Run poetica avagy variációk egy motivációra

2008.11.19. 17:54 angelday

A Futóblog kommentjei között már írt hatalmas KILOMÉTEREKET DaMartian, végül egy postot is készített arról, miért fut. Íme:

Az ember lusta állatfaj. Hát még én! Mindig is szerettem futni. Egészen addig, amíg a futás nem rángatott ki a megszokott, nyugodt kis kényelmi faktoromból. Vagyis szerettem futni, ha éppen ráértem, ha épp kellőképpen kipihent voltam, és nem kellett emiatt túl korán felkelnem.

Ha ezen feltételek mindegyike nem teljesült maradéktalanul, lelkiismeret furdalás nélkül találtam rá indokot, hogy miért NE fussak. Ezek csak a szokásos átlátszó, de hangzatos ürügyek, amelyeket szinte mindenki csípőből előránt szükség esetén, ha épp lusta mozogni, és úgy puffogtat el belőlük egy tucatot, mint a klasszikus western-hősök, a hatlövetűből: töltés nélkül csak BUMM-BUMM-BUMM-BUMM! Nem túl gyakran jutottam el futni. Nem vagyok lusta csak...

Magadra ismertél? Nem csodálom! Hogy ennek ellenére mégsem vált belőlem távkapcsoló nyomkodástól ínhüvelygyulladást szenvedő sumo birkózó, azt a másik szerelmemnek, a kosárlabdának köszönhetem, amivel azért megvolt a heti 3-4 intenzív mozgásadagom. Bár lényegesen élvezetesebb volt labdát kergetve futást imitálni, hamar rá kellett jönnöm, hogy hiába szeretek annyira kosarazni, olyan ügyetlen vagyok, hogy a labda csak zavar a futásban, így talán mégis maradnom kellene az egyszerűbb változatnál!

Nagy ritkán, amikor eljutottam végre odáig, hogy futócipőt húzzak, kifejezetten élveztem a dolgot. Úgy éreztem, valami különlegeset csinálok (talán a dolog ritkaságának okán), ezért nem akkor tartottam magam lustának, ha nem mentem futni, hanem olyankor váltam igazi híróvá a saját szememben, amikor végre nagy nehezen rászántam magam. Jólesett olyankor „hosszú távot” (Szigetkör 5,3K, Lakótelep kör 3,5K) futni, nyomtam is mindig agyatlanul, ami a csövön kifért, mindenféle tervezés és tudatosság nélkül, majd perverz élvezettel kéjelegtem a másnapi menetrend szerint érkező izomlázon.

Sosem tudtam aerob tartományban menni, folyton versengtem magammal meg az órával. Ez volt az egyetlen dolog, amivel le tudtam győzni a lustaságomat. Hol volt akkor még a Garmin virtuális ellenfele vagy a GPS? Az óra. Az motivált. A kihívás, a győzelem lehetősége legtöbbször erősebb volt a lustaságnál. Különleges pavlovi-reflex ez nálam, nincs mit tenni, versengő típus vagyok.

Eszemben sem volt távot emelni, nekem 10 kili már elérhetetlennek tűnt, a bolondok kiváltságának. De az adott 3-5 kilométeremen újra meg újra gyorsulnom kellett, így minden egyes edzésem felért egy kisebb versennyel. Egy idő után azonban már nem tudtam gyorsabb lenni, és ez elvette a kedvemet.

Olyan volt ez, mint anno, amikor rendszeresen kilógtunk biliárdozni egy barátommal az unalmasabb egyetemi előadások alatt. Kezdetben örültünk minden egyes eltett golyónak. Később, amikor már ügyesebbek lettünk és tudatosan játszottunk, egyre jobban ment, de ahelyett, hogy a sikerélmény nőtt volna, egyre többet bosszankodtunk. Nem örültünk már a simán eltett golyóknak, azt természetesnek vettük. Viszont ha valami nem sikerült... ketté tudtuk volna törni a dákót!

Jobb napokon ment a Szigetkör 20 perc alatt, de nyilvánvalóvá vált számomra, hogy sokkal jobb ez bizony már nem lesz, így új motivációt kellett találnom. Akárcsak a kosárpályán, ahol mindig volt egy ellenfél, akit le kellett győznöm, egyszerűen ezt szoktam meg, nem tudtam „csak úgy” futkosni, és magáért élvezni a futás szépségét és a tájban gyönyörködni!

Az utcai versenyek sem jelentettek gyógyírt egóm sajgó sebeire, hiszen az eredménylistát böngészve nem igazán jelentett érdemi különbséget, hogy a 813. vagy a 625. helyen értem célba, az élmezőny meg messze volt, mint a 360 fokos fordulattal végrehajtott zsákolás! Így jöttek az újabb kifogások, hogy ma épp miért ne a futást válasszam a bármi más helyett. Hosszabb szünet után azonban felcsillant az új remény: egy sportszergyártó alkalmazottjaként lehetőséget kaptam a legűberbrutálabb léteszt-end-gréteszt fejlesztések kipróbálására, és olyan cipőkben való futkosásra, amelyeket a legtöbb futó sajnos csak képeken láthat.

Új okot kaptam a futásra: tesztelni mindent amit csak lehet! Légbetétes? Rugós talpú? Távolságmérő? Izzadtságelnyelő? Vízállószélálló? Jöhet!!! Végül amíg próbálgattam a sok kütyüt, cipőt, ruhát, láss csodát, megszerettem a futást! Magát a futást! Bár legtöbbször egyedül edzettem, egyre többet találkoztam futókkal és egyre többször jártam utcai versenyekre is, ahol menthetetlenül elkapott a hangulat és többé nem eresztett. Jó-jó, egészen biztos, hogy a rengeteg szűk futónadrágos, csinos, vékony lányka sem hagyott hidegen (ez is megérne egy postot : ) hiszen motivációnak az ő nyomukban lihegve futni sem utolsó vizuális élmény, de az áttörést mégis az első félmaraton jelentette, amire kilátogattam.

Szabályosan rossz érzésem volt, hogy a szurkolók és nem a futók között vagyok, pedig tudtam, hogy esélyem se lenne ekkora távot lefutni! De így legalább megvolt az újabb (ha elérhetetlennek is tűnő) cél. Egy évem volt felkészülni rá. A célbaérésnél csak a napszemüveg takarta el a könnyeimet. Már nem csupán hírónak, egyenesen SZUPERHÍRÓnak éreztem magam. De minden célba érés csupán egy újabb, nagyobb dolog kezdete. Még el sem párolgott a verejték az amúgy pillanatok alatt száradó Dri-FIT mezemről, én lélekben már a maratont tervezgettem. Ugyan alig álltam a lábamon, és belegondolni is szörnyű volt, hogy az a szenvedés, amit a 21 kilométeren átéltem, az IGAZInak még csak a fele, mégis azt éreztem, végre egy cél, ami az eddigieknél bátrabb, de immáron tudtam, nem elérhetetlen!

Ennek már több mint 6 éve, de az eddigi maratonoknál és félmaratonoknál is büszkébb vagyok azokra az emberekre, akiket el tudtam „rángatni” futni, és akiket megfertőzött a lelkesedésem, vagy a futás maga. Akik maguktól talán soha nem indultak volna el, de ma már lebeszélni sem lehet őket, annyira megszerették a futást. Jó érzés MOTIVÁCIÓnak lenni! A családom, és a barátaim már kezdik érteni (vagy inkább csak elfogadni) ezt a megszállottságomat, de a távolabbi ismerőseim, és azok az emberek, akiket a közelmúltban ismertem meg, értetlenül néznek rám, amikor megtudják rólam, hogy futok, és főleg hogy mennyit.

Pedig futó mércével mérve ma is egy senki vagyok. Minél többet töltöttem futók társaságában, annál inkább rá kellett jönnöm erre: Iron Man-ek, ultrások, 24 órás futók és más egyéb elvetemültek árnyékában. Az a szép, hogy ennek ellenére nem érzem kevésnek ahová eljutottam! Jobb a kondícióm, és egészségesebb vagyok, mint húszévesen, és ha bárki azt mondja nekem 10 éve, hogy „simán” le fogok tudni futni egy maratont, kiröhögöm! Akkor azt hittem, ehhez emberfeletti képességekkel és akaraterővel kell rendelkezni. Ma már tudom, hogy nem így van! Egyáltalán nem lehetetlen, sőt akár még élvezni is lehet! Nem vagyok futó, de a futás az életem szerves részévé vált. És hogy most mi motivál? Na erről majd legközelebb! ;-)

68 komment

Címkék: videó motiváció maraton damartian hatlövetű

Így kezdődött (első rész)

2008.11.18. 08:36 Ras

Bécs - Budapest - Firenze
Kovács 'Lensver' Natali emlékére
Írta: Czigány "Ras" András

A legtöbb hobbifutó nem azért kezd el futni hogy versenyeket nyerjen. Sokan fogyni szeretnének, mások csak egy egyszerű mozgásformát keresnek amit bárhol, bármikor, könnyen, olcsón lehet végezni és még egészségmegőrző is. Egy részük abbahagyja, mert állandóan sérülések vagy betegségek kerülgetik, másik részük rákap az ízére, és szeretne fejlődni. Elkezd versenyekben gondolkodni, egyre komolyabb célokat kitűzni maga elé és csak fut.

Amikor én kezdtem el futni négy éve, volt már mögöttem egy meglehetősen változatos, teljes mértékben hobbista sportmúlt. Kipróbáltam magam csapatsportokban általános és középiskolában, szertornáztam egy rövid ideig, gimnázium vége felé pedig rákaptam a hegyikerékpározásra.

A sport mindig csak mozgás volt, sosem törekedtem különösebb eredményre, csak jól akartam magam érezni és egészséges maradni. A versenyzés inkább tanulmányi vonalon volt része az életemnek. Atlétikapályán csak és kizárólag a középiskolai tornaórák keretében jelentem meg, a 100 métert mindig utáltam, kb. a nálam (~70kg) 15-20kg-mal nehezebbekkel voltam partiban, ami gyakorlatilag szégyenteljes eredmény volt, 14-15 másodperces időkkel, miközben a hozzám hasonló testalkatú srácok 12.5 könyékén futottak. Viszont a Cooper-teszteket szerettem, ott mindig az első háromban voltam a 16 "versenyzőből", csak egy triatlonos, illetve egy masszív aprócska kosaras irányító srác vert meg. De fel sem merült soha, hogy a tornatanár által 5-ösért reklámozott mezei futásokon kívül bárhol máshol is fussak.

Az Élet végül megkínált egy ajánlattal 2004 decemberében. Akkoriban már negyedéves egyetemistaként koptattam a Veszprémi Egyetem műszaki informatikus hallgatóknak kijelölt padjait, hogy kísérjem az egyetemi csapatot kerékpárral a Bécs-Budapest Szupermaratonon. Azelőtt azt sem tudtam, hogy ez a verseny létezik, és amikor elfogadtam az ajánlatot, nem is sejtettem, hogy egy évvel később én ezen a versenyen futni fogok.

A csapat az első húsz környékén végzett, én pedig komoly térdfájással szenvedtem a végére a lassú tempótól és a hideg esős időtől, de nagyon fellelkesültem. Egy hét múlva már futócipővel felszerelkezve jelentem meg meghívómnál, az azóta már jó barátommá vált Farkas Tamásnál (Farky), hogy akkor hogy is kéne ezt a futás dolgot művelni.

Sokat beszélgettünk, és mivel ő duatlonozni szeretett volna, én pedig már rendelkeztem jó pár ezer km kerékpáros tapasztalattal, a végére eldöntöttem, hogy nekem is kell egy pulzusmérő: én is belevágok a duatlonozásba, meglátjuk mi sül ki belőle. Az edzéstervet egy korábbi veszprémi egyetemista középtávfutó, bizonyos Muhari Gábor iránymutatásai alapján állítottuk össze. Tamás és Gábor egy környékről kerültek Veszprémbe, Gábor akkortájt épp nem futott sajnálatos módon, de 2000-től egy bizonyos Lydiard nevű edző módszerét követte, és korábbi középtávfutó múltjához képest is komoly fejlődést tapasztalt. (Gábor azóta történt élményeiről és tapasztalatairól itt és itt olvashattok.)

Elkezdtem szépen lassan futni. Legalábbis azt hittem, aztán ahogy megjött a pulzusmérőm kiderült, hogy nem elég lassan. Nehezen tudtam tartani a kijelölt 145-155-ös pulzuszónát, pedig a hosszúfutásokat majdnem 8 perc / kilométeres iramban futottam: 2004. november 28-án 13,5km-t 1ó 42p 32,3mp alatt sikerült abszolválnom 151-es átlagpulzussal, ez kb. 7:42-es km-eket jelent átlagban.

Négy évvel és közel 8000 futott km-el, valamint 750 futott órával később a 2008. november 30-i Firenze Maratonra készülök, ahol a tervezett időm 3ó 10p a 42,2km-es maratoni távon. Várhatóan így 4:30-as átlagos iramban és nagyjából 170-180-as átlagpulzussal fogok teljesíteni. A legutóbbi hosszúfutásom 1ó 49p 7,4mp volt ahol 20,6km-t futottam 151-es átlagpulzussal, ez 5:18-as km-enkénti iram. Az elmúlt hónap leghosszabb futása 27,6km volt 2ó 33p 16mp idővel és 150-es átlagpulzussal, 5:33-as iramban.

(folytatjuk)

56 komment

Címkék: közösség eredmények cél amatőrök pulzus memoár

Itt a Futóblog póló! Milyen legyen?

2008.11.16. 09:35 angelday

Szó szót követett: a közösségi hovatartozás első manifesztuma lehet egy személyre szabott Futóblog póló. Hölgyeim és uraim, sporttársak! Elkészültek azok a póló dizájnok, amikből ki kéne választanunk, melyik legyen a végleges Futóblog póló.

Három design és a háta:

Rendre A, B és C jelöléssel.

A. Szárnyalj! BRUTÁL! Szív fölé elhelyezett fekete Nike+ logóval.

B. Vállra felcsúszó, határozott sáros cipőnyom a Futóblog dizájnjából.

C. A klasszikus goffri sütős cipőtalp Bowerman tiszteletére.

Háta egyszerű: nyak alá elhelyezett, kellemes méretű Nike+ logó, alatta a futó becenevével. Technológiailag és költségszerkezetileg megoldható. Célszerű mindenkinek a Futóblogos hozzászóló nevét ráírnia, persze nem kötelező. Az enyém mindenesetre angelday lesz, én ezen a néven futok (érted).

Anyaga: Technikai pólóról van szó, az anyaga poliészter Dri-FIT, ami elvezeti és elpárologtatja az izzadtságot. Ún. sphere technológiával készült, a fonák oldalon 3D struktúrájú az anyag, vagyis nem simul rá teljes felületével a bőrünkre (az anyag és a bőr között létrejön egy vékony légréteg, ahol átjárhat a levegő, emiatt még jobbak a szellőzés/száradás jellemzői, mint a sima Dri-FIT-nek). A kisebb érintkezési felület miatt a kidörzsölődés veszélye is sokkal kisebb mértékű. A hálós anyagszerkezet miatt a póló súlya is nagyon kicsi, és szintetikus anyaga ellenére meglepően kellemes, puha tapintású. Természetesen Nike.

Ára: később pontosítjuk, nem akarunk keresni rajta.

Most pedig szavazzunk sporttársak!

frissítés 20081123: a szavazáson a "B" design nyert.

115 komment

Címkék: design szavazás póló nike futóblog nikeplus

Hídbejárás

2008.11.14. 08:40 szasza75

Ha már felmerült ez a "hogyan dolgozzuk fel Budapest hídjait cikk-cakkba" felvetése, gondoltam eljátszom egy szimulációs gyakorlatot. Egyrészt azért, hogy ne érjen váratlan meglepetés, másrészt meg már 3 napja nem futottam így itt volt az ideje ennek is.

Felhívtam Attilát, hogy van-e kedve este futni. Azt mondta, hogy akkor úgy tervezi az estéjét, hogy legyen. Csak később derült ki, hogy a tervezés alatt azt értette, elmegy vendégségbe, ahol be is vert két felest. Attilát már régóta ismerem, megbízhatóan iszik és fut. Legutóbb úgy kombináltuk ezen képességünket, hogy az őbudai Főtértől kifutottunk a Börzsönybe egy lagziba. Ez olyan 60 kili megtételét jelentette nyáron, kánikulában. Megszomjazva megérkeztünk, aztán ittunk.  De ez már rég volt, mostanában nem vagyok olyan edzett legalábbis ivásban nem.

Olyan este 8 órára meg is érkeztünk a Megyeri-híd pesti lábához. Megfigyeltem, parkolni a híd alatt lehet, amit a régi 2-es útról kell megközelíteni. Parkolásra van elég hely. Gyors szerelvényigazítás és elindultunk. A híd tényleg gyönyörű és jó hosszúra sikerült. A híd túlsó oldalánál letértünk a bicikliútra és délnek vettük az irányt. Mivel sötét volt elkelt a fejlámpa a fejünkön. A Római-parton végigfutottunk és az Auchan lábánál kapcsoltuk ki a lámpáinkat. Innen elég volt innen a városi fény egészen a célig. Megbeszéltük, hogy ha a futásban nem is, de legalább ivásba megpróbálom felvenni vele a ritmust, így a kulacsomból kiöntöttem a vizet és egy benzinkútnál vettem egy sört. Alapszabály: pénz mindig legyen nálunk vagy italra, vagy taxira. Frissítettem kiegészítve egy sportszelettel és indultunk tovább. 11 km-t tettünk meg idáig, ami ugyan gyorsan eltelt, de érzésre messze volt még a vége. Az Árpád-híd budai hídfőjénél 13 km-nél jártunk. Aztán jöttek a hidak sorban, ezzel együtt pedig nőt az addigi csend helyett a zaj, és a bűz. 

A budapesti éjszaka számomra mindig különleges, főleg a Duna parti rész hosszában és most megadatott a lehetőség, hogy minden hídról megcsodálhassuk. A Szabadság-hídról kicsit korlátozott volt a látvány , az építkezés miatt egy alagútban kell közlekedni, de a fiúk dolgoznak elég hangosan, Budapest pedig fejlődik. Elhaladtunk a Corvinus Egyetem mögött, majd a Petőfin vissza Budára, el a Zöld Pardon előtt, ahol már nem pörögtek az emberek, mint nyáron (A  beöltözött "Kis herceg szobor" egy leharcolt telefonnal készítve.)

Végül az legújabb kori építésű Művészetek Palotájánál zártuk az estét. Jó kis futás volt 8 híddal, elég sok lépcsővel és és és (le sem merem írni) 26,1 km lett az össztáv. Nem túl lassú tempóban, eszem-iszommal egybekötve 2:28 lett a vége. Talán, ez így kicsit soknak tűnhet. Javaslom, aki érez magában kedvet a mókához és nem túl edzett,  csatlakozzon, az Árpád híd budai hídfőjétől. Onnan csak 13,2 km az út és fejlámpa sem kell.

53 komment

Címkék: budapest sör híd éjszaka

Egyedül futsz vagy társaságban?

2008.11.12. 08:27 szasza75

Az egész futós sztori úgy 8 évvel ezelőtt kezdődött. Gyökeres miskolci létemre 2000-ben kaptam egy munkalehetőséget Budapesten. Éltem a lehetőséggel. Egy másik miskolci sráccal, Sanyival - aki már itt lakott, és a 80-as virágzó atlétikai életben versenyszerűen atletizált - kitaláltuk, hogy a napsütés, a mozgás, és a futólányok adta esztétikai élmény alanyi jogon jár nekünk, fussunk a szigeten. Emlékszem az egyik padig futottunk, forduló és vissza. Elfáradtam, de aztán ment a fél kör is, majd az egész, aztán már kettő is. Sanyi el-el maradt a közös futásoktól, és mint magányos futó, vettem egy kisrádiószerűt, és azzal futottam.

Aztán hallottam, hogy futnak a Normafánál páran, bevallom kicsit hiányzott a közösség, így felmentem én is beilleszkedni. Azt hiszem jól sikerült, hiszen elkezdődött a közösségi futóéletem, és csapatfutásaim sora. Csapattagja lettem a RUN-TOTTA elnevezésű amatőr alakulatnak, és ahol csapatverseny volt mentünk, futottunk, ittunk, ettünk. Együtt futottuk körbe a Fertő tavat, a Tisza tavat, és a Balatont. Közösen váltóztunk Budapesten, együtt izzadtunk a hegyekben, együtt áztunk az esőben. Aztán Növekedni kezdtek a távok, valaki már egyéniben ment hosszabb távokon ahol kellett egy jó segítő. Ott voltunk, igaz nem mindenki futott, de egy csapatot alkottunk. A kisrádió a kukába repült, én meg tágítottam szociális határaimat. Idővel éreztem az "én" szerepe helyett a közösség szerepét, és mint életforma motiváló hatása felerősödött bennem.

Ma már nem szeretek egyedül futni csak úgy (pláne hajnalban) esetleg, csak ha valami gyors, pörgetős feladatot futok. Máskor igyekszem úgy szervezni futásaimat, hogy együtt legyünk. A  többnapos csapatversenyeknek is van egy olyan közösségformáló hatása, ami azt gondolom elősegíti a társas kapcsolatok kialakulását, erősödését. Közös hobbi, közös időtöltés, hasonló mentalitás. Már együtt sportolok a barátaimmal.

Sokszor olvasom különböző fórumokon "csapattársat keresünk". De villanyoszlopon?! Erre a hirdetésre a BÉ-PO-BU befutójánál bukkantunk Andi és Misi barátommal. Talán a hirdetők is rákaptak az ízére.

Persze nem mindenkinek van igénye társaságra. Vagy az is lehet hogy van, csak nem mindig.

Felmerült korábban egy ötlet "fussunk át Budapest hídjain".

Elhangzott egy időpont is: november 19. szerda este 9 óra. Az indulás helye: Megyeri-híd pesti oldal (ezt azért még pontosítsuk) A táv olyan 20 km lehet. Cél a Lágymányosi híd budai oldala. A 20-22 km-re olyan 2 óra - 2 óra 20 perces menetidő tervezhető. Fejlámpa, fényvisszaverő mellény, meleg öltözet, övtáska saját frissítővel javasolt. 

Ki jön? Te még egyedül futsz?

71 komment

Címkék: közösség hirdetés híd futás magány csapat

2.8 km zúzás árkon-bokron át

2008.11.11. 08:49 szasza75

Az utobbi hétvégéken a barátaim egy része szabályosan visszautasította futásra való invitálomásomat: "Bocs, de Őszi Spartacuskupára megyünk, nem megyünk veled a ... keress új barátokat." -- Mi van?

Kezdett érdekelni mi az, ami miatt partszélre kerülök. A héten már figyelmeztettek, készüljek! Tájfutni megyünk! Fejben készültem egész héten, szombaton reggel pedig gyorstalpaló elméleti oktatásban részesítettek útban Gánt-Szentgyörgypuszta felé. Kezembe nyomtak egy tájfutótérképet. Ez a zöld az erdő, a sárga az mező, a kék vonal, na az az északi irányt mutatja, itt vannak utak, ez egy gödör. Megtudtam, hogy az 1:10000-hez léptékű térképen 1 cm a valóságban 100 méter. Beleolvastam a tájfutó kézikönyvbe, ahol oldalakon keresztül csak a jelek leírása található. A kocsiban kezdtem rosszul lenni a sok infótól, így inkább becsuktam. Majd rögtönzök.

Egy világtól eldugott kis mezőn nyüzsögtek az emberek. Ott derült ki, hogy ez nem csak amolyan fussunk a mezőn egy jót, hanem nemzetközi futam. Kifüggesztve 8-10 nemzet zászlója, itt egy osztrák autó parkol, ott svéd lányok beszélgetnek. Akár külföldön is érezhettem volna magam, de amikor megláttam a képen látható, jó 50 éve üzembe helyezett mobil katonai teafőző készüléket, tudtam, hogy itthon vagyok.

A két nevezési sor közül kiválasztottam egyet, mindössze 8-10 méteres lehetett. A sor nagyon nem haladt, én meg egyszerű futáshoz öltözve 10 perc múlva éreztem, hogy fázom. 20 perc múlva már lila volt a kezem, és valószínű a szám is, mert a barátom kérdés nélkül rámvetette a kabátját. Fél óra sorállás után sikerült neveznem, felvettem az un. dugókát (időmérő chip) és közölték, hogy 131. Visszakérdeztem, mi 131? "Akkor indulsz." Jó és az mikor van? "10 kor van a rajt, te 12:11 kor fogsz indulni." 

Lefagyott a mosoly a számról. Mit csinálok ebben a hidegben 2 órán keresztül? Figyeltem. Elsősorban az embereket, a rajtot, és ezt az egész zárt, egyben családias világot. Mennyire más sport, ahol az F70-es (Férfi 70 felett) kategóriában több mint 20-an indulnak. Kortalan sport ez, hagyománya valószínűleg apáról fiúra száll. Apa fut, a gyerekek és anya is tájfut, meg itt van a nagyi is, aki futott, de most a kicsire vigyáz, ő még csak 4 éves, majd jövőre.

Nincs nagy flanc. Mindenkin "bozótruha", ami inkább a rendeltetés szerű használatra volt hivatott, semmint a boltba lemenni kenyérért. Aztán barátaim tanácsára vettem egy tájolót. Az itt kellhet, persze lesz térkép is, de azt csak a rajt előtt egy perccel kapom meg. Kezdő vagyok, kezdő tájolóval. Letisztult formavilág kb. 2400 Ft-ért, mellette volt a 15.000 Ft-os is, azon voltak vonalak, meg színes is volt. Az ultrakezdő OPEN B csoportba neveztem, ami nyílt verseny, nehézségéről meg annyit, hogy férfi létemre a női oldalról kellett elvennem a térképet.

Fél csomag tökmag rágcsálása után elmentem a rajthelyre. A barátom saját futamából már visszajött. Jelezte biztosít hátulról és ordít, ha lementem a térképről. Jó érzés egy tapasztalt segítség, ő már kétszer volt ilyenen. Rajt, gondolkodom, nézem a térképet és futok. Röviden a lényeg: a piros vonalalat kell követni ésszerűen és gyorsan, megtalálni a piros körökben levő dugókákat és dugni. Aztán futni tovább, keresni, dugni. Jó móka. Persze, ha futásról volt szó nyomtam mint süket a csengőt, közben megálltam, néztem a térképet, nézelődtem, gondolkodtam. Na, most merre? Összetett dolog ez. Én ahhoz szoktam, hogy két oldalt kordon és/vagy tapsoló emberek, vagy esetleg egy jól látható turista ösvény fákkal szegélyezve, rajtuk jelzésekkel.

A lényeg, hogy nem hibáztam, beértem, nagy élmény volt! Teljesítettem első tájfutásomat. A Garmin szerint 3.4 km lett a megtett táv 17:50 alatt. Kezdőként nem rossz. Aztán a mai eredménylistán kiderült, hogy első lettem (a 2. napra nem mentem el, ezért összesítettben nem díjaztak). Biztos szerencsém volt. Tetszett a dolog. Nagyon tetszett, de ha megyek legközelebb ilyenre biztos valami hosszút választok. Lassú komótos keresgéléseket akarok, sok eltévedéssel, elbizonytalanodással, a végén feltámadással.

Halkan jegyzem meg a 12 év alatti női kategóriában az első helyezett 17:05-s indővel 45 másodpercet vert rám.

15 komment

Címkék: siker tájfutás nemzetközi sprint

Hideg = motiváció?

2008.11.10. 21:33 Winkler Róbert

Visszatért. Oké, engem is váratlanul ért, de mivel délután már motorral megjártam a ködös Dobogókőt, szervezetem megkapta a jelzésértékű hidegdózist. És futni akartam; ilyen már legalább egy hónapja nem fordult elő velem. Az ember futni megy, mert szokása az neki, de egyszer se éreztem, hogy hú, de jó lesz.

A tropikus késő nyár után Morzsa kutyám, aki az őssejteknek és növekedési faktoroknak köszönhetően amúgy is elég fickós, a 18. születésnapja felé közeledvén már nem csak a séta vége felé kezd el futni, hanem már az első reggeli kör elejét is szökdécselve teszi meg. És ha próbálnám visszatartani a pórázzal, egy helyben ugrál - egyszerűen nem veszi tudomásul, hogy ő egy ősanya, aki összesen ötféle gyógyszert szed, abból kettőt szívre. A hidegtől tehát ő is alaposan bepörgött.

Meg én is. Készületlenül ért a hirtelen motiváció, úgyhogy elhatároztam, még a Lecce-Milan első félidejében elindulok, hogy elcsípjem a végét. Aki képben van a Serie A-val, tudja, hogy manapság az olasz ligában divatba jött utolsó pillanatban eldönteni a meccseket. Szóval elindultam, motiváltan, mint állat, még Sportbandet is vittem, hogy majd kéjeleghessek elképesztő tempómon, aztán olyan 1 km körül megéreztem, mit hagytam ki a számításból: a kínai kaját. Eltelt már legalább két óra azóta, és ugyan nem produkáltam borzalmat emésztési zavarokat, agyaggalamb-lövészetet és hasonlókat, de egyszerűen nem ment, pedig kívánta volna a vérem.  A kínai valahogy nem erre való. De majd ma körültekintőbb leszek. Csak el ne múljon a hideg.

4 komment

Címkék: foci őssejt hideg morzsa kutya

Alkonyattól pirkadatig vagy pirkadattól alkonyatig?

2008.11.10. 07:04 Ras

(Újabb vendégírónk, a kommentekben már megismert Ras postját olvashatjuk -- a szerk.)

Felmerült a kérdés nemrégen a kommentelők között, hogy a reggeli vagy a késő délutáni/kora esti futás-e a megfelelőbb. Mivel senki sem tudott se pro se kontra masszív érveket felhozni a témában, hónom alá vettem a Google-t és alámerültem a sportfiziológiai és fitnesz cikkek tengerébe, hogy megtaláljam a Bölcsek Kövét. A poént lelőhetem előre: nincs Bölcsek Köve.

Válaszoljuk meg a kérdést: reggel vagy este jobb edzeni? Biztosan sokan nyernének tippmixen a válasszal: az attól függ. Az emberi test belső órája, az úgynevezett cirkadiális ritmus szerint működik, jó közelítéssel 24 órás periódusidővel. Ez az amit el kell tolnunk, újra kell indítanunk időzónát lépve. Az újraindítást megtehetjük sokféleképpen: ébresztőórát használva, az étkezések és a lefekvés napi idejét következetesen tartva, és akár az edzések időpontjával is.

A fiziológiai kutatások szerint az emberi test reggel van teljesítőképessége mélypontján és délután 4-5 óra tájt kerül a maximumra. Ekkora akár fél fokkal is emelkedhet a testhőmérséklet a felkelés előtti szinthez képest. A tüdő, a hormonrendszer, az izomzat és az izületek egyaránt cselekvésre készen várják a kihívásokat. Ezáltal kisebb a sérülésveszély, az aerob képességek és az izomerő akár 4-5%-kal is magasabb lehetnek a reggelihez viszonyítva. Most már tudjuk hogy ha jetit akarunk fogni azt délután érdemes. :)

Alapvetően edzeni szeretnénk vagy zsírt égetni? A zsírégetéshez az okosok a reggeli órákat találták jobb időpontnak. Máris megkövetem a kedves Béres Alexandrát! Edzéshez a délután javallott. Természetesen nem tekinthetjük ezt örökérvényű igazságnak. Az éjszakai műszakos munkarend, az átlagostól eltérő időbeosztás megváltoztathatja a biológiai órát, és ezáltal egészen más időpontokban érhetjük el a potenciális maximum teljesítményt. Ezt versenyre készülve természetesen ki is használhatjuk, ha tudunk a verseny időpontjában edzeni már hetekkel előtte. Egy reggeli vagy délelőtti időponthoz hozzászoktathatjuk a szervezetet, és akár jó pár százalékos teljesítménynövekedést érhetünk el.

Hogy mit javaslok én? Ha jól érezzük magunkat a reggeli edzéseken, ne változtassunk rajta. Könnyen lehet, hogy már beállt az óránk erre az időpontra. A legrosszabb amit tehetünk, ha összezavarjuk a testet. Versenyre készülve lehet néhány másodpercet-percet nyerni, ha sikerül rákészülve az időpontra edzeni, de ha az élményért futunk, nem hinném hogy ezekre a másodpercekre lenne szükségünk a kellő endorfin szinthez.

Ne feledjük: bármikor edzeni sokkal jobb, mint nem edzeni!

Megvolt már a mai adagod?

50 komment

Címkék: tippek láz holtpont kalibrálás hobbisták gondolatok edzés közben reggel vagy este

Vicces power songok télvíz idejére

2008.11.07. 17:32 Winkler Róbert

Csak hétvégére javul Budapest levegője és tényleg, valami elképesztően szar volt tegnap este. Már a Népszigeten is olyan sűrű volt, mint a szlovák szilvalekvár, pedig este 10 körül csak ötpercenként járt arra egy-egy autó. Jó éjszaka ebben a késő őszi ködben futni, feltéve, hogy a köd igazából nem szmog. Aztán a barkácsáruház mögött szokás szerint kifordultam a Váci útra, na az tényleg holokauszt. A levegő párás, de eső régen volt, a forgalom meg épp elég arra, hogy folyamatosan lebegésben tartsa a port. A cérnagyárnál feladtam, a bő 10 kilométer így is meglesz, de ezzel a dögvész-inhalálással nem jó futni. Utálom bonyolítani, és autóval futni menni, de legközelebb inkább kimegyek Vácra, vagy bárhová el.

Józsi panaszkodott, hogy nehezen veszi rá magát a sportra, és bármibe fog, a hanyatlást érzi – hát én is. Én a szokatlan melegre fogom. Nap közben áldás, emberemlékezet óta nem lehetett novemberben motorozni, ráadásul nyári kesztyűben, bélés nélküli dzsekiben, nyitott plexivel; egyszerűen hihetetlen. Ugyanakkor valami trópusi eltunyultságot okoz. Jó ez a téli motorozás, de hiszek benne, hogy ha bejön a hideg, magától felerősödik majd a futási motováció. Addig is csalok. Tegnap azt csináltam, hogy Korpiklaanit vittem magammal az útra. A Korpiklaani olyan, mint a Finntroll, csak kevesebb benne a black metal, folyamatosan lehet rajta röhögni, ugyanakkor a ritmusa nagyon közel van az én hat perc/km-es tempóm lépésritmusához.

Mindenkinek szeretettel ajánlom a szmogos estékre a finn folk-metált, mert futás közben el lehet ábrándozni, milyen jó is lehet futni a végtelen Lappföldön, és hogy milyen jó a finneknek, hogy nálunk vannak ilyen ízléses, zenei népi kezdeményezések, és őket csak egy-egy eurovíziós dalfesztiválon fenyegeti a Nox.

Akkor tehát egy kis Korpiklaani:

És a miheztartás kedvéért egy kis Finntroll

16 komment

Címkék: budapest lapp folk metál power song

Edzésnapló: Negatív rekord

2008.11.05. 07:30 angelday

Vannak napok, amikor egyszerűen nem megy. Teniszben is a mélyben vagyok, futásban annyira nem úgy érzem, viszont ma drámát kellett megélnünk, szörnyű drámát. Előbb a tenisz: vasárnap játszottam és rájöttem, hogy tehetségtelen vagyok. Most pedig javaslom, ugorjunk is vissza a futáshoz.

Későn, 20 óra körül értem haza, duzzadt fejjel és kavargó gondolatokkal. Hétvégén takarítottunk, így ma döntöttünk a futás mellett. Az irodaszéken úszógumit növesztő napi szerencsétlenkedés végén a megfelelő hazaéréskezés csakis az asszony ölelése (gyerek még nem szaladgál fogalom nélkül a nappaliban), tévé elé rogyás és az alkohol magunkhoz vétele lehet, mint a Mad Men című sorozatban. Nem pedig a futóruházkodás felöltése, a sötétben, fényszennyezett városban nekiindulás. Nehéz, na! Hol van Don Draper, amikor szükségem lenne rá?

Elindultunk. 2 kiri után elkezdett fájni minden lépésnél a térdem. Ha húztam neki, jobban fájt. Arra gondoltam, hogy az Igazi Futók átfutnak a fájdalmon, de képtelen voltam megtenni. Valószínűleg ezért vagyok öcsi, és nem igazi hős, mint Barack.

Az asszony is panaszkodott, hogy hétvégén köhögött, és most nem akarja erőltetni. Lassan botorkáltunk az utcákon. 3 kiri után úgy dönöttünk, hogy felszállunk a buszra. (Szívem szerint keresnék most egy jó vastag felkiáltójelet, amit ide tennék zárójelbe az előző mondat végére!)

A végén még mondtam neki, hogy legalább az utolsó pár száz métert húzzuk meg, de ő leszakadt, reménytelenül, én pedig 3.22 kilométerrel zártam a szakaszt. Hazaérkezésünk után kiderült, hogy az asszony már vacsorázott futás előtt, így nem is csodálom, hogy nem sikerült neki a mai produkció. Nekem viszont készített egy könnyedet jóasszony módra: kifőzött sötétebb színű virsli (3 db), kis saláta öntettel, sütőben megpirított kenyér (3 db).

Beemeltem, utána pedig édesanyám tejbegrízére ugrottam rá. A hűtőben találtam egy bizonytalan illetőségű tégelyt, amit egy terminátor-szerű vizuális processzálási folyamat eredményeként szamócalekvárnak értelmeztem, így a kettőt együtt fogyasztottam el. Sör helyett vizet ittunk, és a napi nagy hőmérsékletű agyi-olvasztótégelyről beszélgettünk.

Mindenkinek megvan a saját agyi-olvasztótégelye.

update: másnap és harmadnap reggel szintén a szamóca lekvárból ettünk.

45 komment

Címkék: betegség evés béna edzésnapló cél beöltözés aerób gondolatok edzés közben