálok minél kevesebbet futni. Amikor ő panaszkodott, hogy ez milyen nehéz, azt hittem, hogy csak a fitnessznáci beszél belőle, mert bizony Brigi a hobbifutás Morvai Krisztinája, de most már értem, mire gondolt. Itt egy szép vasárnap, ami nálam már épp kezdett szépen szervülni, mint hosszabb távú futónap, erre most úgy nagyjából mehetek egy nyolcast.

A saját szintemen keményen meghúztam, ami persze csak olyan 5,5-ös átlagtempót jelent, de most az a baj, hogy egyre kevésbé lehet már meghúzni, hogy az ember kiéheztesse magát a futásra. Mondjuk a héten még megpróbálok mondjuk két lötyögős 5-öst, meg veszek egy tíz alkamas bérletet a szerkesztőség melletti wellnesscentrumba, és elgyúrogatok. Vagy valami.

45 komment

Címkék: winkler nike kihívás challenge félmaraton nikeplus

A visszaszámlálás elkezdődött..

2009.06.15. 12:01 szasza75

Még 5 nap és szombaton elkezdődik a nyár legnagyobb futóeseménye a Balaton körül. Mintegy 140 egyéni, több mint 120 váltócsapat és több mint 40 staféta vág neki a 212 km-es távnak.

Összeállt a Futóblog stafétacsapata is! A múlt héten egy közös csapatépítő vacsorán vettünk részt, így volt alkalmunk megbeszélni, hogy ki hogyan készült a megmérettetésre és ki milyen távot vállal a stafétafutása során. Egyedül én voltam a gyenge láncszem, egyrészt mert nem futok az Ultrabalatonon, másrészt mert béna módon sikerült otthon felejtenem a felajánlott Petzl fejlámpát amit vacsora közben szándékoztam kisorsolni. Bocsánat, hibámat pótolom. Szerintem a csapatnak szüksége lesz rá. Úgy kalkulálom, hogy valamikor a reggeli órákra fognak célba érni, így bizonyára hasznát veszik a nyereménynek.

Aki nem fut, az frissít! A Futóblog frissítőcsapata Siófokon, szombaton 20:45-től vasárnap 11:45-ig fog segítséget nyújtani az egyéni és váltótársaknak.

Remélem kellemes futóidő lesz, hasonlóan, mint az elmúlt hétvégén. Hogy valami élmény nekem is jusson a balatoni mókából, két barátommal lebicikliztük a Tihany-Keszthely-Szántód útvonalat. Jelentem a nyár eljött, a sörök hűvösek és a balatoni nyarlótulajdonosok jellegzetes fűnyírózúgásaikkal éreztették jelenlétüket. Természetesen nem maradhatott ki az év első balatoni fürdőzése sem. Pont kellemes volt a víz hőfoka.

Várunk Benneteket június 19-én a tihanyi Belső-tó partján felállított óriási sátorban, mely az Ultrabalaton expo helyszíne, majd pedig június 20-án 10 órakor a tihanyi rajtnál. Ha pedig nem futsz és nem is frissítesz, gyere és szurkolj a futóknak bárhol az útvonal mentén!

21 komment

Címkék: balaton nyár futás fürdés ultrabalaton staféta